Régiségeknek

70 évesen blogkönyvet írtam

Egy könyv kiadásának története

 

 

Két és fél éve írogatok a Régiségeknek blogba barátnőm jóvoltából, aki a blog adminja.

Egy kedves ismerősöm, Lilla ösztönzésére múlt év novemberében elhatároztam, hogy nyomtatásban kiadom addigi cikkeimet. Főleg az motivált, hogy családomat meglepjem, továbbá nyomot hagyjak érzéseimről, gondolataimról, közös élményeinkről, az életünkről. Könnyebb egy könyvbe belelapozni, mint a neten visszakeresgélni egy-egy írást.

A facebookon sikerült egy korrekt áron dolgozó magánkiadót keresni, a pesti székhelyű MyBookot. Menedzsere, egy Eszter nevű hölgy bizalomgerjesztő hangja, türelmes segítőkészsége meggyőzött, hogy elkezdjem az első lépéseket. Legelőször ki kellett szerkeszteni a blogból a cikkeket, ebben egy fiatal barátom volt segítségemre. Mivel sok illusztrációt tartalmaznak cikkeim, gondoskodni kellett arról, hogy ne kerüljön a könyvbe jogszerűtlen fotó.

Könyvbemutató a Közéleti Kávéházban


A fekete-fehér nyomtatás nagyon olcsó, de a  színes nyomtatás, meg a hozzá használt közepes vastagságú papír /ofszet 100g/ ötszörösére emeli a költségeket. Ezért a formai és méretbeli igényeimet minimalizálni kellett, pl. A5-ös méretet, és puha kötést kértem.  A tömörítéssel oldalakat és ezáltal forintokat lehet spórolni. A borítót magam szerkesztettem a Pixabay ingyenesen letölthető képeiből készített montázs formájában. Akinek jó a rajzkészsége, a borítót is saját alkotással gazdagíthatja.

A 41 cikkből álló anyagot pdf formátumban küldtem a kiadónak. A könyvnek egyik írásom címét adtam: Az időskor felszabadít.  A vidám hangulatú borító jól alátámasztja a cím üzenetét, és egyben blogunk, valamint személyiségem  legfőbb vonását, a pozitív életszemléletet, azt, hogy 50 feletti korunk korlátok helyett a lehetőségek, újdonságok felvonása lehet.

A pdf-ben küldött kézirat kiadóhoz való megérkezése után pár nappal a kiadó megküldte a teljes belívet e-mailben azzal a lehetőséggel, hogy javításokat eszközölhetek. Amint ez megtörtént, egy héten belül megkaptam postán a mintakönyvet, bekötés nélkül, utolsó esetleges hibajavítás céljából. Mint kiderült, részemről és részükről is volt néhány apró hiba, tehát nagyon fontos a mintakönyv tüzetes átolvasása. Ezután a végösszeget át kellett utalnom, mielőtt a megrendelt példányszámot kinyomtatták. Az utalást követő napon e-mailben megkaptam a számlát. Ezt követő 2. héten precízen becsomagolva, sértetlenül futárral érkezett meg címemre könyvem a kért példányszámban. Fantasztikus érzés volt kézbevenni, átlapozni Régiség-életem alkotását.

Könyvbemutató a Közéleti Kávéházban

Felvetődött a terjesztés problematikája. Lilla a kapcsolatai révén hozzásegített könyvbemutatók szervezéséhez. Szinte ez az egyedüli módja a terjesztésnek. A könyvesboltban nem kelendő egy ismeretlen szerző könyve. Az első bemutatóm városom Közéleti Kávéház rendezvényének keretei között zajlott, melyre meghívtam blogunk adminját is, és azt a két személyt, anyát és fiát, akiktől a buzdítást, és a nyomdakész szerkesztést kaptam. Régi ismerőseim szép számmal vettek részt a  meghirdetett eseményen. A sok kedves arc bátorítóan hatott rám, és egy közvetlen hangulatú beszélgetéssé kerekedett az első könyvbemutatóm. Fiókkönyvtárakba is meghívtak, ahol szeretettel fogadtak idegenek is. A blogból többnyire ismerték az írásaimat, mégis sokan vették a könyvemet baráti gesztusból. Mások épp a könyv megjelenése kapcsán szereztek tudomást blogíró tevékenységemről.

Könyvbemutató után, egy olvasóval

A szívből jövő gratulációk olyan szeretetet és megbecsülést sugároztak felém, ami sokkal többet ér, mint az anyagi megtérülés. Az is örömet szerez, hogy rokonaimnak, gyerekkori barátaimnak, a könyvkiadást segítőknek személyes ajándékomat adhatom.

Külföldön élő lányomnak csak nemrég tudtam átadni “művemet”, amikor 70. születésnapomat együtt ünnepeltük. 14 éves unokám lapozta át előbb, és mivel a magyar nyelvben nem perfekt, csupán ennyit szólt az illusztrációk láttán: “Mama, jó életed van!”

Ennél találóbb véleményt egyetlen perfekt kritikus sem mondhatott volna.

A könyv itt megrendelhető.

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Egy hegedűest és egy zongora emlékkoncert Szegeden

Szöllőssy József  hegedűs és Delley József  zongorista

 

A közelmúltban két rendezvényen vehettem részt, melyeknek ünnepeltjei részesei voltak zenei múltamnak.

Első meghívásom a szegedi Közéleti Kávéházba szólt, Szöllősy József hegedűestjére abból az alkalomból, hogy január 22-én megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet, és a vele járó emlékérmet Budapesten, a Stefánia Palotában. A közéleti esten nemcsak játékával kápráztatta el vendégeit, hanem érdekes életútja meséjével is.

Hogyan jutott el a háborút 1 évesen túlélve, majd 4 évesen kukoricacsutka hegedűjén való non stop játszadozásától a Szegedi Szimfónikus Zenekar koncertmesteri tisztségéig?

Amikor a család megsokallta Józsika éjjel-nappali csutkahegedű-művészetét, a csongrádi zenetanár nagyapa egy új tanítvány reménységét látta meg benne, és megkezdte okítását. Olyan szoros kapcsolat alakult köztük, hogy a nagyapa átköltöztette magához a szorgalmas kisfiút a szomszédjukban lévő házukba.

A későbbiekben Jóska az iskolából hazaérve gyakran Csajkovszkij Barcaroláját játszotta üdvözlésképpen. Ilyenkor a nagyapa büszkén mondogatta a szomszédoknak: “Megjött az unokám!”

Mi is meghallgathattuk ezt a szép darabot, majd édesapja kedvencét, Händel Xerxész c. operájának Largo tételét. Édesanyja legszívesebben Mascagni: Parasztbecsület intermezzoját hallgatta.

A tehetséges Szöllősy József egyenes úton haladt Szeged és az érvényesülés felé. Már 17 évesen a Szegedi Szabadtéri Játékok zenekarában játszhatott a konzervatórium diákjaként. Ez a helyszín, a Dóm tér, egész életének színtere is lett. Szegedi lányt vett feleségül, Irmát, aki kórustagként jó ismerősöm a mai napig. Hol is lehetett az esküvőjük 1971-ben, ha nem a Dómban (Fogadalmi Templom). Fészekrakásuk a Dóm tér egyik legszebb házának lakásához fűződik. Máig is ott élnek. Aztán folytatódott a sor a Szabadtérin való rendszeres közreműködéssel Irmával együtt, aki a Zenebarát kórusban  énekelhette a szebbnél szebb operákat, míg férje a zenekarban élhette át vele közösen a nyári esték gyönyörű dallamait.

 

Munkásságát 2004-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, 2011-ben a Magyar Kultúra napján Aranygyűrűvel, ugyanebben az évben, nyugdíjazásakor,  a Zenekar szintén aranygyűrűvel ismerte el 40 évi koncertmesteri munkáját.

Nyugdíjasként sem hallgat a hegedűje. Lelkes “Régiségként” rendszeresen közreműködik lánya óvodájában hangszerbemutatás céljából, de az idősek otthonának is gyakori vendége, hogy ünnepi alkalmakkor zenei élménnyel gazdagítsa az idős emberek életét.

 

Szöllősy József hegedül a városvédőknek…

Közzétette: Jóska Paulik – 2017. április 1.

 Szöllőssy József hegedül

 

A másik zenei program sajnos már csak emlékhangverseny lehetett egy kiváló zongoraművész-tanár, Delley József tiszteletére, aki 2006-ban bekövetkezett haláláig a Szegedi Konzervatórium Zongora-, Hárfa- és Orgonaszakának tanszékvezetője volt.  11 éve sajnos már csak égi tanítványai vannak. Özvegye, Piroska, főiskolai tanár és kórusvezető egy csodálatos koncert szervezésével emlékezett meg férje születésének 80. évfordulójáról.

 

A bevezetőben a Tanár úr és egykori kollégája, Bódás Péter előadásában archív felvételről hallgathattuk Bartók kétzongorás szonátája III. tételének elejét, majd távoli szavainak hallgatása közben idézhettük fel szelíd mosolyát, szerény egyéniségét.

Az emlékesten megjelent egykori tanítványok

“Mert semmi sem tudja jobban felvidítani a bánatosokat, elszomorítani az örvendezőket, lecsendesíteni és megfékezni a fennhéjázókat és a gyűlölködőket, mint a muzsika.” – folytatta Luther Márton szavaival az estet a konferáló hölgy, az egykori tanítvány.

 

Ezután átvette a “szót” a zongora. Szép sorjában a legrégebbi növendékektől a legfiatalabbakig szólaltatták meg a bűvös hangszert. Legutolsó tanítványa, György Éva Portugáliából jött haza, hogy tisztelegjen mestere előtt Brahms A-dúr opus Intermezzojával. Lupták Piroska egy bécsi találkozás emlékéül interpretálta Beethoven d-moll szonátáját, amit akkor a Tanár úr is eljátszhatott a bécsi Beethoven múzeumban a nagy zeneszerző fortepianoján. Két fiatal hölgyet úgy mutatott be a konferanszié, mint tanáruk zenei unokáit. Ők kêtzongorás darabot játszottak.

 

Delley Józsefnek élete utolsó éveiben ötször nyílt lehetősége Japánban előadásokat tartani Kodály, Bartók és Liszt Ferenc zongoraműveiről. A fukuokai Kodály Intézetben pedig mesterkurzust tartott japán zongoristáknak. Ugyanitt koncertezett egy Szegeden okított japán növendéke közreműködésével. Bemutatta Kodály: Marosszéki táncok c. darabját is, amellyel most Lucz Ilona, az egykori tanítvány, majd kolléga tisztelgett Mestere emléke előtt.

 

 

Legvégül özvegye vezényletével felcsendült Gounod: Szent Cecília mise Agnus dei tétele a Vaszy kórus előadásában. Delley József zongorakísérője volt évtizedeken át e kórusnak, melynek én is tagja voltam. A Filharmónia számtalanszor felkérte Őt oratóriumok zongora- és orgonakíséretére. Hosszú a sora gazdag zenei életének, és a zeneművészetben betöltött szerepének.

Megható és méltó megemlékezés volt ez a koncert egy nagyságról, aki még sokaknak adhatta volna át tudását és zeneimádatát.

Annaróza

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Egy- és kétszemélyes színdarabok, filmcsemegék – Programajánló

Für Anikó, Fullajtár Andrea, Tordai Teri, Horváth Lili kiváló alakításai a szinpadon.

Nőből is megárt a nagymama – Kép forrása: cornandsoda.com   Fehér Dániel Soma felvétele

Nem tudnám megmondani, miért, mostanában szinte kizárólag egyszereplős színdarabokat láttam, „nehezeket” és könnyebbeket egyaránt. Az alábbi ajánlóban is főleg ilyen színdarabokról lesz szó, de egy-két nagyon jó filmet is megemlítek.

A Katona József Színházban évek óta fut a Csendet akarok, Csalog Zsolt szociográfiai dráma-monológja, Fullajtár Andrea nagyszerű előadásában. Még végző főiskolásként aratta első, kirobbanó sikerét ezzel a monodrámával, amelyet 2010-ben felújított a színház, és a diadalsorozat azóta is tart.  A darab egy hajléktalan asszony monológja. Megmutatja, hogy a tönkrement külső mögött van valaki, akin segíteni lehetne, kellene, érdemes lenne. Nagy élmény ez a színházi este, összeráz és felemel.

forrás: Katona József Színház honlapja, Dömölky Dániel felvétele

Szintén a Katona József Színház Sufnijában láttam a romániai iró, Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok! című, magyarul is olvasható kisregényének a monodráma változatát, a magyar színpadon ritkábban látható romániai magyar színésznő, Csoma Judit előadásában. A darabon sírva vigad az idősebb korú néző. Látjuk és halljuk, hogyan lavírozott a szocializmus kisembere a hiánygazdaságban, hogyan használta ki a kiskapukat – és hogyan kínlódott, szegényedett el a rendszerváltás után, aki nem tudott megkapaszkodni. Azt hiszem, fiatalabbaknak is tanulságos megnézni ezt a – felületesen szemlélve mulatságos – darabot.

Forrás: Katona József Színház honlapja, Dömölky Dániel felvétele

A kortárs román film és színház elkötelezett híve azóta vagyok, amióta láttam Christian Mungiu: 4 hónap, 3 hét, 2 nap című nagyhatású filmjét. Sok gondolkoznivalót ad a mindennapi életről, a szocializmusbeli morális dilemmákról. Talán kölcsönzőben még elérhető, érdemes megnézni.

forrás: www.litera.hu

 Könnyen elérhető viszont a nemrég bemutatott, csodálatos Ártatlanok c. francia-lengyel film, amit nemrég láttam, és azóta is a hatása alatt vagyok. Nemcsak a témája, a cselekménye, hanem az operatőri munka is rendkívüli. A képek úgy vannak megkomponálva, mint egy-egy festmény.

forrás: est.hu

Évek óta műsoron van Für Anikó: Kitalált világ c. koncertje, elsősorban az Örkény Színházban, sőt elérhető CD-n is. Az „élő” változat azonban utolérhetetlen, az elektronika meg sem közelíti. Für Anikónak remek hangja van, a Hrutka-Bereményi sanzonokon kívül egyetlen dalt énekel franciául, egy Edith Piaf csemegét.

forrás: jegy.hu

Az egy-két szereplős előadások kicsi színpadot követelnek: nem csoda, hogy Pataki Éva: Nőből is megárt a nagymama c. „fejlődésregénye” színpadi változatát a Bethlen Téri Színházban adja elő Tordai Teri és színésznő lánya, Horváth Lili, a darabban is anya és lánya. A darab a nagymamává válásnak, a nagymamaság elfogadásának a folyamatát tárgyalja kedves, humoros epizódok bemutatásával. Hiszen ugye hihetetlen 50-60 éves korunkban nagymamává, a társadalom szemében öregasszonnyá változni? Miközben belül éppen olyanok vagyunk, mint tegnap, egyáltalán nem érezzük magunkat öregnek…  Tordai Teri fantasztikus tornamutatványai nyíltszíni tapsot kaptak, Horváth Lili pedig 3 szerepben brillírozott.

Lujza

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nappal dolgozott, éjjel festett

Az égiektől kapott tehetséget gyümölcsöztetni kell.

 

Korábbi pályázatunk egyik helyezettjétől, Izsák Ildikótól kaptuk ezt az írást. Ahogy neki magának, barátnőjének is volt egy titkos álma…  

Szeretném bemutatni Izsák Éva barátnőmet, aki férjével és felnőtt fiával egy kis községben él Révkomárom mellett,  Izsán (Szlovákia). Adminisztratív munkakörben dolgozik a Révkomáromi Városi Hivatalban már hosszú idő óta. És az álmait nem adta fel…!

 

Az izsai kiállítás megnyitóján


Nem volt rajzolós, festegetős kislány, inkább a zene vonzotta, de később az is kiesett az életéből. Titkos álma valahol élt benne… festeni szeretne. Élete párja sejtette ezt, így 2015 karácsonyán festőkészlettel lepte meg őt. Akkor indult el mindaz, ami mára teljessé teszi életét. Festeni kezdett. Autodidakta módon indult, minden előképzettség nélkül.

 

Először üvegfestéssel, majd akrillal kísérletezett, de rájött, az olajfestés az ő világa. Éjjelente festett, mert nappal dolgozott, aztán családanyaként állt helyt. Képzőművészeti albumokat tanulmányozott, szinte minden szabad percét a festészet kötötte le.

 

Első olajfestményei még kicsit bizonytalan ecsetkezelésről, színválasztásról tanúskodnak, de mindez már a múlté. Azóta számos internetes képzőművészeti fórum tagja, és szülőfalujában, Izsán, egy sikeres kiállításon is bemutatta munkáit.

Már újabb kiállításra készül, április 30-án Hetényen, egy szintén felvidéki község rendkívül népszerű galériájában mutatkozhat be. Alkotásai a természet szeretetéről szólnak, mára már letisztult ecsetkezeléssel, varázslatos színekkel és harmóniával.

 

Festő barátnőmmel

Méltán mondhatja el ő is, hogy az álmokat nem szabad feladni, s az Égiektől kapott tehetséget gyümölcsöztetni kell. És soha nincs késő elkezdeni azt… Ez az ő üzenete.

Izsák Ildikó

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Életemen végigvonul a zene

Visszaemlékezés egy friss zenei élmény kapcsán.

Onczay Csaba előadóestje Szegeden

 

Legyen a zene mindenkié! Ez volt Kodály Zoltán kívánsága, aminek létjogosultságát nehéz lenne vitatni, hiszen a zene, annak minden megnyilvánulása, így a könnyűzene is, lelki táplálék, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Hallgatása közben elszabadul a fantázia ismeretlen tájakra, vagy azonosul a bánattal, örömmel, ami épp a lelkünkben él. Elfojtott könnyek potyoghatnak egy elvesztett kedves személy emlékére a zene katarzisaként.

 

Az én életemen gyerekkorom óta végigvonul a zene valamilyen formában. Kezdve attól, hogy anyukám ének- és hegedűtanár nagynénje hegedűt adott a kezembe, folytatva zongoratanulásommal, (amit jobban kedveltem), közben iskolai, zenedei zenekarban való részvételemmel, majd énekkari tevékenységemmel. Nem voltam tehetség, inkább szorgalmas, mégis nagy ajándéka az életemnek a zene iránti affinitás, a harmóniák élvezete, ami sok nehézségen átsegített, és a mai napig plusz tartalmat ad napjaimnak. Épp mostanában kaptam meghívást egy régi ismerős előadóestjére. Onczay Csaba Kossuth- és Lisz-tdíjas, Érdemes Művész, (sok más kitüntetés mellett), nemzetközileg is elismert csellóvirtuóz bensőséges, lírai interpretációjú, rövid lélegzetvételű számai hangzottak el, némelyik Vígh Andrea hárfaművésszel duóban. Érdeklődésemet fokozta, hogy Csabával egy zenekarban játszottunk az általános iskolában, azóta személyesen nem láttam, de mindig hallottam sikereiről. Az én zenekari próbálkozásomat enyhe túlzás hangszeres játéknak minősíteni, ezt az alábbi képen önkritikus háttérben maradásom is jól illusztrálja.

Iskolai zenekar

 

Az esten előadott slágerdarabok, mint pl.: Bach: Arioso, Massenet: Meditation, vagy Kodály Szólószonátájának 2. tétele hallgatása közben elmerengtem a régmúlt ifjúságon, hiszen közben 70 évesek lettünk. Ez mit sem változtat a szépségre, a művészi értékekre is nyitott fiatal lelkünkön. Néhányan megjelentek ezen az esten a régi osztálytársak közül is, mintha egy titkos társaság részesei lettünk volna.  Az előadóművész, de a megszámlálhatatlan magyar zenésztársadalom is mindig lenyűgözött virtuozitásával mint rajongó, lelkes amatőrt.

 

Iskolai kórus

 

Hosszú énekkari éveim alatt olyan kiváló muzsikusok „keze alatt” dolgozhattam, mint a Zenebarát kórust alapító Vaszy Viktor szegedi színházigazgató, Pál Tamás karnagy, későbbi zeneigazgató, a japán vendégkarmester, Kobajashi Ken Ichiro, aki a hazánkban rendezett karmesterverseny győztese volt. Kivételes élmény volt a szegedi Dómban az ő vezényletével énekelni Verdi Requiemjét. Olyan híres hangok voltak oratóriumkórusunk szólistái, mint Gregor József, Karikó Teréz, Tokodi Ilona, Altorjay Tamás, Réti Csaba, Vajda Julianna, Szonda Éva, hogy csak a szegedieket említsem. Tokodi Ilona és Vajda Julianna, későbbi operaénekesek,  dr Mihálka György, szeretett Gyuri bácsink szakszervezeti kórusában velem együtt énekelték a rövidebb madrigálokat, dalokat, Kodály és Bartók műveit. Innen indultak a hírnév felé.

A talentummal való találkozásaim során is megtapasztalhattam, hogy az igazi nagyságok szerények, alázatosak úgy a zene, mint embertársaik szolgálatában.

 

Kórusbeli ténykedésem során közel kerültem az oratóriumirodalom olyan nagyjainak műveihez, mint Bach, Beethoven, Haydn, Händel, Dvorzsák, Verdi, Kodály. A Szegedi Szabadtéri Játékokon pedig az operák gyöngyszemeinek kóristája lehettem. Mindeközben olyan közösségben élhettem fiatal éveimet, melynek tagjai “egy húron pendültek”, némelyikükkel ma is ápolom a barátságot.

Ezen az archív felvételen Verdi Requiemjét Vaszy Viktor vezényli és a mi kórusunk énekel.

Kodály Zoltán fenti kívánságát ő maga indokolja nagyon szemléletesen: 

“Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.”

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Az álmokat pedig nem szabad feladni!

Egy révkomáromi asszony hihetetlen írói és receptküldő sikerei.


Társamtól elszakadva felneveltem leányomat, aki most már a koboldok, gejzírek, az északi fény országában él. Messze, messze tőlem. De így van ez jól. Gyermekeinket végül útjukra kell engedni; keressék, leljék meg helyüket a világban. Ha távol…, hát ott. De velem van hűséges kis társam, kutyuskám. Leányommal meg beszélhetek, amikor lehet, hála neki. Az ő társától kaptam egy táblagépet ajándékba. Jaj, féltem ám tőle! Aztán lassacskán megtanultam, hogy kell használni, bár elég nehézkesen ment. De sikerült! Hát persze, hisz’ nem ördöngösség, csak ugye, szokatlan volt.

Öregszem, már nagymama lehetnék, de… Tudom, eljön majd az ideje. Sétálgatok a kutyussal. Ő a maga kis szórakozásaival van elfoglalva, kaparja a füvet, lesi a többi sétáló kutyát…, én meg gyönyörködöm az ősz ezernyi színében tobzódó falevelekben, beszívom az őszi avar kesernyés illatát, napsütés melengeti szívem, lelkem. Szép számomra az őszidő.

Lányom és én

Fiatalon próbálkoztam…, írogattam. Megjelentek verseim, novelláim irodalmi folyóiratokban, hangjátékom hangzott el a Szlovák Rádió magyar nyelvű adásában, pályázatokat nyertem verseimmel Magyarországon… Boldog voltam, azt hittem, ez lesz az én utam… Írni… Társam viszont nem örült sikereimnek, válaszút elé állított: írás vagy a család. Elbizonytalanodtam. Álmaimat feladva a családot választottam. De végül mégis szétváltak útjaink, leányommal magamra maradtam. Aztán már csak ő volt fontos, ő jelentett nekem mindent életemben. Így ért el az őszidő. A maga csodálatos színeivel, illatával, minden szépségével, amit nyújthat az ősz. És sikerekkel! Hihetetlen sikerekkel!

Leányom találta az interneten 2013-ban az Őszidő pályázatot. Verseket, novellákat kértek nyugdíjasoktól. Megpróbáltam, küldtem verseket, novellát. Aztán jött az értesítés,  díjátadóra hívtak Tatabányára, mivel “kiemelt” díjazott lettem. Szép ünnepség keretében olvastak fel a díjazottak írásaiból, elhangzott az én egyik versem is, később a díjazott munkák között az én írásaim is megjelentek egy antológiában. Így kezdődött.

 

 

Azóta már számos pályázatra írtam, több-kevesebb sikerrel. Mesém is van, arany okleveles meseíró lettem a Ráth Lépcső Tudásközpont által meghirdetett “Az én mesémet adom neked!” tehetséggondozó pályázaton. Leányom illusztrációja a meséhez szintén arany oklevelet kapott. A pályáztatók kiadtak egy nagyon szerethető mesekönyvet is, amelyben természetesen a mi mesénk is helyet kapott.

 

 

Arra különösen büszke vagyok, hogy felvidéki pályázóként érek el szép sikereket, mert így érzem azt, hogy az “anyaországban” megbecsülik a határon túliak igyekezetét édes anyanyelvünk ápolásáért, hagyományaink, kultúránk megtartásáért, továbbviteléért. Nagy öröm számomra az is, hogy megjelenhetett kis könyvecském a magyarországi Publio kiadó jóvoltából, melynek kézirata már hosszú ideje fiókban feküdt. A kerettörténet egy felvidéki község tájszólását örökíti át egy kisfiú árvaságán, barátra találásán, majd annak elvesztésén keresztül “Tisztességes vacsora” címmel. Leányom figyelte a pályázati kiírásokat, de megtanított most már engem is az interneten “keresgélni”, így figyelhetem a különböző lehetőségeket, ahogy most is történt. Érdekes, hány meg hány pályázat szólítja meg az idősebbeket, bátorítva írásra, emlékeik megosztására őket. Nagyon jó dolog ez! Azt jelzi, hogy nem szabad az embernek “leírnia” magát, mert túl van az ötödik, hatodik… x-en. Bátorítást kapnak, ahogy én is!

 

A Vasárnap szakácskönyvben megjelent receptem és fényképem a szerkesztővel.

 Az internet, táblagép segítségével valóra válhatott egy másik álmom is. Elkészítem a kedvenc ételeit leányomnak, barátainknak, leírom a receptet, fotót készítek az ételről. Aztán küldöm különböző kiadványokba, ahol meg is jelennek rendre. Így lettem hát “receptküldő”. Itt, Szlovákiában a Vasárnap hetilap jelentet meg rendszeresen ételrecepteket olvasóktól, de van egy immár ötödik alkalommal megjelent “Vasárnap az asztalon” című szakácskönyvük is, melynek rendszeres receptküldője vagyok. Nagyon jó érzés, hogy már az utcán is megszólítottak egy-egy receptre rákérdezve. Annak külön örülök, hogy leányom a nyomdokaimba lépve egyre bátrabban kísérletezik konyhájában.


Csodálatos az őszidő! Színekkel, hangulatokkal, érzésekkel teli…, csak észre kell venni, meglátni, felfigyelni apró csodákra…, akár egyedül, kutyust sétáltatva…még ha bottal járva is…

 


Az álmokat pedig nem szabad feladni! Soha nincs késő megvalósítani azokat, ez az én üzenetem. És ez az én őszidőm.

Izsák Ildikó

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lakóhelyi csámborgások : a Merkúr Palota

 

udvar1

Ezennel egy új sorozatot indítunk el ‘Csámborgások’ címmel. Mi, régiségek, szeretünk lakóhelyünkön  csámborogni, azaz céltalanul sétálgatni, csak úgy,  és bámészkodni – ha nem kell éppen sietni valahová. Nyugdíjas budapestiként én gyakran úgy alakítom a dolgokat, hogy az  intézni-valókat követően nem rohanok haza, hanem a környéken barangolok  egyet. Persze, csak ha jó  az idő és a kedvem is. Szívesen nézelődőm ismerős helyeken, figyelve a változást, de szeretek ismeretlen környéken  is felfedéseket tenni. Kis fényképezőgépemmel meg is örökítem a látottakat. 

Legutóbb a Nagymező utcában járva figyeltem fel egy felújított régi, patinás házra, s mivel nyitva volt a kapuja, bekukkantottam  az udvarra és szemem-szám elállt a csodálkozástól.

 

udvar2

Az udvar  hívogatóan zöld és hangulatos volt. A bokrok között egy zöld hulladék komposztálót is elhelyeztek. Ez azt jelzi, hogy itt örvendetesen sokat adnak a környezetvédelemre.

 

komposztalo

A  kirakott asztalok, székek és a szeptember végi meleg naptól árnyékot adó ernyők arra engedtek következtetni, hogy egy vendéglátó egység van az udvaron. Egy  hófehér szobor a passzázs udvarán könnyed, művészies hangulatot  varázsolt  a belvárosi ház belső terébe. Izgatottan nézelődtem, de nem tudtam rájönni, milyen funkciója van a gyönyörűen felújított épületnek.

 

szobor

A két utcára néző épület átjáró passzázsán átsétálva a másik kapun  a Hajós utcára jutottam ki. 

 

hajos-utca

De nem akartam még elmenni, mert  már annyira fel voltam dobva, hogy ott és azonnal tudni akartam, mi volt és most mi a funkciója az épületnek. A portás készséggel adott felvilágosítást és elárulta, hogy  az 1900-as évek legelején épült Terézvárosi telefonközpont épülete került felújításra néhány éve, és most irodaházként szolgál. A Merkúr Palotának nevezett épületben a Prezi magyar cég irodái vannak, a tetőtérben pedig luxuslakások kerültek kialakításra.

 

kapcsoloterem

“Az épület egyik dísze a harmadik emeleti nagyterem. Eredetileg a kézi kapcsoló terem volt, ahol több száz telefonos kisasszony ült és dolgozott a kézi kapcsoló berendezések mellett” – írja az Építészforum az átépítésről szóló cikkében. “A 650 négyzetméter alapterületű, három szintnek megfelelő belmagasságú neogótikus kialakítású és díszítésű terem gyönyörű, de közösségi rendeltetésre a földszinttől, az utcáktól való nagy távolsága miatt alkalmatlan. Jobb híján egyterű iroda lett, ahol az elválasztás üvegezett paravánfalakkal történt. A kialakítás megőrizte a monumentális tér élményét.”

 

20160908_083853

A belvárosi házak közé szorított, varázslatos hangulatú passzázs arra járó turistákat is bevonzott, miközben én,  fel s alá járkálva kattogtattam a fényképezőgépemet, hogy a lehető legszebb képeket készíthessem az épületről és az udvarról.  

udvar3

Aki kedvet kapott, és arra jár,  nézzen be a belvárosnak ebbe az új, hangulatos passzázs átjárójába, vagy igyon meg egy kávét az épület udvarán.

                                                                                                                               A fényképeket a szerző készítette.

Cecilia

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

London, a Walkie Talkie toronyház tetejéről

kilatas-este-1

Londoni fotóriport, videókkal – 2. rész

Aki London felfedezésére készül, azt mindenképpen gyalogos sétára bátorítom.

“Aki Londont unja, az életet unja, hisz London megad mindent, amit az élet kínálhat.” Egyetértek Samuel Johnson angol íróval,  aki a XVIII. században vélekedett így Nagy-Britannia Királyság fővárosáról. Elképzelem álmélkodó arcát, ha most, 300 év múltán letekintene a fellegekből az óriássá nőtt világvárosra, amely még az ő képzeletét is felülmúlja.

utcazenesz

Lángokat fújó utcazenész

Mint az 1. részben említettem, sűrűn előfordulok Londonban, és szinte mindig a Temze déli partján sétálgatok. Különösen a London bridge környékének hangulatát szeretem. Itt mindig találkozom megmosolyogtató utcazenészekkel, vagy egyéb érdekes figurákkal. Itt található Sir Francis Drake kalózhajója, Shakespeare színháza, a Globe, és a modern Tate Gallery is.

walkie-talky-2

A Walkie Talkie irodaépület

Eddig innen csodáltam a túlparton a földből fénysebességgel kinövő felhőkarcolókat. De  mintha megsértődtek volna, legutóbb két olyan programra invitáltak, amelyekhez meg kellett közelítenem őket. Az egyik a Walkie Talkie 35. emeletén burjánzó SkyGarden, a másik pedig   az 1666-os nagy londoni  tűzvész 350 éves évfordulójára való ünnepi megemlékezés volt. 

 

samuel-johnson

Samuel Johnson, a fellegekből letekint imádott városára, és épp elfogadja meghívásomat egy közös sétára. Előtte azonban buszra kell szállnunk, hogy London Cityt megközelítsük. Ahogy célállomásunkhoz, a The Monument megállóhoz közeledünk, már a buszból egy érdekes látvány tárul elénk. The Shard, az “üvegszilánk”, egy  309,6 méter magas épület, nevéhez méltóan tör az ég felé, egyelőre London legmagasabb “tornyaként”. Előterében egy pici templom, mintha az üvegkolosszus védelmét élvezné. A két torony szinte egybeolvad a régi és új építkezés találkozásának  példájaként.

 

shark

The Shard, az “Üvegszilánk” épülete.

Buszunkkal a London Bridgen áthaladva meg is érkezünk a The  Monumenthez, az 1666-os nagy tűzvész emlékére, 1677-ben befejezett emlékoszlophoz. A 61 méter magas oszlop belsejében 311 lépcső megmászása után a kilátó teraszra érkezik a látogató. A terasz fölött 13 m magas aranyozott tűzgolyó jelképezi a tűzvészt, amit egy pék idézett elő faházában. A 3 napig tomboló tűzben szinte csak a kőépületek maradtak meg.

montazs1

The Monument, az emlékoszlop

 

Be kell vallanom, hogy a 311 lépcső nem vonzott a torony tetejébe, annál inkább a tőle 5 percre lévő, lifttel megközelíthető SkyGarden (égi kert). Ez a nevezetesség a Walkie Talkie nevű épület (nevét onnan kapta, hogy formája egy walki-talkira emlékeztet) 35. emeletén nyújt felüdülést buja növényzetével, a presszójában felszolgált kávéjával és egyedülálló panorámájával.

talky-walky

A Walkie Talkie épülete és  egy walki-talki

Íme a SkyGarden, ahová ingyenes a belépés, de a biztos bejutás céljából javaslom az előzetes internetes regisztrációt.

sky-garden2

A SkyGarden, a Walkie Talkie 35. emeletén

sky-garden1

Délelőtt 10-kor megnyitják a külső teraszt, ahonnan fenséges a panoráma. Elsőként a már említett “Üvegszilánk” tornyosodik előttünk. Bárhova megyünk, ennek a látványát nem tudjuk kikerülni, de nem is akarjuk.

uvegtorony

Az Üvegszilánk épülete

London egyik szimbóluma, a Tower híd, a SkyGardenből fényképezve.

tower

A Tower híd

“Sajtreszelő” és “Uborka” vicces kombinációja:

sajtszeletelo-es-ubborka

Az „Uborkát” (The Gherkin) 2004-ben nyitották meg a Cityben, London üzleti negyedében. A “csak” 180 m magas, 40 emeletes épület fallikus kinézete pajzán elnevezéseket is ihletett, melyek közül a “Tornyosuló célzás” a legdiszkrétebb. A “Sajtreszelő”( Leadenhall building) 225 m magas.

kilatas-este-1

 kilatas-este-4

kilatas-este-3

A fenti 3 képen a Walkie Talkie, valamint a tetejéről éjszaka csodálható kilátás látható. A SkyGarden este 9-től 11-ig bárként üzemel, ahol csendes zene mellett kulturáltan cseverészhetnek egy ital mellett a 18 éven felüliek, ahogy mi is tettük – egy másik alkalommal –  lányommal és barátnőjével.

 A nappali SkyGardentől búcsúzva gyalog sétáltunk át a London hídon, amely több száz évig egyedül ívelte át a Temzét. Samuel Johnson tanúja lehetett több híd építésének.

globe

A Globe színház

Viszont nem láthatta például a Globe színházat, ami 96 évvel az író születése előtt, tehát 1613-ban leégett. Az újraépített Globet 1997-ben nyitották meg. Évekkel ezelőtt volt szerencsém ott egy Romeo és Julia előadást megnézni, melyben egy-egy szereplő több szerepet játszott, éppúgy, mint Shakespeare színházában. Felejthetetlen élmény volt, annak ellenére, hogy angol nyelvtudásom még az alapfokot sem éri el.

Említettem már, hogy a London Bridge környéke kedvenc sétáló helyem, ezért kis társaságommal (köztük unokámmal), letértünk a hídról a Temzepart hívogató látnivalóihoz.

 

ujkori-kalozok

A kalózhajó és az újkori kis kalózok.

Legelőször sir Francis Drake kalózhajójához érkezünk. Drake ellentmondásos figura volt. Flottája másodikként kerülte meg a Földet, érdemeiért I. Erzsébet királynő lovaggá ütötte, de a spanyolok szemében szimpla kalóz maradt.

 

hangulat-a-london-bridgnel

A 2. képen a Börtönmúzeum, a 3-on egy elmaradhatatlan utcazenész, és a 4. képen a Globe színház.

 

 Valószínűleg ez a mókás utcazenész is a tűzvész 350 éves évfordulójára emlékezve trombitált lángokat.

korhinta

Kör a körben. A London Eye mintegy keretezi a körhintát és a Big Bent.

 

makett

A meggyújtásra váró London makett

Az 1666. szeptember 2-i nagy tűz 350 évfordulójáról ünnepélyes keretek között emlékeztek meg Londonban a Temzén felállított London-makett  esti lángra lobbantásával. Az ünnepélyes megemlékezéséről mi sem maradhattunk le, ami pont szeptember 4-én, hazautazásom előtti estén történt.

A tűzvész egy régi festményen

A tűzvész egy régi festményen

Megrázó volt belegondolni a 350 évvel ezelőtti katasztrófába. Mindenesetre London méltón emlékezett, és engem méltón búcsúztatott hazautazásom előestéjén. Soha nem felejtem el.

 

Titkos kísérőmnek, Samuelnek is búcsút intettem, aki megígérte, hogy megírja közös londoni barangolásunkat. Talán már a kéziratot tartja a kezében?!

samuel

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!