Régiségeknek

Egy idős férfi a boldog házasság titkáról

 

47 éve felelősséggel  egymásért jóban – rosszban

Nem lévén sem pszichológus, sem szociológus,  csak autodidakta módon tudom megközelíteni a fogós kérdést. Az előzőekből következően az igét „hirdetni” nem tudom és nem is akarom. Legfeljebb „ragozom” immár 47 évi boldog és kiegyensúlyozott házasságban, annak korábbi – még bővebb és rózsaszínes – jövőképeivel. Írásomat elvi fogalmak szerint csoportosítva adom közre. Idézem – többször is – Antoine de Saint Exupéry: A kis herceg című művének (szerintem a világirodalom legszebb hittan könyve) „róka” epizódját.

Barátság és szeretet

 „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” „Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”
Valahogy mi is így voltunk még 1968-ban, aztán ez a látás mindinkább erősödött és lelkünkben rögzített képekké, lelki azonosulásokká vált. 1970-ben kötöttünk házasságot, nejem akkor még egyetemista, jómagam kezdő mérnök voltam, anyagilag nem nagy bőségben teltek éveink. Nejem szüleinél húztuk meg magunkat még vagy 7 évig, mire önálló lakásunk lett. 

 

Felelősségvállalás egymásért

 „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél.”

Vagyis mindörökre felelősséget vállaltunk egymásért jóban is és a rosszabb időszakokban is. Felelősek lettünk ugyanakkor saját és közös céljainkért. A közelebbi és távolabbi célok, jövőképek ugyanis nagyon fontosak, ezeknek mindig  lenniük kell !!! Voltak is, mert úgy akartuk, hogy legyenek. Amikor Nejem szakorvosi vizsgákra készült, én vállaltam a – közben gyarapodó – család gondjait és ellátását, amikor pedig én jártam szakmérnökire, Ő állt helyt. Ez így volt jó és sikeres.

 

Gyermeknevelés

Nehéz kérdés, mert nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi nem neveltük gyermekeinket. Egyszer – még az 1980-as évek első felében – egy fiatalkorúakkal is foglalkozó ügyész tartott rendhagyó szülői értekezletet. Ekkor elhangzott, hogy egy szülő napi átlagban max. 8 percet kommunikál gyermekével. Otthon elemeztem a kijelentést, és igazat kellett adnom (a másodpercek és percek összeadásával nekem sem jött ki 10 percnél több). Mi egyszerűen csak úgy éltünk, hogy amit és ahogy teszünk, az átöröklődjön gyermekeinkbe. Ahogy viselkedünk akár egymással, akár másokkal, amilyen reakciókat és attitűdöket látnak, tapasztalnak a családi környezetben, azt vigyék magukkal. Így is lett, mert mindketten szép családi életet élnek és már 5 unokával gyarapították a Családot. Szakmai életútjuk is példamutatóan sikeres.

Tolerancia

Az elmúlt 47 évben minden bizonnyal szükség volt rá, de konkrét esetekre, különlegesen mély konfliktusokra nem emlékszem (pedig az öregek memóriája a régebbi múltra különösen jól emlékszik). Vitás esetekben elég volt talán annyit mondani hogy „ha jól értettem azt akartad mondani, hogy…”. Az erre való válasz és a partner szembesülése kijelenésével megadta a lehetőséget annak újragondolására. Ez pedig annyi időbe telik, hogy az ember haragja  „elpárolog”, mert lehet, hogy nem is éppen azt, vagy nem úgy akarta mondani, esetleg én értettem félre a mondatokat és gesztusokat. Legfeljebb az „aludjunk rá egyet” felsőfokú probléma megoldás jöhetett szóba.

 

Segítség

Erre napjainkban is sok szükség van. Már kissé őszülő kobakkal és gyengülő fizikummal alapvető az egymás segítése, hisz felelősek vagyunk egymásért. Ez mindennapi „kötelező gyakorlat”, enélkül semmit nem érnénk együtt.

 

Boldogság

Nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi napi időbeosztásunk szerint, szükséges tennivalóink elvégzésével, egymás segítésében és szeretetében töltjük napjainkat. Visszatekintve az elmúlt 47 évi – egymásért felelősséget vállaló és viselő – közös életünkre nem látunk kivetnivalót benne, még annyit sem, hogy esetleg másként kellett volna csinálni.  Lehet, hogy ez a boldogság ?

 

János

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Játsszunk a magunk örömére!

 

50+ társasjáték klub alakult

 

Rövid, pörgős játékokat játszunk, melynek során észrevétlenül több képesség is fejlődik, vagy a már nem aktív tudás ismét előhívható. Közben jól érezzük magunkat, nevetünk, beszélgetünk, kikapcsolódunk, feltöltődünk.

Vajon tudjuk-e, hogy általában a játékkal mindig valamilyen képességet, sőt egyszerre akár több képességet is fejlesztünk, miközben szórakozunk, kikapcsolódunk?

Szerintem tudjuk. És vajon élünk-e ezzel a lehetőséggel idős, idősebb korban is? Néhány év távlatából emlékszem, hogy próbálkoztam egy női torna végén azzal levezetni, feloldani, javítani a légkört, hogy fogócskáztunk. Én nagyon élveztem, újra gyereknek éreztem magam. Az érzés, a hangulat most is frissen él bennem. Játszani mindig szerettem, illetve szerettem volna, de sokszor a napi teendők felülírták a szándékot. Aztán egyszer csak lett időm, lett hozzá társaság és felfedeztem újra a játék nyújtotta örömöt és minden mást, ami a játék során előkerül, mint annak járulékos hozadéka.

 

Azt tehát tudjuk, hogy a játék, beszéljünk bármilyen játékról – sportjáték, szellemi társasjáték – hasznos, mert általa, vele a gyermek életében „észrevétlenül” több képességet fejleszthetünk. Azt is hallottuk, olvastuk, hogy a gyógyításban, a már mentálisan beteg, vagy például baleset folytán sérült emberek kezelésében helye van a játéknak, bizonyos elvesztett funkciók visszaállítására, a mentális leépülés további romlásának megállítására, javítására. Elgondolkodtató azonban, hogy mi, akik egészséges felnőttek vagyunk, miért nem játszunk rendszeresen, a magunk örömére, szórakozás, kikapcsolódás szándékával, ahol a bónusz az, hogy közben észrevétlenül fejlődik több képességünk is? Például a  kommunikációs képesség, a gondolkodás, a gyors reagálás, stb.

 

A társasjáték életünkre gyakorolt pozitív hatásáról ősszel megjelenik a könyvem, amely hiánypótló lesz. A megelőzésről szól, a játék szerepéről az életünkben, amely az emberiség egész történetét végig kísérte, kíséri. A témáról előadásokat is tartok –  jelenleg Budapesten és környékén.

Kerepesen egy 50 felettieknek szóló társasjáték program keretében játszunk, hogy kikapcsolódjunk és közben eddzük képességeinket. A klub neve: Társasjáték klub.  A játék hatása a mentális állapotunkra, képességeinkre témában elhangzott előadásom után a résztvevők szorgalmazták, hogy a művelődési ház szervezze meg a társasjáték klubot. Más településen is így zárult az előadás, csak ott a vezetőség nem volt ennyire nyitott, így ott nem került megszervezésre a klub. A résztvevők az 50 feletti korosztályból kerülnek ki. Egy-egy foglalkozás időtartama két óra, ahol több játék játszására, kipróbálására van lehetőség. Könnyen érthető, rövid, pörgős játékokat játszunk, melynek során észrevétlenül, egy időben, több képesség is fejlődik, vagy a már nem aktivált képesség, tudás ismét előhívható, fejleszthető, miközben jól érezzük magunkat, nevetünk, beszélgetünk, kikapcsolódunk, feltöltődünk.

 

A motiváció, amiért a résztvevők fontosnak érzik, hogy játszanak itt a klubban az, hogy mindenki tart az időskori mentális problémáktól, vagy már észrevett magán valami változást, pl. lassult a gondolkodása, nehezen jutnak észébe bizonyos szavak, és azt reméli, hogy egy új környezetben, új kihívásokkal szembenézve, megelőzhető, lassítható azok kialakulása. Ha valaki egyedül él, vagy otthon nem sokat beszélgetnek, nincs társasága, beszűkül a szókincse, amely játékkal fejleszthető. A játékkal való ismerkedés egy tanulási folyamat, melynek során elsajátítjuk a játékszabályokat, majd alkalmazzuk a tanultakat, előhívjuk a korábbi ismereteinket, tapasztalatainkat, melyeket szintén alkalmazunk.

A művelődési ház egyik termében kaptunk helyet, ahol egy asztalra elhelyezünk különböző játékokat, amelyekből választani lehet, hogy éppen az nap mit szeretnénk játszani. Ez lehet egy még ismeretlen, de lehet egy már ismert, kedvenc játék.  Egyelőre havonta egyszer találkozunk. A nyár miatt jelenleg szünet van, de szeptemberben  folytatjuk, akinek kedve van, még csatlakozhat.

 

Huszka Éva geronto-andragógus

h.eva007@freemail.hu

 

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Tenerife, az örök tavasz szigete – videóval

 

Felejthetetlen nyaralás lányommal és unokámmal.

Az idei szülinapom a második olyan alkalom volt, amit nemcsak külföldön élő lányomékkal, hanem kinti magyar barátaikkal, valamint itthonról kiutazó szüleikkel ünnepeltem.

Tenerife a Kanári szigetcsoport legnagyobb tagja, az örök tavasz szigete, Spanyolország része. Neve “fehér hegyet” jelent, utalva a közepén emelkedő Teide vulkán tavaszig hósapkás csúcsára. Könnyű repülőút és pontos transzfer után szállodánkban landoltunk, ahol a legnagyobb meglepetés várt rám, lányom és unokám ragyogó arca. Az eredeti terv szerint ők csak másnap éjfélkor érkeztek volna. Mindenki tudott a hirtelen változásról, csak én nem. Ennél nagyobb ajándék nem létezik.

Ugyanilyen felejthetetlen volt az együtt töltött nyaralásunk is. Kezdetben a környezet feltérképezése, a nap melegétől felforrósodott, fekete vulkáni homokon szökdelve a tarajos hullámok óvatos megközelítése, ami számomra lábáztatásban merült ki. Kezdtem lemondani az óceáni fürdés lehetőségéről, bár a víz 20 fokos hőmérséklete nem jelentett volna akadályt.

A következő napi hajókirándulás azonban módot adott, hogy egy csendesebb öbölben kikötve a hajóról beereszkedjünk a kristálytiszta smaragdba. Lányom mellettem úszkált, unokám pedig egy jól irányzott fejessel mellénk ugrott a hajó fedélzetéről. Hajós élményünket betetőzte a körülöttünk fel-felbukkanó delfinek játszadozása.  Az egyik matróz speciális füttyögéssel közel csalogatta őket, a kardszárnyú delfinek csak tisztes távolból követték hajónkat, a bálnák még tartózkodóbbak voltak, egyet sem sikerült meglesni. Ebédünk maradványaival pedig a sirályokat kínálta az egyik hajós, nem kis szórakozásunkra.

Egész napos buszos kirándulásunk a jelenleg békésen szunyókáló Teidere és a Masca völgybe irányult. A sziget legmagasabb pontján fekvő Viaflor falucskán keresztül érkeztünk Teide Nemzeti Parkba, amely az Unesco Világörökség része. Változatos alakzatok meredeztek körülöttünk az utolsó, 1909-es vulkánkitörés mementójaként, pl. Isten ujja, szikla katedrális elnevezésűek.

 A fiatalok könnyedén szökkentek felfelé a nehéz terepen. A 3718 m-es legmagasabb pontra csak túravezetővel, vagy drótkötélpályán lehet feljutni. A Teide Spanyolország legmagasabb, a világ 3. legmagasabb vulkánja. 1706-ban a közeli Negro vulkán lávanyelvei elpusztították Garachico nagyforgalmú kikötőjét. Az újjáépített városka  bizarr tengerpartján élvezettel hallgattuk a lávakövekhez csapódó hullámok robaját. Máskor dagály borítja azokat a “medencéket”, amelyekben az óceán vize megreked, de a mostani apály láthatóvá tette számunkra.

Icod de Los Vinos árnyas sétányán a vastagtörzsű fikuszfákban, majd az 1000 éves kanári sárkányfában gyönyörködhettünk.

Utunk végcélját,  a 600 méter tengerszint felett fekvő Masca falut óriásvonulatokon és a Masca völgy tűkanyarjain bravúrosan túljutva értük el. A mellettünk tátongó mélységet feledtette velünk a völgyekben virágzó mandulafák, a hegyoldalon a pálmafák, agávék és az ún. medvetalpak látványa, amelyekre a szerelmesek nem átallották szignójukat bevésni.

A falu teraszán rövid séta során egyik oldalon az Atlanti óceán kéksége, másik oldalon a Teide kopár csúcsa mutatta magát a természet képtárában. A falu évszázadokkal ezelőtt kalózok tanyája volt, jelenleg 150 békés lakost számlál.

Visszatérve a szállodába emésztgettük a látnivalókat és a vacsora gazdag kínálatát. Örülök, hogy kamasz unokámat sikerült kimozdítani kütyünyomogatós komfortjából. Vacsora után sem a telefonjáért nyúlt, hanem pingpongozott, biliárdozott, vagy vízipólózott anyjával egy csapatban, a pirossapkásokkal. Lelkesen szurkoltam szeretteim ádáz küzdelméhez és győzelméhez.

Az utolsó két napon egzotikus környezetben, előbb a Loro állatparkban, majd a Siam park vízivilágában búcsúztunk Tenerifétől és egymástól.  Ugyanis az éjszakai pihenő után csapatunk kettévált. Reggel egy álmos puszit adtunk egymásnak szeretteimmel, és nehéz szívvel indultam hazafelé Régiségtársaimmal. A fiatalok, így az enyémek is  pár órával később repültek vissza Londonba, mindenki a megszokott életébe, de a közös élményekkel gazdagabban.

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Születésnapi élményfutam a Hungaroringen, versenyautóban

Fiamnak születésnapjára, szeretettel!

Elérkezett a szülinap, amelyen a versenyautós torta mellé megkapta a versenypályára való jelentkezési nyomtatványt.

Hogyan tegyem emlékezetessé az ünnepnapokat a családtagjaim számára? – merült fel, és merül fel bennem a kérdés, minden egyes alkalommal, mióta elhagytam  a szülői házat és saját „fészket” raktunk férjemmel. Valamilyen ajándékkal természetesen, hiszen ez korunk világának szokásjoga. Ajándékaink milyenségét az ünnepelt(ek) számára szerzett örömteli meglepetés határozta meg, amelyeket az átadásig teljesen titokban tartottunk az ajándékozandó(k) előtt. A legfontosabb, amit szem előtt tartottunk, a meglepetés, és az ünnep hangulatának megteremtése volt. Évek, évtizedek jöttek-mentek életünk során és ma már elmondhatom, hogy családi ünnepeink nagyon kedvesek, hangulatosak voltak, mai napig bennünk élnek, és a mai napig visszük tovább változatlanul az „íratlan” házi szabályainkat (nem vásárolunk előre együtt az ünnepelttel, pénzt nem adunk ajándékba, titoktartás kötelező, hogy meglepi legyen). A családi „ kupaktanács” természetesen súg-búg  napokon, heteken keresztül a „delikvens” háta mögött. Ami mára kicsit nehezebb, mert nagyobbik fiam kirepült a fészekből és tőlem távolabb él párjával, ezért többnyire telefonon keresztül suttogunk, és úgy kell időzítenünk, hogy az „illetékes” ne legyen közelben.

 

Ez különösen vonatkozik kisebbik fiamra, akiről írtam már, itt:  http://regisegeknek.cafeblog.hu/2016/05/27/a-negyvenedik-ev-a-fogyis-fiammal/,  negyvenedik évét taposva. A 40. születésnapjához közeledvén gyakoribbá váltak mobilbeszélgetéseink nagyfiamékkal, amely halkhangra fogva azzal kezdődött,  ha  menyem hívott: – „ Ugye nincs a közelben az ünnepelt, és jól becsuktad az ajtót? „ Ugyanis, amikor kisebbik fiamról esik szó, a hallása megsokszorozódik és a vastag falakon keresztül is képes „venni az  adást”. Menyem inspirációja, hogy valami autós meglepi kellene, indította el a „lavinát”, a megvalósulásig.  Fiam autók iránti rajongása köztudott.  Húsz éve nézi a Knight Rider filmeket, meg nem unná, albuma van a kivágott képekből, sok a rajza a „beszélő” Kitt autóról, és papírból „gyártott” autóinak sokasága áll a polcain.   Évtizede, hogy nincs az a Forma 1 – es futam, amit meg ne nézne, és a ferraris- sapkája, amelyet a Hungaroringen vásárolt egy időmérő boxutcai látogatáson, minden utazás, kirándulás alkalmával a fején leend. Az ötletet ötlet követte, mert nagyfiam az interneten talált rá egy olyan lehetőségre a Hungaroring ajánlatából, amire mindnyájan  örömmel bólintottunk rá.

 

A Hungaroringen lehetőség van élményfutamokon részt venni, előzetes bejelentkezés, elfogadás, időpont egyeztetés után. Alig bírtam magamban tartani a titkot, és alig vártam, hogy az  örömöt  láthassam fiam szemében. Elérkezett a szülinap, amelyen a versenyautós torta mellé megkapta a versenypályára való jelentkezési nyomtatványt. Az igazi hungaroringes versenypályán, versenyautóban, autóversenyző-sofőrrel részvételének időpontja későbbre esett ugyan, mint a születésnap, de ez nem is volt baj, kellett is, hogy kicsit lelkiekben felkészüljön rá. A nagy napon, nem is tudom, hogy mi, vagy a „futamon” résztvevő volt az izgatottabb. Mindannyian, kellőképpen. A regisztráció, az irányítóterem bemutatása,  a tűzálló sapka és  a bukósisak felvétele,  a boxutcai várakozás a sorra kerülésre – nagyjából elterelték  figyelmünket.  A futam idején menyemmel próbáltunk fényképeket készíteni, és be kellett látnunk, mire kattintottunk addigra tovább is suhant  a megörökítésre szánt autó. Végülis a rengeteg kattintás eredményeképpen két fotót sikerült készítenem a „száguldó” autóról.  Nagyszerű élményekkel teli, nagyon kellemes délutánt töltöttünk el együtt, azzal az érzéssel, hogy ezt az élményt, „ajándékot” soha nem fogja elfelejteni ez a 40. évét  betöltött emberke, ahogyan mi sem.

Izzy

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

70 évesen blogkönyvet írtam

Egy könyv kiadásának története

 

 

Két és fél éve írogatok a Régiségeknek blogba barátnőm jóvoltából, aki a blog adminja.

Egy kedves ismerősöm, Lilla ösztönzésére múlt év novemberében elhatároztam, hogy nyomtatásban kiadom addigi cikkeimet. Főleg az motivált, hogy családomat meglepjem, továbbá nyomot hagyjak érzéseimről, gondolataimról, közös élményeinkről, az életünkről. Könnyebb egy könyvbe belelapozni, mint a neten visszakeresgélni egy-egy írást.

A facebookon sikerült egy korrekt áron dolgozó magánkiadót keresni, a pesti székhelyű MyBookot. Menedzsere, egy Eszter nevű hölgy bizalomgerjesztő hangja, türelmes segítőkészsége meggyőzött, hogy elkezdjem az első lépéseket. Legelőször ki kellett szerkeszteni a blogból a cikkeket, ebben egy fiatal barátom volt segítségemre. Mivel sok illusztrációt tartalmaznak cikkeim, gondoskodni kellett arról, hogy ne kerüljön a könyvbe jogszerűtlen fotó.

Könyvbemutató a Közéleti Kávéházban


A fekete-fehér nyomtatás nagyon olcsó, de a  színes nyomtatás, meg a hozzá használt közepes vastagságú papír /ofszet 100g/ ötszörösére emeli a költségeket. Ezért a formai és méretbeli igényeimet minimalizálni kellett, pl. A5-ös méretet, és puha kötést kértem.  A tömörítéssel oldalakat és ezáltal forintokat lehet spórolni. A borítót magam szerkesztettem a Pixabay ingyenesen letölthető képeiből készített montázs formájában. Akinek jó a rajzkészsége, a borítót is saját alkotással gazdagíthatja.

A 41 cikkből álló anyagot pdf formátumban küldtem a kiadónak. A könyvnek egyik írásom címét adtam: Az időskor felszabadít.  A vidám hangulatú borító jól alátámasztja a cím üzenetét, és egyben blogunk, valamint személyiségem  legfőbb vonását, a pozitív életszemléletet, azt, hogy 50 feletti korunk korlátok helyett a lehetőségek, újdonságok felvonása lehet.

A pdf-ben küldött kézirat kiadóhoz való megérkezése után pár nappal a kiadó megküldte a teljes belívet e-mailben azzal a lehetőséggel, hogy javításokat eszközölhetek. Amint ez megtörtént, egy héten belül megkaptam postán a mintakönyvet, bekötés nélkül, utolsó esetleges hibajavítás céljából. Mint kiderült, részemről és részükről is volt néhány apró hiba, tehát nagyon fontos a mintakönyv tüzetes átolvasása. Ezután a végösszeget át kellett utalnom, mielőtt a megrendelt példányszámot kinyomtatták. Az utalást követő napon e-mailben megkaptam a számlát. Ezt követő 2. héten precízen becsomagolva, sértetlenül futárral érkezett meg címemre könyvem a kért példányszámban. Fantasztikus érzés volt kézbevenni, átlapozni Régiség-életem alkotását.

Könyvbemutató a Közéleti Kávéházban

Felvetődött a terjesztés problematikája. Lilla a kapcsolatai révén hozzásegített könyvbemutatók szervezéséhez. Szinte ez az egyedüli módja a terjesztésnek. A könyvesboltban nem kelendő egy ismeretlen szerző könyve. Az első bemutatóm városom Közéleti Kávéház rendezvényének keretei között zajlott, melyre meghívtam blogunk adminját is, és azt a két személyt, anyát és fiát, akiktől a buzdítást, és a nyomdakész szerkesztést kaptam. Régi ismerőseim szép számmal vettek részt a  meghirdetett eseményen. A sok kedves arc bátorítóan hatott rám, és egy közvetlen hangulatú beszélgetéssé kerekedett az első könyvbemutatóm. Fiókkönyvtárakba is meghívtak, ahol szeretettel fogadtak idegenek is. A blogból többnyire ismerték az írásaimat, mégis sokan vették a könyvemet baráti gesztusból. Mások épp a könyv megjelenése kapcsán szereztek tudomást blogíró tevékenységemről.

Könyvbemutató után, egy olvasóval

A szívből jövő gratulációk olyan szeretetet és megbecsülést sugároztak felém, ami sokkal többet ér, mint az anyagi megtérülés. Az is örömet szerez, hogy rokonaimnak, gyerekkori barátaimnak, a könyvkiadást segítőknek személyes ajándékomat adhatom.

Külföldön élő lányomnak csak nemrég tudtam átadni “művemet”, amikor 70. születésnapomat együtt ünnepeltük. 14 éves unokám lapozta át előbb, és mivel a magyar nyelvben nem perfekt, csupán ennyit szólt az illusztrációk láttán: “Mama, jó életed van!”

Ennél találóbb véleményt egyetlen perfekt kritikus sem mondhatott volna.

A könyv itt megrendelhető.

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ballagnak az unokák

 Életünk a ballagások sorozata

 

Fülemben a régről ismert dallam szövege: Ballag már a vén diák, tovább, tovább…..Már nem is gyermekeim, hanem unokáim ballagása alkalmával élem át egykori emlékeimet.

Úgy tűnik, hogy a ballagási szokások kibővültek: a legfiatalabbaknak, a kis bölcsiseknek is rendeznek ünnepséget, akik  legszívesebben szüleik ölelő karjaiban megpihenve élik át ezt az ünnepséget.

Képzeletem végigszáguld a legelsőtől a legutolsó ballagásig, amikor a „ballagó” kénytelen segítséget is igénybe venni.  Az utolsó ballagás már egy másik hazába visz, – az örökkévalóságba.

Mondhatni, hogy életünk ilyen módon a ballagások sorozata: óvodából, iskolából, majd mint érett diák az érettségivel, vagy a főiskoláról,  egyetemről egyenesen a nagybetűs életbe, ahonnan már a végső állomáshoz érve nincs több ballagás. Ám ezek az életszakaszok ballagásokkal tűzdelve örökké emlékezetesek maradnak minden ember számára.

Még akkor is tisztán él emlékezetében, amikor már négy szemen át tekint a régi felvételekre, melyek kisgyermekként, majd a változások közepette tükrözik a meghatározott idő szereplőit, valós mivoltukban. Az is előfordul, hogy nem sikerül visszaidézni a volt társak nevét, bár a velük kapcsolatos emlékképek élesen előtolakodnak, furcsa módon jobban megmaradnak.

Az is csodálatos, amikor az unokákban saját fiatalkori vonásainkat véljük felfedezni. Ilyenkor büszkeség dagasztja keblünket, hogy lám, ő hozzánk tartozik, látnivaló, hogy életünknek van folytatása. Ez a tény még hangsúlyozottabbá válik akkor, amikor az a drága leszármazott élete céljaként valamelyik nagyszülő foglalkozását önként választja. Ez esetben az átélt tapasztalatok birtokában még bölcs tanácsokkal is elláthatja utódját. A folytonos változások közepette is mindig akadnak örök értékű tanítások az életben, melyeket érdemes figyelembe venni.

A többszöri ballagások, mégis „egyszeriek” azaz egyediek, mert egyszer ballaghatsz mint óvodás, iskolás, és így tovább, tehát ezek vissza-nem-térő alkalmak. Ezért is méltó azokat ünnepeink közé sorolni, mint életünk előadásait, melyeket csak egyetlen egyszer játszhatunk el.

Ha már nem mi vagyunk főszereplői a ballagásoknak (mert mi már elballagtunk), csupán résztvevői, csodálói, megkönnyezői, abban az esetben vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy sikerült megélnünk hasonló, magasztos pillanatokat, ahol utódaink jövőképe már körvonalazódni látszik.

Ha az utána következő küzdelmeiknek nem is lehetünk szemtanúi e földön, akkor majd odafentről követjük, és az éteren át küldjük feléjük jókívánságainkat, melyeket bizton remélünk, hogy megfogannak!

Zsazsa

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Szamária szurdok, mint terápia

 

Az egészségem visszaszerzése mellett, életre szóló élményt is kaptam.

 

Gyerekeim 18 éve ki- és elrepültek  a szülői fészekből. Mivel életemet addig is ők töltötték ki, a hiányuk igen nagy űrt hagyott maguk után. Munka terápiába kezdtem. Volt egy fő munkám és két  mellékállásom. Így minden napom le volt kötve, a hétvégék is. 

Évente volt orvosi alkalmassági vizsgálat, minden rendben volt. De a gyerekeim elutazása után 3 évvel a vérképemben volt egy kóros érték. Felére csökkent a fehérvérsejt számom. Mondta is a doktornő, hogy ezt sürgősen rendezni kell, mert így gyengül az immunrendszer. Menjek el pihenni, szabadságra, szedjek vitaminokat és egy hónap múlva ismételjük meg a vérképet és ha kell, más vizsgálatokra is elküld, hogy nincs-e a háttérben komolyabb betegség. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek, 50 éves voltam. Komolyabb betegség? Hiszen semmi bajom! Beindult az önvédelmem.

​ ​Tudtam, hogy a stressz a mellékvesét “pofonvágja”. Mi lenne, ha ÉN adnék neki egy másik pofont egy jó nagy stresszel? Valami fizikai megterhelés kellene, ami jól kifáraszt és ami után kiderülhet, hogy beteg vagyok-e vagy csak kimerült. Hegyet kellene mászni vagy kirándulni egy nagyot. De milyet és hol, hogyan?

Kapóra jött egy krétai egyhetes, csoportos, szervezett üdülés ötlete, melynek fakultatív programja volt egy kirándulás a Szamária szurdokba. Ez az! Egy kis kirándulást kibírok, még jól is fog esni egy kis mozgás, szép vidék, egy csomó élményem lesz. Üdüléshez készültem, vittem azért egy sportcipőt, olyan hétköznapit, de semminek nem olvastam utána. Minek? Kirándulni megyek. 

Ahogy megérkeztünk Krétára, az idegenvezető  kérte a jelentkezőket a másnapi szurdoki kirándulásra. Az 50 magyarból ketten jelentkeztünk, hasonló korúak, a fiatalok nem. Az útitársam egy magyar nemzeti park férfi vezetője, aki valami ritka, csak ott honos sast akart látni és fényképezni. 

Másnap kora reggel busz vitt fel minket a szurdok bejáratához. Tehát nem lentről mászunk felfelé, hanem fordítva, északról délre, lefelé a tengerhez. Az útitársam mondta, hogy vegyünk ott egy bazárban sapkát a meleg ellen. Meleg? 12 C volt délelőtt 9-kor. Na jó, vegyünk, ezen ne múljon. Aztán elmondta az idegenvezető, hogy 10-kor indulunk, mindenki a saját tempójában megy lefelé és este 6-ra mindenki érjen le a tengerhez, mert onnan indulunk vissza a szigetünkre hajóval. 8 órát fogunk menni? Ki volt írva: Szintemelkedés: 1250 m (csak lefelé). Mi tart akkor olyan sokáig? 

Elindultunk 10-kor. Mindenféle nemzet, sokféle nyelv, mindenki figyelt és segítette a másikat. Lehelé mentünk, az elején gyorsan ment. Néhol korlát, máshol semmi. A sima talajt felváltotta a nagy darabos köves. A lefelé úton csúszott a lábam a sportcipőben előre.

​ ​

Melegedett az idő. Sapkát fel. Patakokban folyt rólam a víz. Szerencsére voltak kijelölt vízivó helyek, így csak addig kellett kitartani a kulacsunknak. Csodálatos madárhangok, sosem látott állatok, a fantasztikus, eredeti természet szépsége elbűvölt. Nőtt a páratartalom. S​űrű, meleg volt a levegő. De még volt árnyék. Kis patakokon fából készült hidakon át haladtunk.​ Szememmel kerestem sasvadász társamat, aki nagy boldogan hol itt, hol ott kurjantott, ha meglátta és fényképezte madarát. 

Már 4 órája gyalogoltunk, amikor elértük a nagy pihenőt, ahol fedett, árnyékos hely és turista szállás is volt. Mentünk volna tovább, amikor többünknek felajánlották, hogy az út második felét öszvér háton is megtehetjük, ha fáradtak vagyunk. Még csak a felénél járunk? Hiszen folyton azt lestem, hogy két égig érő, több száz méteres sziklafal között hol a rés, mert a mögött már a tenger lehet. Persze, gyalogoltunk tovább.

 De olyan volt, mint egy délibáb. Láttuk, mentünk, aztán semmi, majd újabb szikla, újabb rés és a tenger sehol. Volt, ahol csak 2 talpnyi volt az út szélessége, mellette szakadék és közben futva húztak el mellettem idősebb férfiak és nők. Kérdeztem, ezt hogy csinálják? Maratoni futók, mondták. Az út utolsó harmadában már nem volt árnyék… Keményen tűzött a 35-40 C közti Nap és áldottam a sapkámat! Izzadtunk, koszosak, fáradtak voltunk, a cipőm ismeretlen színű, a lábam érzéketlen. 5:50-kor megláttuk a tengert!  A már leért társaink a tengerparti kávézóban várták az újonnan érkezőket és mindenkit megtapsoltak. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, hiába nem értettük egymás nyelvét. Nevettünk, ölelkeztünk, boldogok voltunk. 

Hajóval ​visszaérve a ​partmenti kis apartmanomhoz,​ rögtön megszabadultam a cipőmtől, csak ültem a homokban és áztattam a lában a hideg tengerben.​ Három lábujjam  gyanúsan piros volt.​ Biztosan a folyamatos cipőben csúszástól. Aztán másnap lila lett, aztán fekete és 3 hónap alatt leesett 3 körmöm, majd újak nőttek. Ez volt a tandíj. A hét további részében csukott szemmel emlékeztem arra a csodára, amit a szurdokban láttam, amit sosem felejtek el, páratlan élmény volt!

Amikor hazajöttem, gondoltam, utánanézek interneten annak, ahol jártam. Teljesen elképedtem!  “Túra távja: 16 km” Ha ezt tudom, bele sem kezdek. “A Szamária szurdok bejárásához a kevés árnyék miatt fejfedő, némi ivóvíz és egy jó túracipő feltétlenül ajánlott –  ám, aki végigsétál az útvonalon, biztos lehet benne, hogy fárasztó, ám felejthetetlen élményben lesz része.” Ez igaz!

Szabadságom után tökéletes lett a kontroll vérképem! Mondta is a doktornő, hogy jót tett a pihenés (!).  Bár minden vizsgálatba beleegyeztem volna, mégis jó volt​ a lelkemnek, hogy én is tehettem valamit magamért és az egészség mellett életre szóló élményt is kaptam ajándékba!

 

Kárméla

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Anyukám! Engedd, hogy vigyázzak Rád!

 

 

Orgona ága…. egy dédnagymama köszöntése

 

Anyukám! Fogadd szeretettel köszöntésem! Tudom, Neked az a legnagyobb ajándék, ha Veled vagyok, és azt szeretnéd, hogy mindig melletted legyek, mert egyedül nehéz az élet.

A napok úgy rohannak, hogy észre sem veszem, hogy már rég kiszálltam a mókuskerékből és már én is nagymamakorú vagyok. De így nyugdíjasan is néha akaratlanul felveszem a napellenzőt, és nehezen látok ki a gyerekek, a férj, és az unoka háromszögből.

Kevesen vagyunk már, akik azt tudjuk mondani, hogy egyszerre örülünk unokáink fejlődésének és szüleink közelségének, vagyis annak, hogy e két nemzedéket egyidejűleg magunk mellett tudhatjuk.

 

A napokban, amikor Anyukám fényképalbumát nézegettem, megálltam egy pillanatra, visszanéztem a múltba és ezek a mondatok fogalmazódtak meg bennem.

Köszönöm Anyukám, hogy megszülettem! Milyen szép és fiatal voltál egykoron, amikor még karjaidban tartottál. Nem volt jó az életed, de nekem mindent megadtál, ami tőled tellett. Kár, hogy olyan hamar elment az idő, pedig még mennyi közös élményünk lehetne. Megígérted, hogy felülsz velem a repülőre, vagy megnézzük együtt milyen a tenger, amikor hullámzik. Félek, erre már nem kerül sor.

Köszönöm, hogy felneveltél és az lettem, aminek neveltél. Tanultam, családot alapítottam, felneveltem gyermekeimet. Remélem nem hoztam Rád szégyent, dolgos, szolgalmas, családszerető felnőtté váltam.

Anyukám, szeretlek, tisztellek!  Vigyázz magadra, hogy jó egészségben, még hosszú-hosszú ideig maradj velem, velünk! Főzz nekünk finom húslevest, olyat, amilyet senki nem tud főzni csak Te, és várj minket, – engem, unokádat, dédunokádat – illatos, almás sütivel.

 

Engedd, hogy vigyázzak Rád, őrizzem egészséged és segítsek, mert tudnod kell, hogy én a legjobbat akarom Neked.

Légy Te mindig nagyon boldog, ÉDESANYÁM !

Vica

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A legjobb vérnyomás szabályozó és stressz elűző hobbi

 

 

Gobelinvarró  hobbim születése

 

         Egész életemet a nyugdíj utáni pár évig is a munka és a család töltötte ki. Saját magam szórakoztatása, kényeztetése eszembe sem jutott. Éppen elég volt elfogadottnak lenni a szakmámban/hivatásomban, és a családban a saját elvárásaimnak megfelelni. 

         Nem készültem fel a nyugdíjra, belecsöppentem egy váratlan lehetőség kapcsán. Még egy ideig fent tudtam tartani a vállalt munkáimat, de szép lassan, maguktól lemorzsolódtak. A gyerekeim, családjaikkal a tengerentúlon élnek. Rám szakadt a nagy szabadság. Ez kezdetben jó, felemelő volt, tele voltam tervekkel, amiket korábban nem tudhattam megvalósítani. “Bakancslista” szerint még mit is láthatnék vagy csinálhatnék ? – tettem fel magamnak a kérdést. Aztán szembesültem saját korlátaimmal, fizikai gyengülésemmel és gondolati érzékenységemmel. Trükköket találtam ki magamnak, hogy fenntartsam az érdeklődésemet különböző dolgok iránt.

        A gyerekeim közelében nem volt nehéz “unokázni”, dehát tekintettel akartam lenni az ő privát életükre is, és szerettem egyedül is lenni. A fiam megkérdezte: – Anyu nincs valami hobbid? – Hogy lenne? Sose volt rá időm, eszembe sem jutott, örültem, ha elvégeztem, amiket az életben meg kellett oldani. Aztán elkezdtem gondolkodni azon, hogy más, az én koromban, mit csinál kedvtelésként. Figyeltem az ismerőseim szabadidős elfoglaltságait. Azután csak azt tudtam felsorolni magamnak sok pontban, hogy én miért nem csinálnám ezt sem, meg azt sem. 

Angyal

        Nyugdíj óta, minden január-februárra kitalálok magamnak valami télűző, jókedv csináló elfoglaltságot. (Úszás, festés, rajzolás, utazás…) Most januárban letudtam az évek óta halogatott 3 hetes ORFI befekvést egy kis mozgásszervi felturbózáshoz. De mi legyen februárban?   Elfoglaltam magam házimunkával, de még így is rengeteg időm maradt. Egyszer kijöttem a siófoki vásárcsarnokból és a szemem a túloldali Gobelin kézimunka üzletre tévedt. Na, gondoltam, ezt biztosan nem csinálnám. Aprólékos, szemrontó, 1-2 milliméterenként öltögetni…, na nem!  A nagyszüleim, szüleim lakásában minden falon családi képek lógtak bekeretezve, ezért még fiatalon megfogadtam, hogy ha nekem egyszer lakásom lesz, ott a falon nem lóg majd semmi. Akkor meg minek?

         De amikor hazamentem, interneten már elkezdtem keresgélni, hogy hogyan kell gobelint varrni,  hol vannak üzletek, hogyan és hol keretezik az ilyeneket. Mert nem akárhogyan. Úgyhogy 2 nap múlva elindultam a vásárcsarnokhoz közeli kis üzletbe. “Régiség korú” néni fogadott nagyon kedvesen. Maszek, volt ideje és türelme. Mondtam, hogy én csak érdeklődöm  a gobelinvarrás után. Nem akarok varrni, mert még sose csináltam, bár 11 éves koromban anyukám szabás-varrás politechnikára íratott be, de az ugye már régen volt és nem gobelin volt. Egyetemistaként pulóvert, kardigánt kötöttem, mert akkor azt csinálták a lányok a fiúknak… A néni csak mosolygott, és amíg az ismerős vásárlói jöttek-mentek, ő megmutatta nekem egy darab anyagon a gobelin öltéseket. Nekem adta a 10 cm-es anyagot, tanácsokkal látott el. És nézhetnék képeket is? – kérdeztem. A “legegyszerűbb” kép egy csendélet volt, kb. 25 x 30 centiméteres. Te jóságos ég! Mennyi lyuk van rajta! És honnan tudjam, milyen és mennyi fonal kell hozzá? Megmutatta, kiválogatta. Azt mondta, “ez a legjobb vérnyomás szabályozó és stressz elűző hobbi, bár magán látszik, hogy nem idegbajos…” Hmmm…. Másfél órát töltöttem az üzletben és “kincsekkel” tértem haza.

Csendélet

        Azonnal hozzá is fogtam. A Csendélet volt az első “művem”. Egy hétig, napi 6-7 órában varrtam. Egy-egy szín kivarrása után mobillal lefényképeztem, majd visszanézve, és  kinagyítva, észrevettem  és javítottam a hibákat. Közben jöttek gondolatok az életemről, a döntéseimről, megmosolyogtam egy régi történetet, volt, amit akkor értettem meg igazán. Az első képet meg kell tartani, mondták a “gobelinesek”. Egyelőre csak félretettem, mert én ugye, nem teszek fel a falra semmit…  Ahogy befejeztem az első képet, séta közben még másik 2 kézimunka üzletbe is bementem és nézegettem, válogattam a képeket. Ami azonnal megfogott, megvettem fonalakkal együtt és eltettem.

       Nagyon “dedós” lenne egy kis Angyalt kivarrni? A lányunokám szülinapjára megcsinálhatnám! Ez két és fél nap alatt készült el. Kis kép, kb. 20 x 20 centiméteres. Közben azon jártak a gondolataim, hogy mit csinál ez az angyal? Mire gondolhat? Mosolyog? Térdel? Kiért imádkozik? Az én unokám szárnyak és glória nélkül is angyal…  Amikor ezt a képet vettem, megláttam egy imádkozó kezet. Kevés szín volt rajta, gondoltam, ez hamar meglenne. Nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam, de már változtattam a technikámon. Egy hétig varrtam. A lányom kérte.

       Közben megláttam egy “Jézus” képet, ami nagyon megtetszett a sok szín miatt és itt már arcot is kellett varrni, ami külön kihívás volt. Ezt a lányoméknál varrtam másfél hétig, amikor nem voltak otthon, akkor napi 8 órában. Bibliai történetek jutottak eszembe róla. Hová néz, mire gondolhat, hol, milyen színű felhő van felette és miért pont olyan? Húsvétkor vittem el a kármelita nővéreknek ajándékba. Aztán megtaláltam a számomra legjobb gobelin keretezőt. Kiválasztottuk a képhez illő kereteket (a Csendélethez azt, ami a szobám falához is illik…, mert persze, hogy felteszem az első képemet!). Egy nap alatt elkészültek a keretezések!

Imádkozó kéz

          Eltelt a február és elkészült 4 kép! A lányom biztatott, hogy varrjak mindenkinek egy “saját képet” és ők biztosan fel fogják tenni a falra. Azóta már másfajta képeket is vettem (tájképet, portrét, virágot), de már nem azért, hogy valaki, valahová feltegye, hanem mert engem leköt, szórakoztat, kreatívvá tesz, rengeteg emléket előhoz, örömet szerez és emléket hagyok vele.  Már nem az egyforma színeket varrom ki először, hanem egy kép-részletet minden színnel. Változtatok a színeken is, ami szerintem jobban odaillik. 

         Nem gondoltam, hogy képes vagyok gobelint varrni, mert ez türelemjáték is. De amit az egyik ember meg tud tenni, a másik miért ne, ha akarja?  Szóval megszületett a hobbim!

       Kárméla

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A GYES alatt voltam a legboldogabb

Régóta vágytam gyermekáldásra.

Iratrendezés közben ráakadtam férjem 36 évvel ezelőtti üzenetére egy megsárgult papírlapon. Ekkor 3 hónapos “terhes”, de inkább várandós voltam. Jobban tetszik ez a meghatározás a boldog várakozás állapotára. Vajon milyen lesz? Fiú, vagy kislány készülődik a nagy utazásra? Ez titok volt.

Férjem államvizsgára utazott Győrbe, a Műszaki Főiskola levelező  diákjaként. Csak ezzel a levélkével tudott búcsúzni, mivel dolgoztam, és akkor még vezetékes telefonunk sem volt, a mobiltelefon pedig ismeretlen fogalom. De talán jobb is így. Amíg a hang elszáll, az sms sem örök, ez a levél megmarad, amíg én vagyok az őrzője. Írója viszont már csak a lelkemben és lányom szívében él, akinek mindössze 7 évig lehetett az apukája.

Boldogságom kislányunk világra jöttével beteljesedett, hiszen régóta vágytam erre az áldásra. A GYES intézménye pedig lehetővé tette, hogy akár 3 évig otthonunkban gondozzam, dédelgessem, és nem kellett reggelente kapkodva munkába sietni. Az ún. GYES-betegséget nem ismertem. Megtapasztalhattam viszont azt a szövetséget, amit családnak nevezünk. Mi lehet annál szebb, minthogy tanúi lehetünk gyermekünk első mosolyának, felülésének, felállásának, bútorokba, vagy kezünkbe kapaszkodó, majd önálló lépéseinek, első  szavainak ? “Feke cica sétál” – így örvendezett első mondatával másfél évesen a házmesterék macskájának.


A kialakított napirend nemcsak lányom biztonságérzetét, jólétét szolgálta, nekem is adott egyfajta állandóságot. A mindennap ismétlődő feladatok egyre gyakorlottabbá tettek, megtanultam beosztani az időmet, örömmel sajátítottam el a főzés tudományát, hiszen voltak már kosztosaim. Hamar előléptem vitaminfelelőssé, gyümölcs- és főzelékadagolásommal, férjem pedig babaedzővé vált. Például már féléves lányunkat zokszó nélkül a hideg tus alatt hűsítette szép fokozatosan  városunk strandján.  A mese, vers, ének,  bensőséges kelléke volt mindennapjainknak, és az esti lefekvéseknek: “Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.” –  Zelk Zoltán: Este jó c. verse jól érzékelteti ezt a hangulatot.

Délutánonként diavetítéssel, bábozással tanítgattuk játékosan kicsinket környezetünk világára. Akkor még nem volt gyerekellenes tett, ha időnként beraktuk a járókába biztonsága érdekében a játékaival, laporettojával. Mindennek megvolt az ideje, és helye, természetesen a mászásnak, kúszásnak is. De főzéskor a konyhában el nem tudtuk képzelni a baba szabadon engedését.

 

Nyitottak voltunk és kellemes, társas kapcsolatokat alakítottunk ki hasonló, gyerekes ismerőseinkkel akár strandon, akár parkbeli, játszótéri találkozások során. 8 hónapos kislányunkkal  először egy ún. GYES-es beutalóval utaztunk a szakszervezet jóvoltából Sopronba. Ott minden a kényelmünket szolgálta a babaágytól kezdve a mosógépig, etetőszékig. Gondtalan két hetünk alatt kirándultunk Velembe, Fertődre, az akkor divatos összecsukható Chicco babakocsival. Emlékezetes volt a bolgár tengerparti nyaralásunk is, másfél éves kicsinkkel, unokahúgomékkal, és két lányukkal. Belföldön sokszor kiruccantunk, Anikó jó kis utitársnak bizonyult.

 

36 év elrepült, immár egy 13 éves fiú nagymamája vagyok, és szeretném kiélni ezt az ősi gondoskodási ösztönt, amit egy kamasz csak ímmel-ámmal fogad, nem úgy, mint kiskorában.  De  karácsonykor, Londonban,  lányoméknál egy napra rám bíztak egy angolul és oroszul beszélő 2 éves rokon kislányt. A játék, a ritmus, a mosoly, és nevetés volt a mi közös nyelvünk. Néhány magyar mondókát, gyerekdalt is elővettem tarsolyomból, és Nyinocska  hamarosan velem együtt tapsolta hozzájuk az egyenletes lüktetést. Egy napig  “GYES”-en lehettem Angliában. Jó volt újra látni ezeket a világra csodálkozó szemeket, és érezni, hogy tudok magamból adni még így is, hogy nem érti, amit mondok.

Amikor apukája megérkezett, szegényes angol beszámolómnál többet kifejezett Nyina boldog arca. Hamarosan előkerült az okos telefon, amelyen a kislány roppant szakértelemmel kiválasztotta kedvenc gyerekdalát. Le se tagadhatná, hogy e kor gyermeke!

Annnaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!