Régiségeknek

Hajós kaland a francia Canal de Midin

 

Útitárs keresővel találtam az útra

 

Június közepén 18 napra eljutottam a kulturális világörökség részének nyilvánított Canal du Midire (Déli Csatorna). Franciaország gazdag hajózható belvízi csatornahálózatát napjainkban a nemzetközi idegenforgalom szolgálatába állították. Ezek  egyike a Canal du Midi, mely összeköti  Toulouse-t,- Franciország negyedik legnagyobb városát – a Rhone folyó földközi-tengeri torkolatával.

 

 

Egy francia útitárs-kereső honlapon találtam rá a francia hajótulajdonosra, aki egész évben a hajóján él, de tavasztól őszig két-három-négy útitárssal rója a Toulouse és a Sete, vagy Agde közötti távot, ahonnan a Rhone folyón keresztül tovább lehet hajózni a közép- és észak-franciaországi sűrű csatornahálózat, illetve a hollandiai, belga, németországi, vagy svájci uticélok felé is.

 


Toulose

 

Toulouse-ba nincs közvetlen járat Budapestről, én a Lufthansával mentem müncheni átszállással. Késő esti érkezés után az éjszakát már a Toulouse belvárosában, a Canal du Midin álló, Domiflot nevű hajón töltöttem. Másnap ebéd után érkezett meg La Rochelle-ből, az Atlanti óceán nagy kikötőjéből velem egykorú útitársnőnk, s a hajón való elhelyezkedése után el is indultunk hármasban Dél felé a csatornán. Azaz nem is hármasban, hanem négyesben, hisz a kapitány öreg csau-csauja is a fedélzeten élt. Chouchou (kiejtve Susu) az egész csatorna sztárja volt, mindenki megcsodálta, sokan fényképezték a hajókról és a partokról is a kis oroszlánnak becézett kutyaszépséget.

 

Chouchou, az útitárs

Az indulás előtt, a délelőtt folyamán volt idő a sokhidas Toulouse-ban a városnézésre. Az Airbus hatalmas gyáráról világszerte ismert várost, Franciaország harmadik legiparosodottabb városát nemcsak a tengeri kikötő Bordeaux-ig hajózható Garonne folyó szeli át, hanem a Canal du Midi is. A Belváros kanyargós, szűk utcáiban olyan az ember érzése, mintha valahol Katalóniában járna, még a kétnyelvű utcanévtáblák okszitán feliratainak spanyolos, katalános nyelve is ezt sugallja. Akárcsak Korzikán, itt is érezhető, hogy viszonylag nem régen hódították meg ezt az országrészt a francia uralkodók, s terjesztették el a francia nyelvet.

 

A 240 km-es vízi út legnagyobb részét százéves platánsorok szegélyezik, ill. szegélyezték. Hat éve egy gombabetegség támadta meg ezeket a famatuzsálemeket, amelyek árnyékukkal a perzselő nyári napokon elviselhetőbbé teszik a hajózók és a hajón élők életét. A több mint 44 ezer fából 14 ezer elpusztult platánóriást már kivágtak és elégettek, mivel a tudósok egyelőre nem találtak gyógymódot a fapusztulás megakadályozására. Egyes szakaszokon megkezdődött a kopárrá vált partok más fafajtákkal való beültetése. Persze ahhoz, hogy ezek majd árnyat adjanak a hajósoknak és a parton bicikliző, gyalogló turisták százezreinek, még egy-két évtizedet várni kell. Minden esetre egy pár éven belül e vidék arculata egészen megváltozik a platánfasorok eltűnésével. A XVI. században a 240 km-et a selyemtermelés fontossága miatt eperfával ültették be, amiket a selyemipar megszűnése után kivágtak, s nyárfával pótoltak. Csak a nyárfa korszak után kezdődött, kb jó 100 éve a platánkorszak.

 

Languedoc, szőlőültetvény

A hegyes, dimbes-dombos vidéken sok száz patak és folyó rohan a Földközi tenger felé, ezeket mind hosszabb-rövidebb hajózható csatornahidak ívelik át. Toulouse-tól lefelé már kezdtek aratni a búzaföldeken, sokfelé lehetett látni kukorica és napraforgó mezőket is, és persze minden felé, amerre a szem ellát, szőlő és szőlő. Languedoc, az okszitánok földje, az iparosított borszőlőtermelés legnagyobb központja francia földön. A szőlőkben mindent a gép csinál, embert nem látni sehol. Innen látják el az egész világot francia tömegborral. Ahogy távolodunk Toulouse-tól és közeledünk a Földközi tenger felé, egyre ritkábbá válik a búza, a kukorica és a napraforgó, s egyedül csak szőlőt látni minden felé, s e monokultúra mellett persze megjelenik időnként az olajfa, s mindenütt nő a füge, még a csatorna partján is, s hát egyre több a pálmafa is. A változatosságot néhány akácfa és tölgy jelenti.

 

pezsgőzés a hajóskapitánnyal

Amikor a csatornán egy este Castelnaudaryhoz (Kasztelnodari) értünk olyan viharos lett a szél, 70 km-es széllökések is voltak, hogy 24 órára lezárták egy baleset után a zsilipeket, ezáltal a Canal du Midin való hajóforgalmat is leállították. Igy itt két éjszakát töltöttünk, mielőtt tovább indulhattunk. Volt idő a dombtetőn épült kisváros megtekintésére. Az első reggel, amikor felébredtünk, s a reggelihez készülödtünk a hajón, idegenlégiósok végeláthatatlan oszlopai futottak el a kikötőben a hajónk mellett, a város szélén lévő kaszárnyáik felé. Ez az Idegenlégió fő kiképzési központja. Mindenféle bőrszínt láthattunk, s mindenféle nyelvet hallhattunk a párosával futó fiatalemberektől. De Castelnaudaryt nem az Idegenlégió, hanem  inkább a cassoulet-je (kasszulé) tette világhírűvé. Meg is rendeltünk egy cseréptállal ebből a száraz fehérbabból készült főzelékből az egyik, erre specializálódott étterem-boltból, mégpedig libahúsosat. Tényleg nagyon finom, s nagyon emlékeztet a mi sóletünkre.

Carcassone

A Canal du Midi talán leghíresebb városa Carcassone, a világörökség része, ami az Eiffel torony, az idegenforgalom változatlan első helyezettje után a leglátogatottabb turistalátványosság Franciaországban. A modern várostól jó 2-3 km-re egy magas dombtetőn tornyokkal sűrűn megtűzdelt bevehetetlen magas városfallal körülvett óvárosba csak három kapun lehet bejutni sok lépcső, meredek kaptatók megmászásával. Egész Franciaországban itt van a leghíresebb  július 14-i  tűzijáték, mert a kopár, meredek hegyoldalt a magas városfalról tűzesővel borítják be, s ilyet máshol nem tudnak produkálni.

 

Jó 150 évvel a Canal du Midi elkészülte után megépítettek egy kiegészítő csatornát Narbonne, ill. egy, a városhoz közeli földközi tengeri kikötőig. Ezen tettünk egy kitérőt Narbonne-ba, melynek éke az érseki palota és a vele egybeépült XII. századi katedrális. A Canal du Midi vége felé van még egy magas dombtetőre, az Orb folyó fölé épült nagyváros, Béziers (Bézjé), mely XII. századi templomaival, palotáival, s középkori óvárosával büszkélkedhet. A girbe-gurba, emelkedő-süllyedő, rendkívül szűk utcák házai ma már főleg arabok által lakottak, az arab városokra jellemző boltokkal, kávéházakkal, éttermekkel.

A csatorna igazi ékei a kis falvak, amelyek a csatorna két partján, vagy a csatorna közvetlen szomszédságában vannak XII., XIV. századi templomaikkal, szűk, kanyargós kis utcácskáikkal, hétvégi piacaikkal. Ezek közül a leghíresebb Le Somail (löszomáj), ahol a milliárdosok luxushajói szeretnek tanyát verni.  De nekem leginkább Capestang (Kápesztan), Argeliers (Árzsöljé), Colombiers (Kolombjé) és Trebes (Treb) tetszett.

Trèbes

Hajózásom utolsó napjaiban ismerkedtem meg négy magyar házaspárral, akik két hajót béreltek, s velünk egy irányban haladtak Carcassone felé. Az egyik zsilipnél angolul szólítottam meg őket, ami itt a hajósok döntő többségének az anyanyelve, vagy első idegen nyelve. Csak azt akartam megtudni, melyik oldalra akarnak állni a zsilipben, hogy tudjam, melyik oldalon készítsem a hajónkon a kötélzetet a kiugráshoz. Amikor a megszólított hölgy magyarra fordította férjének a kérdést, mondtam, hogy beszélhetünk magyarul. Egy budapesti vállalat igazgatója és felesége volt a megszólított. Ők már korábban egy közép-franciaországi hasonló hajóutat végigcsináltak egy másik hajózható csatornán. Navigare necesse est! (Hajózni muszáj!)

  • folytatás következik

Mihály

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Olaszos hangulatban a kedvesemmel

Élménybeszámoló paradicsomos spagettivel

 

 

A nyáron  Olaszországban töltöttem pár napot egy gyönyörű helyen,  igazi kánikulai napsütésben.

Mint korábban, most is az unokámmal csak kettesben utaztunk, mert szeretném, ha szép élményei lennének gyermekkoráról. Bibione város tengerpartján süttettük hasunkat, ettünk pizzát, beástuk egymást a homokba, ugráltunk a hullámokban és kóstoltuk az olaszok  híres paradicsomos spagettijét. De kirándultunk a lagúnák és a tenger városába, Velencébe is.

 

 

Olaszországról nekem a finom kávé, a vékony pizza és a spagetti jut eszembe. Ezt a három dolgot nem hagytam ki most sem, sőt ajándékba finom, minőségi kávét, és pár zacskó spagettit hoztam haza. Egyik este, már itthon, gondoltam egy nagyot, ránéztem a spagettire, és arra gondoltam, hogy megízleljük a párommal, hogy megállapítsuk mi a különbség a magyar és az olasz tészta között. Gyorsan számba vettem, hogy minden alapanyag meg van-e a vacsorához. A spagetti adott volt, paradicsom szósz és sajt  mindig van a hűtőmben. Nekem a sajt a gyengém, nem szoktam nasi címszó alatt csokizni, mert az hizlal, inkább egy szelet sajtot majszolok esténként, mely ugyanúgy hizlal, mint a csoki, de legalább a fogam nem romlik tőle.  A fűszeres kosaramban turkálva találtam bazsalikomot, oregánot is, mely elengedhetetlen a paradicsomszószhoz.

 

Kedvesem még nem jött meg a munkából, így kényelmesen készültem a meglepetés vacsorával. A rádióból épp olasz zene szólt, tánclépésben közlekedtem a tűzhely és az asztal között, mert közben szépen meg akartam teríteni. Kicsit romantikusan, ahogy én szeretem, illatos gyertyával, hogy felidézzem a régi, szép estéket. Forr a víz a fazékban, addig a serpenyőben készül az alap paradicsomszósz. Semmi extra, kicsit csípősen, kicsit fokhagymásan, sok paradicsommal. Finom illatok terjengenek, kezdek éhes lenni. Ja, majdnem elfelejtettem egy kis bor is dukál a vacsorához, ha már meglepi, legyen bódító!

 

Szól az ajtó csengő, perdülök, nyitom az ajtót és köszönök:

Buona sera! (Jó estét! )

Kapom a választ:

Buona sera, cara!  (Jó estét kedvesem! )

 

Vette a lapot a kedvesem. És már vigyorgott, tudta, hogy valamiben sántikálok. Szép  este volt, finom vacsorával, hajnalig tartó beszélgetéssel, élménybeszámolóval, egy kis romantikával. Ja, és a spagetti ugyanolyan ízű volt, mint Olaszországban, de a végeredmény sokkal, sokkal kellemesebb. 

Vica

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Pityi Palkó, a fogadott unoka

 

Szeretlek! Palkó unokád.

 

No nem!  Tévedés ne essék! Ez a név véletlenül sem fantázia szüleménye, még csak nem is mesealak. Ő egy igazi, hús-vér kisgyerek.

Aki ránéz, gyönyörködhet fekete, göndör, rövidre nyírt frizurájában, szürkésen ragyogó szemeiben, kis pici szájacskájában, ami ha mosolyra nyílik, a két kis pufók orcácskán mélyedéses lyuk képződik. Ilyenkor senki nem tud ellenállni bármily kérésének, annyira képes elvarázsolni a körülötte levőket, főleg fogadott nagymamáját, akit csak „Nagyi” megszólítással illet.

Pityi Palkó rövid és mégis kalandos élettörténete úgy kezdődött, hogy minden róla szóló bizonyíték nélkül került hazánkba, pár hónapos korában. Ugyanis a Vöröskereszt mentő alakulatai közreműködésével, egy távoli országban történt földrengés áldozatainak mentése közben találtak rá a hangosan síró babára, aki árvaházba került és ott nevelkedett 11 hónapos koráig. Ekkor történt, hogy egy nagymama, kinek fia és unokája nagyon messze, Kanadában él, és  akiket csak Skype-on keresztül láthat, elhatározta, hogy neki bizony közeli unoka kell, akit dédelgethet, nevelhet, szerethet és örömét lelheti a mindennapos csodákban, amit egy kisgyerek adhat. Elhatározását tett követte.  Látogatni kezdte az árvaházak lakóit. Nem sokáig, mert első látásra megigézte annak a kicsi gyermeknek a tekintete, aki kiságyában állva reá mosolygott, akiből csak úgy áradt a szeretetigény, midőn felé nyújtotta kis kezecskéjét és úgy  kapaszkodott az ujjaiba, hogy ez a ragaszkodás döntött mindkettejük életéről. Az egyéves születésnapot már az új családban töltötte a kis Pityi Palkó, aki  Kiss Pálként került be a nyilvántartásba.

 Az árvaház személyzete az örökbefogadáskor megkérdezte a nagymamát, hogy nem zavarja-e az a tény, hogy a kisfiú nem egészen fehér bőrű – amire a nagyi azt válaszolta, hogy a bőr színéről a gyermek nem tehet, neki viszont valóban tetszik a kreol bőr, azaz a  tejeskávé szín,  és a legfontosabb a gyerek mosolya, a ragyogó, kifejező szeme. Neki úgy kell a kisfiú, ahogy van.   

 Az egyéves születésnapon történt egy nagyon jelentős esemény a kisfiú életében, ugyanis ekkor tette meg első, önálló lépését a nagyi fele. Ezt az eseményt meg is ünnepelték a szomszéd Zsókicával együtt, aki játszótársa lett  a kis Pityi Palkónak. Az asztalon díszlett a szülinapi torta, és játékok a születésnapos részére. Volt zene és tánc, mozgásos játék, mely mindig „csüccs” szólammal végződött, amiben nem csak a két gyerek, de még a nagyi is részt vett.  Fénykép örökítette meg e jelentős eseményt.

Aztán rohantak az évek, egymást követték a születésnapok ünnepekkel, örömökkel  A gyorsan fejlődő kisfiú nem csak járni tudott már, de szavakat, sőt mondatokat is formált, tiszta kiejtéssel. Az első ma-ma szó után pi-ti következett, ami saját magát jelentette.

Csakhamar nemcsak a közelben élők, de még az idegenek kedvencévé is vált a nagyi szeretetében dúskáló, fogadott kisfiú. Később, óvodába kerülve jeleskedett fürgeségével, segítőkészségével, de főleg a „Fentiektől” kapott talentumával, és  kedvencévé vált nevelőknek és kis társaknak egyaránt. Végül elérkezett az első iskolai nap is, A színes képekkel ellátott könyvek elkápráztatták a kis nebulót, így nem okozott nagy gondot sem az olvasás, sem az írás. Egyforma, szépen megformált betűi csak úgy sorakoztak a nagy gonddal előkészített füzetekben, a nagyi és a tanítónéni örömére. Első önálló levele a nagyinak szólt, ekképpen: Szeretlek! Palkó unokád!

Ma már, mint végzett elsős, Pityi Palkó, azaz Kiss Pál, nagyijával együtt nézegetik a kitűnő és jeles értékelést a bizonyítványban.

Mindketten boldogok. Tervük is van. A nyári szünidőben nagy útra készülnek. Kanadába repülnek, a másik unokához, ahol a két unoka egymást megismerve, talán  elfogadják egymást testvérként. A nagyi szándéka, hogy a távoli jövőben is családot biztosítson fogadott unokájának, amikor ő már egyik unokája életét sem csodálhatja, szeretheti. Ez a gondolat  igazi, legmesszemenőbb gondoskodás. Reméljük szándéka beteljesül.

Sok szerencsét kis Pityi Palkó!

Zsazsa

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Tenerife, az örök tavasz szigete – videóval

 

Felejthetetlen nyaralás lányommal és unokámmal.

Az idei szülinapom a második olyan alkalom volt, amit nemcsak külföldön élő lányomékkal, hanem kinti magyar barátaikkal, valamint itthonról kiutazó szüleikkel ünnepeltem.

Tenerife a Kanári szigetcsoport legnagyobb tagja, az örök tavasz szigete, Spanyolország része. Neve “fehér hegyet” jelent, utalva a közepén emelkedő Teide vulkán tavaszig hósapkás csúcsára. Könnyű repülőút és pontos transzfer után szállodánkban landoltunk, ahol a legnagyobb meglepetés várt rám, lányom és unokám ragyogó arca. Az eredeti terv szerint ők csak másnap éjfélkor érkeztek volna. Mindenki tudott a hirtelen változásról, csak én nem. Ennél nagyobb ajándék nem létezik.

Ugyanilyen felejthetetlen volt az együtt töltött nyaralásunk is. Kezdetben a környezet feltérképezése, a nap melegétől felforrósodott, fekete vulkáni homokon szökdelve a tarajos hullámok óvatos megközelítése, ami számomra lábáztatásban merült ki. Kezdtem lemondani az óceáni fürdés lehetőségéről, bár a víz 20 fokos hőmérséklete nem jelentett volna akadályt.

A következő napi hajókirándulás azonban módot adott, hogy egy csendesebb öbölben kikötve a hajóról beereszkedjünk a kristálytiszta smaragdba. Lányom mellettem úszkált, unokám pedig egy jól irányzott fejessel mellénk ugrott a hajó fedélzetéről. Hajós élményünket betetőzte a körülöttünk fel-felbukkanó delfinek játszadozása.  Az egyik matróz speciális füttyögéssel közel csalogatta őket, a kardszárnyú delfinek csak tisztes távolból követték hajónkat, a bálnák még tartózkodóbbak voltak, egyet sem sikerült meglesni. Ebédünk maradványaival pedig a sirályokat kínálta az egyik hajós, nem kis szórakozásunkra.

Egész napos buszos kirándulásunk a jelenleg békésen szunyókáló Teidere és a Masca völgybe irányult. A sziget legmagasabb pontján fekvő Viaflor falucskán keresztül érkeztünk Teide Nemzeti Parkba, amely az Unesco Világörökség része. Változatos alakzatok meredeztek körülöttünk az utolsó, 1909-es vulkánkitörés mementójaként, pl. Isten ujja, szikla katedrális elnevezésűek.

 A fiatalok könnyedén szökkentek felfelé a nehéz terepen. A 3718 m-es legmagasabb pontra csak túravezetővel, vagy drótkötélpályán lehet feljutni. A Teide Spanyolország legmagasabb, a világ 3. legmagasabb vulkánja. 1706-ban a közeli Negro vulkán lávanyelvei elpusztították Garachico nagyforgalmú kikötőjét. Az újjáépített városka  bizarr tengerpartján élvezettel hallgattuk a lávakövekhez csapódó hullámok robaját. Máskor dagály borítja azokat a “medencéket”, amelyekben az óceán vize megreked, de a mostani apály láthatóvá tette számunkra.

Icod de Los Vinos árnyas sétányán a vastagtörzsű fikuszfákban, majd az 1000 éves kanári sárkányfában gyönyörködhettünk.

Utunk végcélját,  a 600 méter tengerszint felett fekvő Masca falut óriásvonulatokon és a Masca völgy tűkanyarjain bravúrosan túljutva értük el. A mellettünk tátongó mélységet feledtette velünk a völgyekben virágzó mandulafák, a hegyoldalon a pálmafák, agávék és az ún. medvetalpak látványa, amelyekre a szerelmesek nem átallották szignójukat bevésni.

A falu teraszán rövid séta során egyik oldalon az Atlanti óceán kéksége, másik oldalon a Teide kopár csúcsa mutatta magát a természet képtárában. A falu évszázadokkal ezelőtt kalózok tanyája volt, jelenleg 150 békés lakost számlál.

Visszatérve a szállodába emésztgettük a látnivalókat és a vacsora gazdag kínálatát. Örülök, hogy kamasz unokámat sikerült kimozdítani kütyünyomogatós komfortjából. Vacsora után sem a telefonjáért nyúlt, hanem pingpongozott, biliárdozott, vagy vízipólózott anyjával egy csapatban, a pirossapkásokkal. Lelkesen szurkoltam szeretteim ádáz küzdelméhez és győzelméhez.

Az utolsó két napon egzotikus környezetben, előbb a Loro állatparkban, majd a Siam park vízivilágában búcsúztunk Tenerifétől és egymástól.  Ugyanis az éjszakai pihenő után csapatunk kettévált. Reggel egy álmos puszit adtunk egymásnak szeretteimmel, és nehéz szívvel indultam hazafelé Régiségtársaimmal. A fiatalok, így az enyémek is  pár órával később repültek vissza Londonba, mindenki a megszokott életébe, de a közös élményekkel gazdagabban.

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Szamária szurdok, mint terápia

 

Az egészségem visszaszerzése mellett, életre szóló élményt is kaptam.

 

Gyerekeim 18 éve ki- és elrepültek  a szülői fészekből. Mivel életemet addig is ők töltötték ki, a hiányuk igen nagy űrt hagyott maguk után. Munka terápiába kezdtem. Volt egy fő munkám és két  mellékállásom. Így minden napom le volt kötve, a hétvégék is. 

Évente volt orvosi alkalmassági vizsgálat, minden rendben volt. De a gyerekeim elutazása után 3 évvel a vérképemben volt egy kóros érték. Felére csökkent a fehérvérsejt számom. Mondta is a doktornő, hogy ezt sürgősen rendezni kell, mert így gyengül az immunrendszer. Menjek el pihenni, szabadságra, szedjek vitaminokat és egy hónap múlva ismételjük meg a vérképet és ha kell, más vizsgálatokra is elküld, hogy nincs-e a háttérben komolyabb betegség. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek, 50 éves voltam. Komolyabb betegség? Hiszen semmi bajom! Beindult az önvédelmem.

​ ​Tudtam, hogy a stressz a mellékvesét “pofonvágja”. Mi lenne, ha ÉN adnék neki egy másik pofont egy jó nagy stresszel? Valami fizikai megterhelés kellene, ami jól kifáraszt és ami után kiderülhet, hogy beteg vagyok-e vagy csak kimerült. Hegyet kellene mászni vagy kirándulni egy nagyot. De milyet és hol, hogyan?

Kapóra jött egy krétai egyhetes, csoportos, szervezett üdülés ötlete, melynek fakultatív programja volt egy kirándulás a Szamária szurdokba. Ez az! Egy kis kirándulást kibírok, még jól is fog esni egy kis mozgás, szép vidék, egy csomó élményem lesz. Üdüléshez készültem, vittem azért egy sportcipőt, olyan hétköznapit, de semminek nem olvastam utána. Minek? Kirándulni megyek. 

Ahogy megérkeztünk Krétára, az idegenvezető  kérte a jelentkezőket a másnapi szurdoki kirándulásra. Az 50 magyarból ketten jelentkeztünk, hasonló korúak, a fiatalok nem. Az útitársam egy magyar nemzeti park férfi vezetője, aki valami ritka, csak ott honos sast akart látni és fényképezni. 

Másnap kora reggel busz vitt fel minket a szurdok bejáratához. Tehát nem lentről mászunk felfelé, hanem fordítva, északról délre, lefelé a tengerhez. Az útitársam mondta, hogy vegyünk ott egy bazárban sapkát a meleg ellen. Meleg? 12 C volt délelőtt 9-kor. Na jó, vegyünk, ezen ne múljon. Aztán elmondta az idegenvezető, hogy 10-kor indulunk, mindenki a saját tempójában megy lefelé és este 6-ra mindenki érjen le a tengerhez, mert onnan indulunk vissza a szigetünkre hajóval. 8 órát fogunk menni? Ki volt írva: Szintemelkedés: 1250 m (csak lefelé). Mi tart akkor olyan sokáig? 

Elindultunk 10-kor. Mindenféle nemzet, sokféle nyelv, mindenki figyelt és segítette a másikat. Lehelé mentünk, az elején gyorsan ment. Néhol korlát, máshol semmi. A sima talajt felváltotta a nagy darabos köves. A lefelé úton csúszott a lábam a sportcipőben előre.

​ ​

Melegedett az idő. Sapkát fel. Patakokban folyt rólam a víz. Szerencsére voltak kijelölt vízivó helyek, így csak addig kellett kitartani a kulacsunknak. Csodálatos madárhangok, sosem látott állatok, a fantasztikus, eredeti természet szépsége elbűvölt. Nőtt a páratartalom. S​űrű, meleg volt a levegő. De még volt árnyék. Kis patakokon fából készült hidakon át haladtunk.​ Szememmel kerestem sasvadász társamat, aki nagy boldogan hol itt, hol ott kurjantott, ha meglátta és fényképezte madarát. 

Már 4 órája gyalogoltunk, amikor elértük a nagy pihenőt, ahol fedett, árnyékos hely és turista szállás is volt. Mentünk volna tovább, amikor többünknek felajánlották, hogy az út második felét öszvér háton is megtehetjük, ha fáradtak vagyunk. Még csak a felénél járunk? Hiszen folyton azt lestem, hogy két égig érő, több száz méteres sziklafal között hol a rés, mert a mögött már a tenger lehet. Persze, gyalogoltunk tovább.

 De olyan volt, mint egy délibáb. Láttuk, mentünk, aztán semmi, majd újabb szikla, újabb rés és a tenger sehol. Volt, ahol csak 2 talpnyi volt az út szélessége, mellette szakadék és közben futva húztak el mellettem idősebb férfiak és nők. Kérdeztem, ezt hogy csinálják? Maratoni futók, mondták. Az út utolsó harmadában már nem volt árnyék… Keményen tűzött a 35-40 C közti Nap és áldottam a sapkámat! Izzadtunk, koszosak, fáradtak voltunk, a cipőm ismeretlen színű, a lábam érzéketlen. 5:50-kor megláttuk a tengert!  A már leért társaink a tengerparti kávézóban várták az újonnan érkezőket és mindenkit megtapsoltak. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, hiába nem értettük egymás nyelvét. Nevettünk, ölelkeztünk, boldogok voltunk. 

Hajóval ​visszaérve a ​partmenti kis apartmanomhoz,​ rögtön megszabadultam a cipőmtől, csak ültem a homokban és áztattam a lában a hideg tengerben.​ Három lábujjam  gyanúsan piros volt.​ Biztosan a folyamatos cipőben csúszástól. Aztán másnap lila lett, aztán fekete és 3 hónap alatt leesett 3 körmöm, majd újak nőttek. Ez volt a tandíj. A hét további részében csukott szemmel emlékeztem arra a csodára, amit a szurdokban láttam, amit sosem felejtek el, páratlan élmény volt!

Amikor hazajöttem, gondoltam, utánanézek interneten annak, ahol jártam. Teljesen elképedtem!  “Túra távja: 16 km” Ha ezt tudom, bele sem kezdek. “A Szamária szurdok bejárásához a kevés árnyék miatt fejfedő, némi ivóvíz és egy jó túracipő feltétlenül ajánlott –  ám, aki végigsétál az útvonalon, biztos lehet benne, hogy fárasztó, ám felejthetetlen élményben lesz része.” Ez igaz!

Szabadságom után tökéletes lett a kontroll vérképem! Mondta is a doktornő, hogy jót tett a pihenés (!).  Bár minden vizsgálatba beleegyeztem volna, mégis jó volt​ a lelkemnek, hogy én is tehettem valamit magamért és az egészség mellett életre szóló élményt is kaptam ajándékba!

 

Kárméla

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nyugdíjasok lakóautóval, Európa közepén – videóval

 

 

Kéthetes utazás Németországban, Svájcot és Ausztriát érintve

 

Korábbi sikeres, közös kirándulásaink kedvező tapasztalatai után, hatfős csapatunk  magabiztosan vállalta az újabb kihívást: 2 hét lakóautóval, 25 kisebb-nagyobb város, természeti látnivalók, kb. 2500 km Európa közepén. Ha még az életkorunkat is figyelembe vesszük (ketten 70 felett, az átlag 64 év), bizony kellett a döntéshez egy nagy elhatározás,  a megismerés vágya, és az utazás szeretete.

A legjobb volt a teljes szabadság érzése! Lehet, hogy kimarad egy “kötelező” látnivaló, de annál több általunk felfedezett, és megélt élménnyel leszünk gazdagabbak.  Az utazás izgalmai  (mit eszünk, hol parkolunk, merre megyünk, hol éjszakázunk, stb.) is  felejthetetlenné teszik az ilyen magánvállalkozást, ráadásul a költségek párokra osztva sokkal megfizethetőbbek, mint bármelyik szervezett utazás.

Passau

Az osztrák Dunakanyart senki ne hagyja ki (bár a miénk természetesen szebb), a Donauschlinge is csodálatos látvány. Passauba lehetőleg egy szál virággal térjünk be, hogy méltóképpen hajtsunk fejet első királynénk, Gizella relikviái előtt. A város maga egy ékszerdoboz, csakúgy, mint Regensburg óvárosa. Árnyalja a képet a kalandozó magyar vezérek itteni kivégzése, de tegyük hozzá, hogy valószínűleg megérdemelték.

 

Regensburg

A kisebb látnivalók szinte maguktól kínálkoznak útközben, mint a német Pantheon, a Walhalla. (Itt az erdőszélen lévő parkolóban éjszakáztunk, reggel a parkoló takarítója szólt, hogy fél órán belül induljunk, mert utána már fizetni kell).  Nürnberg második világháborús sorsát ismerjük, nem véletlenül hasonlítják a várost a legendabéli főnixmadárhoz, amely hamvaiból támadt fel.

 

Nürnberg

Éppen egy elszánt röplabdamérkőzés zajlott a város közepén kialakított homokos, pálmafás “mű”  tengerparton, de mi inkább Albrecht Dürer házát és a várat néztük meg. Hamisítatlan középkor: ez Rothenburg ob der Tauber, egy olyan városka, amelyet minden útikönyv az elsők között ajánl a turisták figyelmébe. Bármerre nézünk, minden utca, ház, sarok egy élményt jelent.

 

Nürnberg – Dürer háza

Heidelberg jelentős egyetemi város, panorámája a kőhíddal a kastélyhegyről nézve csodálatos. A látogatókat különleges látnivaló is vonzza: a 220 ezer literes óriás boroshordó. 

 

Heidelberg

900 éve alapították a Maulbronn-i kolostor együttest, kivételes szépségű építészeti megoldások, freskók, fafaragások jellemzik.

 

Maulbronn

Hermann Hesse  Nobel díjas író szülővárosa, Calw, valóban lélegzetelállító! Az ember csak néz és kapkodja a fejét, szinte már sok(k) a rengeteg élénk  színű favázas ház, de  aztán be kell  ismernünk: ez így tökéletes.  Akkor még nem tudtuk, hogy ez még fokozható!

Calw

Tübingenben már álmélkodás nélkül csodáltuk a műemlékvédelem és az igényesség találkozását. Körülbelül félúton járva vonhattunk már egy bizonyos mérleget arról is, hogy mire számítson egy lakóautós turista Németországban. Éjszakáztunk  benzinkútnál, parkolóban, folyóparton, kempingben, autópálya pihenőben, mindenütt barátságos emberekkel  találkoztunk, sehol semmilyen nehézségbe nem ütköztünk. Sőt, a következő városban, Freiburgban egy német házaspár – túlzás nélkül – a fél városon keresztül vezetett bennünket mondván, hogy még GPS-sel is nehezen találnánk meg a lakóautó-parkolót.

Ebben a városban nem árt óvatosnak lenni barangolás közben, az utcákon csordogáló Bächle, azaz  patakocska, különleges veszélyt rejt, aki belelép, az helybélivel fog összeházasodni! A csodaszép, csipkés tornyú gótikus katedrális építőmesterének felesége is óvatlan volt, csak valószínűleg másképpen. Nemes bosszúból a mester megörökítette a kikapós asszonykát, mint vízköpőt!

Freiburg

Nehogy kihagyjuk az Ulm-i katedrálist, a világ legmagasabb keresztény templomát! 161,5 méter magas, 768 lépcsőjét a csapat legfiatalabb és legidősebb tagja gyűrte le. Még egy “leg”: a város legrégebbi háza egyben a világ legferdébb szállodája, a szobák 40 centimétert lejtenek.

 

Ulm

Talán még az elkötelezett kutyabarátok sem látogatják Rottweil városát, pedig megéri. Nagyon szép a belvárosa, a temploma, ráadásul farkasszemet lehet nézni egy barátságos kutyussal.

Rottweil

​A Duna forrása Donaueschingenben most csalódás volt mivel éppen átépítik, viszont sodró lendületű élmény a schaffhauseni Rajna-vízesés. Különösen izgalmas a testközeli érzés, ha kikötünk hajóval a középső sziklánál, és mindezt mindössze 7 Euróért átélhetjük.

 

Rajna vízesés

És most láthattuk meg igazán, hogy hova lehet még fokozni a műemlékek megóvását, a városképet: ez Stein am Rhein, amelyet valóban egy ékszerdobozban kellene mutogatni.

 

Stein am Rhein

​Este Konstanz belvárosában egy vidám öregúr avatott be bennünket a parkolás rejtelmeibe, később még vidámabb lett, miután koccintottunk a megismerkedés örömére. A nevezetes zsinathoz, Zsigmond királyunkhoz, és gróf Zeppelinhez fűződő történetek, valamint  az Elefánt első és hátsó feléhez címzett vendéglő – érdekes és változatos élményeket kínálnak a városban.

Konstanz

Megkerültük a Bodeni tavat, hogy megnézhessük Meersburg alsó- és felsővárosát, a vízimalmot, majd Wasserburg kicsi templomában tudtuk meg, hogy 1830. február 1-ről 2-ra virradó éjszaka a tó úgy befagyott, hogy lovas kocsival lehetett közlekedni rajta. Mikor éjszakázáshoz leparkoltunk és egymás után kiszálltunk az autóból, a többi autó utasa csak állt és nézett, meg is kérdezték: valóban ennyien utazunk egy autóban?

 

Meersburg

Lindau, a hársfák szigete. A lakóautó parkoló messze van, de a város megéri a sétát. A kikötőben foglyul ejtett várkisasszonyt nem szabadítottuk ki, de több kérdezősködés után megtaláltuk a Péter templomot, amelyet 1000 körül alapítottak.

 

Lindau

Az osztrák autópálya arlbergi szakaszán egy pihenőben jól kialudtuk az eddigi fáradalmakat, és teljes lendülettel célba vettük utunk utolsó állomását, Tirol fővárosát, Innsbruckot.

 

Innsbruck

 

A hazafelé tartó hosszú úton volt időnk kielemezni a kirándulás tanulságait, amelyek máig érvényesek. Biztos, hogy izgalmas, érdekes, látnivalókban gazdag és nem utolsósorban megfizethető utat szerveztünk magunknak. Az összezártság egyikünknek sem okozott gondot, a magunkkal vitt kész, illetve félkész ételek végig kitartottak. Minden napra jutott meleg étel, időnként megkóstoltuk a helyi ízeket is. Az autó kényelmesen vezethető, az éjszakai alvás kényelmes, bár egy párnak minden nap ágyaznia kell. A leálló helyek, parkolók mindenütt kulturáltak, a legtöbb helyen olcsón lehet áramot vételezni. Ami a legfontosabb: mindenhol, erdőszélen, folyóparton vagy akár városi parkolókban éjszakázva biztonságban éreztük magunkat!

 

 

Végkövetkeztetés: aki teheti, kövesse a példánkat!

Liza és Jóska

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lányom hiánya meghatározza az életemet

 

Ha az ember gyereke külföldön él…. sorozatunk harmadik részében Annaróza írását olvashatjuk.

Egyetlen lányom nem megélhetés, álláskeresés, rossz itthoni közhangulat miatt vett vándorbotot a kezébe. Egyszerűen az élet elédobott egy lehetőséget, mint frissen érettségizettnek, a bébiszittelést Angliában. Természetesen a kaland ígérete győzött a főiskolán megszerzett felvétel felett. Pár héttel később már a szerelem is homályba, feledésbe taszította a tanulási kedvét.

Lányom első útján Angliába

Amikor egy itthon töltött nyár, és újabb főiskolai halasztás után az égbe emelkedő gépe után néztem, belém hasított a félelem, hogy közös lesz-e az otthonunk ebben a hazában. Vajon milyen élet várja ott idegenben? Hogy tudok segíteni, ha bajban van? Egyáltalán elmondja-e majd? De hát nem lehetett visszatartani. “Ez az én életem!” mondta könnyedén, és ez nyomós érvnek látszott. Egyikünk se gondolt bele, én is csak később döbbentem rá, hogy a hiánya keményen meghatározza az én életemet is.

Lányom újszülött unokámmal, otthonomban

Aztán jött az unokám, fél évig védő szárnyaim alatt éltek, majd újabb reptéri, még szörnyűbb elválás. És 14 év óta még nagyon sok reptéri búcsú volt. Nincs az a telefon, vagy Skype, ami pótolná, hogy legalább hetente egyszer felugorjanak hozzám a költői kérdéssel: “mit főztél mama?” Tudjuk, hogy a kamaszoktól ennél többre nem vágyhatunk, de legalább a finom ebédért kapnék egy ölelést, és tudnám, hogy jövő héten újra látom, talán még el is mondaná, hogy éppen mi bántja, minek örül. Sokan vigasztalnak, hogy itthon, más városban élő gyerekeikkel sem találkoznak többször, én viszont a látogatásomkor 2-3 hétig is együtt lehetek a családommal. Ez igaz, de az intenzív, bensőséges együttlét ritka alkalom a munkájuk, elfoglaltságuk miatt. Viszont jó érzés, hogy némi terhet le tudok venni a vállukról ott tartózkodásom idején.

Lányom és én

Milyen előnyt élvezek az ő külföldi életükből? Csupán egyet, London megismerését, atmoszférájának, szépségének, programjainak élvezetét, néha egyedül, máskor az ő társaságukban. Ezek a közös séták, kirándulások nagyon értékesek, és ilyenkor megértem, elfogadom, hogy már ez az otthonuk. Aztán jön újabb 3-4 hónap távollét, ami megkérdőjelezi az elfogadást. Tényleg előnyös, hogy messzire szakadtak, hogy elcsökevényesedik a magyar nyelvtudásuk? Hiszen unokám egyre kevésbé beszéli, az ő gyereke talán már ennyire sem fogja birtokolni a magyar nyelvet. Elvesznek a gyökerek. 

Unokámmal

Megnyugtató azonban, hogy lányom igazi barátai a honfitársai, a magyar humort csak ők értik, segítő kezet csak ők nyújtanak neki. Talán nem kell szívet cserélnie, ha már hazát cserélt.

“S te mit mívelsz? Mi sors kíséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom, mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!”
  – Írta Tompa Mihály egy barátjának.

Annaróza

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Tavaszi csámborgás a terézvárosi Hunyadi téren

Zenepavilon, megújult termelői piac és átváltozott illemhely.

Azon a kora tavaszi napon utam a terézvárosi Hunyadi téren át vezetett, a főváros 6. kerületében.  Sok éven át dolgoztam ezen a környéken, de elég régen nem jártam erre. Nem volt sietős dolgom, így leültem az egyik napsütötte padra és csodálkozva hordoztam körül a tekintetemet. A tér újjászületett és megszépült, a márciusi napsütésben teli volt élettel, emberekkel. A padokon idősebb emberek napoztak, a játszótéren gyerekek rajcsúroztak, anyukák beszélgettek.

Felálltam a padról, hogy körbejárjak és tüzetesebben megnézzem, milyen változások történtek, amióta nem jártam itt. Nem győztem kapkodni a fejemet, és fényképezni. Az egykor gyönyörű, de nagyon lepusztult bérházak felújítása már akkor elkezdődött, amikor több, mint tíz éve itt dolgoztam. Mára a térnek majdnem az összes házát renoválták, némelyik tetőterét beépítették és luxuslakásokat alakítottak ki benne.

Az egykori illemhely csodás átváltozását már egy korábbi sétám során konstatáltam, akkor még olvasókuckóként működött. Talán nem vált be ez a funkció, mert  hangulatos kis kávéház lett belőle, kiülős résszel. Milyen kellemes lehet itt meginni egy kávét a nyári hőségben az árnyékot adó,  öreg fák alatt! Merthogy a fák szerencsére megmaradtak, túlélték a létüket fenyegető ordas vitákat. Ha emlékeim nem csalnak, ki akarták őket vágni, baleset-veszélyességre való hivatkozással, de a környék lakóinak és a természetvédőknek az összefogása ezt sikeresen megakadályozta. Ahogy a még téli álmukat alvó fákat nézegettem, feltűnt, hogy tele vannak aggatva színes madár odúkkal. Mintha kis gyerek kezek tették volna díszessé és csalogatóvá a költéshez fészket rakó madarak számára!

A fák között, a tér szélén egy kecses zenepavilon épült, ahol hangversenyeket, zenei programokat szoktak rendezni. A zenepavilonok egy évszáddal ezelőtt még hagyományos tartozékai voltak a köztereknek, ahol sramlizenét játszottak a zenekarok vasárnaponként, a szépen kiöltözött polgárok, valamint a cselédlányok és bakák szórakoztatására. Legalábbis  nekem  ez a kép sejlett fel  olvasmányaimból a zenepavilont megcsodálva.

 

Míg az elkerített futballpályán néhány kis srác a labdát rúgta (ki tudja, vajon délelőtt miért nem az iskolában voltak ?), a felnőtteknek felállított  színes, kültéri kondigépeken kisebb gyerekek csüngtek-lógtak. A színesre festett  hinták, csúszdák és homokozó nem túl harmonikus együttest alkotnak. Játszótér ügyben  eléggé otthon vagyok, unokáimmal lelkesen járjuk a főváros játszótereit egyre újabbakat és ötletesebbeket felfedezve.  Ez bizony a lehető legunalmasabb  a sorban. 

Örömködésem gyászba fordult, amikor megálltam a vásárcsarnok lepusztult, málladozó falu épülete előtt. Bár az órája pontosan jár, az idő megállni látszott, a felújítás szele úgy tűnik még nem ért el az 1897-ben épült piachoz.

A vásárcsarnok 1897-ben és ma

A csarnokkal szemközti, korábban rendezetlen termelői piac azonban igen csinosan mutat az új asztalokkal és a hangulatos, óriási, csíkos napernyőkkel. Szerettem itt vásárolni ebédidőben, amikor a Csengery utcában dolgoztam. Örömmel állapítottam meg, hogy a tér üzletei tovább „színesedtek” , a különböző nemzetiségű boltocskák tükrözik a környék lüktető, színes,  nagyvárosi életét.

A játszótér melletti  új,  kőből épített szökőkút éppen ”szökött”,  hömpölygésével és zubogásával kellemesen aláfestve a hétköznap délelőtti áhitatomat.  Galambok ittak a kifröccsenő vízből, ha melegebbre fordul az idő, majd az emberek is élvezik hűs vizét  körbeülve  a kutat a kényelmes padokon.  

Fellelkesülten hagytam el a Hunyadi teret, kedvemre való volt, amit láttam, a felújítás a tér korabeli hangulatának megőrzésével történt. Ki tudja,  előbb-utóbb talán a vásárcsarnok is feléled majd mély Csipkerózsika álmából.

 

                                                                                                                        saját felvételek

  Cecilia

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lányom megtalálta a boldogulását külföldön

De nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd hazajön.

 

’Ha az ember gyereke külföldön él’ sorozatunkban most Sári írja le, milyen érzések kavarognak benne.

 

Nagyon gyorsan repülnek az évek. Már 9. éve, hogy a kislányom Angliában, Walesban él.

Tulajdonképpen a szerelem vezérelte, hogy változtasson az életén. A családunk igen “röghöz kötött”, hat ökörrel sem lehetett bennünket a városunkból kimozdítani. A gyerekeim is így gondolták, a lányom szerette munkahelyét, volt  baráti társasága, ha nem jön Lajos, eszébe sem jutott volna elmenni.

Egy napon elénk állt, hogy akkor ő úgy döntött, megy a Lajos után, aki akkor már 2 éve Londonban élt. Mint “felvilágosult” szülők támogattuk, de természetesen féltettük. Skype-on  tartottuk a kapcsolatot velük, így gyakrabban láttuk, hallottuk őket. London drágának bizonyult, sokat dolgoztak, mígnem adódott egy lehetőség Walesben, és átköltöztek.

Úgy gondolom, hogy a lehetőségeket jól kihasználták. Ahova költöztek, egyetemi város, az öböl partján fekszik. Mindketten elvégezték az EU-s ingyenes nyelvtanfolyamot, és ma már jól beszélik a nyelvet. A vejem konyhafőnök lett, szereti a munkáját, és őt  is megbecsülik, mert a magyar jó munkaerő. A lányom elvégezte a művészeti egyetemet és most már a szakmájában dolgozik. Arról nem beszélve, hogy fele annyiból meg tudnak élni, mint Londonban. Többször voltunk már náluk a vejem szüleivel együtt, és megnyugodtunk.

Hogy nekünk, szülőknek milyen  érzés volt?  Nagyon nehéz! Sokáig tartott míg nem aggodalommal gondoltam rájuk. Közben a férjem meghalt, de a fiamék itt élnek, és a kis unokám sok erőt ad. 

 

Már nem kérem a lányomat és a vejemet, hogy jöjjenek haza, mint eleinte, mert belátom, messze van az az idő, amikor itthon is megtalálhatják a boldogulásukat. Hogy miért vagyok ilyen szkeptikus? Mert  bármennyire is szeretném, a valóság nagyon ezt igazolja. Ők már beilleszkedtek és jól érzik magukat. Évente kétszer hazalátogatnak  és számukra nagyon elkeserítő a megosztottság, amit itthon tapasztalnak.

De a reményt nem adom fel !

Sári

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ha az ember gyereke külföldön él…

Előttem is kitárult a világ!

 

 

Bloggereink közül többnek külföldön él a gyereke, mint sok szülőnek Magyarországon. Mindenki máshogy éli meg ezt a helyzetet, de valahol mégis hasonlóan. Elsőként Vica mesél.

 Lányom idestova 20 éve él külföldön. Annak idején könnyen és talán meggondolatlanul döntött, hogy Németországban bébiszitterkedik.

Persze, a fiókák kirepülnek és élik a maguk életét, de ilyen messzire elmenni! Nem zavarta el senki és semmi a családi házból, megvolt mindene, volt külön kuckója, tanulhatott, dolgozhatott volna. De ő hatalmasat álmodott. Olyan hirtelen történt, hogy azt se tudtam mondani, vigyázz magadra kislányom!

Így utólag visszagondolva, nem volt könnyű dolga. Akik azt mondták, de jó neki, mérgesen leintette, hogy mindenki próbálja ki, hogy milyen jó. Most már talán jobb, jól érzi magát, megtalálta élete célját, de mindig keményen megdolgozott mindenért.

Nem volt ott anyuka, akinek szoknyája mögé bújhatott volna. Meg kellett küzdeni a nyelvvel, hisz középiskolában nem német nyelvet tanult. Sokszor sírva keresett telefonon, mert nem tudta kiönteni senkinek a bánatát. Bébiszitterként nem volt könnyű két kamasz gyerekre vigyázni, akiknek a mamája állandóan úton volt, mert légi kisasszony volt a foglalkozása.

Szabadidejében állandóan bújta a nyelvkönyveket, hogy megtanulja a német nyelvet. Kemény évek voltak ezek. Igaz a munkájának minden évben meg volt az eredménye. Olyan helyeken nyaralt, hogy én még a térképen is alig tudtam megtalálni.

Egyszer rávett, hogy menjünk együtt nyaralni Egyiptomba. Ha nem ösztönöz, én soha, de soha nem jutottam volna el oda, abba a különös világba. Nemhogy oda, de még Németországba sem. Emlékszem, amikor az első repülőjegyet rendeltem interneten, szorongva nyomtam meg a végső megrendeléshez az „elküld” gombot, lesz a mi lesz alapon. Lányom bátorsága, kitartása engem is sok mindenre sarkalt, így én is bátrabban utazgatok a nagyvilágban, persze hozzá is, Németországba. Ennek unokám a legnagyobb nyertese, mert mindenhová viszem magammal. Tanulgatom az idegen szokásokat, jól közlekedek repülővel, autóbusszal, profi módon kezelem a számítógépet és járok-kelek határon kívül és belül. Nem kell otthon ülnöm és várnom, hogy a csodás világ bekopogtasson ablakomon.

A német nyelvet is kénytelen voltam autodidakta módon tanulgatni, ha akartam, ha nem. Muszáj volt német szavakat, mondatokat értenem, mert lányom párja úgy szólt hozzám németül, mintha az lenne az anyanyelvem.

Lányomnál Németországban

Belátom, hogy nagyon messze van kilométerekben mérve a családjától, jó lenne, ha többet láthatnám, de igazából skypon, telefonon talán többet beszélgetek vele, mint a fiammal, aki a szomszéd városban lakik pár kilométerre. Úgy érzem, hogy jól tette, hogy nem maradt itthon.

Vica

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!