Régiségeknek

Ilyen volt az élet a tanyán, az ötvenes években – 2. rész

10 évesen markot szedtem aratáskor

 


“A tanyáknál szellők lágy ölében

 Ringatózik a kalászos búza,

 S a smaragdnak eleven szinével

 A környéket vígan koszorúzza.”

      Petőfi Sándor: Az Alföld

 

Egy héttel Péter-Pál nap előtt, Mihály bácsi már készülődött, fente a kaszát, nézte minden nap a kalászokat, mi pedig rozs szalmából kötelet készítettünk. Június 29-én Mihály bácsi tiszta, fehér inget vett föl, mi a kannákba friss vizet húztunk, fogtuk az elkészített szalma köteleket és elkezdődött az aratás.

 

Gyerekek a mezőn- Glatz Oszkár festménye

Mariska néném imádkozott és Mihály bácsi neki kezdett a kaszálásnak. A tempót ő diktálta, a néném szedte a markot, a gyerekeknek a dolga a kötélhányás volt. Amikor egy kévére való összegyűlt, a marokszedő rátette a kötélre. Amikor a kaszálásban szünet volt, összekötöttük a kévéket, a nap végén összehordtuk, és Mihály bácsi kereszteket rakott belőlük. Már 10 éves lehettem, amikor átvettem a marokszedést a nénémtől. Mihály bácsival mentünk másnak is segíteni, és azt hiszem büszke volt rám, hogy városi lány létemre tudok ilyen munkát végezni.

 

Amikor befejeződött az aratás, kezdődött a cséplés. Egy cséplőgép dolgozott az egész járásban, beosztották, hogy mikor, melyik tanyára kerül a sor. Nagy izgalommal vártuk a gépet, hozzánk mindig este érkezett és éjjel dolgozott a gép. Addigra behordtuk a nagy udvarra a learatott rozst, a zsákokat odakészítettük. Mariska néném nagy üstben főzött a munkásoknak vacsorát, majd elkezdődött a munka. Mi is ébren maradhattunk és a gép körül játszottunk. Olyan cséplőgépet képzeljetek el, mint amilyen  a “Te rongyos élet” c. filmben is szerepel.

 

Kép forrása: Fortepan

Augusztus elején Mihály bácsi felpakolta a zsákokat a szekérre és én is elkísérhettem a malomba. Akkor kelt fel a nap, belém ivódott az a hajnal, csodálatosan szép volt, csend és nyugalom. Aztán egy nap jöttek a faluból és a megtermett rozsnak egy részét bizony be kellett szolgáltatni az államnak, de ez nemcsak a gabonára, hanem a kukoricára és az egyéb termésre is vonatkozott.  Majd jött a termelőszövetkezeti időszak, 1 hold földjük maradhatott háztájinak, a többi föld és az állatok bekerültek a közösbe. Hogy mennyi fájdalommal és tragédiával járt, erről már csak a nagyon idősek tudnának mesélni.

A nagynéném halála után a legidősebb nővérem és a párja vitték tovább a gazdálkodást. Sajnos már ők sem élnek és a tanya számomra már csak egy nagyon szép emlék maradt.

 

Sári


Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ilyen volt az élet tanyán, az ötvenes években

 

Napsütésben- Rajczi Zoltán festménye

 

Egy városi  asszony emlékei a gyermekkori nyarakról.

 

“Lenn az alföld tengersík vidékin

 Ott vagyok honn, ott az én világom;

 Börtönéből szabadult sas lelkem,

 Ha a rónák végtelenjét látom.”

 

Petőfi Sándor „Az Alföld” című szép versének sorai gyermekkorom nyarait juttatják eszembe, amelyeket az alföldi tanyavilágban élő nagynénéméknél töltöttem 4 éves koromtól, az érettségiig. Ez az időszak az 1950-es évektől a 60-as évek közepéig tartott.

 

A vályogház, későbbi veranda beépítéssel

 

Mariska néni, a nagynéném, aki 1901-ben született, ide a tanyára jött férjhez. A harmincas éveiben járt, már “öreglánynak” számított, amikor kommendáltak neki egy elvált embert, Mihály bácsit. Gyermekük nem született, ezt az öccse gyermekei, vagyis mi, főleg én, pótoltuk. Mihály bácsi és Mariska néni (nekünk csak Maca néni) építettek egy masszív vályogházat és volt hozzá 6-7 hold földjük. Ez a tanyavilág a futóhomokon jött létre, nehéz volt művelni, sokat fújt a szél és vitte a homokot. A homokon nagyon nehéz volt bármit is termeszteni, a búza nem is élt meg, csak a rozs. Erdőtelepítéssel  próbáltak védekezni, és minden ház mögé akácerdőt ültettek. Nagyon romantikus volt, főleg gyerekszemmel. Villany nem volt, petróleumlámpával világítottunk, a vizet a gémeskútból húztuk fel. Kemence melegített, ott sütötte néném a finom rozskenyeret, havonta egyszer, amikor 4-5 kenyeret készített el. A következő sütésig kitartott és nem száradt meg.

 

 

Az udvaron több eperfa volt, sok időt töltöttem a fákon, ráztam az állatoknak a finom, érett faepret, etettem az állatokat, legeltettem a tarlón a birkákat, összeszedtem a tojásokat, szóval éltem a tanyai emberek életét, itt nem a városi kislány voltam. Délután csendes pihenő volt, befészkelődtem a nagy szalmakazalba és olvastam.

 

Libapásztor lány – Neogrady László festménye

 

Ez volt az igazi biogazdálkodás, hiszen nem voltak vegyszerek, nem volt műanyag, a papírt nagy becsben tartották, nem volt szemét, mindent “újra hasznosítottak”. Az udvaron és a házban is mindig tisztaság és rend volt. Lehetett létezni mobil és internet, tv- és rádió nélkül is. Egy-két tanyán volt rádió, és ha összejöttünk az iskolában filmvetítésre, hallottuk tőlük  az új híreket. A parasztember vasárnap nem dolgozott, az volt a pihenőnapja. Hétköznap, kora hajnalban már  a földeken voltak, reggeli után vissza, ebéd utána pihenés és délután 4-5 órától estig tovább dolgoztak. Közben az állatokat is ellátták, hát ezért kellett a sok dolgos kéz. 

 

Kislányok báránnyal- Glatz Oszkár festménye

 

Mégis nehéz volt az élet, mert nem sokkal voltunk a háború után, tombolt a Rákosi korszak, amit megtermeltek, azt be kellett szolgáltatni, és csak annyit hagytak, ami a mindennapi életükhöz épp elég volt. A szomszéd  tanya lakóit kuláknak nyilvánították, mert nekik több földjük volt,  és állataik is voltak,  nem volt szabad velük beszélni. Nem értettem, de be kellett tartanom a tilalmat, mert bajt hoztam volna a nénémékre.

Gyerekként a tanya a béke, a nyugalom világát jelentette. Szívesen emlékszem vissza azokra a régi nyarakra.

  • folytatás következik

Sári

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A 10 legjobb házi praktika a meleg ellen

 

 

Mélyhűtött fehérnemű, nedves lepedő, forró ital

 

Ahogy kicsiny hazánk kezdi a trópusi éghajlat jellemzőit produkálni nyaranta, meg kell tanulnunk alkalmazkodni a forró égövi lét elviseléséhez. Vannak praktikák, amelyeket a déli országokban élők már kitaláltak, vannak elődeink által alkalmazottak, melyeket fel lehet eleveníteni és vannak saját, apró trükkjeink, amelyeket érdemes továbbadni.  Leginkább  a könnyen kivitelezhető, egyszerű  fortélyokról számolok be.

Néhány évtizeddel ezelőtt, Los Angelesbe érkezve egy forró nyári napon, rokonaim házában szinte teljes sötétség fogadott. Az egész ház be volt sötétítve sűrű, hosszú függönyökkel, és kellemesen hűs volt bent, a kinti rekkenő hőség ellenére. Nagyon idegesített ez a félhomály és levegőtlenség érzés, és a nekem kijelölt  szobába érve, rögtön elhúztam a függönyt, feltéptem a csukott ablakot, hogy levegőt kapjak. Aztán egy órán belül éreztem, hogy felrobbanok a melegtől, miközben a ház többi, besötétített része egészen kellemes, hűs volt. Pár nap eltelt, míg megértettem, hogy ebben a klímában, ha nincs légkondi, a meleget úgy csökkentik, hogy kizárják a napfényt és a kinti meleg levegő beáramlását. Ezt itthon is megtehetjük, de el kell felejteni, hogy csak a napfényes helységekben és nyitott ablakok mellett érezzük jól magunkat.

A vékony, rövidke, netán áttetsző  lakótelepi sötétítő függönyök, a széleken az ablakot nem fedő rolletták és reluxák, de még a műanyag redőnyök sem hatékonyak, amikor a tűző nap az ablakra süt. Tapasztalataim szerint a fém és régi, tömör fa redőnyök és a spaletták zárják ki tökéletesen a napsugarat. A hagyományos, nálunk nem túl elterjedt zsalugáterek nemcsak szépek, de praktikusak is, mert szabályozható a réseken bejövő fénysugár, de teljesen ki is zárható általa a fényözön.  Ha ezekre nincs lehetőség, a roletták, reluxák, vékony sötétítők mellett vastag függönyöket akasszunk a tűző napnak kitett ablakokra. Ilyen függönyöket magunk is készíthetünk, vagy csináltathatunk, lényege, hogy egy sűrűn szövött, vastag anyag legyen. Ezek a függönyök egyébként a téli hideg ellen is jó szolgálatot tesznek, érdemes egyszer beruházni. Átmeneti megoldásként egy vastag plédet is felakaszthatunk belülről az ablakokra. Én is ezt tettem a minap a hétvégi házunkban. Sokan esküsznek az ablakra terített nedves lepedő jótékony párologtató hatására is. Olaszországban láttam sok helyen, hogy még az utcára néző bejárati ajtókra is erre a célra gyártott, általában csíkos napellenző függönyöket raknak kívülről.

 

Ha nem otthon, hanem úton vagyunk, gyalog, vagy járművön közlekedünk, nemcsak a meleg, hanem a nap ellen is védekeznünk kell olykor. Ilyenkor nyáron nekem mindig van a táskámban egy kis helyen elférő, nem gyűrődő vászon kalap, sőt egy vékony kicsire összehajtható kendő is, amit a vállamra terítek, ha hosszabb időn át vagyok a tűző napon, de akkor is, ha egy légkondis helységben túl erősnek érzem a lég befúvást.  A táskámba van még egy legyező is, ezt ajándékba kaptam évekkel ezelőtt, de hasonlót a kínai boltokban is lehet kapni. A legyező által keltett friss levegő életmentő lehet egy zsúfolt buszon, vagy üzletben, ahol áll a levegő. A nedves törlőkendő is táskám tartozéka, mely csodásan felfrissít. Babáknak való törlőkendőt szoktam vásárolni egy nagy csomaggal, így viszonylag olcsó, de csak pár darabot teszek be egy kis tasakban a táskámba.

 

Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy udvarunk, teraszunk, kertünk van, akkor a vízzel, víz permettel való hűtés lehetősége is szóba jöhet. Egy barátnőm mesélte, hogy a telken a nagy melegben ruhában zuhanyoznak és az hűsíti a testüket, míg meg nem szárad. Kerti zuhanyozót viszonylag egyszerűen hozhatunk létre magunk is, de az ismétlődő forró nyarakat tapasztalva akár nagyobb beruházásba isérdemes lehet belevágni. Itt találunk néhány jó ötletet a kerti zuhanyzó kialakítására.

 

A nagy melegben még az egyébként jól alvó emberek is nehezen alszanak el, vagy gyakran felébrednek. Milyen praktikákkal tehetjük könnyebbé az alvásunkat a forró éjszakákon? Ha egy hűtőbetétet többszörösen becsavarunk egy törölközőbe és a lábunkhoz rakjuk az ágyba, kellemesen felfrissülhetünk.  Az ágyunk mellé készített viz jól jöhet, ha megszomjazunk, a párna többszöri megfordításával elkerülhetjük, hogy izzadt párnán feküdjünk. Egy üres spray palackba töltött víz is életmentő lehet, ha időnként a levegőbe, vagy magunkra permetezünk belőle. És végül kipróbálhatjuk az úgynevezett egyiptomi módszert. Ennek a lényege a következő: egy lepedőt áztassunk be hideg vízbe, majd mosógépben centrifugáljuk ki belőle a vizet, így nyirkos lesz, de nem fog csöpögni. Terítsünk a matracra egy fóliát, vagy egyéb vizet át nem eresztő réteget, erre terítsük a nedves lepedőt és erre feküdjünk rá. A párolgó lepedőn talán könnyebben elalszunk. Ugyanezt megtehetjük úgy is, hogy egy nedves törölközőt magunkra  teszünk lefekvéskor. A párolgó hatást fokozhatjuk, ha az ágy végében egy ventilátort is működtetünk. Hasonlóan gyorsan lehűti a testet, ha egy pár pamutzoknit hideg vízbe teszünk, nagyon jól kicsavarjuk, majd a lábunkra húzzuk.

 

A házi praktikák közül lássunk néhány kevésbé ismertet. Néhány különös ötletet  olvastam, talán lesz akinek beválik. Állítólag Marilyn Monroe, a híres amerikai színésznő a fehérneműjét  a mélyhűtőbe tette, és azt vette fel  a reggeli edzés előtt a nagy melegben. A test „előhűtése„  jól szabályozza a testhőmérsékletet edzés közben. Ugyancsak számunkra szokatlan ötlet, hogy csipős ételekkel hűtsük le magunkat, de például a mexikóiak azt állítják, hogy a csipős csilinek hűtő, frissítő hatása van a kánikulában. Meglepő ötlet az is, hogy forró itallal hűtsük le magunkat. Ennek hatékonyságát magam is tanúsíthatom. Amikor anno, még diákként egy papírgyárban dolgoztam egy nyáron az NDK-ban, és hőt kibocsájtó szárítógép mellett álltam naphosszat, forró védőitalt kínáltak és bármily meglepő, lehűltem tőle. A fenti állításokat egyébként már tudományosan is bebizonyították.

A végére hagytam a siesta intézményét, melyet déli országokban – tőlünk nem is olyan messze, pl. Olaszországban – ottjártunkkor  nyaranta magunk is megtapasztalunk. A siesta  a meleg elleni védekezésnek az az elemi módja, hogy a nagy melegben leáll az élet. Ebéd után bezárnak a boltok és a hivatalok és csak a nagy meleg elmúltával nyitnak ki. Ilyenkor az emberek lepihennek, ha módjuk van rá. Aztán estébe nyúlóan folytatódik az élet, amikor már elviselhető a hőmérséklet. Ez persze nem tartozik a házi praktikák közé, központi akarat kell hozzá és nem valószínű, hogy egyhamar nálunk ez megvalósulna. De a nem aktív dolgozók, azaz  kismamák, nyugdíjasok, stb., éppenséggel változtathatnak a napi menetrendjükön hasonló módon,  a kánikulai napokon.

Cecilia

 

Hogy is volt ez régen?

 

A kánikula régebben talán nem tartott ilyen sokáig, mint manapság. Mire elviselhetetlenné vált volna, addigra vége is volt.

Emlékszem gyerekkoromban anyukám hagyta, hogy  a pléh teknőben  pancsoljak a gangon. Reggel kikészítette a teknőben a vizet, hogy délig átmelegedjen. Én déltől, estig ki be járkáltam a „fürdőmből”. Este szétöntötte a vizet a gangon, a lépcsőn, ezzel lehűtve a jól átmelegedett betont. A régi lakások vastag falai nehezen melegedtek át, így a jól besötétített, csukott ablakú lakás nehezen melegedett át. A meleg ellen sokat jártunk fürdeni a közeli folyóhoz, vize igazán tiszta és nagyon hideg volt. Estére jól lehűltünk. Nagymamámnak soha nem volt melege, nyáron rövid ujjú ruhában, kötényben, kendőben is elviselte a meleget. Néha a kötényének sarkában megtörölte a homlokát, mintha tényleg melege lenne, de soha nem panaszkodott a hőségre. Este kiültek a lombos fák tövébe hűsölni, az öreg diófa sűrű lombja alatt igazán kellemes volt nemcsak este, hanem egész nap hűsölni és megpihenni.

 

Mostanában a meleg ellen vannak praktikáim. Délutánonként, ha már nagyon nem bírom a hőséget a zuhanyozás mellett egy lavór hideg vízben lábat áztatok. Kellemesen lehűt, ha a nyakamba vizes törölközőt teszek, amivel néha az arcomat is megtörlöm. Egy másik trükköm: a napokban a frissen mosott, még nem száraz fehérneműbe mentem a boltba, mely kellemesen hűsített addig, míg meg nem száradt.

Vica

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Reggelente elkísértem a tehenet a legelőre

 

Így éltünk vidéken, gyerekkoromban

 2.rész

 

Január és február

 

Csendes téli időket, nyugalmas napokat éltünk. Havazás idején kihagyhatatlan volt a szánkózás, amelynek – sík vidéken – egyetlen lehetősége Kalocsán az Érsekkertben lévő domboldal volt. Ha befagyott a Vajas csatorna, akkor irány a korcsolyázás és a jéghokizás (ez utóbbi természetesen a part menti fákból letört görbe ágakkal – mint hokiütőkkel – történt). Korongként egy agyaggal megtömött cipő bokszos doboz szolgált. Egy alkalommal volt is „szerencsém” beszakadni a jég alá. A korcsolya hegye is alig érte el a meder alját (nyakig elmerültem a jeges vízbe), de a hoki-botokkal kihúztak az erősebb jégre. Azonnal haza is battyogtam vizes lábnyomokat hagyva magam után. Olyan hideg volt a teljesen átázott ruha rajtam, hogy csak azt éreztem, hogy csíp.

 

Március

A ház körüli kert felásása, gereblyézése és a növények elültetésének, valamint a fák metszésének ideje volt. Apám ilyenkor fejtette le a bort másodszor a pincében.

 

Április

Általában a húsvéti előkészületek és a húsvéti ünnepek jegyében telt a hónap. Végre meg lehetett vágni a rég áhított sonkát, amelynek egy jó nagy darabját meg is főzték a nagyszombati vacsora számára. Azt hiszem mai napig is igaz az a sejtésem, hogy a húsvét ünnepét követő hétvégén legalább a fél ország sonkás tésztát ebédelt, ami ilyentájt különlegesen finomra sikeredik.

 

szappanfőzés

Május

Kiszépült az idő, és már a szabadban is lehetett (és kellett is) több mindent végezni. Ilyenkor került sor a disznóvágásból megmaradt, és már nem fogyasztható egyéb – erre a célra gyűjtögetett – zsiradékokból a szappanfőzésre. A felszerelés azonos volt a már említett szilvalekvár főzés kellékeivel, de ez nem réz, hanem vas üstben történt. Ehhez előzetesen lúgkövet is be kellett szerezni. Ezt Szüleim teljesen titkos helyre elrejtve tárolták egészen az üstbe helyezésig, mert gyerek nem nyúlhatott hozzá. Ez is egész napos foglalatosság volt. A még meleg és híg szappant azután, hogy kevergetés közben homogénné főtt, magas falú, textil anyaggal bélelt tepsikbe öntötték, majd ha kihűlt és megkeményedett, hajlított bot két végére kötött (ez által kifeszített) acél dróttal (húrral) vágták méretre. A következő hónapban esedékes nagymosások elengedhetetlen kelléke lett így a „házi szappan”. Később már a boltokban is megjelent „szelídített változata” Flóra szappan néven.

 

Nagymosás – Kép forrása: Fortepan

 

Június

Első fele a nagymosás és a nagytakarítás, na meg az iskolai „vizsgák” és tanév záró ünnepségek jegyében telt el. Ezt azonnal követte a szőlő kacsozása és kötözése, ami elég fárasztó és derekat igénybe vevő munka volt. „Pihenésképpen” a meggyfa termését is le kellett szedni, valamint kosarakban hazacipelni. Nem volt egyszerű, mert a szőlő a gyümölcsfákkal Kiskőrösön volt, a vasútállomástól vagy 3 km távolságban, mi pedig Kalocsán laktunk a vasútállomástól „csak” 2 km távolságban (mert hogy a vasutas és a szőlő valamiféle szimbiózisban vannak – Moldova György is megírta). Apámnak ekkortájt rendszeres tennivalója volt a szőlő permetezése rézgálicos és meszes oldattal a peronoszpóra ellen. Minden eső után – ami ebben a hónapban igencsak gyakori volt – permetezni kellett.

 

 

Július

Nekünk gyerekeknek kezdetét vette az abszolút vakáció, na nem otthon, hanem kedves rokonaink Kecel közeli (Polgárdi) tanyáján. Itt minden reggel el lehetett kísérni Zsuzsit, a tehenet, a legelőre, majd estefelé érte menni és haza kísérni, bár erre az utóbbira nem tudom, hogy volt-e szükség, mert Zsuzsi jobban ismerte a hazafelé vezető utat, mint magam két erdőn keresztül is. Napközben a barackosban telt az élet, szedtük a sárgabarackot ládákba és osztályoztuk. A puhábbak mentek egy fa kádba cefrének, amelyből később barack pálinka készült. Este, vacsora után a sötétben (mert, hogy villanyvilágítás nem volt csak petróleumlámpa) semmi sem zavarta a csillagok bámulását.

 

Pálinkafőzés

Odahaza ekkorra esett a nagymosások és nagytakarítások tennivalója, na meg a frissen szedett gyümölcsök befőzése. Az almát és a körtét később – már augusztus végén – az őszi barackot is meghámozva és kimagozva egy nagy rostára tették (egy rétegben), és kint a gangon a rosta alatt meggyújtottak egy kénlapot. Ennek füstje felfelé szállva szépen átjárta a rostára terített gyümölcs szeleteket, amelyeket ezek után befőttes üvegbe raktak és meleg cukros sziruppal leöntöttek. A celofánnal lezárt üvegek mehettek a már említett száraz duntsztba, majd a kamrában a stelázson várták küldetésük beteljesülését, ami igen csak a téli hónapokban volt esedékes.

 

 

Augusztus

A kerti munka és a száraz tészta valamint a tarhonya készítés jegyében zajlott. Ilyenkor még szép meleg, napos idők voltak, és a már sokat emlegetett gangon a konyhaasztal megnagyobbításával (kihúzásával) elegendő hely lett a tarhonya és a száraz tészta készítéséhez. A napsugár pedig még segítette is az előbbiek gyors kiszáradását. Minden bizonnyal az időpont megválasztásában az is közrejátszott, hogy – bár voltak tyúkjaink – a piacon ekkortájt volt a legolcsóbb a tojás, ami a tésztakészítés elengedhetetlen hozzávalója. Augusztus 20-a után mindig (a mai napig is így van) megváltozik, hűvösre fordul az időjárás, figyelmeztetve a gyerekeket, hogy vége a szünidőnek, és nemsokára kezdődik az iskola.

Itt olvasható az írás első része.

János

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A szilvalekvárfőzéstől a szaloncukor készítésig

 

Emlékek az ötvenes évek háztartási munkáiról vidéken

 

Abban az időben az év háztartási teendőinek szigorúan kötött rendje volt.

 

Időben vissza kell mennem az 1940-es ’50-es évekbe, mert az emlékeim onnan datálódnak. A teljesség kedvéért egy egész év háztartásbeli nagyobb műveleteit szeretném felsorolni, csak az a kérdés, hogy mikor is kezdődhet egy ilyen tartalmú éves visszatekintés? Minden bizonnyal mindenki az Újév napját jelölné meg, ez azonban néhány téli tevékenység történetét kettévágná. Ezért – és azért is, mert elég sokat jártam iskolába – jómagam az évkezdést mindig szeptember elsejére teszem, mint ahogy most is.

 

Kép forrása: Fortepan

Szeptember

A téli tüzelő (fa és szén) behordásával kezdődött, majd szorosan utána következett a szilvalekvárfőzés. Ez egy szabadtéri fatüzelésű üstházba (katlanba) rakott réz üstben történt, amely a nyitott folyosón (gangon) volt elhelyezve. A munka egésznapos volt. A lekvárt üvegekbe töltötték, és azokat celofánnal lezárták. Ezt követően takarókkal bélelt és fedett „száraz duntszba” rakták. A boros hordók kimosása és kénezése külön férfi feladat volt a szüret előtt. Szeptember vége felé következett a borszőlő leszüretelése. Ennek ideje évenként az időjárástól is függött, néha áttolódott október első-második hetére.

 

Október

Kis csendesség után az őszi nagytakarítás következett – még a hidegebb idők beállta előtt – amelynek során a szekrényekben lévő ruhák is ki lettek akasztva szép, őszi napos időben egy napra, hadd szellőzzenek. Ez volt az ideje a későn érő gyümölcsök (alma és körte) leszüretelésének és a kamrában – egy rétegben való – elhelyezésének. Ekkor volt időszerű a birsalma-sajt elkészítése, ami igencsak időt rabló tevékenység, de a dió megpucolása és befőttes üvegekbe való elhelyezése is ekkorra adódott.

 

November

Ebben a hónapban a must már kiforrt, és következett az újbor átfejtése, a söprű leválasztása a borról. Időrabló pincei feladat, de a végén az újbor megkóstolása valamiféle ünnepélyes hangulatot adott az egész éves munka eredményének. November vége felé már a decemberi disznóvágás előkészületeire is sor került. A kolbász bél megvásárlása, a lúgzó-kád kimosása, a rén-fa előkészítése és a forrázó fateknő kitisztítása mind nélkülözhetetlen tevékenységek voltak. Már november vége felé a karácsonyra is kellett gondolni, legalább olyan mértékig, hogy kit mivel ajándékozzunk meg.

December

Zsúfolásig tennivalóval. A hónap elején a Mikulásvárás (erről már írtam) volt a gyerekek legfőbb foglalatossága. Ezt követte – úgy a hónap közepe felé – a disznóvágás. Ennek azonban volt egy fontos „hatósági” előzménye. Be kellett menni a Városi Tanácshoz, és ott „vágási engedélyt” kellett kérni. Ennek következménye az volt, hogy a disznóvágás után néhány kiló zsírt „be kellet szolgáltatni” szintén a Tanácsnak. A disznóvágás egész napos programja reggel 7 óra körül kezdődött, de mire a zsír kisütése is befejeződött, már sötét este volt. Ez a nap még az iskolából való távollétre is igazolt volt. Másnap történt a „kóstolók” (egy – egy tányérban kis kolbász, hurka, töpörtő és abált szalonna) kiporciózása és elvitele, átadása a szomszédságnak. Ezt minden szomszéd el is várta és természetesen viszonozta is. Milyen szép szokásokkal is erősítgettük barátságainkat és egybetartozásunkat?!

 

Visszatérve a disznóvágás utáni étkezési szokásokra, csak annyit tudok írni, hogy – akkortájt hűtőszekrény és fagyasztó hiányában – a különböző „disznóságok” elfogyasztásának kötött sorrendje volt. (Tilos volt a sonkához nyúlni húsvét előtt, nem volt szabad kolbászt enni addig, míg töpörtő és/vagy disznósajt volt, ám a fogyasztás legelejét a hurkafélék – véres és májas – uralták. A karajt pedig még a disznóvágás napján lesütötték zsírban és a zsíros bödönben (véndölben) a zsírban tárolták. Így akár nyár közepéig is kitűnő vasárnapi húsételt lehetett belőle készíteni.

 

Kép forrása: Fortepan

Rögtön ezt követték a karácsonyi előkészületek, amelyek a szaloncukor gyártásával vették kezdetüket. Azokban az időkben ugyanis – a ’40-es évek végén és az ’50-es évek elején – a boltokban nem lehetett szaloncukrot kapni. Csomagolásra pedig sztaniol volt rendszeresítve, amelyet régi, rádiókból kimentett kondenzátorok lefejtett alumínium fóliái szolgáltattak. A karácsonyi étel természetesen már a frissen vágott disznóhúsból készült, és csak jóval később – talán 15 év múlva – kerülhetett halétel az asztalra.

A Szilveszter napja és az Újév különösebb jelentőséggel nem bírt – miután rádiónk sem volt, hisz ami volt, azt a háborús időkben be kellett szolgáltatni (magyarul elkobozták) – az éjfélt sem vártuk meg, hanem szépen lefeküdtünk, mint egyébként bármely hétköznapon.

 

  • folytatás következik

 

János

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ballagnak az unokák

 Életünk a ballagások sorozata

 

Fülemben a régről ismert dallam szövege: Ballag már a vén diák, tovább, tovább…..Már nem is gyermekeim, hanem unokáim ballagása alkalmával élem át egykori emlékeimet.

Úgy tűnik, hogy a ballagási szokások kibővültek: a legfiatalabbaknak, a kis bölcsiseknek is rendeznek ünnepséget, akik  legszívesebben szüleik ölelő karjaiban megpihenve élik át ezt az ünnepséget.

Képzeletem végigszáguld a legelsőtől a legutolsó ballagásig, amikor a „ballagó” kénytelen segítséget is igénybe venni.  Az utolsó ballagás már egy másik hazába visz, – az örökkévalóságba.

Mondhatni, hogy életünk ilyen módon a ballagások sorozata: óvodából, iskolából, majd mint érett diák az érettségivel, vagy a főiskoláról,  egyetemről egyenesen a nagybetűs életbe, ahonnan már a végső állomáshoz érve nincs több ballagás. Ám ezek az életszakaszok ballagásokkal tűzdelve örökké emlékezetesek maradnak minden ember számára.

Még akkor is tisztán él emlékezetében, amikor már négy szemen át tekint a régi felvételekre, melyek kisgyermekként, majd a változások közepette tükrözik a meghatározott idő szereplőit, valós mivoltukban. Az is előfordul, hogy nem sikerül visszaidézni a volt társak nevét, bár a velük kapcsolatos emlékképek élesen előtolakodnak, furcsa módon jobban megmaradnak.

Az is csodálatos, amikor az unokákban saját fiatalkori vonásainkat véljük felfedezni. Ilyenkor büszkeség dagasztja keblünket, hogy lám, ő hozzánk tartozik, látnivaló, hogy életünknek van folytatása. Ez a tény még hangsúlyozottabbá válik akkor, amikor az a drága leszármazott élete céljaként valamelyik nagyszülő foglalkozását önként választja. Ez esetben az átélt tapasztalatok birtokában még bölcs tanácsokkal is elláthatja utódját. A folytonos változások közepette is mindig akadnak örök értékű tanítások az életben, melyeket érdemes figyelembe venni.

A többszöri ballagások, mégis „egyszeriek” azaz egyediek, mert egyszer ballaghatsz mint óvodás, iskolás, és így tovább, tehát ezek vissza-nem-térő alkalmak. Ezért is méltó azokat ünnepeink közé sorolni, mint életünk előadásait, melyeket csak egyetlen egyszer játszhatunk el.

Ha már nem mi vagyunk főszereplői a ballagásoknak (mert mi már elballagtunk), csupán résztvevői, csodálói, megkönnyezői, abban az esetben vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy sikerült megélnünk hasonló, magasztos pillanatokat, ahol utódaink jövőképe már körvonalazódni látszik.

Ha az utána következő küzdelmeiknek nem is lehetünk szemtanúi e földön, akkor majd odafentről követjük, és az éteren át küldjük feléjük jókívánságainkat, melyeket bizton remélünk, hogy megfogannak!

Zsazsa

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Emlékfoszlányok egy többgenerációs otthonról

Amikor az emberek még otthon születtek és haltak meg ….

 

Amint az ember halad az időben, korban, mindinkább a múltból keres erőforrást, amelyből (bevallva, bevallatlanul) mindig is táplálkozott. Az emlékek a több generációs családi házba vezetnek vissza, ahol gyermekkoromat töltöttem. Néhány epizódot vetek csak fel ezekből.

 

Történt egyszer – még nem volt fizető-eszközként bevezetve a Forint – Édesanyám elküldött a boltba, hogy hozzak onnan élesztőt (mert a kenyér dagasztásához az bizony kellett). Adott is egy tyúktojást a kezembe, hogy azért hozzak annyi élesztőt, amennyit adnak érte. Felbátorodva a feladat és a kihívás adta lehetőségen, kezemben a féltve őrzött tojással elmentem a sarki boltba élesztőért. Ott illedelmesen köszöntem, és kértem a boltos bácsit, hogy ezért a tojásért adjon nekem élesztőt. – Na nézzük, hogy a tojás fizetőképes-e? Horkant fel a kereskedő.

A boltban fel volt akasztva egy petróleum-lámpa, amely egész nyitva tartás alatt világított. Ez volt az ellenőrző eszköz, ami felé tartva a tojást átvilágította, és megállapította, hogy az mit is ér, vagy éppen „fizetésképtelen”. Rendben volt az általam hozott tojás, és az élesztővel vidáman hazabandukoltam.

 

Sajnálatos gyász esemény történt családunkban. Nagyapám, aki az érseki kastélyban portás és egyben szabó is volt (ez volt eredeti mestersége), 1952. február 13-án meghalt. Akkortájt az emberek otthon születtek – jómagam is -, és otthon, szeretteik körében is haltak meg. (Irigylem az őseimet). Az azt követő gyász-év – mert hogy akkor még ilyen is volt – leteltével éppen 1953. nagypéntekén zörgetnek az utcaajtón (ami egyébként napközben sosem volt bezárva). Egy katonatiszt állt az ajtóban és „közölte”, hogy elhunyt Nagyapám megüresedett szobájába ő és neje beköltöznek. Erről valamiféle írást is mutatott. Nem volt mit tenni, hát költözzenek be! Következésképpen Nagymamám egy szobát lakhatott, és a konyhát, a hagyományos fatüzelésű sparherttel közösen használták.

Így éltünk, aztán össze is barátkoztunk, és még akkor is – évtizedekig – tartottuk a kapcsolatot, amikor már néhány év múlva un. tiszti lakásba költöztek. Nem felejtem, hogy Apám elhunyta alkalmával 1993-ban, az evangélikus istentiszteleten nagyobbik lányuk megjelent, és részvétét fejezte ki nekünk. Egyszerű számítással 1953 és 1993 között 40 év telt el, és ezt valaki – mint egykoron befogadott – megtiszteli és megbecsüli a befogadó emlékét !!! Hol is tartunk ma rövidkére, esetleg érdekeink mértékére és időtávlatára szabott emberi kapcsolatainkban ???

 

Visszatérve a több generációs otthonra, a már említett Nagyapám öccse, Pista bácsi, szakmáját tekintve bádogos volt. Egy műhelyt is kialakított a hátsó, másik utcára szóló tégla-kerítésnek „támasztva”, ahol mesterségét gyakorolta. (Megjegyzem, hogy a kalocsai „Nagytemplom” – manapság Főszékesegyháznak nevezik – tetőzetének bádog borítását is ő készítette, még az 1930-as években). Engem, mint fiú gyereket, nagyon is érdekelt az általa művelt tevékenység. Ezért naphosszat ott voltam a műhelyében és lestem, figyeltem, hogy mit és hogy is csinál.

Ekkortájt a műhelyben csak foltozni való vödrök, fazekak és egyéb apró háztartási fém edények fordultak elő, nagyobb munkák már nem adódtak. Ám a szerszámok kezelését és az azokkal való műveleteket, a fogásokat, azt, hogy mikor mekkorát és milyen kalapáccsal milyen irányból kell ütni a lemezre (bádogra), máig nem felejtem el. Ha ilyen munka vetődik fel, bátran – ösztönösen – alkalmazom azokat (mindig sikerrel), pedig csak láttam és néztem mindazt, amit csinál. 

Alajos

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A GYES alatt voltam a legboldogabb

Régóta vágytam gyermekáldásra.

Iratrendezés közben ráakadtam férjem 36 évvel ezelőtti üzenetére egy megsárgult papírlapon. Ekkor 3 hónapos “terhes”, de inkább várandós voltam. Jobban tetszik ez a meghatározás a boldog várakozás állapotára. Vajon milyen lesz? Fiú, vagy kislány készülődik a nagy utazásra? Ez titok volt.

Férjem államvizsgára utazott Győrbe, a Műszaki Főiskola levelező  diákjaként. Csak ezzel a levélkével tudott búcsúzni, mivel dolgoztam, és akkor még vezetékes telefonunk sem volt, a mobiltelefon pedig ismeretlen fogalom. De talán jobb is így. Amíg a hang elszáll, az sms sem örök, ez a levél megmarad, amíg én vagyok az őrzője. Írója viszont már csak a lelkemben és lányom szívében él, akinek mindössze 7 évig lehetett az apukája.

Boldogságom kislányunk világra jöttével beteljesedett, hiszen régóta vágytam erre az áldásra. A GYES intézménye pedig lehetővé tette, hogy akár 3 évig otthonunkban gondozzam, dédelgessem, és nem kellett reggelente kapkodva munkába sietni. Az ún. GYES-betegséget nem ismertem. Megtapasztalhattam viszont azt a szövetséget, amit családnak nevezünk. Mi lehet annál szebb, minthogy tanúi lehetünk gyermekünk első mosolyának, felülésének, felállásának, bútorokba, vagy kezünkbe kapaszkodó, majd önálló lépéseinek, első  szavainak ? “Feke cica sétál” – így örvendezett első mondatával másfél évesen a házmesterék macskájának.


A kialakított napirend nemcsak lányom biztonságérzetét, jólétét szolgálta, nekem is adott egyfajta állandóságot. A mindennap ismétlődő feladatok egyre gyakorlottabbá tettek, megtanultam beosztani az időmet, örömmel sajátítottam el a főzés tudományát, hiszen voltak már kosztosaim. Hamar előléptem vitaminfelelőssé, gyümölcs- és főzelékadagolásommal, férjem pedig babaedzővé vált. Például már féléves lányunkat zokszó nélkül a hideg tus alatt hűsítette szép fokozatosan  városunk strandján.  A mese, vers, ének,  bensőséges kelléke volt mindennapjainknak, és az esti lefekvéseknek: “Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.” –  Zelk Zoltán: Este jó c. verse jól érzékelteti ezt a hangulatot.

Délutánonként diavetítéssel, bábozással tanítgattuk játékosan kicsinket környezetünk világára. Akkor még nem volt gyerekellenes tett, ha időnként beraktuk a járókába biztonsága érdekében a játékaival, laporettojával. Mindennek megvolt az ideje, és helye, természetesen a mászásnak, kúszásnak is. De főzéskor a konyhában el nem tudtuk képzelni a baba szabadon engedését.

 

Nyitottak voltunk és kellemes, társas kapcsolatokat alakítottunk ki hasonló, gyerekes ismerőseinkkel akár strandon, akár parkbeli, játszótéri találkozások során. 8 hónapos kislányunkkal  először egy ún. GYES-es beutalóval utaztunk a szakszervezet jóvoltából Sopronba. Ott minden a kényelmünket szolgálta a babaágytól kezdve a mosógépig, etetőszékig. Gondtalan két hetünk alatt kirándultunk Velembe, Fertődre, az akkor divatos összecsukható Chicco babakocsival. Emlékezetes volt a bolgár tengerparti nyaralásunk is, másfél éves kicsinkkel, unokahúgomékkal, és két lányukkal. Belföldön sokszor kiruccantunk, Anikó jó kis utitársnak bizonyult.

 

36 év elrepült, immár egy 13 éves fiú nagymamája vagyok, és szeretném kiélni ezt az ősi gondoskodási ösztönt, amit egy kamasz csak ímmel-ámmal fogad, nem úgy, mint kiskorában.  De  karácsonykor, Londonban,  lányoméknál egy napra rám bíztak egy angolul és oroszul beszélő 2 éves rokon kislányt. A játék, a ritmus, a mosoly, és nevetés volt a mi közös nyelvünk. Néhány magyar mondókát, gyerekdalt is elővettem tarsolyomból, és Nyinocska  hamarosan velem együtt tapsolta hozzájuk az egyenletes lüktetést. Egy napig  “GYES”-en lehettem Angliában. Jó volt újra látni ezeket a világra csodálkozó szemeket, és érezni, hogy tudok magamból adni még így is, hogy nem érti, amit mondok.

Amikor apukája megérkezett, szegényes angol beszámolómnál többet kifejezett Nyina boldog arca. Hamarosan előkerült az okos telefon, amelyen a kislány roppant szakértelemmel kiválasztotta kedvenc gyerekdalát. Le se tagadhatná, hogy e kor gyermeke!

Annnaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Életemen végigvonul a zene

Visszaemlékezés egy friss zenei élmény kapcsán.

Onczay Csaba előadóestje Szegeden

 

Legyen a zene mindenkié! Ez volt Kodály Zoltán kívánsága, aminek létjogosultságát nehéz lenne vitatni, hiszen a zene, annak minden megnyilvánulása, így a könnyűzene is, lelki táplálék, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Hallgatása közben elszabadul a fantázia ismeretlen tájakra, vagy azonosul a bánattal, örömmel, ami épp a lelkünkben él. Elfojtott könnyek potyoghatnak egy elvesztett kedves személy emlékére a zene katarzisaként.

 

Az én életemen gyerekkorom óta végigvonul a zene valamilyen formában. Kezdve attól, hogy anyukám ének- és hegedűtanár nagynénje hegedűt adott a kezembe, folytatva zongoratanulásommal, (amit jobban kedveltem), közben iskolai, zenedei zenekarban való részvételemmel, majd énekkari tevékenységemmel. Nem voltam tehetség, inkább szorgalmas, mégis nagy ajándéka az életemnek a zene iránti affinitás, a harmóniák élvezete, ami sok nehézségen átsegített, és a mai napig plusz tartalmat ad napjaimnak. Épp mostanában kaptam meghívást egy régi ismerős előadóestjére. Onczay Csaba Kossuth- és Lisz-tdíjas, Érdemes Művész, (sok más kitüntetés mellett), nemzetközileg is elismert csellóvirtuóz bensőséges, lírai interpretációjú, rövid lélegzetvételű számai hangzottak el, némelyik Vígh Andrea hárfaművésszel duóban. Érdeklődésemet fokozta, hogy Csabával egy zenekarban játszottunk az általános iskolában, azóta személyesen nem láttam, de mindig hallottam sikereiről. Az én zenekari próbálkozásomat enyhe túlzás hangszeres játéknak minősíteni, ezt az alábbi képen önkritikus háttérben maradásom is jól illusztrálja.

Iskolai zenekar

 

Az esten előadott slágerdarabok, mint pl.: Bach: Arioso, Massenet: Meditation, vagy Kodály Szólószonátájának 2. tétele hallgatása közben elmerengtem a régmúlt ifjúságon, hiszen közben 70 évesek lettünk. Ez mit sem változtat a szépségre, a művészi értékekre is nyitott fiatal lelkünkön. Néhányan megjelentek ezen az esten a régi osztálytársak közül is, mintha egy titkos társaság részesei lettünk volna.  Az előadóművész, de a megszámlálhatatlan magyar zenésztársadalom is mindig lenyűgözött virtuozitásával mint rajongó, lelkes amatőrt.

 

Iskolai kórus

 

Hosszú énekkari éveim alatt olyan kiváló muzsikusok „keze alatt” dolgozhattam, mint a Zenebarát kórust alapító Vaszy Viktor szegedi színházigazgató, Pál Tamás karnagy, későbbi zeneigazgató, a japán vendégkarmester, Kobajashi Ken Ichiro, aki a hazánkban rendezett karmesterverseny győztese volt. Kivételes élmény volt a szegedi Dómban az ő vezényletével énekelni Verdi Requiemjét. Olyan híres hangok voltak oratóriumkórusunk szólistái, mint Gregor József, Karikó Teréz, Tokodi Ilona, Altorjay Tamás, Réti Csaba, Vajda Julianna, Szonda Éva, hogy csak a szegedieket említsem. Tokodi Ilona és Vajda Julianna, későbbi operaénekesek,  dr Mihálka György, szeretett Gyuri bácsink szakszervezeti kórusában velem együtt énekelték a rövidebb madrigálokat, dalokat, Kodály és Bartók műveit. Innen indultak a hírnév felé.

A talentummal való találkozásaim során is megtapasztalhattam, hogy az igazi nagyságok szerények, alázatosak úgy a zene, mint embertársaik szolgálatában.

 

Kórusbeli ténykedésem során közel kerültem az oratóriumirodalom olyan nagyjainak műveihez, mint Bach, Beethoven, Haydn, Händel, Dvorzsák, Verdi, Kodály. A Szegedi Szabadtéri Játékokon pedig az operák gyöngyszemeinek kóristája lehettem. Mindeközben olyan közösségben élhettem fiatal éveimet, melynek tagjai “egy húron pendültek”, némelyikükkel ma is ápolom a barátságot.

Ezen az archív felvételen Verdi Requiemjét Vaszy Viktor vezényli és a mi kórusunk énekel.

Kodály Zoltán fenti kívánságát ő maga indokolja nagyon szemléletesen: 

“Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.”

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!