Régiségeknek

Requiem a balesetek áldozataiért és autóikért

 

 

 

 Drámák és tragédiák elevenednek meg a roncstelepen

 

Már évek óta kísért az impresszió, ami akkor ért, amikor átautóztam a rámpán, keresztezve a vasúti vágányokat. Lent jobbra van egy roncstelep, ahol autóroncsok várják végső sorsukat. Lehet, hogy egy-két alkatrészük még használható, ám ettől függetlenül is betelt életük, ami vagy koruknál, vagy sorsuknál fogva részükre eldöntetett. Valahogy hozzánk nőttek ezek a járművek, még akkor is, ha már nem használhatjuk őket. Sok dologgal, személyes tárggyal vagy akár egy környezettel, emberekkel is így vagyunk. Már ha nincsenek is, szeretettel emlékezünk rájuk. Ki tudja feledni az első autóját – aminek akár nevet is adott –, amivel sok szép és hasznos utazást tett. Valahogy ezek a járgányok hozzánk kötődnek, és emlékeinkben velünk vannak. Az, hogy mi lett a sorsuk, esetleg már nem tudjuk, mert időközben megváltunk tőlük, vagy éppen – és ennek itt most nagy szerepe van – talán baleset vetett véget az ő, és a benne utazók életének is. Ez utóbbi az, ami emlékezésre és írásra késztetett.

Közeleg az este, és a roncstelep kapuját is bezárják, vége a napnak. Csak a kutya marad a telepen – most már láncai nélkül – szabadon, mintegy riasztásként, hogy megvédje a területet. Ilyenkor sötétedés után már minden elcsendesül, és az út forgalma is alábbhagy. Néha még a helyi buszok fordulnak egyet kifelé és a város felé, amúgy nyugalom uralja a környéket, legfeljebb egy-egy vonat zakatol el, fent a töltésen.

 

Elképzelem a roncstelepen heverő autók sorsát, utolsó útját, mielőtt ide kerültek. Szinte megelevenednek történetek, drámák és tragédiák, amikor lenézek a roncs autókra.  Elképzelem, hogy sűrűn összezsúfolt események történetei vannak itt egymásra, vagy egymás mellé rakva. Ezek pedig magukért, maguk helyett beszélnek. Beszélnek egymással, üzennek nekünk, meg ki tudja hova és kiknek is, mert hogy történeteik sokfélék, a tragédiáik egy-egy családot és sokakat rendítettek meg.

A feltámadó szél megnyikorgat egy-egy lemezdarabot, ám ezek mögött a hangok mögött rejtett üzenetek, beszélgetések támadnak, amit csak a roncsok hallanak ki a zörejekből. Minden hang az esti szélben, akár fémesen cseng, akár tompán, az utolsó útjának utolsó pillanatára emlékezik, emlékeztet. Arra az ütközésre, borulásra, amely megpecsételte sorsát. Ilyenkor este jön el minden nap az emlékezés ideje. Ekkor kelnek szárnyra a roncsok emlékei, mint gondolatok, az utolsó pillanat emlékei ekkor – minden este – felidézik azt az utolsót, és egymásnak elmesélik. Másról már nem is tudnak szólni.

A sárga kocsi utolsó képe a világból egy szembe jövő dudáló kamion volt, a kék autó egy fát látott, míg a szürke csak az út-menti árok zöld füvét, de amikor megfordult, egy fecske is elrepült felette. Nem úgy a diszkósok kocsija, amely dölyfösem szelte a kilométereket, mígnem megcsúszott a kanyarban. Az ő lámpái egy denevért vettek észre mielőtt kialudtak volna.

 

Mindig csak az utolsó kép a világból, mindig csak az, ami megmaradt örökre, s minden este ezt üzenik, mondják, mesélik el egymásnak a roncsok ott a telepen. Néha jön új lakó is, aki még nem szokta meg az esti beszámolókat, de aztán ő is csatlakozik a többiekhez új, végső történetével. Ő is csak az utolsó képet meséli, de ez mindennél rettenetesebb, mert a szemközt jövő kocsi sofőrjének riadt tekintete volt az, amit utoljára látott.

Időnként lelkek is jönnek a kocsikhoz, és ekkor egyenként útra kelnek, hogy elzarándokoljanak az utolsó útra, az utolsó kép helyszínére. Itt-ott egy-egy kereszt vagy emléktábla virággal vagy anélkül emlékeztet arra az utolsó képre a világból. Itt megállnak némán, emlékezve, megnyugodva, mintha más vágyuk és céljuk nem is volna. Sokáig tart a látogatás, míg egy arra jövő autó meg nem zavarja az intim csendet. Aztán mennek vissza a telepre, és másnap estig senki sem szól semmit. Csak az út-menti keresztre és emléktáblára gondolnak, amelyek értük, utolsó világbeli képeik emlékére emeltettek, és maradtak – talán másoknak is – mementó gyanánt az út mentén.

Gondoljunk azokra, akik az életből azon a helyen látták az utolsó képet, amely, mint a legvégső kísérte őket el az örökkévalóságba!

          János

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

70 évesen blogkönyvet írtam

Egy könyv kiadásának története

 

 

Két és fél éve írogatok a Régiségeknek blogba barátnőm jóvoltából, aki a blog adminja.

Egy kedves ismerősöm, Lilla ösztönzésére múlt év novemberében elhatároztam, hogy nyomtatásban kiadom addigi cikkeimet. Főleg az motivált, hogy családomat meglepjem, továbbá nyomot hagyjak érzéseimről, gondolataimról, közös élményeinkről, az életünkről. Könnyebb egy könyvbe belelapozni, mint a neten visszakeresgélni egy-egy írást.

A facebookon sikerült egy korrekt áron dolgozó magánkiadót keresni, a pesti székhelyű MyBookot. Menedzsere, egy Eszter nevű hölgy bizalomgerjesztő hangja, türelmes segítőkészsége meggyőzött, hogy elkezdjem az első lépéseket. Legelőször ki kellett szerkeszteni a blogból a cikkeket, ebben egy fiatal barátom volt segítségemre. Mivel sok illusztrációt tartalmaznak cikkeim, gondoskodni kellett arról, hogy ne kerüljön a könyvbe jogszerűtlen fotó.

Könyvbemutató a Közéleti Kávéházban


A fekete-fehér nyomtatás nagyon olcsó, de a  színes nyomtatás, meg a hozzá használt közepes vastagságú papír /ofszet 100g/ ötszörösére emeli a költségeket. Ezért a formai és méretbeli igényeimet minimalizálni kellett, pl. A5-ös méretet, és puha kötést kértem.  A tömörítéssel oldalakat és ezáltal forintokat lehet spórolni. A borítót magam szerkesztettem a Pixabay ingyenesen letölthető képeiből készített montázs formájában. Akinek jó a rajzkészsége, a borítót is saját alkotással gazdagíthatja.

A 41 cikkből álló anyagot pdf formátumban küldtem a kiadónak. A könyvnek egyik írásom címét adtam: Az időskor felszabadít.  A vidám hangulatú borító jól alátámasztja a cím üzenetét, és egyben blogunk, valamint személyiségem  legfőbb vonását, a pozitív életszemléletet, azt, hogy 50 feletti korunk korlátok helyett a lehetőségek, újdonságok felvonása lehet.

A pdf-ben küldött kézirat kiadóhoz való megérkezése után pár nappal a kiadó megküldte a teljes belívet e-mailben azzal a lehetőséggel, hogy javításokat eszközölhetek. Amint ez megtörtént, egy héten belül megkaptam postán a mintakönyvet, bekötés nélkül, utolsó esetleges hibajavítás céljából. Mint kiderült, részemről és részükről is volt néhány apró hiba, tehát nagyon fontos a mintakönyv tüzetes átolvasása. Ezután a végösszeget át kellett utalnom, mielőtt a megrendelt példányszámot kinyomtatták. Az utalást követő napon e-mailben megkaptam a számlát. Ezt követő 2. héten precízen becsomagolva, sértetlenül futárral érkezett meg címemre könyvem a kért példányszámban. Fantasztikus érzés volt kézbevenni, átlapozni Régiség-életem alkotását.

Könyvbemutató a Közéleti Kávéházban

Felvetődött a terjesztés problematikája. Lilla a kapcsolatai révén hozzásegített könyvbemutatók szervezéséhez. Szinte ez az egyedüli módja a terjesztésnek. A könyvesboltban nem kelendő egy ismeretlen szerző könyve. Az első bemutatóm városom Közéleti Kávéház rendezvényének keretei között zajlott, melyre meghívtam blogunk adminját is, és azt a két személyt, anyát és fiát, akiktől a buzdítást, és a nyomdakész szerkesztést kaptam. Régi ismerőseim szép számmal vettek részt a  meghirdetett eseményen. A sok kedves arc bátorítóan hatott rám, és egy közvetlen hangulatú beszélgetéssé kerekedett az első könyvbemutatóm. Fiókkönyvtárakba is meghívtak, ahol szeretettel fogadtak idegenek is. A blogból többnyire ismerték az írásaimat, mégis sokan vették a könyvemet baráti gesztusból. Mások épp a könyv megjelenése kapcsán szereztek tudomást blogíró tevékenységemről.

Könyvbemutató után, egy olvasóval

A szívből jövő gratulációk olyan szeretetet és megbecsülést sugároztak felém, ami sokkal többet ér, mint az anyagi megtérülés. Az is örömet szerez, hogy rokonaimnak, gyerekkori barátaimnak, a könyvkiadást segítőknek személyes ajándékomat adhatom.

Külföldön élő lányomnak csak nemrég tudtam átadni “művemet”, amikor 70. születésnapomat együtt ünnepeltük. 14 éves unokám lapozta át előbb, és mivel a magyar nyelvben nem perfekt, csupán ennyit szólt az illusztrációk láttán: “Mama, jó életed van!”

Ennél találóbb véleményt egyetlen perfekt kritikus sem mondhatott volna.

A könyv itt megrendelhető.

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Időkapszuláim – üzenetek a múltból

dédszülök 3
Vannak tárgyak körülöttem, melyek üzeneteket hoznak a múltból – ezeket nevezem  időkapszuláknak. Több ilyen is van a birtokomban, néha el-el tűnnek a szemem elől, vagy ott vannak, de nem figyelek rájuk, azután egyszer csak  előtolakodnak, és új üzenetük van számomra.

A fekete selyemsál  anyai Dédnagymamámé volt, ő maga  készítette. A finom, vékony anyag  szélein hosszú, fekete, fényes rojtok lógnak.  Csodálatos darab, lánykorom óta hordom. Néha ráunok, akár egy évtizedig is valamelyik fiók mélyén lapul, majd eszembe jut,  és boldogan veszem elő. Pár napja került megint a kezembe, végigsimítottam, éreztem a selyem hűvösségét, simaságát.

A fennmaradt fényképen Dédnagymama Dédnagyapával együtt van lefényképezve. Szorosan állnak egymás mellett, derűsen néznek a fényképezőgép lencséjébe.

 – Légy türelmes, légy szelíd – mondja a sál, amikor  a nyakam köré tekerem.
 
A Nagyapáról  készült  festmény  végigkíséri életemet. Ott volt  a szobában a falon, amikor megszületésem után szüleim  hazavittek a klinikáról. A kép sokszor költözött, először Anyukámmal, azután, hogy ő elment, én cipeltem tovább városról városra, lakásról lakásra. Most is itt van velem, Nagyapa tekintete kísér, ha a nappaliban teszek-veszek. Egy festő katona társa festette a képet, amikor az első világháborúban az olasz fronton együtt szolgáltak. Gyerekként  féltem Nagyapa szigorú tekintetétől, nem értettem, hogy lehet, hogy ő már nem él, de a képe még ott van.  Aztán szép lassan hozzáöregedtem, szemét ma már barátságosan csillogónak  látom.
 – Mi háborúkat éltünk túl, a kis bánatok majd elmúlnak – üzeni, ahogy kezemmel végigsimítok a képen.
 
A magas, keretezett állótükrön szaporodnak a foltok, újra kellene foncsoroztatni, vagy kidobni – de ezt nem bírom megtenni. Gyerekkoromban, a politúrozott bútorok fénykorában, egy alsó toalett szekrényen állt, aztán a szekrény elsüllyedt valahol a múlt tengerében.  Ahogy most a tükörbe nézek, mintha látnám Anyukámat, ahogy  megáll előtte, megfésüli  dús, barna haját, feltűzi ünnepi ruhájára a gyík alakú kis brosstűt, egyenesre igazítja nylonharisnyáján a csíkot – indulnak Apuval egy munkahelyi rendezvényre. Én a Nagyival maradok otthon. Mindannyian elmentek már, csak az élettelen tükör maradt itt velem.
 – Szerettek téged – suttogja  a tükör, amint egy puha ronggyal  fényesítem – szeress te is!
                                                                                                            .
Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Vigyél el!

gyerek kézfogás

– A madarak csivitelnek, a szél megsimogatja a bokrokat, a nap meleg fénnyel mosolyog le ránk fentről. De nem tűz erősen, nem bántó, épp csak kellemes. Már kabát sem kell, elég egy vékony póló, ha kimegyünk. Nem viszünk magunkkal semmit, esernyő felesleges, a gumicsizma sem kell, az előző napi pocsolyák mind felszáradtak már.
– De jó!
– Igen, ha odaérünk, már nem lesz semmi gondunk, szabadok leszünk, mint …
– … mint a madarak – mondta Bence kuncogva, hogy már ezt a mondást is sikerült megjegyeznie.
– Pontosan! – mosolygott vissza rá az anyja megborzolva a kicsi fürtjeit. – Ügyes vagy. Mint a madarak! Nekik a világon semmi gondjuk.
– Meséld tovább!
– Nos, ha megyünk, rengeteg feladatunk lesz ám, tudod–e.
– Igen?
– Bizony ám! Fel kell ám fedezni a környéket is. Nem maradhat minden titok fedve előttünk.
Bence két tágra nyílt szeme egyre jobban csillogott.
– Mit gondolsz, menni fog ez neked? – anya megállt egy pillanatra, úgy tett, mint aki erősen gondolkozik ezen. – Három évesen még nem biztos, hogy ez nem okoz problémát, hm?
– Már mindjárt négy vagyok, anya! – váltott át hirtelen durcásra a kisfiú hangja.
– Ó, tényleg, majdnem kiment a fejemből – kacsintott le rá édesanyja. – Szóval úgy gondolod, megbirkózunk ezzel is?
– Naná!
– Ha te mondod, hiszek neked.
– És bent?
– A házban? Úgy érted?
– Odabent, igen! Ott nincs szél, madarak, pocsolya.
– Nincs bizony, azokat kint hagyjuk mind!
– Akkor ott mi van?
– A napfény átverekszi magát a hatalmas, fényesre pucolt ablakokon – itt megtorpant egy pillanatra –, ő bejöhet velünk, ugye?
– Igen, igen! És még?
Anya kacagott már a kíváncsiságot, türelmetlenséget cseppet sem nélkülöző kisfián.
– Jól van, szóval vannak a világos szobák, hatalmas terek, ahol elfér minden. Teszünk bele egy hatalmas asztalt sok székkel, kanapét, ahol összebújva tudunk majd olvasni. Legyen esetleg kandalló is?
– Minek? Meleg van.
– Most igen, kis butus, de télre. Amikor kint minden fehér hótakaró alatt pihen, és várja a tavaszt.
– Felőlem – vonta meg a vállát Bence, látszólag nem volt nagyon meggyőzve.
– De szerintem még ennél is fontosabb, hol lesz majd az ágyad és a sok játékod – anya gyorsan témát váltott, s lám, való igaz, ezúttal sokkal nagyobb lelkesedéssel találta magát szemben, mint fotelokkal és nappali berendezésekkel kapcsolatban.
– Sok játék? – ámult el Bence, és még levegőt venni is alig mert.
– Rengeteg! Hintaló a sarokban, rögtön az építőkockás doboz mellett. A polcon sok, szép, színes könyv tele csodálatos mesékkel, amiket mind együtt olvasunk el. Vasúti sínek a vonatoknak, istálló a sok állatnak, dömper, garázs, szerelőműhely. Csak győzz velük eleget játszani.
– Hű – többre nem tellett a kisfiútól.
– A ház mögött kis kert, a gyümölcsfák elegendő árnyékot adnak nyáron is, ősszel meg megvédenek, ha kicsit szelesebb az idő. Ott, alattuk kiépítünk egy homokozót, a lombok között pedig egy favárat. Az ágakról hinta lóg le, le se szállsz majd onnan, már látlak is magam előtt.

Bence csak a fejével biccentett, ezzel adta tudtára édesanyjának a beleegyezését, megszólalni már nem tudott. De nem is akart, nem szándékozott félbeszakítani a leírást.
– Nagy melegben ki lehet oda tenni egy medencét, játszhatsz a vízipisztollyal, lefröcskölheted az összes bokrot, talán még a szomszéd macskáknak is jut belőle, amik természetesen prüszkölve fejezik ki nemtetszésüket – folytatta az anyja.
– Macska is van?
– Hogyne! Nem is egy, öt vagy hat is tán. Annyit kódorognak a környéken, hogy nehéz megszámolni őket. De estére mind hazatérnek persze. Te meg megsimogathatod a bundájukat. Ők elégedetten dorombolnak, téged pedig beviszlek kivakarni az egész napos kosz alól. Megmosom a hátad, a hónod alját, a füled tövét – ahogy anya ezeket mondta, úgy követte a keze is a testtájakat, ismét kacarászást vívva ki mozdulataival. – A talpad, nyakad…
– Hé, haladjon a munka odabent! – szakította félbe a zárt ajtó mögül egy éles, ellentmondást nem tűrő hang.
– Rendben! De már kész vagyok! – válaszolta vissza illedelmesen az anya.
– Ajánlom is! – azzal a hang tulajdonosa hallhatóan elcsoszogott másfelé.
– No, gyere, menjünk mi is – hívta Bencét az édesanyja.
A kisfiú szó nélkül felvette a földről játék mackóját, magához szorította, belecsúsztatta csöppnyi kis kezét a nő kérges, munkás tenyerébe, majd lassan elindultak. Bence csak suttogni mert, tudta, nem hívhatja fel magukra a figyelmet semmiképp. Az előbbi is intő jel volt, hogy a határát súrolták a kirúgásnak.
– Anya!
– Tessék, szívem!
– Elviszel majd tényleg oda engem?
– Igen, természetesen.
– Megígéred?
Egy pillanatnyi csönd után az asszony határozottan mondta ki:
– Megígérem.

Tovább baktattak, mentek lefelé a lépcsőn. A kapunál megálltak, míg anya egyik kezébe áttette a csomagjait, hogy ki tudja nyitni a nehéz vaskaput, mely az utcára vezetett már ki.
– És mikor? – ez a kérdés oly halkan hagyta el Bence ajkait, hogy az anyja először azt hitte, csak képzelte, hogy a fia megszólalt. Ám amikor lepillantott, értelemtől sugárzó, komoly szemecskékbe nézett.
– Remélem, hogy hamarosan. Nagyon remélem – hogy nyomatékot adjon a szavainak, megszorította az aprócska gyerekkezet, mely csak úgy csimpaszkodott belé.
– Dolgozom majd még keményebben, és spórolunk is már egy ideje, igaz? Amint meglesz a pénz, megyünk.
– És mi a neve ennek a helynek, anya?

Az asszony léptei lelassultak, majd még jó pár lépéssel a buszmegálló előtt megállt teljesen. Gondolkozott. Hogyan is nevezné meg azt, ami még nincs?

Ám szeretett volna hinni benne – tiszta szívből –, hogy igenis létezik valahol ez a hely. Csak időre, no meg pénzre van szüksége. S ha ezek meglesznek, rátalál egyből, nem vitás. Ha megleli, vár ott rájuk minden, amit lefestett a gyereknek ma délután is, mint megannyi alkalommal az évek során, míg jártak házról házra, ketten összefogózva, együtt egy kis szigetet alkotva a világ forgatagában.

– Hogy mi a neve?
Bence nagy komolyan bólintott.
– Amiről mindig mesélek, ami lesz majd nekünk is nemsokára, hiszen megígértem, emlékszel? Amit pedig megígérek, meg is kell tartanom, ez a szabály, ebben állapodtunk meg egyszer, igaz? Nos, annak a neve otthon, fiam. Nekünk is lesz. Egyszer biztosan.

Lorna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Gute Nacht, schlaf gut

Nagymamák a nagymamájukról sorozatunkban Lujza visszaemlékezéseit olvashatjuk.

nagymama jó

A nagymama reggel 5-kor kelt, hogy 6-tagú családunkban ő legyen az első a fürdőszobában. Ősz haját a tarkója alján két fonott drót-csattal pici kontyba tűzte. Aztán kivitte a jéghideg hálószobából a jéghideg konyhába a nagy zsebórát a kígyós állvánnyal, és odaállította az ablakpárkányra.

óra

Megmelegítette a cikóriakávét, beleaprított egy kis száraz kenyeret, leült a konyha sarkában a spájzlépcsőre, picit sóhajtott, mert tudta, hogy délig már nem fog leülni, – kann man nichts machen, gondolta – és megreggelizett, „aprítottat”. Az unokáknak egy-egy karéj kenyeret kent, a karéjokat 6-7 szeletre vágta, hogy egyszerűbb legyen az ágyban reggelizni. Anyukám saját gyártmányú verssel keltett minket, fölhúzta a rolókat, és letette az ágy mellé a reggelit. A nagypapa a kályhát tisztította, csörömpölt a vödörrel meg a lapáttal. A papám gyorsan odakészítette a kályha mellé a tüzelőt, és már ment is dolgozni. A rádió a Vándor cigánylegényt váltogatta a Bunkócskával.

Hamar kiürült a lakás, a nagymama meg én indultunk bevásárolni. A közeli csarnokban lecövekeltem a nagy medencében úszkáló pontyok előtt, ott vártam meg, amíg a nagymama megveszi, amit kell. Visszaérve fogtam a tejeskannákat, a tejjegyeket meg a pénzt, és lementem a házban levő tejcsarnokba. Nem értettem, mi a különbség a jegyes tej meg a szabad tej között, a tejcsarnokos néni ugyanabból a hatalmas kannából merte minden nap a 2 liter tejet. Fönt a lakásban a nagymama port törölt, négykézláb törölgette a székek alsó keresztléceit. Az ebédet – sokliteres lábasokban, fazekakban – már föltette. A konyhában elővette a nagypapa hasas bögréjét, teleöntötte tejjel, és eltette aludni vacsorára a szobában a kályha mellé.

bogre

Krumpli mindig volt az ebédhez, gyakran volt savanyú káposzta, bab, lencse – a tót konyhának egy szerény változata lehetett nálunk, a finom kelt sütemények nélkül. A nagyszülők magukkal hozták – a német anyanyelv mellett – ifjúságuk észak-felvidéki szlovák környezetének ételeit, szavait. Ha nagyon tele lett a pohár, a nagymama azt mondta, félig tótul: – le kell hlipálni; ha nem találtuk a zsebkendőnket, és szipákoltunk, azt hallottuk, hogy „ne szmrkálj”.

Délben először a nagypapa jött haza a könyvtárból, ahol dolgozott. Letette a kalapját és az örökösen magával hordott esernyőt, és sajátos magyarságával megkérdezte: – Nem volt itt senki? – Nem, nem – feleltük a nagymamával, és leültünk ebédelni. Ebéd után a nagymama elmosogatott, én törölgettem. Ez után a nagymama átöltözött, és indult sétálni. Minden nap sétált egy kört a Nagymező utca meg az Andrássy út felé. A sarki közértben vett az unokáknak egy-egy banános csokit.

A Kazár utca sarkán a Negro presszóban ivott egy szimplát, még megvette az Esti Hírlapot, és hazabandukolt. Otthon a nagypapa már begyújtott a kályhába, és – takarékosságból – a sötét szobájukban ülve várta a nagymamát. A nagymama letette a lecke-asztalunk sarkára a banános csokikat, a szobájukban villanyt gyújtott, és nekilátott felolvasni az újságot. Aztán megint sötét lett, félhangosan, németül tárgyalták meg a híreket meg a család dolgait egymás között. Ha sokszor hallatszott át hozzánk a szomszéd szobába az „Er”, akkor már tudtuk, a papánk megint valami nem tetsző dolgot csinált. Talán a tüzelőt tette rossz oldalra? Vagy át akarja alakíttatni a fűtést gázfűtésre, és be akarja vezettetni a fürdőszobába meg a konyhába is? Schrecklich – hallottuk minduntalan.

Átmentem a nagyszülők szobájába, megkértem a nagymamát, kérdezzen ki. 4 körül följöttek hozzánk a barátnők. A nagymama megjelent a pusmogó társaságban, mindenkit nevén szólítva köszönt, letett egy tál hámozott almaszeletet és sajtot, és eltűnt.

Gyakran villanyt gyújtott újra, és elővette a kiskredenc fiókjából a világoskék légiposta levélpapírt, amit anyukám folyamatosan vásárolt neki. A testvéreit Rózsahegyről, a fiát itthonról a világ sarkaiba vetette a háború meg 1956. Gyönyörű írásával magyarul és németül egyformán levelezett. A „vegyes” nyelvű családoknak magyarul írt a nagy lapra, németül a két kisebb lapra.

Hamarosan megjöttek a szüleink, a nagymama és anyukám vacsorát tálaltak. Vacsora, mosogatás után a nagymama bevitte a konyhából a szobájukba a zsebórát a kígyóval, és az éjjeliszekrényére tette. Anyukám a lábhajtásos varrógéphez ült, foltozta a lepedőinket vagy az előzőleg csodaszépen megszerkesztett szabásminta után kiszabott darabokból állított össze nekem vagy a testvéremnek egy-egy ruhadarabot. – Sárga uborkának zeleny listmá – énekelte félig tótul.

8-kor a felnőttek bevonultak a szüleink szobájába, és bekapcsolták a televíziót. Tőlünk elköszöntek: – Gute Nacht, schlaf gut! – mondta a nagymama minden este, 23 évig, amíg otthon voltam. Ha az esti film klasszikus regény-adaptáció volt, szívesen megnézte. Ha nem, lefeküdt, és Tolsztojt, vagy Csehovot olvasott németül a pici éjjeli lámpa fényénél – de amint jött a nagypapa, azt is leoltotta, mert takarékoskodni kellett.

Lujza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Majd egyszer

b virag

Aznap reggel szokatlanul nagy volt a csend. Általában mielőtt kinyitotta volna a szemét, már hallotta a madarak csivitelését, a fák lombjainak suhogását, a kakas távoli kukorékolását, de ma semmit. Mintha megszűnt volna minden zaj és nesz. Rossz lett volna belegondolni, hogy esetleg a hallásával lehetnek gondok. Az ő korában ez még nem kéne problémát okozzon.

Ő volt itt a legfiatalabb. Amikor először dugta ki a fejét, tele volt elvárásokkal, majd’ kibújt a bőréből, annyira kíváncsi volt arra, mi vár itt rá. Úgy képzelte, a napfény, a szellő, az eső kellőképp partnerei lesznek majd abban, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy társai is akadnak a mindennapokban. Mérhetetlen öröm töltötte el. Bár nem gondolkozott előtte ezen, úgy döntött, ha nem egyedül van naphosszat, sokkal több mókában és kacagásban lesz része.

Ismerkedni vágyott minél előbb.
– Sziasztok! – kurjantotta. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem viszonozta az üdvözlését. A legtöbben felé se fordultak. Akadt, akinek a tekintete átsuhant rajta, de olyan gyorsan történt, hogy nem is volt egészen bizonyos abban, hogy tényleg megtörtént. Közvetlen szomszédja pedig színpadias sóhajtás kíséretében még el is fordult tőle.
– Hahó! – próbálkozott meg újra, de csak a csend felelt.
Úgy döntött, vár pár napot, hagy időt a környezetének, hogy megszokják a jelenlétét. Tisztában volt vele, nem mindenki olyan, mint ő maga, könnyen előfordulhat, másoknak több időre van szükségük a feloldódáshoz.
Másnap a nappal együtt ő is kelt, igyekezett a csipát gyorsan kipislogni a szeméből, hogy jobban lásson.
– Jó reggelt!
Amikor újfent nem érkezett semmi reakció, kezdett csüggedni. Azért ez így már sehogy sem volt rendben. Mit tehetett volna, hogy egy kicsit oldódjon a hangulat? Mosolygott. Amikor és akire csak tudott. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy hiába. Általában levegőnek nézték, senki nem törődött vele.

Végül szép lassan elmaradoztak a reggeli köszönései, az élénk, mindenre kíváncsi tekintete megfakult. Árválkodott egymaga a kert sarkában. A nappalok és éjszakák rendre váltották egymást, de egyik nap olyan volt, mint a másik. Ha eső érte, felfelé fordította arcát, élvezte a hűs cseppeket, ha a nap megsimogatta a feje búbját, hálásan megmártózott fényében. A szellő kuncogásig csiklandozta időnként, de olyan időszakok is voltak bőven, amikor semmi ilyesmi nem történt. Unatkozott. Nem játszott vele senki, nem hallgatta meg senki.

Aztán a felhők mögül újra kisütött a nap, ezzel kicsit a kedve is derűsebb lett. Ha túl sokáig tűzött, érezte, egyre fáradtabbá, kimerültebbé válik, ereje elfogy, sokszor olybá tűnt, közel a vég. Olyankor az esti alkonyatban valaki kijött hozzá, egy kannából rázúdított kellő mennyiségű vizet, amitől tagjaiba ismét visszaköltözött az élet.

De milyen élet volt ez így?

Egy kissé borongós napon, amikor ismét elfogta az érzés, hogy semmi rendkívüli nem történik vele aznap sem, meghallotta, hogy a tölgy, a kert legöregebb lakója, akit mindenki tisztelt éltes kora miatt, beszélgetett a verébbel, közben lopva felé tekintgettek. Nem foglalkozott velük. Minek? Úgysem hozzá szóltak ezúttal sem. Aztán a sövény is bekapcsolódott a párbeszédbe. Amikor nem titkolt érdeklődéssel nézett irányába, már biztosan tudta, ha nem is hozzá, de mindenképpen róla beszélnek.

Mit volt mit tenni, hegyezni kezdte a fülét. Kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Talán majd most megtörik a jég, meglesz az áttörés. A végén barátokká is válhatnak. Nagy reményekkel indult neki a hallgatózásnak. Ám igen hamar rá kellett döbbennie, hogy ez a társaság bizony inkább csak kiveti magából, mintsem valaha is befogadja.
– A kis törpe – vihogott a rigó. – Hogy jön egy ilyen a te nagyságodhoz?
Azzal még közelebb hajolt a tölgyhöz, mely egyre jobban ölelte őt körül.
– Figyeltétek? Még kis se látszott a földből, máris azt hitte, övé a világ – tette hozzá a bokor, melynek jutalma a tölgy részéről egy ágsuhintás volt. Ezzel adta tudtára egyetértését.
– Folyton magára akarta vonni a figyelmét mindenkinek kezdetektől.
– Önző egy dolog, valóban.
– Milyen kis nyeszlett.
– Nincs benne semmi különös.
– Borzalmas!
– Nem is éltem még ilyet ebben a kertben, pedig itt vagyok jó pár esztendeje – dünnyögte az öreg tölgy.

Ez volt a kegyelemdöfés. Minden maradék még pislákoló hite szertefoszlott. Valami meghalt belül örökre.

A napok követték egymást ezután is a maguk változatosságában, esőre derű, derűre ború. Nem érzékelt igazából semmit sem többé. Ha a forróság újfent próbára tette, inkább azért imádkozott, hogy véget érjen ez az egész. Legyen végre vége! Szabadulni máshogy nem volt képes. Csak remélte, hogy úgy majd nem fáj többet semmi. A reggelek fejét lehajtva érték, és a nap így is búcsúzott el tőle. Éjszakára behunyta a szemeit, távoli búzamezőkről álmodott. Néha olyan valóságos volt, azt hitte, valóban ott jár. Aztán minden egyes hajnallal eljött a kijózanodás is. Semmi sem változott.

Most azonban ez a különös, szokatlan, mindent betöltő csend fogadta. Mi történhetett? Lehet, imái meghallgatásra találtak, eljött érte az éjszaka folyamán a kaszás, levágta, és békésen pihenhet ezután?

Várt, ám a nyaka kissé zsibbadt, így furcsa mód azt kellett gondolja, még mindig életben van. Félve nyitotta ki, de csak az egyik szemét. Ha eddig panaszkodott a mellőzöttségre, most egy szava sem lehetett igazán. Minden szempár rászegeződött. Mindegyik, kivétel nélkül. A tölgy, a sövény, a bokrok, a fűszálak tátott szájjal bámulták. A rigónak az ágon torkára fagyott az ének.

Álmában mit művelhetett vajon? Szerette volna mihamarabb kideríteni, hogy orvosolhassa a kárt, hadd folyjon minden tovább a maga medrében.

Kitárult az ajtó. De még ezt a mozzanatot is figyelmen kívül hagyta a csapat, nem veszítették szem elől egy másodpercre sem.

– Ó, csakhogy kinyílt! – hangzott fel a miniember kiáltása, és már szaladt is egyenesen felé. Közvetlen előtte megállt, és sugárzó szemekkel csak csodálta.
Bár fogalma sem volt róla, hogy nézhet ki, de ahogy a szemekbe tekintett, az abból kiolvasott ámulattól, elismeréstől gyönyörűnek és értékesnek érezte magát.
– Végre! Anya, nézd csak, kivirágzott! Megérte ennyit várni, locsolni, mert álomszép lett. Ugye látod?
– Látom, látom! Ügyes voltál. Látod, mondtam én neked, hogy ha elülteted és gondozod, előbb-utóbb meglesz az eredménye.
– Meg is lett! Jaj, de örülök!
– Tudod, mit? Nagyi ma jön ebédre hozzánk. Ha gondolod, vigyük be, állítsuk az asztal közepére, hadd ékesítse a szobát.
– Megengeded?
– Hát hogyne! Hiszen a tied! Megérdemled!

Azzal érezte, hogy felemelik, óvatosan viszik befelé. Tudta, magasztos célt fog szolgálni. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, még hallotta a háta mögött a sustorgást:
– A házba? Bekerülhet a házba?
– Ilyen nem történt meg még egyikünkkel sem.
– Nem gondoltam volna.
Az öreg tölgy hümmögése volt az utolsó, amit még elcsípett a kinti világból:
– Szó se róla, valóban mutatós virágszál lett belőle.

Lorna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A várva várt találkozás

nagymama unok

Végre hétvége! Na, nem azért örülök, mert nem kell mennem dolgozni, hanem azért, mert egy különleges hétvége vár rám! Én már nyugdíjas vagyok, nekem minden nap hétvége. Jól megérdemelt, néha unalmas, néha borongós, zsörtölődős hangulatú, néha szép, néha izgalmas. Ez a hétvége más, mint a többi, ez nagyon izgalmasnak ígérkezik. Korán kelek, gondosan rendet teszek magam körül. Szépen, csinosan felöltözöm. Várom a telefonhívást, hogy mikor induljak a vonathoz. Csörög a telefon, le vagyok lombozva, csak délután 15 órára kell mennem.

Téblábolok, nem találom a helyem, levetkőzöm, majd a zene segít eltölteni lazulva ezt a kis időt. Dél van, már nem bírom tovább, leviszem a szemetet a negyedikről. Ellenőrzöm az autót a parkolóban, amivel megyek az állomásra, már csak úgy rutinból, minden indulás előtt. Körbejárom, szemügyre veszem. Jó dolog nyugdíjasként autót vezetni, nem kell cipelni, ha fáj a lábad, nincs távolság, mint például most. Messze lakom az állomástól. Megnézem ismét a menetrendet, órára pillantva látom, hogy elindulhatok. Az állomáson sorba állok, jegyet veszek, olyan nyugdíjast, 90%-ost, ami 150 forintba kerül. Örülök, már megint spóroltam.

Kényelmesen előveszem a telefonom és felhívom a fiamat. Mondom, neki nyugodj meg, már lassan indul a vonat! De anya ,- hallom a kérdőre vonást – nem azt mondtad, hogy a 14 órakor induló vonattal jössz?…Rögtön rájöttem, hogy egy órával hamarabb jöttem ki az állomásra. Nem baj, ha itt vagyok, már elmegyek a korábbi vonattal, majd nézelődök, sétálgatok, bámulom az embereket. Én szoktam nézni az emberek arcát és látom ki boldog, ki boldogtalan. Az én arcomon most a boldogság tükröződik. Elindul a vonat, előveszem a könyvet és próbálnék olvasni. Nem megy, fel-fel pillantok a könyvemből és gyönyörködöm a tájban. Szépen zöldül a határ, nőnek a napraforgók, a kukoricák, beérett a búza. Eddig ebben sem láttam semmi szépséget. Emlékszem sokat utaztam fiatal anyukaként, amikor iskolába jártam, de erre nem volt időm, meg igényem. Most a táj jobban leköt, mint a könyvem.

Megérkeztem, komótosan leszállok a vonatról,  elindulok az aluljárón át, kifelé a szabadba. Jaj de kellemes idő van, még ennek is, hogy tudok örülni. A pályaudvar szép és tiszta, biztonsági őröket is látok és sok utast, akik keresztbe-kasul vonulnak át a városon. Én kimegyek a pályaudvar elé és leülök egy padra. Csörög a telefonom, a barátnőm hívott. A barátnőm, akivel hetente hosszabban szoktunk trécselni telefonon, olyan ingyenes tarifás csomaggal. Neki kevesebb a szabadideje, mint nekem. Ő dolgozó, családfenntartó nő. Mi újság kérdésre, hosszú perceken át trécselünk, majd hirtelen elbúcsúzok!

Kettőt lépek és már látom is messziről. Új kis csinos, rózsaszín gurulós bőrönddel közeledik felém. Itt van végre, átölel az egyetlen unokám, akivel ritkán találkozom. Most pár napig csak az enyém lesz. Megfiatalítja a testem, lelkem. Én meg próbálok neki felejthetetlen élményekkel előrukkolni, remélem sikerül.

Vica

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Tízévesen már komplett ebédet főztem

Egy falusi gyermekkor emlékei

harmadikosok Bizony, régen voltam kisgyermek. Az ötvenes évek elejétől vannak konkrét emlékeim. Egy hatezer lelkes, alföldi faluban nőttem fel, mai szemmel nézve igencsak szegény körülmények között. Mindenki szegény volt, természetesnek vettük.

Mi, gyerekek a családban, de a falu ránk figyelő közegében is, biztonságban voltunk. Tiszteltük a szüleinket, nagyszüleinket, tanítóinkat és a felnőtteket: igazmondásra, szófogadásra neveltek bennünket. Akkor szólhattunk bele a felnőttek beszélgetésébe, ha kérdeztek. Nekünk szerencsénk volt: gyakran kérdeztek. Nem volt szabad nemet mondani, ha kértek tőlünk valamit, de sohasem kértek olyat, amit ne tudtunk volna teljesíteni. Minden étkezésnél nagyapám szelte a kenyeret: először nagymamám, majd a szüleim kaptak (ők dolgoztak egész nap), csak utánuk jöttünk mi, gyerekek. Nagyapó egyetlen szóval sem minősítette aznapi viselkedésünket. Aki a legjobb volt, az kapott elsőnek, majd érdem szerint következtek a többiek. Aki haszontalankodott, füllentett, vagy nem iparkodott a csínyét jóvátenni, utoljára kapott.

Alapvető volt, hogy a dolgok, teendők fontossági sorrendjét megtanuljuk és betartsuk: először a leckét kellett megcsinálni, megtanulni mindent, utána az állandó feladatainkat ellátni, és csak ezután lehetett játszani. Egész életemre meghatározó lett ez a – mai szemmel talán szigorú, merev – napirend. És utólag sem érzem frusztráltnak, elnyomottnak magam, nem lettem kevésbé kreatív sem.

liba

Mindenkinek határozott szerepe, feladatköre volt. A gyerekek is kivették részüket a ház körüli munkákból, állatok gondozásából. Már egy 3-4 évesnek is volt állandó feladata, pl. friss vizet önteni a kiscsirkéknek, virágokat locsolni. Ahogy cseperedtünk, úgy szélesedett a házimunkák köre: tojásokat összeszedni, gyomlálni és kapálni, palántákat locsolni, kacsákat, libákat legeltetni és gondozni, takarítani, udvart, utcai járdát elsöpörni, gyümölcsöt szedni, majd segíteni a befőzésben, aszalásban. 10-12 évesen már komplett ebédet vagy vacsorát tudtam főzni, 4-6 személyre úgy, hogy közben tüzelnem is kellett a sparheltben. Hosszú őszi-téli estéken kukoricát morzsoltunk, varrtunk, vasaltunk, hímeztünk, diót pucoltunk, babot válogattunk… a teendőket hosszan tudnám sorolni. (Babfejtés közben tanultam meg édesapámtól pl. Magyarország összes megyéjét, járását, városokat, fontos földrajzi helyeket – ma is tudom!)

A nyári vakáció beköszöntével első feladatunk a hársfavirág szedése volt: nagyokat nevettünk fenn a fán, míg a zsákjaink megteltek. A padláson teregettük szét, hogy megszáradjon, majd tiszta vászonzacskókba raktuk: téli estéken vacsorára majdnem mindig hársfatea volt héjában főtt krumplival, kacsazsírral. Míg a kislibákat, kiskacsákat legeltettük, az árokparton kamillát és más gyógynövényeket gyűjtöttünk: jól jött a téli megfázások idején. Eső utáni napokon jókora gombákat szedtünk a legelőn, milyen jóízűt is ettünk belőle! Jókat lehetett játszani is libalegeltetés közben, sokat énekeltünk, fogócskáztunk, találós kérdéseket próbáltunk megfejteni. A nagyobb gyerekek vigyáztak a kisebbekre, együtt mentünk az iskolába reggelente, tanítás után pedig velük jöttünk haza. A nagyok tanítgattak, pl. biciklizni (felnőtt kerékpáron) 8 éves koromban, később pedig már én tanítottam a kisebbeket. Természetesen sokat és sokféleképpen játszottunk, kinn az utcán, szabad tereken – játékszerek nélkül is. Ha akadt egy-egy labda, karika, magunk alkotta csutka-baba, vagy a jól ismert „sánta-iskola”, remekül szórakoztunk. Nem emlékszem, hogy bármikor „vadultunk” vagy unatkoztunk volna. Nagyon kellett a ruhánkra, cipőnkre vigyázni, hogy el ne szakadjon, tönkre ne menjen. Természetesen örököltük a ruhadarabokat, kabátokat és ha kinőttük, más ismerős- vagy rokongyerekek viselték tovább. Nyáron mezítláb jártunk. Milyen jó volt nyári zápor után tapicskolni a langyos sárban! A tarlón futni az elkóborolt libák után persze nem annyira…

kislányok

Az iskolában követeltek tőlünk és szerettek minket. 52-en voltunk az első osztályban, volt, akinek pad sem jutott, egy kis széken kucorgott a fal mellett. A tanító néni komolyan vett minket, biztatott és dicsért, vagy újra leíratta a csúnyára sikerült mondatot. Nagyon sokszor javította a füzeteinket, külön is foglalkozott azokkal, akik lemaradtak, vagy nem tudtak megtanulni valamit azonnal. A tintásüvegbe mártogatott tollal nem volt egyszerű szépen írni, pacák is csöppentek az irkalapra, a könnyeinkkel együtt. Az óraközi szünetekben énekelve körjátékot játszottunk, ugráló köteleztünk. (Ketten hajtották ritmusra a hosszú, vastag kötelet, míg ketten-hárman ugráltak, bravúrosan beugorva, vagy épp kilépve.) A mai tananyaghoz képest kevesebb, világosabb szerkezetű volt a tanulnivaló, de azt alaposabban, pontosabban tudtuk. Fejben számoltunk, sok verset és dalt tanultunk, kórusban mondtuk, vagy énekeltük az óra elején. A fizikai jelenségeket először a természetben figyeltük meg, tanárunk kérdései alapján mi magunk próbáltuk kitalálni és megfogalmazni a szabályt és csak utána vettük elő a könyvet. Természetes volt a szóban felelés, az osztály előtt, a táblánál állva: így tanultuk meg a szabatos beszédet, a szép fogalmazást, az érthető, határozott hanghordozást és főleg az izgalmunk leküzdését. Így alakult ki bennünk az is, hogy egymásnak szurkoltunk, örültünk, ha a másik jól felelt.

Már harmadikos korunktól kezdve jártunk könyvtárba: szívesen olvastunk és sokszor cserélgettük egymás között a könyveinket is. (Igaz, ezek csak 3 forintos, olcsókönyvtári könyvek voltak, mégis drága kincsek számunkra.) A falunkban hagyománya volt az amatőr színjátszásnak. Mi gyerekek is gyakran adtunk elő színpadi mesejátékokat, komoly szöveg- és énektudást is feltételező színdarabokat a kultúrházban. Kislányként előbb tündéreket, manókat, törpéket, pillangókat „alakítottunk”, majd következtek a komolyabb feladatok. Számomra a „csúcs” a francia királylány szerepe volt Kacsóh Pongrác János vitézében: énekelni is, előadni is tanított. Nem volt televízió, de mindenkiben élt az igény arra, hogy a hétköznapi munka után valamilyen kulturális élményben is legyen része. Életre szóló emlékek ezek…

iskolaw

Az úttörő foglalkozásokon sportoltunk, versengtünk és játszottunk. Megtanultuk azt is, milyen jó segíteni másoknak. A mi őrsünk két magányosan élő, idős néninek segített rendszeresen: gyümölcsöt szedtünk, behordtuk a tűzifát, kukoricát fosztottunk – mikor mire volt szükség. Megszerettek minket: ajándékként egy szép lábtörlőt fontak nekünk kukoricacsuhéból, az osztálytermünk ajtaja elé. Mire tanított meg a szerény falusi élet? Beosztásra, tiszteletre, a mások munkájának megbecsülésére, kitartásra, lemondásra, a belátás képességére, az önzetlen segítségadás örömére, a felelős hozzáállásra.

7 éves lehettem, amikor a kistestvérem betegen feküdt otthon, édesanyám a teknőnél állt, mosott. Főzni is akart, de elfogyott az ivóvizünk. „Kislányom, eredj és hozz egy fél kanna vizet az ártézi kútról.” Kaptam a kabátomat, sapkámat, karomra vettem a 8 literes vizeskannát és már indultam is. 800 méterre volt a kút a házunktól, keserves volt az út visszafelé. Legfeljebb 20 kilós lehettem, húzta a karomat a félig telt kanna. Biztattam magam: csak az eperfáig bírjam elvinni anélkül, hogy letenném, csak a Maris néni nagykapujáig, no még egy kicsit a János bácsi kispadjáig… Összefagyva, elgyötörten értem haza. Édesanyám megcirógatott, megmelegedtem egy kicsit a kemence mellett. Már húztam volna le a sáros cipőmet, amikor arra kért, hozzak még egy fél kannával… Az akarat, a lelkierő próbája volt az a második út is… Ha kitartó, bizakodó ember lett belőlem, ezeknek a próbatételeknek is köszönhetem.

Képek: az első képen: 8 éves kislányok tanítójukkal, Nagyapámmal, 1955-ből,                                         a többi kép illusztráció

 Fodor Anna

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A hétköznapi őrangyal

esoteric

Előfordul néhanapján (sajnos ritkán), hogy az Úr kezembe adja a tollat – manapság klaviatúrát -, hogy általam valamiképpen formába, írásba öltse szeretetének megnyilvánulását, az abban megtapasztalható isteni akaratát. Vagyis nem én írok, én csak nyomogatom a gombokat a megfelelő sorrendben.
Amiről „indíttatásra” írni akarok – parancsra kényszerülök – az egy nagyon egyszerű hétköznapi élmény, tapasztalás, vagy ki is tudja hova sorolható intuíció. Mégis megteszem, mert valamiféle vallomást rejt magában, amit ki kell írnom magamból.

Manapság már nem egetverő ügy az, ha az ember autóba ül és távol élő családos gyermekeit meglátogatván útra kel. Így történt ez a múlt héten is, amikor nem is tudom hányadjára, újabb szeretetszolgálatra utaztunk lányainkhoz (az egyik Veresegyházon, a másik Verőcén lakik családjával együtt). A távolság még autópályán „elkövetve” sem kis teljesítmény, különösen, ha a Balkánról induló vagy arra irányuló közúti forgalmat is tekintetbe vesszük.

A családoknál kellett is a segítség részben a mindennapok adta időszűkösség, meg a manapság szokásos napi forgások miatt. Nagy igyekezettel és szeretettel tettük, amit tehettünk, hogy valamiféle enyhítést adjunk a tennivalókban, együtt legyünk és valamelyest megosszuk a feladatokat is.
Töltöttünk ott négy napot szeretetben, békességben és a feladatok teljesítésében, mind abban, ami egy nagyszülői lét fogalomkörébe beletartozik. Élveztük a családi közösséget, jókat főztünk és ebédeltünk, az időjárás is a kertbe csalogatott bennünket, tehát minden szeret-teli és ideális volt. (Talán boldogok is voltunk?

Gyorsan teltek az órák, a négy nap is elszáguldott felettünk. Ennek egyik utolsó epizódja volt, hogy még Szegedre való visszaindulásunk napján a délután 5 órakor kezdődő iskolai szülői értekezletre is hivatalos lettem. A helyszín nincs messze Veresegyháztól, hisz Gödöllő – ahol a Szent Imre általános iskolába jár unokánk – mindössze 10 km. A szülői értekezleten mindent pontosan lejegyeztem, hogy azt írásban is átadjam.
A jegyzetelés azért is volt fontos, hogy írásban átadjam az összes elhangzottat, hisz már csak erre szántam időt az azonnali indulás előtt.

Indultunk is rövidre szabott búcsúzkodást követően. Minden rendben volt, addigra az autópályán is valamelyest alábbhagyott a forgalom. Azt is elhatároztuk – az idő előrehaladtával -, hogy Szegedig meg sem állunk. Az alkonyat így szeptemberben korábban köszöntött ránk és korábban sötétedik, amit nem annyira szeretek egy forgalmas autópályán, mert az ember csak a fényekre támaszkodhat. Jöttünk ennek ellenére rendes tempóban és be is értünk Szeged körzetébe fél kilenc után nem sokkal.

Rövidítvén az utazás idejét, a várost elkerülő pályaszakaszt választottam, hogy majd a Csongrádi sugárút felől jövök be. Vélhetően a gyengébb látási körülmények miatt, vagy talán rosszul mértem be a távolságokat, már a régi budapesti út feletti – kanyarban átívelő – autópálya hídon kicsit megzökkent a bal első kerék (jelezve, hogy letértem a pályáról). Meg is ijedtem, mert én nem úgy láttam, de a kerékhang nem hazudik.

Felhajtottam a Sándorfalvi úti kereszteződésbe, ahol majd balra kell kanyarodnom, a város felé. Itt elsőbbségadási STOP tábla is van, ahol meg is álltam. Néztem én balra is, meg jobbra is, de fényeket nem látva (lehet, hogy az út menti korlát is takart) éppen gázt adtam és indultam – volna -, amikor egy mögöttem álló kocsi dudált rám. Azonnal fékeztem, és ekkor suhant el előttem egy személykocsi Szeged felől Sándorfalva irányába. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy miért nem vettem észre, lehet, hogy fáradt voltam, nem látok jól, vagy mi is történt, miért nem vettem észre a közeledő autót? Talán túl monoton volt az előző két órás vezetés, az ember megszokja a sebességet is, meg a monotonitást is. Az, hogy ki ült a mögöttünk lévő kocsiban, és figyelmeztetett, vagy tán „Valaki” súgott neki? Miért éppen ott és akkor kellett mögém kerülnie? És még sorolhatók a pillanat kérdései.

Beljebb érve a városba az első lámpánál egymás mellett vártuk a zöld jelzést a mögöttem jövő kocsival. Mindketten automatikusan lehajtottuk az ablakot, és én átszólva nagyon szépen megköszöntem az iménti segítségét. Ő is tett jószándékát bizonyítandó pár mondatot, én pedig mindent újra megköszöntem, majd jó utat kívántunk egymásnak – a lámpa zöldre váltott.

Az itthoni kipakolások és nyugalomra térés után kezdtem el gondolkodni az egész nap történésein, de mindegyre csak a mögöttem álló kocsi duda jelzése tolakodott elő.
Imádkozni kezdtem, megköszönve a napot, de újra és újra csak az „Üdvözlégy Mária” került gondolataim előterébe. (Az ágyam felett az Útmenti Szűz Mária mindenki által ismert képe függ.)
Nem tudtam, csak éreztem, hogy ott a kereszteződésben valami földön túli történt, valaki segített, valaki őrzött, és védett. Talán a mögöttem álló kocsi vezetője – végtelen jó szándékú ember lehetett – kapott „jelzést”, hogy dudáljon, talán ő lett abban a pillanatban az én Őrangyalom?

Most a beszámoló végén további gondolatok jönnek felém.
Talán mi emberek is lehetünk egymásnak őrangyalai? Talán mindannyian kaphatunk az Isten szeretetéből és gondoskodásából egy cseppet, amit továbbíthatunk? És, ha továbbítjuk biztosan jót teszünk, akkor is, ha a másik nem fogékony arra?
Tegyük meg, még akkor is, ha nem köszönik meg, akkor is, ha elítélnek ezért bennünket, akkor is! Talán ettől abban a pillanatban két ember számára jobb lesz a világ. Minél többször tesszük, annál több pillanatban válik szebbé az a világ, ami a pillanatok sorozatából tevődik össze. Éljük át a pillanatokat!

János

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!