Régiségeknek

Lányom hiánya meghatározza az életemet

 

Ha az ember gyereke külföldön él…. sorozatunk harmadik részében Annaróza írását olvashatjuk.

Egyetlen lányom nem megélhetés, álláskeresés, rossz itthoni közhangulat miatt vett vándorbotot a kezébe. Egyszerűen az élet elédobott egy lehetőséget, mint frissen érettségizettnek, a bébiszittelést Angliában. Természetesen a kaland ígérete győzött a főiskolán megszerzett felvétel felett. Pár héttel később már a szerelem is homályba, feledésbe taszította a tanulási kedvét.

Lányom első útján Angliába

Amikor egy itthon töltött nyár, és újabb főiskolai halasztás után az égbe emelkedő gépe után néztem, belém hasított a félelem, hogy közös lesz-e az otthonunk ebben a hazában. Vajon milyen élet várja ott idegenben? Hogy tudok segíteni, ha bajban van? Egyáltalán elmondja-e majd? De hát nem lehetett visszatartani. “Ez az én életem!” mondta könnyedén, és ez nyomós érvnek látszott. Egyikünk se gondolt bele, én is csak később döbbentem rá, hogy a hiánya keményen meghatározza az én életemet is.

Lányom újszülött unokámmal, otthonomban

Aztán jött az unokám, fél évig védő szárnyaim alatt éltek, majd újabb reptéri, még szörnyűbb elválás. És 14 év óta még nagyon sok reptéri búcsú volt. Nincs az a telefon, vagy Skype, ami pótolná, hogy legalább hetente egyszer felugorjanak hozzám a költői kérdéssel: “mit főztél mama?” Tudjuk, hogy a kamaszoktól ennél többre nem vágyhatunk, de legalább a finom ebédért kapnék egy ölelést, és tudnám, hogy jövő héten újra látom, talán még el is mondaná, hogy éppen mi bántja, minek örül. Sokan vigasztalnak, hogy itthon, más városban élő gyerekeikkel sem találkoznak többször, én viszont a látogatásomkor 2-3 hétig is együtt lehetek a családommal. Ez igaz, de az intenzív, bensőséges együttlét ritka alkalom a munkájuk, elfoglaltságuk miatt. Viszont jó érzés, hogy némi terhet le tudok venni a vállukról ott tartózkodásom idején.

Lányom és én

Milyen előnyt élvezek az ő külföldi életükből? Csupán egyet, London megismerését, atmoszférájának, szépségének, programjainak élvezetét, néha egyedül, máskor az ő társaságukban. Ezek a közös séták, kirándulások nagyon értékesek, és ilyenkor megértem, elfogadom, hogy már ez az otthonuk. Aztán jön újabb 3-4 hónap távollét, ami megkérdőjelezi az elfogadást. Tényleg előnyös, hogy messzire szakadtak, hogy elcsökevényesedik a magyar nyelvtudásuk? Hiszen unokám egyre kevésbé beszéli, az ő gyereke talán már ennyire sem fogja birtokolni a magyar nyelvet. Elvesznek a gyökerek. 

Unokámmal

Megnyugtató azonban, hogy lányom igazi barátai a honfitársai, a magyar humort csak ők értik, segítő kezet csak ők nyújtanak neki. Talán nem kell szívet cserélnie, ha már hazát cserélt.

“S te mit mívelsz? Mi sors kíséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom, mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!”
  – Írta Tompa Mihály egy barátjának.

Annaróza

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A GYES alatt voltam a legboldogabb

Régóta vágytam gyermekáldásra.

Iratrendezés közben ráakadtam férjem 36 évvel ezelőtti üzenetére egy megsárgult papírlapon. Ekkor 3 hónapos “terhes”, de inkább várandós voltam. Jobban tetszik ez a meghatározás a boldog várakozás állapotára. Vajon milyen lesz? Fiú, vagy kislány készülődik a nagy utazásra? Ez titok volt.

Férjem államvizsgára utazott Győrbe, a Műszaki Főiskola levelező  diákjaként. Csak ezzel a levélkével tudott búcsúzni, mivel dolgoztam, és akkor még vezetékes telefonunk sem volt, a mobiltelefon pedig ismeretlen fogalom. De talán jobb is így. Amíg a hang elszáll, az sms sem örök, ez a levél megmarad, amíg én vagyok az őrzője. Írója viszont már csak a lelkemben és lányom szívében él, akinek mindössze 7 évig lehetett az apukája.

Boldogságom kislányunk világra jöttével beteljesedett, hiszen régóta vágytam erre az áldásra. A GYES intézménye pedig lehetővé tette, hogy akár 3 évig otthonunkban gondozzam, dédelgessem, és nem kellett reggelente kapkodva munkába sietni. Az ún. GYES-betegséget nem ismertem. Megtapasztalhattam viszont azt a szövetséget, amit családnak nevezünk. Mi lehet annál szebb, minthogy tanúi lehetünk gyermekünk első mosolyának, felülésének, felállásának, bútorokba, vagy kezünkbe kapaszkodó, majd önálló lépéseinek, első  szavainak ? “Feke cica sétál” – így örvendezett első mondatával másfél évesen a házmesterék macskájának.


A kialakított napirend nemcsak lányom biztonságérzetét, jólétét szolgálta, nekem is adott egyfajta állandóságot. A mindennap ismétlődő feladatok egyre gyakorlottabbá tettek, megtanultam beosztani az időmet, örömmel sajátítottam el a főzés tudományát, hiszen voltak már kosztosaim. Hamar előléptem vitaminfelelőssé, gyümölcs- és főzelékadagolásommal, férjem pedig babaedzővé vált. Például már féléves lányunkat zokszó nélkül a hideg tus alatt hűsítette szép fokozatosan  városunk strandján.  A mese, vers, ének,  bensőséges kelléke volt mindennapjainknak, és az esti lefekvéseknek: “Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.” –  Zelk Zoltán: Este jó c. verse jól érzékelteti ezt a hangulatot.

Délutánonként diavetítéssel, bábozással tanítgattuk játékosan kicsinket környezetünk világára. Akkor még nem volt gyerekellenes tett, ha időnként beraktuk a járókába biztonsága érdekében a játékaival, laporettojával. Mindennek megvolt az ideje, és helye, természetesen a mászásnak, kúszásnak is. De főzéskor a konyhában el nem tudtuk képzelni a baba szabadon engedését.

 

Nyitottak voltunk és kellemes, társas kapcsolatokat alakítottunk ki hasonló, gyerekes ismerőseinkkel akár strandon, akár parkbeli, játszótéri találkozások során. 8 hónapos kislányunkkal  először egy ún. GYES-es beutalóval utaztunk a szakszervezet jóvoltából Sopronba. Ott minden a kényelmünket szolgálta a babaágytól kezdve a mosógépig, etetőszékig. Gondtalan két hetünk alatt kirándultunk Velembe, Fertődre, az akkor divatos összecsukható Chicco babakocsival. Emlékezetes volt a bolgár tengerparti nyaralásunk is, másfél éves kicsinkkel, unokahúgomékkal, és két lányukkal. Belföldön sokszor kiruccantunk, Anikó jó kis utitársnak bizonyult.

 

36 év elrepült, immár egy 13 éves fiú nagymamája vagyok, és szeretném kiélni ezt az ősi gondoskodási ösztönt, amit egy kamasz csak ímmel-ámmal fogad, nem úgy, mint kiskorában.  De  karácsonykor, Londonban,  lányoméknál egy napra rám bíztak egy angolul és oroszul beszélő 2 éves rokon kislányt. A játék, a ritmus, a mosoly, és nevetés volt a mi közös nyelvünk. Néhány magyar mondókát, gyerekdalt is elővettem tarsolyomból, és Nyinocska  hamarosan velem együtt tapsolta hozzájuk az egyenletes lüktetést. Egy napig  “GYES”-en lehettem Angliában. Jó volt újra látni ezeket a világra csodálkozó szemeket, és érezni, hogy tudok magamból adni még így is, hogy nem érti, amit mondok.

Amikor apukája megérkezett, szegényes angol beszámolómnál többet kifejezett Nyina boldog arca. Hamarosan előkerült az okos telefon, amelyen a kislány roppant szakértelemmel kiválasztotta kedvenc gyerekdalát. Le se tagadhatná, hogy e kor gyermeke!

Annnaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ha az ember gyereke külföldön él…

Előttem is kitárult a világ!

 

 

Bloggereink közül többnek külföldön él a gyereke, mint sok szülőnek Magyarországon. Mindenki máshogy éli meg ezt a helyzetet, de valahol mégis hasonlóan. Elsőként Vica mesél.

 Lányom idestova 20 éve él külföldön. Annak idején könnyen és talán meggondolatlanul döntött, hogy Németországban bébiszitterkedik.

Persze, a fiókák kirepülnek és élik a maguk életét, de ilyen messzire elmenni! Nem zavarta el senki és semmi a családi házból, megvolt mindene, volt külön kuckója, tanulhatott, dolgozhatott volna. De ő hatalmasat álmodott. Olyan hirtelen történt, hogy azt se tudtam mondani, vigyázz magadra kislányom!

Így utólag visszagondolva, nem volt könnyű dolga. Akik azt mondták, de jó neki, mérgesen leintette, hogy mindenki próbálja ki, hogy milyen jó. Most már talán jobb, jól érzi magát, megtalálta élete célját, de mindig keményen megdolgozott mindenért.

Nem volt ott anyuka, akinek szoknyája mögé bújhatott volna. Meg kellett küzdeni a nyelvvel, hisz középiskolában nem német nyelvet tanult. Sokszor sírva keresett telefonon, mert nem tudta kiönteni senkinek a bánatát. Bébiszitterként nem volt könnyű két kamasz gyerekre vigyázni, akiknek a mamája állandóan úton volt, mert légi kisasszony volt a foglalkozása.

Szabadidejében állandóan bújta a nyelvkönyveket, hogy megtanulja a német nyelvet. Kemény évek voltak ezek. Igaz a munkájának minden évben meg volt az eredménye. Olyan helyeken nyaralt, hogy én még a térképen is alig tudtam megtalálni.

Egyszer rávett, hogy menjünk együtt nyaralni Egyiptomba. Ha nem ösztönöz, én soha, de soha nem jutottam volna el oda, abba a különös világba. Nemhogy oda, de még Németországba sem. Emlékszem, amikor az első repülőjegyet rendeltem interneten, szorongva nyomtam meg a végső megrendeléshez az „elküld” gombot, lesz a mi lesz alapon. Lányom bátorsága, kitartása engem is sok mindenre sarkalt, így én is bátrabban utazgatok a nagyvilágban, persze hozzá is, Németországba. Ennek unokám a legnagyobb nyertese, mert mindenhová viszem magammal. Tanulgatom az idegen szokásokat, jól közlekedek repülővel, autóbusszal, profi módon kezelem a számítógépet és járok-kelek határon kívül és belül. Nem kell otthon ülnöm és várnom, hogy a csodás világ bekopogtasson ablakomon.

A német nyelvet is kénytelen voltam autodidakta módon tanulgatni, ha akartam, ha nem. Muszáj volt német szavakat, mondatokat értenem, mert lányom párja úgy szólt hozzám németül, mintha az lenne az anyanyelvem.

Lányomnál Németországban

Belátom, hogy nagyon messze van kilométerekben mérve a családjától, jó lenne, ha többet láthatnám, de igazából skypon, telefonon talán többet beszélgetek vele, mint a fiammal, aki a szomszéd városban lakik pár kilométerre. Úgy érzem, hogy jól tette, hogy nem maradt itthon.

Vica

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Életemen végigvonul a zene

Visszaemlékezés egy friss zenei élmény kapcsán.

Onczay Csaba előadóestje Szegeden

 

Legyen a zene mindenkié! Ez volt Kodály Zoltán kívánsága, aminek létjogosultságát nehéz lenne vitatni, hiszen a zene, annak minden megnyilvánulása, így a könnyűzene is, lelki táplálék, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Hallgatása közben elszabadul a fantázia ismeretlen tájakra, vagy azonosul a bánattal, örömmel, ami épp a lelkünkben él. Elfojtott könnyek potyoghatnak egy elvesztett kedves személy emlékére a zene katarzisaként.

 

Az én életemen gyerekkorom óta végigvonul a zene valamilyen formában. Kezdve attól, hogy anyukám ének- és hegedűtanár nagynénje hegedűt adott a kezembe, folytatva zongoratanulásommal, (amit jobban kedveltem), közben iskolai, zenedei zenekarban való részvételemmel, majd énekkari tevékenységemmel. Nem voltam tehetség, inkább szorgalmas, mégis nagy ajándéka az életemnek a zene iránti affinitás, a harmóniák élvezete, ami sok nehézségen átsegített, és a mai napig plusz tartalmat ad napjaimnak. Épp mostanában kaptam meghívást egy régi ismerős előadóestjére. Onczay Csaba Kossuth- és Lisz-tdíjas, Érdemes Művész, (sok más kitüntetés mellett), nemzetközileg is elismert csellóvirtuóz bensőséges, lírai interpretációjú, rövid lélegzetvételű számai hangzottak el, némelyik Vígh Andrea hárfaművésszel duóban. Érdeklődésemet fokozta, hogy Csabával egy zenekarban játszottunk az általános iskolában, azóta személyesen nem láttam, de mindig hallottam sikereiről. Az én zenekari próbálkozásomat enyhe túlzás hangszeres játéknak minősíteni, ezt az alábbi képen önkritikus háttérben maradásom is jól illusztrálja.

Iskolai zenekar

 

Az esten előadott slágerdarabok, mint pl.: Bach: Arioso, Massenet: Meditation, vagy Kodály Szólószonátájának 2. tétele hallgatása közben elmerengtem a régmúlt ifjúságon, hiszen közben 70 évesek lettünk. Ez mit sem változtat a szépségre, a művészi értékekre is nyitott fiatal lelkünkön. Néhányan megjelentek ezen az esten a régi osztálytársak közül is, mintha egy titkos társaság részesei lettünk volna.  Az előadóművész, de a megszámlálhatatlan magyar zenésztársadalom is mindig lenyűgözött virtuozitásával mint rajongó, lelkes amatőrt.

 

Iskolai kórus

 

Hosszú énekkari éveim alatt olyan kiváló muzsikusok „keze alatt” dolgozhattam, mint a Zenebarát kórust alapító Vaszy Viktor szegedi színházigazgató, Pál Tamás karnagy, későbbi zeneigazgató, a japán vendégkarmester, Kobajashi Ken Ichiro, aki a hazánkban rendezett karmesterverseny győztese volt. Kivételes élmény volt a szegedi Dómban az ő vezényletével énekelni Verdi Requiemjét. Olyan híres hangok voltak oratóriumkórusunk szólistái, mint Gregor József, Karikó Teréz, Tokodi Ilona, Altorjay Tamás, Réti Csaba, Vajda Julianna, Szonda Éva, hogy csak a szegedieket említsem. Tokodi Ilona és Vajda Julianna, későbbi operaénekesek,  dr Mihálka György, szeretett Gyuri bácsink szakszervezeti kórusában velem együtt énekelték a rövidebb madrigálokat, dalokat, Kodály és Bartók műveit. Innen indultak a hírnév felé.

A talentummal való találkozásaim során is megtapasztalhattam, hogy az igazi nagyságok szerények, alázatosak úgy a zene, mint embertársaik szolgálatában.

 

Kórusbeli ténykedésem során közel kerültem az oratóriumirodalom olyan nagyjainak műveihez, mint Bach, Beethoven, Haydn, Händel, Dvorzsák, Verdi, Kodály. A Szegedi Szabadtéri Játékokon pedig az operák gyöngyszemeinek kóristája lehettem. Mindeközben olyan közösségben élhettem fiatal éveimet, melynek tagjai “egy húron pendültek”, némelyikükkel ma is ápolom a barátságot.

Ezen az archív felvételen Verdi Requiemjét Vaszy Viktor vezényli és a mi kórusunk énekel.

Kodály Zoltán fenti kívánságát ő maga indokolja nagyon szemléletesen: 

“Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.”

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nagyszülőnek lenni egy csoda

Ha feladatod van, nem érzed a korodat!

 

Közeledek a hetedik X-hez. Nem rendít meg különösebben, talán azért, mert a lelkemben egyáltalán nem érzem a kort,  mert “feladatom” van. Benedek, a kis unokám, most töltötte be a 3. évét. Ő az első, és idáig az egyetlen unokám.

 

Egy ilyen kisgyermek egy csoda. Nem azért mert szép, okos,  meg a mienk, hanem mert tényleg az. Aki már nagyszülő, biztosan igazat ad. A nagymamaság egészen más, mint szülőnek lenni. Amikor nálam van Benedek, én is “gyerek ” leszek, és ő a főnök: Nagyi  most te leszel a kutya, azután a nyuszi, most focizzunk, most ugráljunk, most rajzoljunk és így tovább. Nagyon találékony gyerek, és a nagyi  kúszik, négykézláb mászik és ugrál. Igaz, hogy itt fáj- ott fáj, de érdekes módon olyankor nem érzem.

Amikor bábszínházban voltunk, kispárnákon kellett ülnünk (alig bírtam felállni), de minden percet megért látni az arcát, ahogy figyelte az előadást. Nagyon sok dalt tud, gyermek- és népdalokat egyaránt, az anyukájának szép hangja van és sokat énekelnek. Az apukája bábszínész, emellett egy gyermek-dalokat játszó zenekarban játszik. Nem lehet leírni azt a boldogságot, amikor a koncert után odaülhet az apukája helyére és verheti a dobot.

 

Sokat beszélgetünk kettesben is és természetesen mesélek neki. Annak idején a két gyerekünket úgy szoktattuk, hogy a könyvekre vigyázni kell. Mindig azt mondtam nekik, hogy megőrzőm a könyveket az unokáimnak. Szerencsére sikerült.

Néha “elfacsarodik” a szívem, amikor eszembe jut, hogy a saját két gyerekünkkel nem tudtunk ennyit foglalkozni. Igaz, dolgoznunk kellett, hétvégén mosás, főzés, takarítás, állandó rohanásban voltunk, nem nagyon volt segítség sem. Most kipótolhatom. Képzem magam, követem a neten  a gyermeknevelési tanácsadást, sőt egy hírlevélre is feliratkoztam. Igaz  a “mesterem”, Popper Péter szerint könyvből nem lehet nevelni, ez jön az anyai ösztönnel. Teljesen igazat adok neki, de azért jól jön egy-két tanács. Készülök az unokám óvodái életére. Újabb feladatom van. Ezért nem rendít meg a közeledő 70. év.

Sári

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nagypapák és unokák – Beszédes fotók

Boldog lehet az, aki ilyen szép képeket őriz a fényképalbumában.

 

Papó, papi, tata, nagyapó, papóka, nagyatya,  nagypapi, öreg, – számtalan kedves neve van, nekem csak NAGYPAPA.

A nagypapa a nagymama oldalbordája, ki ha kell, ül csendesen, vagy éppen az unokájának fúr-farag játékot, vagy mesél a fiatalkoráról. A nagypapa legdrágább kincse az unoka.

Kár, hogy én a négy nagyszülőmből csak az anyai nagymamámat ismertem. Talán most visszaemlékezve hiányoznak nekem a nagypapák. Eljátszom a gondolattal, mit veszíthettem. Hiányzik az emlékeimből a nagypapa mosolygós, néha csodálkozó tekintete. Remegő keze, ahogy átölel és az ölébe ültet, vagy csak fogja a kezem és sétálni visz.

Aki nem ismerte nagyapját, valamit veszített. Boldog lehet az, aki ilyen szép képeket őriz a fényképalbumában. Irigykedem. A képeket nézegetve megszólaltak a szereplők. Hallgassátok, miket mondtak nekem!

A sorozat első része:

Nagymamák és unokák – beszédes fotók

 

Azért van szemüvegem, hogy jobban lássalak.

 

 

Hoztam virágot neked és a mamának is.

 

 

Megyek nagyapi, nem kell noszogatni.

 

 

Nagyapa, a puszitól meg fogsz gyógyulni.

 

Papa, te szoktál így csinálni?

 

 

Látod ezeket a képeket?  Itt még én is kisfiú voltam.

 

 

Kis unokám, látod ott fenn, a madarakat?

 

 

Ugye jó, papi, hogy tologatlak?

 

 

Van egy titkom, de ne mondd el apának, jó?

 

 

Kifestem a körmöd, és olyan szép lesz, mint az enyém.

 

 

Ugye, mi jó barátok vagyunk?

 

 

Amikor meglátogatnak az otthonban az unokáim …

 

 Vica

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Gizus boldog, az alkotás megszüntette magányérzését

 

Tevékeny, élvezhető időskor  1.

 

Léghajó – Szinyei Merse Pál festményének utánzata

 

Szürke, vasárnapi alkony öleli a piros cserepes, zöld zsalugáteres ablakokkal ellátott, fehérre meszelt falú, mesebeli házikót.

Tiszta szobájában uralkodója, kényelmes fotelében üldögél, akit mindenki Gizus néven emleget. Pedig teljes neve ősi származásra vall, azaz Gizella, mellette a keresztelésben kapott Sára is szerepel, ám azt senki nem ismeri. Minek is bonyolítanák a megszólítást? – neki teljesen megfelel a Gizus név, ugyanúgy, mint másoknak.

Jelenleg hangulata szomorkás. Mintha az égiek is osztoznának e lelki állapotban, mert tartós eső formájában együtt könnyeznek a ház úrnőjével. A társtalanság, egyedüllét okozza e ritkán tapasztalt érzést? – nem tudni. Mintha Robinzonnal cserélt volna helyet, annyira egyedül érzi magát. Ráér elmélkedni. Az ablakok csipkés függönyeinek lebbenései bíztató jelzésekként tudatják vele, hogy nincs egyedül. Minden, mi körülötte él, saját keze munkája, együtt élnek és éreznek vele. Nem csak a teljes csoda-házikó, hanem a kiskert virágai is, melyek bódító illatjukkal, szépségükkel ő érte virulnak. A kert fái gyümölcsükkel édesítik mindennapjait. A galambok kis galamb-dúcaikban neki turbékolnak. Talán még a békák esti hangversenyei is az ő álmát hívatottak elősegíteni, vigyázni.

Tulajdonképpen boldog és megelégedett lehetne. Mégis,- miért nyugtalan? Az idő könyörtelenségével hiába hadakozik. Ha életében vannak is mulasztások, azok saját akarata szerint történtek. Mindig tudta kötelességét. Első helyet a család foglalta el. Értük mindent vállalt. Többet tett gyakran azokért is, kik azt meg sem érdemelték, távolabbi rokonok esetében.  Miközben nagymamáját, majd szüleit gondozta a ház összes tennivalóival együtt, melyhez társult a mezei, kerti munka is, valamint az állatok ellátása, soha nem jutott eszébe az idő múlása. Ma már tudja, hogy egyedül csak saját magának nem biztosított időt. Mégsem hibáztatja ezért a sorsot, mert neki ezt kellett tennie, számára ez így volt természetes.

Élete folyamán edzette, tanította az a sokféle tevékenység, melyet nap, mint nap folytatott. Neki mindig voltak céljai, melyek tartalmat adtak életének. Ezek szerint akár virág-kertész is lehetett volna, vagy növények nemesítője, oltásokkal, új fajok kísérletezésével, továbbá állat gondozó és tenyésztő, nem beszélve az orvosi nővér szerepéről. Lehetett volna híres varrónő, lakberendező, népi hímzések tudója. Mennyi kalocsai mintás kézimunka és erdélyi nagyírásos gyönyörködtető mintái ismertek családja és baráti köreiben. Legutóbb a festményekhez hasonló gobelinek sokasága került ki kezeinek munkái során.

Ars poetica – gobelin

Amióta a kis családtagok felcseperedtek, elkerültek mellőle, felmenői örök álmukat pihenik a temetőben, egyedül maradt, ritkán látogatják azok is kikért egykor akkora áldozatokat vállalt. Érzi, hogy változtatnia kell egyhangú életén. Nem tétovázik. Egyik nyugdíjas klubban megtalálta saját társaságát, kik hasonló állapotokat éltek át, mint ő, és még a jelenük is hasonló. Tőlük még arra is késztetést kapott, hogy kézimunkázása mellett próbálkozzon az írással is. Történeteket örökítsen meg saját, vagy mások életéből, a rég múltról, vagy éppen a jelen élet visszásságairól. Megpróbálta. Néhány érdekes szösszenet már fiókjában lapul, szabadulásra vár.

Miközben gondolataiban hasonlókról elmélkedik a szürke felhőkből aláhulló könnyszerű esőcseppek láttán, egy erős villámlás, mit menydörgés követ, gyors cselekvésre készteti. Fiatalos könnyedséggel bezárja a kitárt ablakokat. Utána már csak az andalító morajlás hallatszik, amint a piros cserepes tetőről a víz, ereszen és csatornán át utat tör magának és megtölti az oda helyezett nagy dézsákat, melyek igen alkalmasak a növények locsolására. Nála mindennek célja van. Takarékosan használ fel mindenféle természeti adományt:- a vizet, a szelet, növényi komposztálókat, pincét, padlást, egyszóval mindent.

Kis, csillogó konyhájába érve, előkészíti saját vacsoráját, a gyűrődésmentes abroszon tálalva elfogyasztja azt, miközben újabb ötlet, sőt elhatározás fogalmazódik meg gondolataiban.

Napraforgók – festmény

Valamelyik társától hallotta, hogy „a cselekvés, a kétségbeesés ellenszere„. Ő nincs kétségbe esve és mégis cselekedni fog. Dönt. Újdonságra van szüksége. Mi legyen az, mit még nem próbált életében?

Miután szemei sem a régiek és már olvasáshoz és az apró öltésekhez szemüveget használ,- no nem azért, hogy a dioptria, mint tekintélyt kölcsönző mértékegység elősegítse kinézetét, hanem mert szüksége van arra. Döntése a festészet felé fordul. Festeni fog! Hadd ámuljanak társai, családtagjai, ha majd sikerül amatőr (műkedvelő) módon elsajátítani valamit, amit eddig csak álmélkodva csodált.

Hóemberkék – festmény

Elhatározását tett követi. Hónapokon át eljár egyik művelődési központba, ahol festőkör működik és a szükséges alapfogalmakat gyorsan el is sajátítja. A grafikáról, szénfestésről áttér a vízfestésre is, amit rövidesen már felvált akril és olajfestésre. Máris születnek alkotásai. A kis pitypang virágtól, a fehér fodrozó habokat jelképező tenger látványáig. Tisztában van azzal is, hogy munkájának értéke meg sem közelíti az eredetit, de az ő számára igenis értékes, mert az sajátja, hozzá tartozik. Fő értéke az élvezettel végzett cselekvés, mi egész lényét átjárja munkavégzés közben, ami egyre  tökéletesedik olyannyira, hogy már mások számára is láthatóvá válik.

Boldog és megelégedett. Eltűnt a magány érzése. Idejét hasznos kedvteléssel tölti ki. Ez egyben roppant szórakoztató is. Azt is érzi, hogy ő nem vetélkedik, holott már tudja, hogy az élet nem „a döntő”, csak hétköznapi vetélkedőkből áll. Ennek ellenére arra készül, hogy munkáiból bemutatót tartson klub-társainak, nem azért, hogy kérkedjen új hobbyjával, hanem azért, hogy őket is ösztönözze hasonló cselekvésekre.

Valóban, amint az ember éveivel együtt egyre bölcsebbé válik, azt is megérzi, hogy mások számára mi az, ami fontos. Megpróbálja mindezt tudatosítani különböző formákban, érthetően, csábítóan.

Lesznek-e követői? – Reméli, hogy IGEN!  – Hát…. úgy legyen!

 Buzsumama

 

 Az írás a  Régiségeknek blog ’Tevékeny, élvezhető időskor’ pályázatának  díjazottja lett.

 

 

 

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Írásban, festésben, sportban teljesítették ki életüket pályázóink

Tevékeny, élvezhető időskor – Pályázati eredményhirdetés

 

Örömmel  adjuk közre a jó hírt, hogy Tevékeny, élvezhető időskor pályázatunkra sok értékes pályamű érkezett.

A pályázatok közül az alábbiakat jutalmaztuk, ezek az írások az elkövetkezendő hónapokban folyamatosan  megjelenésre kerülnek a blogunkban és facebook csoportunkban. A nyertes pályázókat könyvjutalomban részesítjük. Az alábbi felsorolás nem a  helyezést jelenti.

 

Péntek Zsófia egy küzdelmes élettel a háta mögött, nyugdíjasként valósította meg gyermekkorától dédelgetett álmát, hogy néprajz kutató és  író lehessen.

Izsák Ildikó fiatalon feladni kényszerült álma valósult meg: versei, meséi, novellái  és receptjei jelennek meg és vallja, hogy az álmokat nem szabad feladni.

Bondár Zsuzsanna írásának hősét a festőkörben tanultak töltik el boldogsággal és megelégedettséggel. A festegetés és műkedvelő írás nyomán eltűnt nyomasztó magány érzése is.

Huszka Éva korhatár előtti nyugdíjba vonulását követően szerzett mesterdiplomát,  és még  teli van nagy tervekkel.

dr. Feleky Gáborné egy „csoda” folytán, majd kemény edzésekkel hatvanon túl számos érmet, serleget nyert el versenyeken, sporteseményeken.

 

Gratulálunk a nyerteseknek és köszönjük, hogy „klaviatúrát ragadtak” ! Azok a pályázatok, amelyeket nem jutalmaztunk, sajnálatos módon nem feleltek meg a pályázati kiírásunk követelményeinek.

E remek írásokból olyan Régiségek életútja bontakozik ki, akik idős korukra kiteljesedtek, és valamilyen tevékenységet szenvedéllyel, örömmel végeznek. Többen a pályázók közül ifjúkori álmaikat valósították meg, vagy folytatták fiatalon elkezdett, de megszakított, áhított hobbijukat, szenvedélyüket. Ezek a sorsok jól példázzák azt is, milyen sokféle módon éljük meg idős korunkat és milyen változatos lehet az a hasznos, élvezetes tevékenység is, melyben idős emberek örömüket lelik. Az írásokból kirajzolódó lendületes, tevékeny életpályák   alátámasztják  nézetünket, hogy ez a mostani idős nemzedék nem akar észrevétlenül megöregedni, hanem az utolsó évtizedeiben is élvezni akarja az életét, hasznos és aktív akar maradni, beleszólva a világ dolgaiba. Reméljük, hogy példájuk bátorítóan hat olyanokra is, akik túl az ötödik, hatodik, hetedik  X-en még nem találtak magukra és mintákat keresnek. Mert változtatni, újrakezdeni soha nincs késő!!!!

Kérjük olvasóinkat, hogy kövessék figyelemmel ezeket az írásokat az elkövetkező hónapok folyamán, mert olvasmányos, izgalmas élettörténetek bontakoznak ki előttünk.

              Régiségeknek blog zsürije

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Az anyai simogatás

Tudom, hogy szeret, de sosem simogatott meg. Arra gondoltam, végre megkérem, hogy pótolja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Édesanyám nagy-akaratú, kemény asszony, de sajnos mostanában – főként fizikailag – legyengült, és képtelen egyedül ellátni magát, ezért két hónapja nálunk van. (Írtam már róla a hosszú élet titkával kapcsolatban.) A közös életünkre visszagondolva csupán egyetlen dolgot hiányolok a mai napig – azt, hogy sohasem simogatott meg. Pedig tudom, hogy szeretett és szeret, de mivel ő sem kapott az anyukájától simogatást, úgy vélte minek az, nincs rá szükség. 

 

Arra gondoltam, hogy végre megkérem, hogy pótolja ezt nekem. Szeretném a kezét a fejemen érezni, hogy emlékezni tudjak rá, ahogyan az édesapám nagy, meleg, simogató kezére a mai napig szívesen gondolok vissza. Anyukám először nagyon meglepődött, azután majdnem sírva fakadt (nem láttam még sírni), és azt mondta, hogy soha nem gondolta, hogy ez ennyire fontos lehet nekem, és nagyon sajnálja, hogy elmulasztotta. Azóta nem múlik el nap simogatás nélkül, és mindezt már ő maga kezdeményezi. Sokat beszélgetek vele a régmúlt időkről is, mert azokra nagyon jól vissza tud emlékezni, és készséggel mesél is róla.

 

Szomorú dolog amikor az ember anyukájából egy kicsit a gyermeke lesz. Próbáljuk meg ennek a pozitív oldalát nézni, és örüljünk neki, ameddig csak megtehetjük. A súrlódásokkal teli, időnként bizony fárasztó együttlét során olyan eseményeket élhetünk át, és pótolhatunk, amire a hátralévő életünkben egészen biztosan büszkék leszünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!