Régiségeknek

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Időkapszuláim – üzenetek a múltból

dédszülök 3
Vannak tárgyak körülöttem, melyek üzeneteket hoznak a múltból – ezeket nevezem  időkapszuláknak. Több ilyen is van a birtokomban, néha el-el tűnnek a szemem elől, vagy ott vannak, de nem figyelek rájuk, azután egyszer csak  előtolakodnak, és új üzenetük van számomra.

A fekete selyemsál  anyai Dédnagymamámé volt, ő maga  készítette. A finom, vékony anyag  szélein hosszú, fekete, fényes rojtok lógnak.  Csodálatos darab, lánykorom óta hordom. Néha ráunok, akár egy évtizedig is valamelyik fiók mélyén lapul, majd eszembe jut,  és boldogan veszem elő. Pár napja került megint a kezembe, végigsimítottam, éreztem a selyem hűvösségét, simaságát.

A fennmaradt fényképen Dédnagymama Dédnagyapával együtt van lefényképezve. Szorosan állnak egymás mellett, derűsen néznek a fényképezőgép lencséjébe.

 – Légy türelmes, légy szelíd – mondja a sál, amikor  a nyakam köré tekerem.
 
A Nagyapáról  készült  festmény  végigkíséri életemet. Ott volt  a szobában a falon, amikor megszületésem után szüleim  hazavittek a klinikáról. A kép sokszor költözött, először Anyukámmal, azután, hogy ő elment, én cipeltem tovább városról városra, lakásról lakásra. Most is itt van velem, Nagyapa tekintete kísér, ha a nappaliban teszek-veszek. Egy festő katona társa festette a képet, amikor az első világháborúban az olasz fronton együtt szolgáltak. Gyerekként  féltem Nagyapa szigorú tekintetétől, nem értettem, hogy lehet, hogy ő már nem él, de a képe még ott van.  Aztán szép lassan hozzáöregedtem, szemét ma már barátságosan csillogónak  látom.
 – Mi háborúkat éltünk túl, a kis bánatok majd elmúlnak – üzeni, ahogy kezemmel végigsimítok a képen.
 
A magas, keretezett állótükrön szaporodnak a foltok, újra kellene foncsoroztatni, vagy kidobni – de ezt nem bírom megtenni. Gyerekkoromban, a politúrozott bútorok fénykorában, egy alsó toalett szekrényen állt, aztán a szekrény elsüllyedt valahol a múlt tengerében.  Ahogy most a tükörbe nézek, mintha látnám Anyukámat, ahogy  megáll előtte, megfésüli  dús, barna haját, feltűzi ünnepi ruhájára a gyík alakú kis brosstűt, egyenesre igazítja nylonharisnyáján a csíkot – indulnak Apuval egy munkahelyi rendezvényre. Én a Nagyival maradok otthon. Mindannyian elmentek már, csak az élettelen tükör maradt itt velem.
 – Szerettek téged – suttogja  a tükör, amint egy puha ronggyal  fényesítem – szeress te is!
                                                                                                            .
Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Vigyél el!

gyerek kézfogás

– A madarak csivitelnek, a szél megsimogatja a bokrokat, a nap meleg fénnyel mosolyog le ránk fentről. De nem tűz erősen, nem bántó, épp csak kellemes. Már kabát sem kell, elég egy vékony póló, ha kimegyünk. Nem viszünk magunkkal semmit, esernyő felesleges, a gumicsizma sem kell, az előző napi pocsolyák mind felszáradtak már.
– De jó!
– Igen, ha odaérünk, már nem lesz semmi gondunk, szabadok leszünk, mint …
– … mint a madarak – mondta Bence kuncogva, hogy már ezt a mondást is sikerült megjegyeznie.
– Pontosan! – mosolygott vissza rá az anyja megborzolva a kicsi fürtjeit. – Ügyes vagy. Mint a madarak! Nekik a világon semmi gondjuk.
– Meséld tovább!
– Nos, ha megyünk, rengeteg feladatunk lesz ám, tudod–e.
– Igen?
– Bizony ám! Fel kell ám fedezni a környéket is. Nem maradhat minden titok fedve előttünk.
Bence két tágra nyílt szeme egyre jobban csillogott.
– Mit gondolsz, menni fog ez neked? – anya megállt egy pillanatra, úgy tett, mint aki erősen gondolkozik ezen. – Három évesen még nem biztos, hogy ez nem okoz problémát, hm?
– Már mindjárt négy vagyok, anya! – váltott át hirtelen durcásra a kisfiú hangja.
– Ó, tényleg, majdnem kiment a fejemből – kacsintott le rá édesanyja. – Szóval úgy gondolod, megbirkózunk ezzel is?
– Naná!
– Ha te mondod, hiszek neked.
– És bent?
– A házban? Úgy érted?
– Odabent, igen! Ott nincs szél, madarak, pocsolya.
– Nincs bizony, azokat kint hagyjuk mind!
– Akkor ott mi van?
– A napfény átverekszi magát a hatalmas, fényesre pucolt ablakokon – itt megtorpant egy pillanatra –, ő bejöhet velünk, ugye?
– Igen, igen! És még?
Anya kacagott már a kíváncsiságot, türelmetlenséget cseppet sem nélkülöző kisfián.
– Jól van, szóval vannak a világos szobák, hatalmas terek, ahol elfér minden. Teszünk bele egy hatalmas asztalt sok székkel, kanapét, ahol összebújva tudunk majd olvasni. Legyen esetleg kandalló is?
– Minek? Meleg van.
– Most igen, kis butus, de télre. Amikor kint minden fehér hótakaró alatt pihen, és várja a tavaszt.
– Felőlem – vonta meg a vállát Bence, látszólag nem volt nagyon meggyőzve.
– De szerintem még ennél is fontosabb, hol lesz majd az ágyad és a sok játékod – anya gyorsan témát váltott, s lám, való igaz, ezúttal sokkal nagyobb lelkesedéssel találta magát szemben, mint fotelokkal és nappali berendezésekkel kapcsolatban.
– Sok játék? – ámult el Bence, és még levegőt venni is alig mert.
– Rengeteg! Hintaló a sarokban, rögtön az építőkockás doboz mellett. A polcon sok, szép, színes könyv tele csodálatos mesékkel, amiket mind együtt olvasunk el. Vasúti sínek a vonatoknak, istálló a sok állatnak, dömper, garázs, szerelőműhely. Csak győzz velük eleget játszani.
– Hű – többre nem tellett a kisfiútól.
– A ház mögött kis kert, a gyümölcsfák elegendő árnyékot adnak nyáron is, ősszel meg megvédenek, ha kicsit szelesebb az idő. Ott, alattuk kiépítünk egy homokozót, a lombok között pedig egy favárat. Az ágakról hinta lóg le, le se szállsz majd onnan, már látlak is magam előtt.

Bence csak a fejével biccentett, ezzel adta tudtára édesanyjának a beleegyezését, megszólalni már nem tudott. De nem is akart, nem szándékozott félbeszakítani a leírást.
– Nagy melegben ki lehet oda tenni egy medencét, játszhatsz a vízipisztollyal, lefröcskölheted az összes bokrot, talán még a szomszéd macskáknak is jut belőle, amik természetesen prüszkölve fejezik ki nemtetszésüket – folytatta az anyja.
– Macska is van?
– Hogyne! Nem is egy, öt vagy hat is tán. Annyit kódorognak a környéken, hogy nehéz megszámolni őket. De estére mind hazatérnek persze. Te meg megsimogathatod a bundájukat. Ők elégedetten dorombolnak, téged pedig beviszlek kivakarni az egész napos kosz alól. Megmosom a hátad, a hónod alját, a füled tövét – ahogy anya ezeket mondta, úgy követte a keze is a testtájakat, ismét kacarászást vívva ki mozdulataival. – A talpad, nyakad…
– Hé, haladjon a munka odabent! – szakította félbe a zárt ajtó mögül egy éles, ellentmondást nem tűrő hang.
– Rendben! De már kész vagyok! – válaszolta vissza illedelmesen az anya.
– Ajánlom is! – azzal a hang tulajdonosa hallhatóan elcsoszogott másfelé.
– No, gyere, menjünk mi is – hívta Bencét az édesanyja.
A kisfiú szó nélkül felvette a földről játék mackóját, magához szorította, belecsúsztatta csöppnyi kis kezét a nő kérges, munkás tenyerébe, majd lassan elindultak. Bence csak suttogni mert, tudta, nem hívhatja fel magukra a figyelmet semmiképp. Az előbbi is intő jel volt, hogy a határát súrolták a kirúgásnak.
– Anya!
– Tessék, szívem!
– Elviszel majd tényleg oda engem?
– Igen, természetesen.
– Megígéred?
Egy pillanatnyi csönd után az asszony határozottan mondta ki:
– Megígérem.

Tovább baktattak, mentek lefelé a lépcsőn. A kapunál megálltak, míg anya egyik kezébe áttette a csomagjait, hogy ki tudja nyitni a nehéz vaskaput, mely az utcára vezetett már ki.
– És mikor? – ez a kérdés oly halkan hagyta el Bence ajkait, hogy az anyja először azt hitte, csak képzelte, hogy a fia megszólalt. Ám amikor lepillantott, értelemtől sugárzó, komoly szemecskékbe nézett.
– Remélem, hogy hamarosan. Nagyon remélem – hogy nyomatékot adjon a szavainak, megszorította az aprócska gyerekkezet, mely csak úgy csimpaszkodott belé.
– Dolgozom majd még keményebben, és spórolunk is már egy ideje, igaz? Amint meglesz a pénz, megyünk.
– És mi a neve ennek a helynek, anya?

Az asszony léptei lelassultak, majd még jó pár lépéssel a buszmegálló előtt megállt teljesen. Gondolkozott. Hogyan is nevezné meg azt, ami még nincs?

Ám szeretett volna hinni benne – tiszta szívből –, hogy igenis létezik valahol ez a hely. Csak időre, no meg pénzre van szüksége. S ha ezek meglesznek, rátalál egyből, nem vitás. Ha megleli, vár ott rájuk minden, amit lefestett a gyereknek ma délután is, mint megannyi alkalommal az évek során, míg jártak házról házra, ketten összefogózva, együtt egy kis szigetet alkotva a világ forgatagában.

– Hogy mi a neve?
Bence nagy komolyan bólintott.
– Amiről mindig mesélek, ami lesz majd nekünk is nemsokára, hiszen megígértem, emlékszel? Amit pedig megígérek, meg is kell tartanom, ez a szabály, ebben állapodtunk meg egyszer, igaz? Nos, annak a neve otthon, fiam. Nekünk is lesz. Egyszer biztosan.

Lorna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Gute Nacht, schlaf gut

Nagymamák a nagymamájukról sorozatunkban Lujza visszaemlékezéseit olvashatjuk.

nagymama jó

A nagymama reggel 5-kor kelt, hogy 6-tagú családunkban ő legyen az első a fürdőszobában. Ősz haját a tarkója alján két fonott drót-csattal pici kontyba tűzte. Aztán kivitte a jéghideg hálószobából a jéghideg konyhába a nagy zsebórát a kígyós állvánnyal, és odaállította az ablakpárkányra.

óra

Megmelegítette a cikóriakávét, beleaprított egy kis száraz kenyeret, leült a konyha sarkában a spájzlépcsőre, picit sóhajtott, mert tudta, hogy délig már nem fog leülni, – kann man nichts machen, gondolta – és megreggelizett, „aprítottat”. Az unokáknak egy-egy karéj kenyeret kent, a karéjokat 6-7 szeletre vágta, hogy egyszerűbb legyen az ágyban reggelizni. Anyukám saját gyártmányú verssel keltett minket, fölhúzta a rolókat, és letette az ágy mellé a reggelit. A nagypapa a kályhát tisztította, csörömpölt a vödörrel meg a lapáttal. A papám gyorsan odakészítette a kályha mellé a tüzelőt, és már ment is dolgozni. A rádió a Vándor cigánylegényt váltogatta a Bunkócskával.

Hamar kiürült a lakás, a nagymama meg én indultunk bevásárolni. A közeli csarnokban lecövekeltem a nagy medencében úszkáló pontyok előtt, ott vártam meg, amíg a nagymama megveszi, amit kell. Visszaérve fogtam a tejeskannákat, a tejjegyeket meg a pénzt, és lementem a házban levő tejcsarnokba. Nem értettem, mi a különbség a jegyes tej meg a szabad tej között, a tejcsarnokos néni ugyanabból a hatalmas kannából merte minden nap a 2 liter tejet. Fönt a lakásban a nagymama port törölt, négykézláb törölgette a székek alsó keresztléceit. Az ebédet – sokliteres lábasokban, fazekakban – már föltette. A konyhában elővette a nagypapa hasas bögréjét, teleöntötte tejjel, és eltette aludni vacsorára a szobában a kályha mellé.

bogre

Krumpli mindig volt az ebédhez, gyakran volt savanyú káposzta, bab, lencse – a tót konyhának egy szerény változata lehetett nálunk, a finom kelt sütemények nélkül. A nagyszülők magukkal hozták – a német anyanyelv mellett – ifjúságuk észak-felvidéki szlovák környezetének ételeit, szavait. Ha nagyon tele lett a pohár, a nagymama azt mondta, félig tótul: – le kell hlipálni; ha nem találtuk a zsebkendőnket, és szipákoltunk, azt hallottuk, hogy „ne szmrkálj”.

Délben először a nagypapa jött haza a könyvtárból, ahol dolgozott. Letette a kalapját és az örökösen magával hordott esernyőt, és sajátos magyarságával megkérdezte: – Nem volt itt senki? – Nem, nem – feleltük a nagymamával, és leültünk ebédelni. Ebéd után a nagymama elmosogatott, én törölgettem. Ez után a nagymama átöltözött, és indult sétálni. Minden nap sétált egy kört a Nagymező utca meg az Andrássy út felé. A sarki közértben vett az unokáknak egy-egy banános csokit.

A Kazár utca sarkán a Negro presszóban ivott egy szimplát, még megvette az Esti Hírlapot, és hazabandukolt. Otthon a nagypapa már begyújtott a kályhába, és – takarékosságból – a sötét szobájukban ülve várta a nagymamát. A nagymama letette a lecke-asztalunk sarkára a banános csokikat, a szobájukban villanyt gyújtott, és nekilátott felolvasni az újságot. Aztán megint sötét lett, félhangosan, németül tárgyalták meg a híreket meg a család dolgait egymás között. Ha sokszor hallatszott át hozzánk a szomszéd szobába az „Er”, akkor már tudtuk, a papánk megint valami nem tetsző dolgot csinált. Talán a tüzelőt tette rossz oldalra? Vagy át akarja alakíttatni a fűtést gázfűtésre, és be akarja vezettetni a fürdőszobába meg a konyhába is? Schrecklich – hallottuk minduntalan.

Átmentem a nagyszülők szobájába, megkértem a nagymamát, kérdezzen ki. 4 körül följöttek hozzánk a barátnők. A nagymama megjelent a pusmogó társaságban, mindenkit nevén szólítva köszönt, letett egy tál hámozott almaszeletet és sajtot, és eltűnt.

Gyakran villanyt gyújtott újra, és elővette a kiskredenc fiókjából a világoskék légiposta levélpapírt, amit anyukám folyamatosan vásárolt neki. A testvéreit Rózsahegyről, a fiát itthonról a világ sarkaiba vetette a háború meg 1956. Gyönyörű írásával magyarul és németül egyformán levelezett. A „vegyes” nyelvű családoknak magyarul írt a nagy lapra, németül a két kisebb lapra.

Hamarosan megjöttek a szüleink, a nagymama és anyukám vacsorát tálaltak. Vacsora, mosogatás után a nagymama bevitte a konyhából a szobájukba a zsebórát a kígyóval, és az éjjeliszekrényére tette. Anyukám a lábhajtásos varrógéphez ült, foltozta a lepedőinket vagy az előzőleg csodaszépen megszerkesztett szabásminta után kiszabott darabokból állított össze nekem vagy a testvéremnek egy-egy ruhadarabot. – Sárga uborkának zeleny listmá – énekelte félig tótul.

8-kor a felnőttek bevonultak a szüleink szobájába, és bekapcsolták a televíziót. Tőlünk elköszöntek: – Gute Nacht, schlaf gut! – mondta a nagymama minden este, 23 évig, amíg otthon voltam. Ha az esti film klasszikus regény-adaptáció volt, szívesen megnézte. Ha nem, lefeküdt, és Tolsztojt, vagy Csehovot olvasott németül a pici éjjeli lámpa fényénél – de amint jött a nagypapa, azt is leoltotta, mert takarékoskodni kellett.

Lujza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Majd egyszer

b virag

Aznap reggel szokatlanul nagy volt a csend. Általában mielőtt kinyitotta volna a szemét, már hallotta a madarak csivitelését, a fák lombjainak suhogását, a kakas távoli kukorékolását, de ma semmit. Mintha megszűnt volna minden zaj és nesz. Rossz lett volna belegondolni, hogy esetleg a hallásával lehetnek gondok. Az ő korában ez még nem kéne problémát okozzon.

Ő volt itt a legfiatalabb. Amikor először dugta ki a fejét, tele volt elvárásokkal, majd’ kibújt a bőréből, annyira kíváncsi volt arra, mi vár itt rá. Úgy képzelte, a napfény, a szellő, az eső kellőképp partnerei lesznek majd abban, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy társai is akadnak a mindennapokban. Mérhetetlen öröm töltötte el. Bár nem gondolkozott előtte ezen, úgy döntött, ha nem egyedül van naphosszat, sokkal több mókában és kacagásban lesz része.

Ismerkedni vágyott minél előbb.
– Sziasztok! – kurjantotta. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem viszonozta az üdvözlését. A legtöbben felé se fordultak. Akadt, akinek a tekintete átsuhant rajta, de olyan gyorsan történt, hogy nem is volt egészen bizonyos abban, hogy tényleg megtörtént. Közvetlen szomszédja pedig színpadias sóhajtás kíséretében még el is fordult tőle.
– Hahó! – próbálkozott meg újra, de csak a csend felelt.
Úgy döntött, vár pár napot, hagy időt a környezetének, hogy megszokják a jelenlétét. Tisztában volt vele, nem mindenki olyan, mint ő maga, könnyen előfordulhat, másoknak több időre van szükségük a feloldódáshoz.
Másnap a nappal együtt ő is kelt, igyekezett a csipát gyorsan kipislogni a szeméből, hogy jobban lásson.
– Jó reggelt!
Amikor újfent nem érkezett semmi reakció, kezdett csüggedni. Azért ez így már sehogy sem volt rendben. Mit tehetett volna, hogy egy kicsit oldódjon a hangulat? Mosolygott. Amikor és akire csak tudott. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy hiába. Általában levegőnek nézték, senki nem törődött vele.

Végül szép lassan elmaradoztak a reggeli köszönései, az élénk, mindenre kíváncsi tekintete megfakult. Árválkodott egymaga a kert sarkában. A nappalok és éjszakák rendre váltották egymást, de egyik nap olyan volt, mint a másik. Ha eső érte, felfelé fordította arcát, élvezte a hűs cseppeket, ha a nap megsimogatta a feje búbját, hálásan megmártózott fényében. A szellő kuncogásig csiklandozta időnként, de olyan időszakok is voltak bőven, amikor semmi ilyesmi nem történt. Unatkozott. Nem játszott vele senki, nem hallgatta meg senki.

Aztán a felhők mögül újra kisütött a nap, ezzel kicsit a kedve is derűsebb lett. Ha túl sokáig tűzött, érezte, egyre fáradtabbá, kimerültebbé válik, ereje elfogy, sokszor olybá tűnt, közel a vég. Olyankor az esti alkonyatban valaki kijött hozzá, egy kannából rázúdított kellő mennyiségű vizet, amitől tagjaiba ismét visszaköltözött az élet.

De milyen élet volt ez így?

Egy kissé borongós napon, amikor ismét elfogta az érzés, hogy semmi rendkívüli nem történik vele aznap sem, meghallotta, hogy a tölgy, a kert legöregebb lakója, akit mindenki tisztelt éltes kora miatt, beszélgetett a verébbel, közben lopva felé tekintgettek. Nem foglalkozott velük. Minek? Úgysem hozzá szóltak ezúttal sem. Aztán a sövény is bekapcsolódott a párbeszédbe. Amikor nem titkolt érdeklődéssel nézett irányába, már biztosan tudta, ha nem is hozzá, de mindenképpen róla beszélnek.

Mit volt mit tenni, hegyezni kezdte a fülét. Kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Talán majd most megtörik a jég, meglesz az áttörés. A végén barátokká is válhatnak. Nagy reményekkel indult neki a hallgatózásnak. Ám igen hamar rá kellett döbbennie, hogy ez a társaság bizony inkább csak kiveti magából, mintsem valaha is befogadja.
– A kis törpe – vihogott a rigó. – Hogy jön egy ilyen a te nagyságodhoz?
Azzal még közelebb hajolt a tölgyhöz, mely egyre jobban ölelte őt körül.
– Figyeltétek? Még kis se látszott a földből, máris azt hitte, övé a világ – tette hozzá a bokor, melynek jutalma a tölgy részéről egy ágsuhintás volt. Ezzel adta tudtára egyetértését.
– Folyton magára akarta vonni a figyelmét mindenkinek kezdetektől.
– Önző egy dolog, valóban.
– Milyen kis nyeszlett.
– Nincs benne semmi különös.
– Borzalmas!
– Nem is éltem még ilyet ebben a kertben, pedig itt vagyok jó pár esztendeje – dünnyögte az öreg tölgy.

Ez volt a kegyelemdöfés. Minden maradék még pislákoló hite szertefoszlott. Valami meghalt belül örökre.

A napok követték egymást ezután is a maguk változatosságában, esőre derű, derűre ború. Nem érzékelt igazából semmit sem többé. Ha a forróság újfent próbára tette, inkább azért imádkozott, hogy véget érjen ez az egész. Legyen végre vége! Szabadulni máshogy nem volt képes. Csak remélte, hogy úgy majd nem fáj többet semmi. A reggelek fejét lehajtva érték, és a nap így is búcsúzott el tőle. Éjszakára behunyta a szemeit, távoli búzamezőkről álmodott. Néha olyan valóságos volt, azt hitte, valóban ott jár. Aztán minden egyes hajnallal eljött a kijózanodás is. Semmi sem változott.

Most azonban ez a különös, szokatlan, mindent betöltő csend fogadta. Mi történhetett? Lehet, imái meghallgatásra találtak, eljött érte az éjszaka folyamán a kaszás, levágta, és békésen pihenhet ezután?

Várt, ám a nyaka kissé zsibbadt, így furcsa mód azt kellett gondolja, még mindig életben van. Félve nyitotta ki, de csak az egyik szemét. Ha eddig panaszkodott a mellőzöttségre, most egy szava sem lehetett igazán. Minden szempár rászegeződött. Mindegyik, kivétel nélkül. A tölgy, a sövény, a bokrok, a fűszálak tátott szájjal bámulták. A rigónak az ágon torkára fagyott az ének.

Álmában mit művelhetett vajon? Szerette volna mihamarabb kideríteni, hogy orvosolhassa a kárt, hadd folyjon minden tovább a maga medrében.

Kitárult az ajtó. De még ezt a mozzanatot is figyelmen kívül hagyta a csapat, nem veszítették szem elől egy másodpercre sem.

– Ó, csakhogy kinyílt! – hangzott fel a miniember kiáltása, és már szaladt is egyenesen felé. Közvetlen előtte megállt, és sugárzó szemekkel csak csodálta.
Bár fogalma sem volt róla, hogy nézhet ki, de ahogy a szemekbe tekintett, az abból kiolvasott ámulattól, elismeréstől gyönyörűnek és értékesnek érezte magát.
– Végre! Anya, nézd csak, kivirágzott! Megérte ennyit várni, locsolni, mert álomszép lett. Ugye látod?
– Látom, látom! Ügyes voltál. Látod, mondtam én neked, hogy ha elülteted és gondozod, előbb-utóbb meglesz az eredménye.
– Meg is lett! Jaj, de örülök!
– Tudod, mit? Nagyi ma jön ebédre hozzánk. Ha gondolod, vigyük be, állítsuk az asztal közepére, hadd ékesítse a szobát.
– Megengeded?
– Hát hogyne! Hiszen a tied! Megérdemled!

Azzal érezte, hogy felemelik, óvatosan viszik befelé. Tudta, magasztos célt fog szolgálni. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, még hallotta a háta mögött a sustorgást:
– A házba? Bekerülhet a házba?
– Ilyen nem történt meg még egyikünkkel sem.
– Nem gondoltam volna.
Az öreg tölgy hümmögése volt az utolsó, amit még elcsípett a kinti világból:
– Szó se róla, valóban mutatós virágszál lett belőle.

Lorna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A várva várt találkozás

nagymama unok

Végre hétvége! Na, nem azért örülök, mert nem kell mennem dolgozni, hanem azért, mert egy különleges hétvége vár rám! Én már nyugdíjas vagyok, nekem minden nap hétvége. Jól megérdemelt, néha unalmas, néha borongós, zsörtölődős hangulatú, néha szép, néha izgalmas. Ez a hétvége más, mint a többi, ez nagyon izgalmasnak ígérkezik. Korán kelek, gondosan rendet teszek magam körül. Szépen, csinosan felöltözöm. Várom a telefonhívást, hogy mikor induljak a vonathoz. Csörög a telefon, le vagyok lombozva, csak délután 15 órára kell mennem.

Téblábolok, nem találom a helyem, levetkőzöm, majd a zene segít eltölteni lazulva ezt a kis időt. Dél van, már nem bírom tovább, leviszem a szemetet a negyedikről. Ellenőrzöm az autót a parkolóban, amivel megyek az állomásra, már csak úgy rutinból, minden indulás előtt. Körbejárom, szemügyre veszem. Jó dolog nyugdíjasként autót vezetni, nem kell cipelni, ha fáj a lábad, nincs távolság, mint például most. Messze lakom az állomástól. Megnézem ismét a menetrendet, órára pillantva látom, hogy elindulhatok. Az állomáson sorba állok, jegyet veszek, olyan nyugdíjast, 90%-ost, ami 150 forintba kerül. Örülök, már megint spóroltam.

Kényelmesen előveszem a telefonom és felhívom a fiamat. Mondom, neki nyugodj meg, már lassan indul a vonat! De anya ,- hallom a kérdőre vonást – nem azt mondtad, hogy a 14 órakor induló vonattal jössz?…Rögtön rájöttem, hogy egy órával hamarabb jöttem ki az állomásra. Nem baj, ha itt vagyok, már elmegyek a korábbi vonattal, majd nézelődök, sétálgatok, bámulom az embereket. Én szoktam nézni az emberek arcát és látom ki boldog, ki boldogtalan. Az én arcomon most a boldogság tükröződik. Elindul a vonat, előveszem a könyvet és próbálnék olvasni. Nem megy, fel-fel pillantok a könyvemből és gyönyörködöm a tájban. Szépen zöldül a határ, nőnek a napraforgók, a kukoricák, beérett a búza. Eddig ebben sem láttam semmi szépséget. Emlékszem sokat utaztam fiatal anyukaként, amikor iskolába jártam, de erre nem volt időm, meg igényem. Most a táj jobban leköt, mint a könyvem.

Megérkeztem, komótosan leszállok a vonatról,  elindulok az aluljárón át, kifelé a szabadba. Jaj de kellemes idő van, még ennek is, hogy tudok örülni. A pályaudvar szép és tiszta, biztonsági őröket is látok és sok utast, akik keresztbe-kasul vonulnak át a városon. Én kimegyek a pályaudvar elé és leülök egy padra. Csörög a telefonom, a barátnőm hívott. A barátnőm, akivel hetente hosszabban szoktunk trécselni telefonon, olyan ingyenes tarifás csomaggal. Neki kevesebb a szabadideje, mint nekem. Ő dolgozó, családfenntartó nő. Mi újság kérdésre, hosszú perceken át trécselünk, majd hirtelen elbúcsúzok!

Kettőt lépek és már látom is messziről. Új kis csinos, rózsaszín gurulós bőrönddel közeledik felém. Itt van végre, átölel az egyetlen unokám, akivel ritkán találkozom. Most pár napig csak az enyém lesz. Megfiatalítja a testem, lelkem. Én meg próbálok neki felejthetetlen élményekkel előrukkolni, remélem sikerül.

Vica

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Tízévesen már komplett ebédet főztem

Egy falusi gyermekkor emlékei

harmadikosok
Bizony, régen voltam kisgyermek. Az ötvenes évek elejétől vannak konkrét emlékeim. Egy hatezer lelkes, alföldi faluban nőttem fel, mai szemmel nézve igencsak szegény körülmények között. Mindenki szegény volt, természetesnek vettük.

Mi, gyerekek a családban, de a falu ránk figyelő közegében is, biztonságban voltunk. Tiszteltük a szüleinket, nagyszüleinket, tanítóinkat és a felnőtteket: igazmondásra, szófogadásra neveltek bennünket. Akkor szólhattunk bele a felnőttek beszélgetésébe, ha kérdeztek. Nekünk szerencsénk volt: gyakran kérdeztek. Nem volt szabad nemet mondani, ha kértek tőlünk valamit, de sohasem kértek olyat, amit ne tudtunk volna teljesíteni. Minden étkezésnél nagyapám szelte a kenyeret: először nagymamám, majd a szüleim kaptak (ők dolgoztak egész nap), csak utánuk jöttünk mi, gyerekek. Nagyapó egyetlen szóval sem minősítette aznapi viselkedésünket. Aki a legjobb volt, az kapott elsőnek, majd érdem szerint következtek a többiek. Aki haszontalankodott, füllentett, vagy nem iparkodott a csínyét jóvátenni, utoljára kapott.

Alapvető volt, hogy a dolgok, teendők fontossági sorrendjét megtanuljuk és betartsuk: először a leckét kellett megcsinálni, megtanulni mindent, utána az állandó feladatainkat ellátni, és csak ezután lehetett játszani. Egész életemre meghatározó lett ez a – mai szemmel talán szigorú, merev – napirend. És utólag sem érzem frusztráltnak, elnyomottnak magam, nem lettem kevésbé kreatív sem.

liba

Mindenkinek határozott szerepe, feladatköre volt. A gyerekek is kivették részüket a ház körüli munkákból, állatok gondozásából. Már egy 3-4 évesnek is volt állandó feladata, pl. friss vizet önteni a kiscsirkéknek, virágokat locsolni. Ahogy cseperedtünk, úgy szélesedett a házimunkák köre: tojásokat összeszedni, gyomlálni és kapálni, palántákat locsolni, kacsákat, libákat legeltetni és gondozni, takarítani, udvart, utcai járdát elsöpörni, gyümölcsöt szedni, majd segíteni a befőzésben, aszalásban. 10-12 évesen már komplett ebédet vagy vacsorát tudtam főzni, 4-6 személyre úgy, hogy közben tüzelnem is kellett a sparheltben. Hosszú őszi-téli estéken kukoricát morzsoltunk, varrtunk, vasaltunk, hímeztünk, diót pucoltunk, babot válogattunk… a teendőket hosszan tudnám sorolni. (Babfejtés közben tanultam meg édesapámtól pl. Magyarország összes megyéjét, járását, városokat, fontos földrajzi helyeket – ma is tudom!)

A nyári vakáció beköszöntével első feladatunk a hársfavirág szedése volt: nagyokat nevettünk fenn a fán, míg a zsákjaink megteltek. A padláson teregettük szét, hogy megszáradjon, majd tiszta vászonzacskókba raktuk: téli estéken vacsorára majdnem mindig hársfatea volt héjában főtt krumplival, kacsazsírral. Míg a kislibákat, kiskacsákat legeltettük, az árokparton kamillát és más gyógynövényeket gyűjtöttünk: jól jött a téli megfázások idején. Eső utáni napokon jókora gombákat szedtünk a legelőn, milyen jóízűt is ettünk belőle! Jókat lehetett játszani is libalegeltetés közben, sokat énekeltünk, fogócskáztunk, találós kérdéseket próbáltunk megfejteni. A nagyobb gyerekek vigyáztak a kisebbekre, együtt mentünk az iskolába reggelente, tanítás után pedig velük jöttünk haza. A nagyok tanítgattak, pl. biciklizni (felnőtt kerékpáron) 8 éves koromban, később pedig már én tanítottam a kisebbeket. Természetesen sokat és sokféleképpen játszottunk, kinn az utcán, szabad tereken – játékszerek nélkül is. Ha akadt egy-egy labda, karika, magunk alkotta csutka-baba, vagy a jól ismert „sánta-iskola”, remekül szórakoztunk. Nem emlékszem, hogy bármikor „vadultunk” vagy unatkoztunk volna. Nagyon kellett a ruhánkra, cipőnkre vigyázni, hogy el ne szakadjon, tönkre ne menjen. Természetesen örököltük a ruhadarabokat, kabátokat és ha kinőttük, más ismerős- vagy rokongyerekek viselték tovább. Nyáron mezítláb jártunk. Milyen jó volt nyári zápor után tapicskolni a langyos sárban! A tarlón futni az elkóborolt libák után persze nem annyira…

kislányok

Az iskolában követeltek tőlünk és szerettek minket. 52-en voltunk az első osztályban, volt, akinek pad sem jutott, egy kis széken kucorgott a fal mellett. A tanító néni komolyan vett minket, biztatott és dicsért, vagy újra leíratta a csúnyára sikerült mondatot. Nagyon sokszor javította a füzeteinket, külön is foglalkozott azokkal, akik lemaradtak, vagy nem tudtak megtanulni valamit azonnal. A tintásüvegbe mártogatott tollal nem volt egyszerű szépen írni, pacák is csöppentek az irkalapra, a könnyeinkkel együtt. Az óraközi szünetekben énekelve körjátékot játszottunk, ugráló köteleztünk. (Ketten hajtották ritmusra a hosszú, vastag kötelet, míg ketten-hárman ugráltak, bravúrosan beugorva, vagy épp kilépve.) A mai tananyaghoz képest kevesebb, világosabb szerkezetű volt a tanulnivaló, de azt alaposabban, pontosabban tudtuk. Fejben számoltunk, sok verset és dalt tanultunk, kórusban mondtuk, vagy énekeltük az óra elején. A fizikai jelenségeket először a természetben figyeltük meg, tanárunk kérdései alapján mi magunk próbáltuk kitalálni és megfogalmazni a szabályt és csak utána vettük elő a könyvet. Természetes volt a szóban felelés, az osztály előtt, a táblánál állva: így tanultuk meg a szabatos beszédet, a szép fogalmazást, az érthető, határozott hanghordozást és főleg az izgalmunk leküzdését. Így alakult ki bennünk az is, hogy egymásnak szurkoltunk, örültünk, ha a másik jól felelt.

Már harmadikos korunktól kezdve jártunk könyvtárba: szívesen olvastunk és sokszor cserélgettük egymás között a könyveinket is. (Igaz, ezek csak 3 forintos, olcsókönyvtári könyvek voltak, mégis drága kincsek számunkra.) A falunkban hagyománya volt az amatőr színjátszásnak. Mi gyerekek is gyakran adtunk elő színpadi mesejátékokat, komoly szöveg- és énektudást is feltételező színdarabokat a kultúrházban. Kislányként előbb tündéreket, manókat, törpéket, pillangókat „alakítottunk”, majd következtek a komolyabb feladatok. Számomra a „csúcs” a francia királylány szerepe volt Kacsóh Pongrác János vitézében: énekelni is, előadni is tanított. Nem volt televízió, de mindenkiben élt az igény arra, hogy a hétköznapi munka után valamilyen kulturális élményben is legyen része. Életre szóló emlékek ezek…

iskolaw

Az úttörő foglalkozásokon sportoltunk, versengtünk és játszottunk. Megtanultuk azt is, milyen jó segíteni másoknak. A mi őrsünk két magányosan élő, idős néninek segített rendszeresen: gyümölcsöt szedtünk, behordtuk a tűzifát, kukoricát fosztottunk – mikor mire volt szükség. Megszerettek minket: ajándékként egy szép lábtörlőt fontak nekünk kukoricacsuhéból, az osztálytermünk ajtaja elé. Mire tanított meg a szerény falusi élet? Beosztásra, tiszteletre, a mások munkájának megbecsülésére, kitartásra, lemondásra, a belátás képességére, az önzetlen segítségadás örömére, a felelős hozzáállásra.

7 éves lehettem, amikor a kistestvérem betegen feküdt otthon, édesanyám a teknőnél állt, mosott. Főzni is akart, de elfogyott az ivóvizünk. „Kislányom, eredj és hozz egy fél kanna vizet az ártézi kútról.” Kaptam a kabátomat, sapkámat, karomra vettem a 8 literes vizeskannát és már indultam is. 800 méterre volt a kút a házunktól, keserves volt az út visszafelé. Legfeljebb 20 kilós lehettem, húzta a karomat a félig telt kanna. Biztattam magam: csak az eperfáig bírjam elvinni anélkül, hogy letenném, csak a Maris néni nagykapujáig, no még egy kicsit a János bácsi kispadjáig… Összefagyva, elgyötörten értem haza. Édesanyám megcirógatott, megmelegedtem egy kicsit a kemence mellett. Már húztam volna le a sáros cipőmet, amikor arra kért, hozzak még egy fél kannával… Az akarat, a lelkierő próbája volt az a második út is… Ha kitartó, bizakodó ember lett belőlem, ezeknek a próbatételeknek is köszönhetem.

Képek: az első képen: 8 éves kislányok tanítójukkal, Nagyapámmal, 1955-ből,                                         a többi kép illusztráció

 Fodor Anna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A hétköznapi őrangyal

esoteric

Előfordul néhanapján (sajnos ritkán), hogy az Úr kezembe adja a tollat – manapság klaviatúrát -, hogy általam valamiképpen formába, írásba öltse szeretetének megnyilvánulását, az abban megtapasztalható isteni akaratát. Vagyis nem én írok, én csak nyomogatom a gombokat a megfelelő sorrendben.
Amiről „indíttatásra” írni akarok – parancsra kényszerülök – az egy nagyon egyszerű hétköznapi élmény, tapasztalás, vagy ki is tudja hova sorolható intuíció. Mégis megteszem, mert valamiféle vallomást rejt magában, amit ki kell írnom magamból.

Manapság már nem egetverő ügy az, ha az ember autóba ül és távol élő családos gyermekeit meglátogatván útra kel. Így történt ez a múlt héten is, amikor nem is tudom hányadjára, újabb szeretetszolgálatra utaztunk lányainkhoz (az egyik Veresegyházon, a másik Verőcén lakik családjával együtt). A távolság még autópályán „elkövetve” sem kis teljesítmény, különösen, ha a Balkánról induló vagy arra irányuló közúti forgalmat is tekintetbe vesszük.

A családoknál kellett is a segítség részben a mindennapok adta időszűkösség, meg a manapság szokásos napi forgások miatt. Nagy igyekezettel és szeretettel tettük, amit tehettünk, hogy valamiféle enyhítést adjunk a tennivalókban, együtt legyünk és valamelyest megosszuk a feladatokat is.
Töltöttünk ott négy napot szeretetben, békességben és a feladatok teljesítésében, mind abban, ami egy nagyszülői lét fogalomkörébe beletartozik. Élveztük a családi közösséget, jókat főztünk és ebédeltünk, az időjárás is a kertbe csalogatott bennünket, tehát minden szeret-teli és ideális volt. (Talán boldogok is voltunk?

Gyorsan teltek az órák, a négy nap is elszáguldott felettünk. Ennek egyik utolsó epizódja volt, hogy még Szegedre való visszaindulásunk napján a délután 5 órakor kezdődő iskolai szülői értekezletre is hivatalos lettem. A helyszín nincs messze Veresegyháztól, hisz Gödöllő – ahol a Szent Imre általános iskolába jár unokánk – mindössze 10 km. A szülői értekezleten mindent pontosan lejegyeztem, hogy azt írásban is átadjam.
A jegyzetelés azért is volt fontos, hogy írásban átadjam az összes elhangzottat, hisz már csak erre szántam időt az azonnali indulás előtt.

Indultunk is rövidre szabott búcsúzkodást követően. Minden rendben volt, addigra az autópályán is valamelyest alábbhagyott a forgalom. Azt is elhatároztuk – az idő előrehaladtával -, hogy Szegedig meg sem állunk. Az alkonyat így szeptemberben korábban köszöntött ránk és korábban sötétedik, amit nem annyira szeretek egy forgalmas autópályán, mert az ember csak a fényekre támaszkodhat. Jöttünk ennek ellenére rendes tempóban és be is értünk Szeged körzetébe fél kilenc után nem sokkal.

Rövidítvén az utazás idejét, a várost elkerülő pályaszakaszt választottam, hogy majd a Csongrádi sugárút felől jövök be. Vélhetően a gyengébb látási körülmények miatt, vagy talán rosszul mértem be a távolságokat, már a régi budapesti út feletti – kanyarban átívelő – autópálya hídon kicsit megzökkent a bal első kerék (jelezve, hogy letértem a pályáról). Meg is ijedtem, mert én nem úgy láttam, de a kerékhang nem hazudik.

Felhajtottam a Sándorfalvi úti kereszteződésbe, ahol majd balra kell kanyarodnom, a város felé. Itt elsőbbségadási STOP tábla is van, ahol meg is álltam. Néztem én balra is, meg jobbra is, de fényeket nem látva (lehet, hogy az út menti korlát is takart) éppen gázt adtam és indultam – volna -, amikor egy mögöttem álló kocsi dudált rám. Azonnal fékeztem, és ekkor suhant el előttem egy személykocsi Szeged felől Sándorfalva irányába. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy miért nem vettem észre, lehet, hogy fáradt voltam, nem látok jól, vagy mi is történt, miért nem vettem észre a közeledő autót? Talán túl monoton volt az előző két órás vezetés, az ember megszokja a sebességet is, meg a monotonitást is. Az, hogy ki ült a mögöttünk lévő kocsiban, és figyelmeztetett, vagy tán „Valaki” súgott neki? Miért éppen ott és akkor kellett mögém kerülnie? És még sorolhatók a pillanat kérdései.

Beljebb érve a városba az első lámpánál egymás mellett vártuk a zöld jelzést a mögöttem jövő kocsival. Mindketten automatikusan lehajtottuk az ablakot, és én átszólva nagyon szépen megköszöntem az iménti segítségét. Ő is tett jószándékát bizonyítandó pár mondatot, én pedig mindent újra megköszöntem, majd jó utat kívántunk egymásnak – a lámpa zöldre váltott.

Az itthoni kipakolások és nyugalomra térés után kezdtem el gondolkodni az egész nap történésein, de mindegyre csak a mögöttem álló kocsi duda jelzése tolakodott elő.
Imádkozni kezdtem, megköszönve a napot, de újra és újra csak az „Üdvözlégy Mária” került gondolataim előterébe. (Az ágyam felett az Útmenti Szűz Mária mindenki által ismert képe függ.)
Nem tudtam, csak éreztem, hogy ott a kereszteződésben valami földön túli történt, valaki segített, valaki őrzött, és védett. Talán a mögöttem álló kocsi vezetője – végtelen jó szándékú ember lehetett – kapott „jelzést”, hogy dudáljon, talán ő lett abban a pillanatban az én Őrangyalom?

Most a beszámoló végén további gondolatok jönnek felém.
Talán mi emberek is lehetünk egymásnak őrangyalai? Talán mindannyian kaphatunk az Isten szeretetéből és gondoskodásából egy cseppet, amit továbbíthatunk? És, ha továbbítjuk biztosan jót teszünk, akkor is, ha a másik nem fogékony arra?
Tegyük meg, még akkor is, ha nem köszönik meg, akkor is, ha elítélnek ezért bennünket, akkor is! Talán ettől abban a pillanatban két ember számára jobb lesz a világ. Minél többször tesszük, annál több pillanatban válik szebbé az a világ, ami a pillanatok sorozatából tevődik össze. Éljük át a pillanatokat!

János

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

MÁSVILÁG

hinta3

Csodálatosak! Egyszerűen imádom nézni őket, ahogy repkednek a fényben. A színük is változik. Attól függ, hogy borul árnyékba a szárnyuk, de leginkább a kecsességük az, ami mindig megbabonáz. A kedvenc kerti hintámban ülök. Kicsit már kopottas, kissé nyikorog, amikor előrefelé lendül, de nem számít. Amikor ilyen langyos meleg van, mint ma, mindig szabad ide kijönnöm. Felpattanok az ülőkére, megmarkolom a láncot, és hajtom magam egészen az égig.

Néha azt képzelem, én is pillangó vagyok. Szerintem szeretnék pillangó lenni. Ők olyan szabadok. Úgy képezelem, mindig jókedvűek. Egész nap játszhatnak. Azt nem tudom, mi a kedvenc játékuk. Talán a fogócska? Bújócskázni is tudnának, ha nagyon akarnának. Kár, hogy nem tudnak hintázni. A hinta szuper! Mondtam már, hogy szeretem? Igen, nagyon jó érzés! A szél, persze amikor nem hideg és jeges, akkor játszani szokott a hajammal, meg a kabátom hajtókájával is. Van, amikor bebújik alá, fellebbenti, és olyankor az arcomat csikizi. Néha szoktam nevetni ezen, de nem mindig. Van olyan is, mint most, amikor csak egyszerűen kellemes.

Amikor felemelem a fejem a hintán, látom, a szél játszadozik a levelekkel is. A fa, ami a hintát tartja, egy igen vaskos, régi tölgy. Régi, de nem öreg ám! Ha öreg lenne, ráncai lennének, mint Kató néninek. Rá mondja apa mindig, hogy vén, mint az országút. Anya nem szereti ezt hallani. Folyton morcos lesz olyankor, ő szereti Kató nénit, mert kedves, sokszor jön át beszélgetni. Velem is mindig beszélget olyankor. Illetve ő beszél, én meg hallgatom. De jó ez így. Apa csak nevet a saját, országutas viccén. Én nem nevetek. Nem tudom, öreg-e az országút. Próbáltam kitalálni már többször is. Mindig, amikor megyünk rajta. De nem látok rajta ráncokat, mint Kató nénin, viszont igaz, már régóta járunk rajta, amikor megyünk le a Balatonra. De attól még nem öreg, nem?

A levelek egy sárkányt adnak ki. Tűz nem jön ki a szájából, de a szemében tisztán látni a kék eget. Egészen világoskék. Szeretem a kéket is. Persze nem annyira, mint a sárgát, mint amilyen a bögrém, de kedvelem. De igen, a kék is jó szín. Az ég, a kocsink, a kabátom, még a cipőm is kék. Anya sok kék ruhát vesz nekem. Mondtam neki, vegyen sárgát is. Így aztán kapok néha azt is.

Egészen erősen markolom meg a láncot, összeszorítom a szemeimet, hajtom magam egyre feljebb és feljebb. Vajon átfordulok a tetején? Igazán szeretném egyszer kipróbálni, de anya nem engedi. Folyton sikongat, ha túl magasra lököm magam. Azt mondja, még a végén leesem. Nem értem, hogy eshetnék le, amikor kapaszkodom erősen. Erős vagyok ám nagyon! Amikor a hinta a legtetején van, megáll egy pillanatra. Visszatartom a lélegzetemet is, várom, vajon most jött-e el az én időm, tovább megy-e annál a pontnál, sikerül-e, elérem-e a célt, átfordulunk-e együtt, a hinta és én, de a leheletnyi mozdulatlanság után zökken egyet a szerkezet, és visz vissza le, a mélybe. Újból előredőlök, a fejembe kicsit beleszáll a vér is, annyira erőlködöm, majd hirtelen hátradőlök, kinyújtom a karom, lábaim előre lendítem, cipőim lekopott orral húznak maguk mögött engem, szállok, egyre feljebb kerülök, már majdnem fenn vagyok, a legtetején, amikor elérem a tetőpontot.

Most jön az a pillanat ismét. A mindent eldöntő.

Már látom magam előtt, ahogy a fejem tetejére állok, mint a vurstliban, ahova ősszel mentünk ki. Ott volt egy nagy hajó, azzal sikerült átfordulni teljesen. Igaz, ott be voltam kötve erősen. Itt nincs szíj sehol. A kezeim picit izzadnak, izgulok, hogy sikerüljön megtartani magam, nem szeretnék kiesni azért.

Fent vagyok. A fülemben visszhangzik a szívdobogásom. Elég gyorsan ver a szívem. Biztosan attól, ahogy hajtom magam.
Várom a csodát.
Vágyom a csodára!
A hajóval átfordulni is mennyei érzés volt. Vajon ez is olyan lesz?
Megáll minden körülöttem.
Most?
Várom. Felkészülök, merre indul vissza a hinta a föld felé?

De a pillanat elmúlt. Egy zökkenés, és már hátrafelé suhanok megint. Nem a remélt irányba.
Rendben. Akkor gyerünk, újra!

– Robi!
Ez anya. Ő kiált ki nekem.
– Gyere, indulnunk kell!

Megyünk a temetőbe mindjárt. Minden vasárnap kimegyünk együtt. Viszünk virágot is magunkkal. Anya igyekszik mindig a kertből vinni magával frissen vágottat. Most tavasszal egyre inkább tele a kert velük, van miből válogatni.

Már kabátban van, zárja az ajtót. Szomorú. De ez nem szokatlan. Mindig szomorú, minden vasárnap ilyenkor. Azt mesélte, volt egy nagyobb testvérem. Ő most már a temetőben van, hozzá megyünk. Én sosem találkoztam vele. Képet láttam csak róla. Szőke volt a haja, a képen rózsaszín szalag volt a hajában. Na, a rózsaszínt például nem szeretem. De neki nem állt rosszul, az igaz. Virágos ruhában volt, itt a kertben pörgött körbe-körbe, amikor a fotó készült. A hinta még nem volt fenn a tölgyfán, azt én kaptam már.

A fénykép nincs a többi között a szekrény polcán. Külön helye van a fiókban. Szerintem azért, mert ha anya ránéz, mindig sírni kezd. Nem örülök, amikor sír. Mert az azt jelenti, fáj neki valami, beütötte magát, ilyesmi, vagy szomorú. Én azt szeretem, amikor nevet. Akkor olyan gyönyörű.

Nekem van a legszebb anyukám a földön, tudtátok? A nevetése csengő. Szerintem szebb, mint a zene, amit közösen szoktunk hallgatni a rádióból. Igaz, ott vannak olyan zenék is, amiket nagyon nem szívesen hallgatok. Akkor oda is szoktam menni a készülékhez, kikapcsolom. De szólnak csodás zenék is a rádióból. De anya, amikor kacag, az még sokkalta szebb azoknál is. Amikor pedig mesél nekem, a hangja lágy, bársonyos. Simogat vele. Mesél meséket, történeteket. Könyvből, fejből, ahogy szeretném. Vannak képek is a könyvekben, de én őt nézem. Az arcát. Mindig. A könyveket tudom nézni, amíg mosogat, vagy mos. De amikor mesél, akkor csak az enyém, csak rám figyel.

A hinta lelassult, lepattantok, és megyek a kapu felé én is. Félúton találkozunk. Megfogom a kezét. Kicsit érdes, de nem bánom. Becsukódik a kapu mögöttünk, hangosan kattan helyére a zár, kicsit akad mostanában.

A temető nincs messze. Ha nem beszélgetünk anyával útközben, meg is tudom számolni a lépéseket. 2741 volt eddig a legkevesebb. Egyszer pedig 2978-ig számoltam. Oké, akkor csaltam egy keveset, mert direkt kicsiket léptem, hogy jó nagy szám legyen a végén az eredmény.

Ahogy most megyünk a járdán a kertek alatt, néha szembejön valaki. Ha már látásból ismer minket, kedvesen mosolyog, odabiccent, mi meg vissza. Én is. Vagy néha köszönök is, ha valaki nagyon tetszik. A mosolygós arcokat kedvelem. Néha, ha számolok, akkor nem tudok köszönni persze, olyankor marad a bólintás.

De jelen pillanatban nem találkozunk olyan ismerőssel, akivel beszélgetni is leállunk. Szokott olyan is lenni, igen. Amikor így alakul, leülök egy kőre, ha van a közelben. Amíg odaérek, azok a lépések nem számítanak, akkor felhagyok a lépések számolásával természetesen. Egészen addig, míg újra útnak nem eredünk, és haladunk a temető felé.

Megérkeztünk. Bemegyünk a nagy, kovácsoltvas kapun. Idebent mindig olyan nagy a csend. Régen énekelgettem itt, de anya azt nem szerette. Rám szólt, hogy ne tegyem, itt mindenki csendes, legyek én is az. Ugyan nem tudom, kit zavarhatnék, hiszen csak kövek vannak errefelé. De azt mondta akkor, hogy aki kijön látogatóba ide, mint mi is, azok szeretnek csendben gondolni azokra, akiket a sírok rejtenek, beszélgetni velük. Anya nem szokott itt beszélni senkivel. Még velem sem. Arca mindig fakóbb a megszokottnál. Fogja ugyan a kezem, de lélekben messze jár.

Álldogálunk hosszasan általában a kő előtt, amit meglátogatunk. Mivel énekelnem nem szabad, a hangyákat figyelem, ahogy szaladgálnak a fűszálak között. Vagy a madarakat a fákon fenn. Ha előbújnak. Télen sokkal unalmasabb itt. Nem szívesen jövök akkor, de jövök. Anyával tartok mindig. Azt hiszem, az jó neki, hogy itt vagyok vele. Hiába nem szól hozzám, a melegsége, ami belőle árad, nem változik sosem. Néha vannak emberek, akiből nem érzem ezt a meleget, azonban anyából mindig. Sosincs úgy a közelemben, hogy ne melegítene. Ezt nem bánom nyáron sem, érdekes. Mert ez jó meleg. Kellemes meleg.

Oldalra sandítok. Anya a követ nézi. Pontosabban a feliratot. Én már annyiszor láttam, kívülről fújom, mi van ráírva. Gondolom, ő is. Mégis merev a tekintete, odaszegezi a betűkre. Nem fiatal már. Szép arcán itt-ott már ráncok gyűlnek. A legtöbb a szeme körül húzódik. A szája széle a szokásostól eltérően lefelé görbül, bár szerintem ő ezt nem is veszi észre.

Meddig maradunk vajon?

Most kevés a hangya, amelyik erre mászkál, annak nem sietős a dolga. A szomszéd síron elszáradt már a kitett sárga rózsa. A lehullott levelek beterítik az egész követ. A mienk szép, rendes. Anya mindig lesöprögeti, mint ma is. A kezével általában.

Mehetnénk már. Anyán még nem érzem, hogy akarna. Könnyes a szeme picit. Szipog is. Zsebkendőért kutat a kabátzsebében. Mire kiveszi és megtörli az orrát, már ismét felém fordul.
– Nagyon szeretlek – mondja, ahogy mindig ilyenkor.
– Én is szeretlek – mondom, hiszen így van. Nagyon szeretem.
Hátrafordul még egyszer a sírhoz, elsuttogja, ahogy mindig, hogy csak a szél hallja, más ne, hogy a kő szintén tudja, szereti őt is.

Átkulcsolja a kezemet, szorít rajta egyet, elmosolyodik halványan, és a kapu felé vesszük az irányt. Frissen kinőtt fű illata csapja meg az orrom. Kellemes nagyon. Ha sok a virág körülöttünk, van, hogy azokat is szoktam érezni. Most épp nem. Ahogy haladunk a vékony ösvényen a sírok között, elsétál mellettünk egy kislány. Szerintem a mamájával. A kislánynak olyan göndör a haja, mint a néninek. Az egyiké két copfban, a másikét kiengedve verdesi a szellő. Szép a hajuk. Meg szeretném simogatni. Elindulok feléjük. Anya fogja a kezem, egyből érzi a szándékot, húz vissza. A nő megnéz most, ő is észreveszi, hogy közelítek feléjük. Kicsit gyorsabban megy ezért. Sietnem kell, hogy utolérjem őket. Nem fogom beérni, ha ennyire sietnek. A nő a kislányt már tolja maga előtt. Lemondóan fogom vissza hát én is a lépteim.

A kislány kíváncsian nézeget maga mögé.
– Anya! Mi baja a bácsinak? – húzza meg édesanyja kabátjának a szélét a copfos, közben szemei rajtam.
– Drágám, gyere, siessünk inkább, nézd, mindjárt oda is érünk már a kocsihoz, szaladj előre, már csak pár lépés – válaszolja kissé idegesen a nő. Ő nem néz rám. Mégis azt hiszem, rólam beszélnek.
– De miért csinálja ezt?
Aha, igazam van, tényleg rám gondol, mert jobb kezének mutatóujjával rám mutat.
Anyukája elkapja a kezét.
– Ne mutogass! Nem illik!
A kislány őzike szemei nem eresztenek. Néz értetlenül továbbra is.
– De…- tenné fel az újabb kérdést a kislány, ám a feléig se jut, anyukája eltereli mellőlünk.
Azt még hallom, ahogy halkan odamondja neki:
– Beteg. Ne bámuld!
Azzal befordulnak a sarkon, a kislány szandáljának csattanása az úton egyre halkul.
– Beteg? – nézek rá anyára. Összezavarodtam.
– Nem is vagyok beteg! Nem fáj a torkom se. Már nem köhögök kilenc napja!
– Tudom, szívem! – mosolyog rám anya. – Tudom!
– Akkor miért mondták rám? – próbálom megfejteni, miért olyan furcsák néha az emberek. Mert furcsák, ebben egyetérthetünk, ugye?
– Mert nem értik, szokatlan nekik, hogy más vagy, drágám, mint ők.
– Más?
– Igen. Egy kicsit.
Hm. Próbálom felfogni. Nem megy. Megint ez a szó.
– Miért? – tétovázva megállok, szeretnék választ kapni.

Anya menne tovább, most veszi csak észre, hogy lemaradtam. Megáll, visszanéz. Picit türelmetlen. Végül mély levegőt vesz, kifújja, visszajön hozzám. Megáll előttem, megsimogatja az arcomat. Szeretem, amikor simogat. Este elalvás előtt is így köszön el. De most nincs itt a lefekvés ideje. Még világos van.
– Tudod, amikor megszülettél, mi megkaptunk ajándékba téged, akit nagyon-nagyon vártunk. De te is kaptál ám ajándékot születésedkor. Még egy kromoszómát. Ilyen nem történik meg akárkivel! Te így vagy különleges, egy csodálatos ember! Mi pedig rettentő szerencsések vagyunk, mert mi lehetünk a te szüleid. Úgyhogy vigyázz arra a kromoszómára nagyon, oda ne add másnak, nekünk van rá szükségünk, rendben?
– Rendben – bólintok, de már jobban érdekel, hogy idefelé eljöttünk a cukrászda mellett, ami újra kinyitott pár hete, mióta már nincs hideg. Szeretem a fagyit is. Az eper és a vanília a kedvencem.
– Kapok fagyit? – és már fogom a kezét, próbálom terelni a cél irányába anyát.
– Hát persze, kincsem!

Lorna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

ÉBREDÉS

old lady2 Arra ébredt, hogy nem fájt semmije.

Nocsak, nocsak! Marikát ez először teljesen meglepte, alig ismert rá erre az érzésre, oly rég volt ilyenben része. Aztán úgy döntött, ez minden bizonnyal egy különleges nap lesz, kihasználja hát minden percét, vagy – szökött be a gondolat elméjének egy jól eldugott, hátulsó részébe, mert teljességgel nem tudta elengedni ezt a lehetőséget – legalábbis annyit, amennyit csak lehet, amíg a fájdalom vissza nem tér.

Ajándékozott még pár másodpercet magának, amíg az ágyban kinyújtóztatta alvástól elgémberedett tagjait, de a türelmetlensége végig jelen volt, menni akart, felkelni és végre mozogni, haladni előre minél messzebb, amerre csak látott.

Két kezét maga mellé helyezte hát az ágyon, ezzel segítve magát függőleges helyzetbe. Mert azért szép, szép, hogy tettvágy dúl az emberben, de ne legyünk teljesen földtől elrugaszkodottak. Azok az idők már rettentő rég elmúltak, amikor felpattant az ágyból és repült a konyhába, a kávégép elé. Ma már csak csendes belenyugvással, halovány mosollyal az arcán, ám annál határozottabban örült eme lassú, ám határozott felkelésnek.

Kisétált a konyhába, megtöltötte csészéjét, és míg a feketét kortyolgatta, a szeme megakadt a táblájára kitűzött papírlapon. Ma van a napja, nem tévedett! A meghívón cirádás betűkkel ott állt minden részlet, amit tudnia kellett: mikor hova menjen.

Szaladt a szobába, magára kapta vidám, tarka ruháját, fejébe nyomta kalapját, mert a nagy meleg ellen már így kora nyáron is védekeznie kellett. Nem bírta már a hőséget úgy, mint korábban. Régen nagyon szerette a nyarakat, mára már inkább csak megbékélt velük. Az igazi szerelem a tavasz volt. Annak minden illatával, színével, bársonyosságával. Élvezettel figyelte, ahogy maga körül újra életre kel a természet. Erőt merített belőle maga is, sétálgatott a parkban, amíg tehette. Az utóbbi időben azonban már erről is lemondott inkább. Vérzett a szíve, hogy így alakult.

Ilyen előzmények után nem is várt villamosra, átgázolt a parkon. Szíve oly módon megtelt lelkesedéssel, hogy mosolyogva figyelte a madarakat csicseregni a villanyvezetékeken, meg a mókusokat, ahogy az ágakon kergetőztek a feje felett.

Megállt. Mély levegőt vett. Istenem! Micsoda ostobaság, hogy nem mozdult ki a négy fal közül, pedig mennyi szép és jó volt idekint, lám. Amikor otthon ült, már szinte eszébe se jutott a sok minden, amiről le kellett mondania az önként magára mért szobafogsággal. Most emlékezetébe akarta vésni, hogy később, amikor a szoba csendje lesz csak társa, legyen elég ez az emlék, legyen elég erős ahhoz, hogy rábírja, kimenjen újra. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha úgy érzi, nem való már neki.

Ahogy ott állt a park közepén, hirtelen maga sem értette, miért is mondott le mindenről eddig. Rosszallóan megrázta a fejét és továbbindult. Maga mögött hagyta a teret, a sarki kávézót, befordult a főútra, és szeme csak úgy itta magába a látványt. Az emberek nyüzsgő hadát, a forgalom monoton morgását, a fák suhogását, melyek még az autók tengerében is próbáltak életben maradni, hogy a levegőt védjék valamelyest. A kirakatok színkavalkádja, az áruk végtelen kínálata a kirakatüvegek mögött mind újólag hatottak megfáradt szemeire.

Mennyire szeretett annak idején, míg tehette, erre sétálni! Meg-megállt olyankor a kedvenc üzletei előtt, megállapította, hogy a közszemlére kitett új táskák, cipők, ruhák elrendezése épp kedvére valók voltak-e vagy sem. Időnként benézett az üzletekbe. Ismerte már őt pár eladó, előre köszöntek neki. Néha, ha kevés volt a vevő, el is beszélgettek vele kedvesen. Még vásárolnia sem kellett ehhez. Megszokták, megszerették. Mindig jutott neki egy-egy kedves mosoly, amiért nem tudott elég hálát adni a sorsnak.

Mindez már örökre a múlté lenne?

Felpillantott. A kirakatüvegben saját maga tükröződött vissza. A tarka ruha jól kivehető volt még a tükörképen is, a nap erősen megsütötte fentről. A kalap védte rendesen a szemét, nem kellett hunyorognia, mikor szembe nézett önmagával. Azonban olyan furcsa képet látott. Mintha egy idegen nő nézne szembe vele, nem ismert magára. A tekintete valahogy más volt. Kereste, kutatta, mi a változás oka. A külvilág már nem hatott át a tudatáig. Farkasszemet néztek. Ő és a tükörképe. Kezdte elfogadni, hogy igen, ez, aki itt állt előtte, valóban ő maga volt. Még ha más is, mint amilyen képet az otthoni faragott fa szélű, ódon falitükör mutatott.

A felismerés élesen hasított belé.

Első ránézésre minden ugyanaz volt valóban! A haja, az őszes, a tartása, a kissé megfáradt, a ráncok a szeme körül, melyek az évek sokaságáról tanúskodtak. Egyedül a tekintete volt más. Csillogott. Szikrázott. Élt.

Amikor megfejtette a rejtélyt, mosolyra szalad a szája széle, szemei vele együtt nevettek. Ezzel az újdonsült erővel fordult sarkon, és haladt tovább. Nemsokára elérte a vendéglőt, ahova útja vezette. Belépett. Először meg kellett szokja a szeme a félhomályt, de amikor ez megtörtént, egyből észrevette az asztalt, mely mai úticélja volt. A pincérek kedvesen köszöntötték, ő visszaintett a fejével illedelmesen, de a figyelme már teljes mértékben az asztaltársaságra irányult. Ott volt mindenki! Ha akarta se tudta volna visszatartani az arcán elterülő hatalmas mosolyt.

Hetekkel ezelőtt kapta meg a meghívót, azóta viaskodott magával, hogy eljöjjön-e ide. Úgy érezte, ha nem képes a sarokig sem elvonszolni magát jobb napjain, hogy is lenne képes tömböket gyalogolni pár óra kedvéért, melyet itt tölt majd.

Már az első percben érezte, mennyire jó döntést hozott. Leült, kihozták elé a szelet tortát, melyet rendelt, de felőle akár cipőtalpat is felszolgálhattak volna, fel se tűnt volna. Annyira belemerült a beszélgetésbe, a nevetésbe, a régi idők felemlegetésébe. Hatalmas kacagások közepette meséltek a többiek az elmúlt évek eseményeiről: kivel mi történt, ki merre járt, hány unoka várta a nagyszülőket sokszor szerte az országban, világban. Az igazán mókás történeteket hallgatva nevetése sokszor könnyet is csalt a szemébe.

Nem élt át ilyet már rég! Nemhogy nem sírt a nevetéstől idejét nem tudta, mióta, de már az sem rémlett igazán, nevetett-e az elmúlt két-három évben, mióta teljesen magára maradt. Valószínűleg nem. Kár! Nagy kár! A nevetés annyira jól esett neki. Többet kellene része legyen benne, úgy érezte. Elhatározta, ezen a téren is változtatni fog. Tehát a séta, madárfütty és kirakatok mellé felírta magának a nevetést is gyógyírként. Némán bólintott maga elé, ezzel pecsételte meg az ítéletet.

Mikor felnézett, feltűnt neki, hogy minden szem rászegeződik. Választ vártak tőle. Mire is? Mi is volt az utolsó kérdés? Jaj, igen, megvan! Hogy van, hogy él mostanság. – Tudjátok, hogy is van ez. – kezdte végül. – Magányosan, mióta Lőrinc két és fél évvel ezelőtt magamra hagyott. Gyerekeink nem lehettek, már csak mi voltunk egymásnak. Azt hittem, megyek utána én is rögtön, visz a szívem, azzal mindig problémák voltak. De hiába vártam, nem jött értem a kaszás. Majd aztán először csak a kezeim zsibbadtak, végül a lábam. Az orvos egyből mondta, szklerózis. Azóta ki se mozdulok, nehezen megy már a járás. Van egy kedves kis szomszédasszony, jóravaló lélek, hoz nekem ezt-azt, amikor vásárol. Főzni még tudok, még ha nehézkesen is megy. Elvagyok. Vagyogatok. – Otthon? – kérdezte Katinka a jobbjáról. – Igen, már csak otthon. – Nem mész sehova? – hangján teljesen átütött a megrökönyödés. – Nem, előbb-utóbb úgyis ez lesz a vége, nem fogok tudni már mozogni, gondoltam, megszokom időben. Meg öreg vagyok én már, voltam kint eleget. – Badarság! – kiáltott fel átellenben Saci. – Szerinted öregek lennénk? Hisz még előttünk az élet. Ez utóbbi kijelentése fergeteges nevetést váltott ki a csapatból. – Ha arra várnék, mikor nem fáj a derekam – folytatta ismét Katinka -, ami kínoz napról napra egyre jobban, soha ki sem mozdulnék én sem. Márpedig nekem feltett szándékom idén nyáron is felszállni a vonatra, leutazni Hévízre és csak áztatni magam, míg ki nem zavarnak a vízből. Két legyet ütök egy csapásra: csacsogok az ottani fiatalokkal – itt jelentőségteljesen rákacsintott a hallgatóságára – plusz még az ízületeimnek is jót tesz. – Mi az urammal a fiamékat látogatjuk meg a nyáron – vette át a szót Zsóka. – Három éve költöztek ki Svájcba. Jönnek, jönnek látogatóba néha, de nem sokszor tudnak. Ha mi nem mennénk, nem látnánk az unokákat sokáig. Van ez a Skype, lehet beszélgetni, de az csak nem ugyanaz. – Mi pedig kirándulunk a szomszéd házaspárral, igyekszünk bejárni a környék erdeit – így Lenke. – Persze már nem megy úgy, mint régen, kell a bot, hogy lehessen mire támaszkodni, de már hozzátartozik, hagyománnyá vált minden kirándulást botvadászattal indítani. – Színházbérletünk van a húgommal, több színházban is! – Imádom a bridzs-partikat csütörtök esténként! – Megtanultam agyagozni tavaly a közösségi házban! – Én napközit szerveztem az unokám osztálytársainak. Eljárnak hozzám, sütünk-főzünk. Záporoztak feje felett a beszámolók. Marika csak hallgatta a többieket meglepetten. Nem képzelte, hogy ennyi életerő lehet még a kortársaiban. Mindenkinek megvolt a maga baja, öregek, pardon, éltesek voltak már, való igaz, de nem mondtak le mindenről csak ezért.

Mai napon hozott döntése ebben a pillanatban sziklaszilárddá vált számára. Ki kell mozdulnia végre! Ez a mai nap volt az első lépés ebbe az irányba, nem hiába érezte már reggel, hogy jól indult a nap. Mekkora változások történtek egyetlenegy apró döntéssel. Az élet mégiscsak csodaszép volt!

Ekkor valami furcsa, éles hang hasított keresztül a termen. Forgatta a fejét jobbra-balra, de nem bírta felfedezni a hang forrását. Az meg csak nem akarta abbahagyni, szakadatlan terelte el a figyelmét, nem volt képes már kivenni a szavakat, mondatokat maga körül, hiába igyekezett. Aztán lassan a körvonalak is elmosódtak. Próbált a szemeinek parancsolni, ne most hagyják cserben, de már nem látta, nem hallotta maga körül a csoportot. Az éles hang elnyomott mindent. Mindent betöltött, s nem maradt abba, bárhogy is szerette volna.

Kitartóan csörgött.

Kinyitotta a szemét. Ismét becsukta, mert nem értette, hogy is lehet az ágyában, mikor pillanatokkal ezelőtt még az étteremben üldögélt. A csörgéstől már kezdett a feje is megfájdulni. Megpróbálkozott újra szemügyre venni a környezetét. Akárhogy nézte, csak a saját ágya volt az, mely körülölelte. A falon a képek sokasága köszönt vissza, melyek az ő képei voltak. Ott lógtak évtizedek óta. A csörgésről pedig már tudta, az ágy melletti kisasztalról származott. Ott volt a telefon helye, pont az ilyen esetekre, amikor ébredt és még mozdulni sem bírt, akkor is fel tudja venni, vagy ha úgy adódik, ezzel hívjon segítséget. A kagyló után nyúlt.

Éles fájdalom hasított a karjába. A lába a megszokott módon hasogatott. Sehol nem volt már a vidám reggel, a múló fájdalom. Minden a régi, a megszokott volt. – Halló! – szólt bele rekedten a készülékbe. – Szervusz, drágám! – köszöntötte vidáman Sári, aki álmában még agyagozni tanult. Kíváncsi volt, ha megkérdezné, valóban így volt-e, teljesen bolondnak nézné-e. – Ugye jössz ma délután? – Nem is tudom – kezdte volna a kifogások keresését, de Sári egyből a szavába vágott. – Nem teheted meg, hogy nem jössz! Pont te! Meg se forduljon a fejedben ez a lehetőség! Ott kell lenned és kész! Mindenki eljön! Képzeld, mindenki, aki megígérte, ott lesz! Nagy muri lesz, meglátod! A szád is tátva marad, a szemednek se fogsz hinni! Ha mi egyszer összegyűlünk, abból még sok rossz nem született! – nevetett. – Számítunk rád mind! Azzal válaszra sem várva letette a telefont.

Marika annyira meghökkent, hogy legalább egy percig feküdt még ott így, kezében a telefonnal. Szokatlan volt számára ez az energia, mely Sáriból még így a vonalon keresztül is átsütött.

Most mit csináljon? Hogy mondja le ezt az egész délutánt? Merthogy egyértelmű, elmenni nem tud. Miért is nem? – hökkent meg hirtelen. Mert kicsit már nehezebben mozgott? Ha majd egyszer tolószékbe kényszerül, akkor végképp még nehezebb lesz minden.

De még nem abban közlekedett, nem abban élte az életét! Bár botra volt szüksége és több időre, de még tudott poroszkálni. – A fene vigye el! – mondta ki hangosan. Kissé lassabban, mint ahogy álmodta, de sikeresen kikászálódott az ágyból. Megcélozta a ruhásszekrényt, ami már túl rég óta rejtette magába a színes ruhákat, melyek mind arra vágytak csak, hogy végre megszellőztesse őket.

Bár nem volt valóságos ami történt, az érzés, amelyet átélt, rettentő valósnak tűnt még innen messziről is. Úgy érezte, saját magát hazudtolná meg, ha a döntését máris sutba vágná.

El kell mennie erre a találkozóra ma, nem vitás!

Az élet odakint volt! Ő pedig még igenis élt!

Lorna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!