Régiségeknek

A kis dolgok nagynak számítanak

Amikor egy törlőkendő javít a beteg közérzetén

Kedves, régi barátnőmet látogattam meg a minap. Amióta idős, beteg édesanyját otthon ápolja, gyakrabban ugrom fel hozzájuk. Ifjúkori barátnők lévén Katával, jól emlékszem azokra az időkre, amikor sokat voltam náluk, együtt tanultunk estébe nyúlóan. Ilyenkor barátnőm édesanyja mindig valami finom vacsorát készített nekünk, tanulástól elfáradt diákoknak, vagy valami sütit készített be, hogy azt rágcsáljuk tanulás közben.  A barátság Katával később is megmaradt, s bár életünk más irányba vitt bennünket, miután a gyerekek mindkettőnknél kirepültek otthonról, kezdtünk újra gyakrabban összejárni.  

Kata életének egy nem várt fordulata következett be nemrég, amikor anyukája hosszas betegeskedés következtében annyira leesett a lábáról, hogy nem lehetett tovább otthon egyedül hagyni, így Kata magához vette őt a lakásába, hogy otthon ápolja. Azóta én is gyakorta felnézek hozzájuk, hogy az ágyhoz kötött Edit néni életébe egy kis színt vigyek, s barátnőmet addig néhány órácskára mentesítsem az egész napos betegfelügyelet alól.

Legutóbbi látogatásomkor saját süteményemmel állítottam be hozzájuk, amit Edit néni örömmel megkóstolt, majd a régi dolgokról beszélgettünk, hogy milyen volt, amikor fiatal volt és mi gyerekek voltunk. Ilyenkor mindig jókedvre derül, feledve komoly betegségét, kiszolgáltatott helyzetét. Ebben a viszonylagos jókedvében vont bizalmába elpanaszolva, hogy állapotának egyik legnehezebben elviselhető panasza az inkontinencia. Könnyekkel a szemében, de nevetve mondta el, hogy azt játsszák a lányával, hogy megfordult a helyzet, most Kata az ő anyuka, ő pedig a kisbabája, akit pelenkázni kell.  Jót mosolyogtunk ezen a derűs-bús helyzeten.

 

 

Aztán látva, hogy nem terelem másra a szót, megmutatta az ágyban, a keze ügyében lévő Tena nedves törlőkendő csomagot és elárulta, hogy ezt nemrég használja és előnyös változásokat tapasztalt. A vizes, szappanos mosakodás és a törlés nagyon kikezdte a vizelettel szennyezett bőrfelületét, de most úgy érzi, hogy a vastag törlőkendő puha felülete sokkal kellemesebb, szárítani sem kell a használat után. Sőt ezekben a meleg napokban a törlőkendőt nemcsak intim területeken használja, hanem a karját, arcát is felfrissíti vele. És még az is jó dolog, magyarázta, hogy a törlőkendőt használat után az ember egyszerűen kidobja, és nem kell kimosni, mint egy textilanyagot. – Tudod, az én állapotomban ezek a kis dolgok nagy dolgoknak számítanak, mint a pici babáknál is, hogy ne pirosodjon ki a popsijuk. Valóban úgy láttam, hogy ez az apró változás reményekkel töltötte el. Jókedvűnek láttam, amikor barátnőm hazaérkezésekor elbúcsúztam tőle.  

Amikor kikísért, Kata még elmondta, hogy a bőrviszketés és irritáció valóban sok gondot okoz édesanyjának, és, úgy tapasztalja, a folyadékkal átitatott, speciálisan kialakított szálakból készült Tena nedves törlőkendő kíméletesen tisztítja és hidratálja a bőrt, így akár az egész testterület tisztítására is lehet használni. – Örülök, ha ezzel a kis dologgal is tudom javítani beteg anyám közérzetét – mondta.

Útban hazafelé elgondolkodtam azon, milyen ritka dolog manapság, hogy valaki ilyen szeretettel és törődéssel ápolja szüleit otthonában.  – Anyám felnevelt, aztán a gyerekeim nevelésében vette ki alaposan a részét, amióta az eszemet tudom, mindig mellettem állt. Ha most neki van szüksége az én segítségemre, mellette van a helyem – csengtek a fülembe Kata szavai.

                                                                                                       X

Cecilia

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ballagnak az unokák

 Életünk a ballagások sorozata

 

Fülemben a régről ismert dallam szövege: Ballag már a vén diák, tovább, tovább…..Már nem is gyermekeim, hanem unokáim ballagása alkalmával élem át egykori emlékeimet.

Úgy tűnik, hogy a ballagási szokások kibővültek: a legfiatalabbaknak, a kis bölcsiseknek is rendeznek ünnepséget, akik  legszívesebben szüleik ölelő karjaiban megpihenve élik át ezt az ünnepséget.

Képzeletem végigszáguld a legelsőtől a legutolsó ballagásig, amikor a „ballagó” kénytelen segítséget is igénybe venni.  Az utolsó ballagás már egy másik hazába visz, – az örökkévalóságba.

Mondhatni, hogy életünk ilyen módon a ballagások sorozata: óvodából, iskolából, majd mint érett diák az érettségivel, vagy a főiskoláról,  egyetemről egyenesen a nagybetűs életbe, ahonnan már a végső állomáshoz érve nincs több ballagás. Ám ezek az életszakaszok ballagásokkal tűzdelve örökké emlékezetesek maradnak minden ember számára.

Még akkor is tisztán él emlékezetében, amikor már négy szemen át tekint a régi felvételekre, melyek kisgyermekként, majd a változások közepette tükrözik a meghatározott idő szereplőit, valós mivoltukban. Az is előfordul, hogy nem sikerül visszaidézni a volt társak nevét, bár a velük kapcsolatos emlékképek élesen előtolakodnak, furcsa módon jobban megmaradnak.

Az is csodálatos, amikor az unokákban saját fiatalkori vonásainkat véljük felfedezni. Ilyenkor büszkeség dagasztja keblünket, hogy lám, ő hozzánk tartozik, látnivaló, hogy életünknek van folytatása. Ez a tény még hangsúlyozottabbá válik akkor, amikor az a drága leszármazott élete céljaként valamelyik nagyszülő foglalkozását önként választja. Ez esetben az átélt tapasztalatok birtokában még bölcs tanácsokkal is elláthatja utódját. A folytonos változások közepette is mindig akadnak örök értékű tanítások az életben, melyeket érdemes figyelembe venni.

A többszöri ballagások, mégis „egyszeriek” azaz egyediek, mert egyszer ballaghatsz mint óvodás, iskolás, és így tovább, tehát ezek vissza-nem-térő alkalmak. Ezért is méltó azokat ünnepeink közé sorolni, mint életünk előadásait, melyeket csak egyetlen egyszer játszhatunk el.

Ha már nem mi vagyunk főszereplői a ballagásoknak (mert mi már elballagtunk), csupán résztvevői, csodálói, megkönnyezői, abban az esetben vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy sikerült megélnünk hasonló, magasztos pillanatokat, ahol utódaink jövőképe már körvonalazódni látszik.

Ha az utána következő küzdelmeiknek nem is lehetünk szemtanúi e földön, akkor majd odafentről követjük, és az éteren át küldjük feléjük jókívánságainkat, melyeket bizton remélünk, hogy megfogannak!

Zsazsa

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Orvosnőként Afrikában

 

Egy 40 évvel ezelőtti nigériai “kiruccanás” emlékei

 

        Ahogy mennek az évek, megszépülnek, kopnak, elfelejtődnek az emlékek. Vajon mire emlékszem 40 évvel ezelőtti, Nigériában töltött 3 évemből?

         26 éves voltam. Befejeztük férjemmel az orvosi egyetemet és ő azonnal kiutazott dolgozni az észak-nigériai Kanoba. Én még egy tanévnyit belgyógyászaton dolgoztam itthon, (mert a gyermekgyógyászaton, ahol szerettem volna, nem volt hely), majd 2 és fél éves kislányommal utána utaztunk. Természetesnek vettem az élet adta lehetőségeket, nem kutattam vagy olvastam utána, nem feltételeztem nehézségeket. Megkaptuk az oltásokat, szedtük a malária elleni tablettákat. Írtam a férjemnek, hogy mikor érkezünk, és elindultunk. Életem első repülős útja volt, kisgyerekkel és két 36 kilós bőrönddel. Ez kb. 4000 km, 6 órás út, 2 átszállással, 3 repülővel!

Kano óvárosa

          Zürichben simán átszálltunk. Rómában viszont sehol nem láttam kiírva a repülőnket. Gondoltam, majd bemondják, mikor, honnan indul az enyém. De nem mondták. Egy órát még türelmesen vártam, aztán meg akartam kérdezni az információt, ami elég messze volt. Csomagokat, gyereket nem akartam cipelni. Szétnéztem, láttam egy beöltözött apácát, gondoltam, ő csak nem lopja el a gyerekemet és rábíztam. Kiderült, hogy máshogy jár az órájuk és már szállnak is be a gépbe. Az volt az utolsó járat Kanoba, legközelebb 1 hét múlva ment oda repülő. Elértük! Már majdnem megérkeztünk Kanoba, leszálláshoz készülődtünk, amikor mindenki csendben lett a gépen, az ablakoknál álltak (kivéve minket, mert nem értettem, mit mondott a pilóta). Kint piros volt az ég, hurrá, apuka tűzijátékkal vár, mondom a kislányomnak. De nem az volt, hanem villámlás, vihar, ami miatt keringtünk a levegőben és nem engedtek leszállni, még az is bizonytalan volt, hogy sikerül-e a leszállás. De ezt csak ott tudtam meg, így végig nyugodt voltam. Férjem várt, bár nem kapta meg az üzenetet, de ez volt a hónap utolsó járata és kijött a magyarokkal, hogy hátha jövünk…

Kano

            Kanoban egy hotelben laktunk fél évig, az állam fizette.  Kano egy hausza sivatagi nagyváros. Nagy dohányos férjem az áprilisi homokviharban fulladt be, egy hónapig kórházban kezelték, (ezt csak utólag mondta el) és akkor szokott le a cigiről, végleg. Fél év múlva az akkori fővárosba, Lagosba költöztünk le. Kevés pénzünk volt, a repülőjegy drága volt, hálókocsis vonattal mentünk északról délre. A 36 órás út sivatagból indult (max. 50 km/óra vonat sebességgel) és az óceánhoz közeledve dzsungelbe ment át. Csodálatos látvány volt! Ablakok zárva, csak a sín volt, körben sűrű, áthatolhatatlan/átláthatatlanul buja növényzet,  és nagy páratartalom.

A modern Lagos

         Lagosban a férjem az államnak dolgozott,  nekem még  pár hónapot gyakornokként el kellett töltenem a sebészeten (égési sérültekkel, urológián és ambulancián) és szülészeten (leginkább fülöp-szigeti kollégákkal teamben). A szülészet felkeltette az érdeklődésemet, bár ott szülésznők vezették az ambuláns szüléseket. Olyan sok szülés volt, hogy az asszonyok még aznap haza mehettek. Az orvosok csak a komplikált, műtétes szüléseknél vettek részt vagy terhességi mérgezéses, eszméletlen állapotban lévő vajúdók mellett.

 

lagosi asszonyok

             Ebben az időszakban lettem újra terhes. Mondták, hogy elszámoltam, mert nagyobb a terhesség a számítottnál, de én erősködtem, hogy nem. Aztán 5 hónaposan erősen vérezni kezdtem, ultrahang még nem volt, és hogy ne haljak meg, egyik karomban vérátömlesztés ment, (akkor még nem hallottunk a vér útján terjedő betegségekről!) a másikban vetélést megindító infúzió. Iker kisfiúkat vetéltem el, ezért volt nagyobb a terhesség. Lelkileg nagyon megviselt. Egy csodálatos, lelkiismeretes, német főorvosnő volt az orvosom, ott láttam először nőt szülészként dolgozni. Amikor aztán letöltöttem a gyakorlati időket, megkérdezett az akkori nigériai főnököm, hogy milyen szakmát választanék? Mondtam, hogy a szülészetet. Akkorát nevetett, hogy majd leesett a székről! „Maga bármi lehet, csak az nem, ilyen törékeny testtel!” Mert hogy ez ott is férfi szakmaként volt elkönyvelve.

Piac

             A következő fél évben, a rendszeresen szedett malária elleni gyógyszer ellenére, a kislányommal egyszerre, kétszer is maláriások lettünk. 3 napig szinte mérhetetlen láz, hidegrázás (alig tudtunk feküdni az ágyon), olyan gyengeség, hogy ülni is alig bírtunk, de tudtuk, hogy mi a  bajunk, kaptunk rá gyógyszert és a 4. napon már jól voltunk.

            A kislányomat egyszer kórházba kellett vinni, mert ivott az udvaron a gyerekekkel együtt az esővízből, hasmenése lett és akkor éppen kolerajárvány volt. A kórházban csak nekem engedett infúziót bekötni, de ahogy bement a folyadékpótlás, már vittem is haza, mert láttuk az igazi kolerásokat. Kislányom megtanulta az oviban yoruba nyelvet, a piacon ő segített nekem vásárolni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy melyik nap, ki megy érte. Egy este jön haza a férjem egyedül. Hol a gyerek? Nem nekem kellett elhozni? Futás az oviba, ami már bezárt. Az óvó néni magához, haza vitte, tőle hoztuk el.

Nigériai barátaink

       10 ágyas luxus magánkórházban kezdtem dolgozni, (ambuláns belgyógyászati ellátást végeztünk), amit csak a gazdagok tudtak megfizetni, a szakács kívánságra főzött és bármikor fogadhattak látogatót, aki ott is alhatott… Volt a főnök, egy kolléga és én. Egyszer a főnök elutazott külföldre egy kongresszusra és ránk bízta a házat. Észrevettük, hogy alig jön beteg. A recepciós  elküldött mindenkit, mert lusta volt dolgozni. Amikor rájöttünk a kollégával, elbocsátottuk és újat vettünk fel. Ezután ismét nagy lett a forgalmunk.

              Hozzászoktunk a víz-és villany kimaradáshoz, a szabályok nélküli közlekedési dugókhoz, ahol az erőszakosabbnak volt előnye, és ahhoz is, hogy esős évszakban a rossz csatornázás miatt akkora volt az úttesten a víz, hogy befolyt a kocsiba. De felejthetetlenek voltak az óceánparti és pálma erdei kirándulások!

közlekedés Lagosban

              Ahogy haza jöttünk, terhes lettem. A férjem úgy kalkulált, hogy lány, fiú-fiú után csakis lány következhet, de FIÚ lett. Kislányom látva az örömünket, a csaknem 6 évvel fiatalabb, növekvő, rosszalkodó öccsének bosszúsan többször említette, hogy „ha az ikrek megmaradnak, te most nem lennél”. Ilyenkor a kisfiam megkérdezte, hogy „anyu, tényleg?” „Hát, nem is tudom – válaszoltam- de jó, hogy vagy!” A gyerekeim azt mondják, ők négyen voltak testvérek.

                Kinti hitetlenkedő főnököm jóslata ellenére szülész lettem, nőként, és 33 évig dolgoztam. A meg nem kapott gyermekgyógyászat helyett többet kaptam: anyákat és újszülötteket is.

               Visszagondolva, nagyon bátor lehettem 40 éve, nem tudom, most vállalkoznék-e rá, de végül is mindig minden megoldódott időben és a rossz események is valami jónak lettek a kiindulópontjai. Ennyi emlék maradt meg a 3 éves afrikai „kiruccanásból”. Most még az akkori negatív eseményeken is mosolygok és örülök, hogy mindez megtörténhetett velem.

Kárméla

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Emlékfoszlányok egy többgenerációs otthonról

Amikor az emberek még otthon születtek és haltak meg ….

 

Amint az ember halad az időben, korban, mindinkább a múltból keres erőforrást, amelyből (bevallva, bevallatlanul) mindig is táplálkozott. Az emlékek a több generációs családi házba vezetnek vissza, ahol gyermekkoromat töltöttem. Néhány epizódot vetek csak fel ezekből.

 

Történt egyszer – még nem volt fizető-eszközként bevezetve a Forint – Édesanyám elküldött a boltba, hogy hozzak onnan élesztőt (mert a kenyér dagasztásához az bizony kellett). Adott is egy tyúktojást a kezembe, hogy azért hozzak annyi élesztőt, amennyit adnak érte. Felbátorodva a feladat és a kihívás adta lehetőségen, kezemben a féltve őrzött tojással elmentem a sarki boltba élesztőért. Ott illedelmesen köszöntem, és kértem a boltos bácsit, hogy ezért a tojásért adjon nekem élesztőt. – Na nézzük, hogy a tojás fizetőképes-e? Horkant fel a kereskedő.

A boltban fel volt akasztva egy petróleum-lámpa, amely egész nyitva tartás alatt világított. Ez volt az ellenőrző eszköz, ami felé tartva a tojást átvilágította, és megállapította, hogy az mit is ér, vagy éppen „fizetésképtelen”. Rendben volt az általam hozott tojás, és az élesztővel vidáman hazabandukoltam.

 

Sajnálatos gyász esemény történt családunkban. Nagyapám, aki az érseki kastélyban portás és egyben szabó is volt (ez volt eredeti mestersége), 1952. február 13-án meghalt. Akkortájt az emberek otthon születtek – jómagam is -, és otthon, szeretteik körében is haltak meg. (Irigylem az őseimet). Az azt követő gyász-év – mert hogy akkor még ilyen is volt – leteltével éppen 1953. nagypéntekén zörgetnek az utcaajtón (ami egyébként napközben sosem volt bezárva). Egy katonatiszt állt az ajtóban és „közölte”, hogy elhunyt Nagyapám megüresedett szobájába ő és neje beköltöznek. Erről valamiféle írást is mutatott. Nem volt mit tenni, hát költözzenek be! Következésképpen Nagymamám egy szobát lakhatott, és a konyhát, a hagyományos fatüzelésű sparherttel közösen használták.

Így éltünk, aztán össze is barátkoztunk, és még akkor is – évtizedekig – tartottuk a kapcsolatot, amikor már néhány év múlva un. tiszti lakásba költöztek. Nem felejtem, hogy Apám elhunyta alkalmával 1993-ban, az evangélikus istentiszteleten nagyobbik lányuk megjelent, és részvétét fejezte ki nekünk. Egyszerű számítással 1953 és 1993 között 40 év telt el, és ezt valaki – mint egykoron befogadott – megtiszteli és megbecsüli a befogadó emlékét !!! Hol is tartunk ma rövidkére, esetleg érdekeink mértékére és időtávlatára szabott emberi kapcsolatainkban ???

 

Visszatérve a több generációs otthonra, a már említett Nagyapám öccse, Pista bácsi, szakmáját tekintve bádogos volt. Egy műhelyt is kialakított a hátsó, másik utcára szóló tégla-kerítésnek „támasztva”, ahol mesterségét gyakorolta. (Megjegyzem, hogy a kalocsai „Nagytemplom” – manapság Főszékesegyháznak nevezik – tetőzetének bádog borítását is ő készítette, még az 1930-as években). Engem, mint fiú gyereket, nagyon is érdekelt az általa művelt tevékenység. Ezért naphosszat ott voltam a műhelyében és lestem, figyeltem, hogy mit és hogy is csinál.

Ekkortájt a műhelyben csak foltozni való vödrök, fazekak és egyéb apró háztartási fém edények fordultak elő, nagyobb munkák már nem adódtak. Ám a szerszámok kezelését és az azokkal való műveleteket, a fogásokat, azt, hogy mikor mekkorát és milyen kalapáccsal milyen irányból kell ütni a lemezre (bádogra), máig nem felejtem el. Ha ilyen munka vetődik fel, bátran – ösztönösen – alkalmazom azokat (mindig sikerrel), pedig csak láttam és néztem mindazt, amit csinál. 

Alajos

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Szamária szurdok, mint terápia

 

Az egészségem visszaszerzése mellett, életre szóló élményt is kaptam.

 

Gyerekeim 18 éve ki- és elrepültek  a szülői fészekből. Mivel életemet addig is ők töltötték ki, a hiányuk igen nagy űrt hagyott maguk után. Munka terápiába kezdtem. Volt egy fő munkám és két  mellékállásom. Így minden napom le volt kötve, a hétvégék is. 

Évente volt orvosi alkalmassági vizsgálat, minden rendben volt. De a gyerekeim elutazása után 3 évvel a vérképemben volt egy kóros érték. Felére csökkent a fehérvérsejt számom. Mondta is a doktornő, hogy ezt sürgősen rendezni kell, mert így gyengül az immunrendszer. Menjek el pihenni, szabadságra, szedjek vitaminokat és egy hónap múlva ismételjük meg a vérképet és ha kell, más vizsgálatokra is elküld, hogy nincs-e a háttérben komolyabb betegség. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek, 50 éves voltam. Komolyabb betegség? Hiszen semmi bajom! Beindult az önvédelmem.

​ ​Tudtam, hogy a stressz a mellékvesét “pofonvágja”. Mi lenne, ha ÉN adnék neki egy másik pofont egy jó nagy stresszel? Valami fizikai megterhelés kellene, ami jól kifáraszt és ami után kiderülhet, hogy beteg vagyok-e vagy csak kimerült. Hegyet kellene mászni vagy kirándulni egy nagyot. De milyet és hol, hogyan?

Kapóra jött egy krétai egyhetes, csoportos, szervezett üdülés ötlete, melynek fakultatív programja volt egy kirándulás a Szamária szurdokba. Ez az! Egy kis kirándulást kibírok, még jól is fog esni egy kis mozgás, szép vidék, egy csomó élményem lesz. Üdüléshez készültem, vittem azért egy sportcipőt, olyan hétköznapit, de semminek nem olvastam utána. Minek? Kirándulni megyek. 

Ahogy megérkeztünk Krétára, az idegenvezető  kérte a jelentkezőket a másnapi szurdoki kirándulásra. Az 50 magyarból ketten jelentkeztünk, hasonló korúak, a fiatalok nem. Az útitársam egy magyar nemzeti park férfi vezetője, aki valami ritka, csak ott honos sast akart látni és fényképezni. 

Másnap kora reggel busz vitt fel minket a szurdok bejáratához. Tehát nem lentről mászunk felfelé, hanem fordítva, északról délre, lefelé a tengerhez. Az útitársam mondta, hogy vegyünk ott egy bazárban sapkát a meleg ellen. Meleg? 12 C volt délelőtt 9-kor. Na jó, vegyünk, ezen ne múljon. Aztán elmondta az idegenvezető, hogy 10-kor indulunk, mindenki a saját tempójában megy lefelé és este 6-ra mindenki érjen le a tengerhez, mert onnan indulunk vissza a szigetünkre hajóval. 8 órát fogunk menni? Ki volt írva: Szintemelkedés: 1250 m (csak lefelé). Mi tart akkor olyan sokáig? 

Elindultunk 10-kor. Mindenféle nemzet, sokféle nyelv, mindenki figyelt és segítette a másikat. Lehelé mentünk, az elején gyorsan ment. Néhol korlát, máshol semmi. A sima talajt felváltotta a nagy darabos köves. A lefelé úton csúszott a lábam a sportcipőben előre.

​ ​

Melegedett az idő. Sapkát fel. Patakokban folyt rólam a víz. Szerencsére voltak kijelölt vízivó helyek, így csak addig kellett kitartani a kulacsunknak. Csodálatos madárhangok, sosem látott állatok, a fantasztikus, eredeti természet szépsége elbűvölt. Nőtt a páratartalom. S​űrű, meleg volt a levegő. De még volt árnyék. Kis patakokon fából készült hidakon át haladtunk.​ Szememmel kerestem sasvadász társamat, aki nagy boldogan hol itt, hol ott kurjantott, ha meglátta és fényképezte madarát. 

Már 4 órája gyalogoltunk, amikor elértük a nagy pihenőt, ahol fedett, árnyékos hely és turista szállás is volt. Mentünk volna tovább, amikor többünknek felajánlották, hogy az út második felét öszvér háton is megtehetjük, ha fáradtak vagyunk. Még csak a felénél járunk? Hiszen folyton azt lestem, hogy két égig érő, több száz méteres sziklafal között hol a rés, mert a mögött már a tenger lehet. Persze, gyalogoltunk tovább.

 De olyan volt, mint egy délibáb. Láttuk, mentünk, aztán semmi, majd újabb szikla, újabb rés és a tenger sehol. Volt, ahol csak 2 talpnyi volt az út szélessége, mellette szakadék és közben futva húztak el mellettem idősebb férfiak és nők. Kérdeztem, ezt hogy csinálják? Maratoni futók, mondták. Az út utolsó harmadában már nem volt árnyék… Keményen tűzött a 35-40 C közti Nap és áldottam a sapkámat! Izzadtunk, koszosak, fáradtak voltunk, a cipőm ismeretlen színű, a lábam érzéketlen. 5:50-kor megláttuk a tengert!  A már leért társaink a tengerparti kávézóban várták az újonnan érkezőket és mindenkit megtapsoltak. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, hiába nem értettük egymás nyelvét. Nevettünk, ölelkeztünk, boldogok voltunk. 

Hajóval ​visszaérve a ​partmenti kis apartmanomhoz,​ rögtön megszabadultam a cipőmtől, csak ültem a homokban és áztattam a lában a hideg tengerben.​ Három lábujjam  gyanúsan piros volt.​ Biztosan a folyamatos cipőben csúszástól. Aztán másnap lila lett, aztán fekete és 3 hónap alatt leesett 3 körmöm, majd újak nőttek. Ez volt a tandíj. A hét további részében csukott szemmel emlékeztem arra a csodára, amit a szurdokban láttam, amit sosem felejtek el, páratlan élmény volt!

Amikor hazajöttem, gondoltam, utánanézek interneten annak, ahol jártam. Teljesen elképedtem!  “Túra távja: 16 km” Ha ezt tudom, bele sem kezdek. “A Szamária szurdok bejárásához a kevés árnyék miatt fejfedő, némi ivóvíz és egy jó túracipő feltétlenül ajánlott –  ám, aki végigsétál az útvonalon, biztos lehet benne, hogy fárasztó, ám felejthetetlen élményben lesz része.” Ez igaz!

Szabadságom után tökéletes lett a kontroll vérképem! Mondta is a doktornő, hogy jót tett a pihenés (!).  Bár minden vizsgálatba beleegyeztem volna, mégis jó volt​ a lelkemnek, hogy én is tehettem valamit magamért és az egészség mellett életre szóló élményt is kaptam ajándékba!

 

Kárméla

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Anyukám! Engedd, hogy vigyázzak Rád!

 

 

Orgona ága…. egy dédnagymama köszöntése

 

Anyukám! Fogadd szeretettel köszöntésem! Tudom, Neked az a legnagyobb ajándék, ha Veled vagyok, és azt szeretnéd, hogy mindig melletted legyek, mert egyedül nehéz az élet.

A napok úgy rohannak, hogy észre sem veszem, hogy már rég kiszálltam a mókuskerékből és már én is nagymamakorú vagyok. De így nyugdíjasan is néha akaratlanul felveszem a napellenzőt, és nehezen látok ki a gyerekek, a férj, és az unoka háromszögből.

Kevesen vagyunk már, akik azt tudjuk mondani, hogy egyszerre örülünk unokáink fejlődésének és szüleink közelségének, vagyis annak, hogy e két nemzedéket egyidejűleg magunk mellett tudhatjuk.

 

A napokban, amikor Anyukám fényképalbumát nézegettem, megálltam egy pillanatra, visszanéztem a múltba és ezek a mondatok fogalmazódtak meg bennem.

Köszönöm Anyukám, hogy megszülettem! Milyen szép és fiatal voltál egykoron, amikor még karjaidban tartottál. Nem volt jó az életed, de nekem mindent megadtál, ami tőled tellett. Kár, hogy olyan hamar elment az idő, pedig még mennyi közös élményünk lehetne. Megígérted, hogy felülsz velem a repülőre, vagy megnézzük együtt milyen a tenger, amikor hullámzik. Félek, erre már nem kerül sor.

Köszönöm, hogy felneveltél és az lettem, aminek neveltél. Tanultam, családot alapítottam, felneveltem gyermekeimet. Remélem nem hoztam Rád szégyent, dolgos, szolgalmas, családszerető felnőtté váltam.

Anyukám, szeretlek, tisztellek!  Vigyázz magadra, hogy jó egészségben, még hosszú-hosszú ideig maradj velem, velünk! Főzz nekünk finom húslevest, olyat, amilyet senki nem tud főzni csak Te, és várj minket, – engem, unokádat, dédunokádat – illatos, almás sütivel.

 

Engedd, hogy vigyázzak Rád, őrizzem egészséged és segítsek, mert tudnod kell, hogy én a legjobbat akarom Neked.

Légy Te mindig nagyon boldog, ÉDESANYÁM !

Vica

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Egy hegedűest és egy zongora emlékkoncert Szegeden

Szöllőssy József  hegedűs és Delley József  zongorista

 

A közelmúltban két rendezvényen vehettem részt, melyeknek ünnepeltjei részesei voltak zenei múltamnak.

Első meghívásom a szegedi Közéleti Kávéházba szólt, Szöllősy József hegedűestjére abból az alkalomból, hogy január 22-én megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet, és a vele járó emlékérmet Budapesten, a Stefánia Palotában. A közéleti esten nemcsak játékával kápráztatta el vendégeit, hanem érdekes életútja meséjével is.

Hogyan jutott el a háborút 1 évesen túlélve, majd 4 évesen kukoricacsutka hegedűjén való non stop játszadozásától a Szegedi Szimfónikus Zenekar koncertmesteri tisztségéig?

Amikor a család megsokallta Józsika éjjel-nappali csutkahegedű-művészetét, a csongrádi zenetanár nagyapa egy új tanítvány reménységét látta meg benne, és megkezdte okítását. Olyan szoros kapcsolat alakult köztük, hogy a nagyapa átköltöztette magához a szorgalmas kisfiút a szomszédjukban lévő házukba.

A későbbiekben Jóska az iskolából hazaérve gyakran Csajkovszkij Barcaroláját játszotta üdvözlésképpen. Ilyenkor a nagyapa büszkén mondogatta a szomszédoknak: “Megjött az unokám!”

Mi is meghallgathattuk ezt a szép darabot, majd édesapja kedvencét, Händel Xerxész c. operájának Largo tételét. Édesanyja legszívesebben Mascagni: Parasztbecsület intermezzoját hallgatta.

A tehetséges Szöllősy József egyenes úton haladt Szeged és az érvényesülés felé. Már 17 évesen a Szegedi Szabadtéri Játékok zenekarában játszhatott a konzervatórium diákjaként. Ez a helyszín, a Dóm tér, egész életének színtere is lett. Szegedi lányt vett feleségül, Irmát, aki kórustagként jó ismerősöm a mai napig. Hol is lehetett az esküvőjük 1971-ben, ha nem a Dómban (Fogadalmi Templom). Fészekrakásuk a Dóm tér egyik legszebb házának lakásához fűződik. Máig is ott élnek. Aztán folytatódott a sor a Szabadtérin való rendszeres közreműködéssel Irmával együtt, aki a Zenebarát kórusban  énekelhette a szebbnél szebb operákat, míg férje a zenekarban élhette át vele közösen a nyári esték gyönyörű dallamait.

 

Munkásságát 2004-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, 2011-ben a Magyar Kultúra napján Aranygyűrűvel, ugyanebben az évben, nyugdíjazásakor,  a Zenekar szintén aranygyűrűvel ismerte el 40 évi koncertmesteri munkáját.

Nyugdíjasként sem hallgat a hegedűje. Lelkes “Régiségként” rendszeresen közreműködik lánya óvodájában hangszerbemutatás céljából, de az idősek otthonának is gyakori vendége, hogy ünnepi alkalmakkor zenei élménnyel gazdagítsa az idős emberek életét.

 

Szöllősy József hegedül a városvédőknek…

Közzétette: Jóska Paulik – 2017. április 1.

 Szöllőssy József hegedül

 

A másik zenei program sajnos már csak emlékhangverseny lehetett egy kiváló zongoraművész-tanár, Delley József tiszteletére, aki 2006-ban bekövetkezett haláláig a Szegedi Konzervatórium Zongora-, Hárfa- és Orgonaszakának tanszékvezetője volt.  11 éve sajnos már csak égi tanítványai vannak. Özvegye, Piroska, főiskolai tanár és kórusvezető egy csodálatos koncert szervezésével emlékezett meg férje születésének 80. évfordulójáról.

 

A bevezetőben a Tanár úr és egykori kollégája, Bódás Péter előadásában archív felvételről hallgathattuk Bartók kétzongorás szonátája III. tételének elejét, majd távoli szavainak hallgatása közben idézhettük fel szelíd mosolyát, szerény egyéniségét.

Az emlékesten megjelent egykori tanítványok

“Mert semmi sem tudja jobban felvidítani a bánatosokat, elszomorítani az örvendezőket, lecsendesíteni és megfékezni a fennhéjázókat és a gyűlölködőket, mint a muzsika.” – folytatta Luther Márton szavaival az estet a konferáló hölgy, az egykori tanítvány.

 

Ezután átvette a “szót” a zongora. Szép sorjában a legrégebbi növendékektől a legfiatalabbakig szólaltatták meg a bűvös hangszert. Legutolsó tanítványa, György Éva Portugáliából jött haza, hogy tisztelegjen mestere előtt Brahms A-dúr opus Intermezzojával. Lupták Piroska egy bécsi találkozás emlékéül interpretálta Beethoven d-moll szonátáját, amit akkor a Tanár úr is eljátszhatott a bécsi Beethoven múzeumban a nagy zeneszerző fortepianoján. Két fiatal hölgyet úgy mutatott be a konferanszié, mint tanáruk zenei unokáit. Ők kêtzongorás darabot játszottak.

 

Delley Józsefnek élete utolsó éveiben ötször nyílt lehetősége Japánban előadásokat tartani Kodály, Bartók és Liszt Ferenc zongoraműveiről. A fukuokai Kodály Intézetben pedig mesterkurzust tartott japán zongoristáknak. Ugyanitt koncertezett egy Szegeden okított japán növendéke közreműködésével. Bemutatta Kodály: Marosszéki táncok c. darabját is, amellyel most Lucz Ilona, az egykori tanítvány, majd kolléga tisztelgett Mestere emléke előtt.

 

 

Legvégül özvegye vezényletével felcsendült Gounod: Szent Cecília mise Agnus dei tétele a Vaszy kórus előadásában. Delley József zongorakísérője volt évtizedeken át e kórusnak, melynek én is tagja voltam. A Filharmónia számtalanszor felkérte Őt oratóriumok zongora- és orgonakíséretére. Hosszú a sora gazdag zenei életének, és a zeneművészetben betöltött szerepének.

Megható és méltó megemlékezés volt ez a koncert egy nagyságról, aki még sokaknak adhatta volna át tudását és zeneimádatát.

Annaróza

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lányom hiánya meghatározza az életemet

 

Ha az ember gyereke külföldön él…. sorozatunk harmadik részében Annaróza írását olvashatjuk.

Egyetlen lányom nem megélhetés, álláskeresés, rossz itthoni közhangulat miatt vett vándorbotot a kezébe. Egyszerűen az élet elédobott egy lehetőséget, mint frissen érettségizettnek, a bébiszittelést Angliában. Természetesen a kaland ígérete győzött a főiskolán megszerzett felvétel felett. Pár héttel később már a szerelem is homályba, feledésbe taszította a tanulási kedvét.

Lányom első útján Angliába

Amikor egy itthon töltött nyár, és újabb főiskolai halasztás után az égbe emelkedő gépe után néztem, belém hasított a félelem, hogy közös lesz-e az otthonunk ebben a hazában. Vajon milyen élet várja ott idegenben? Hogy tudok segíteni, ha bajban van? Egyáltalán elmondja-e majd? De hát nem lehetett visszatartani. “Ez az én életem!” mondta könnyedén, és ez nyomós érvnek látszott. Egyikünk se gondolt bele, én is csak később döbbentem rá, hogy a hiánya keményen meghatározza az én életemet is.

Lányom újszülött unokámmal, otthonomban

Aztán jött az unokám, fél évig védő szárnyaim alatt éltek, majd újabb reptéri, még szörnyűbb elválás. És 14 év óta még nagyon sok reptéri búcsú volt. Nincs az a telefon, vagy Skype, ami pótolná, hogy legalább hetente egyszer felugorjanak hozzám a költői kérdéssel: “mit főztél mama?” Tudjuk, hogy a kamaszoktól ennél többre nem vágyhatunk, de legalább a finom ebédért kapnék egy ölelést, és tudnám, hogy jövő héten újra látom, talán még el is mondaná, hogy éppen mi bántja, minek örül. Sokan vigasztalnak, hogy itthon, más városban élő gyerekeikkel sem találkoznak többször, én viszont a látogatásomkor 2-3 hétig is együtt lehetek a családommal. Ez igaz, de az intenzív, bensőséges együttlét ritka alkalom a munkájuk, elfoglaltságuk miatt. Viszont jó érzés, hogy némi terhet le tudok venni a vállukról ott tartózkodásom idején.

Lányom és én

Milyen előnyt élvezek az ő külföldi életükből? Csupán egyet, London megismerését, atmoszférájának, szépségének, programjainak élvezetét, néha egyedül, máskor az ő társaságukban. Ezek a közös séták, kirándulások nagyon értékesek, és ilyenkor megértem, elfogadom, hogy már ez az otthonuk. Aztán jön újabb 3-4 hónap távollét, ami megkérdőjelezi az elfogadást. Tényleg előnyös, hogy messzire szakadtak, hogy elcsökevényesedik a magyar nyelvtudásuk? Hiszen unokám egyre kevésbé beszéli, az ő gyereke talán már ennyire sem fogja birtokolni a magyar nyelvet. Elvesznek a gyökerek. 

Unokámmal

Megnyugtató azonban, hogy lányom igazi barátai a honfitársai, a magyar humort csak ők értik, segítő kezet csak ők nyújtanak neki. Talán nem kell szívet cserélnie, ha már hazát cserélt.

“S te mit mívelsz? Mi sors kíséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom, mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!”
  – Írta Tompa Mihály egy barátjának.

Annaróza

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A GYES alatt voltam a legboldogabb

Régóta vágytam gyermekáldásra.

Iratrendezés közben ráakadtam férjem 36 évvel ezelőtti üzenetére egy megsárgult papírlapon. Ekkor 3 hónapos “terhes”, de inkább várandós voltam. Jobban tetszik ez a meghatározás a boldog várakozás állapotára. Vajon milyen lesz? Fiú, vagy kislány készülődik a nagy utazásra? Ez titok volt.

Férjem államvizsgára utazott Győrbe, a Műszaki Főiskola levelező  diákjaként. Csak ezzel a levélkével tudott búcsúzni, mivel dolgoztam, és akkor még vezetékes telefonunk sem volt, a mobiltelefon pedig ismeretlen fogalom. De talán jobb is így. Amíg a hang elszáll, az sms sem örök, ez a levél megmarad, amíg én vagyok az őrzője. Írója viszont már csak a lelkemben és lányom szívében él, akinek mindössze 7 évig lehetett az apukája.

Boldogságom kislányunk világra jöttével beteljesedett, hiszen régóta vágytam erre az áldásra. A GYES intézménye pedig lehetővé tette, hogy akár 3 évig otthonunkban gondozzam, dédelgessem, és nem kellett reggelente kapkodva munkába sietni. Az ún. GYES-betegséget nem ismertem. Megtapasztalhattam viszont azt a szövetséget, amit családnak nevezünk. Mi lehet annál szebb, minthogy tanúi lehetünk gyermekünk első mosolyának, felülésének, felállásának, bútorokba, vagy kezünkbe kapaszkodó, majd önálló lépéseinek, első  szavainak ? “Feke cica sétál” – így örvendezett első mondatával másfél évesen a házmesterék macskájának.


A kialakított napirend nemcsak lányom biztonságérzetét, jólétét szolgálta, nekem is adott egyfajta állandóságot. A mindennap ismétlődő feladatok egyre gyakorlottabbá tettek, megtanultam beosztani az időmet, örömmel sajátítottam el a főzés tudományát, hiszen voltak már kosztosaim. Hamar előléptem vitaminfelelőssé, gyümölcs- és főzelékadagolásommal, férjem pedig babaedzővé vált. Például már féléves lányunkat zokszó nélkül a hideg tus alatt hűsítette szép fokozatosan  városunk strandján.  A mese, vers, ének,  bensőséges kelléke volt mindennapjainknak, és az esti lefekvéseknek: “Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.” –  Zelk Zoltán: Este jó c. verse jól érzékelteti ezt a hangulatot.

Délutánonként diavetítéssel, bábozással tanítgattuk játékosan kicsinket környezetünk világára. Akkor még nem volt gyerekellenes tett, ha időnként beraktuk a járókába biztonsága érdekében a játékaival, laporettojával. Mindennek megvolt az ideje, és helye, természetesen a mászásnak, kúszásnak is. De főzéskor a konyhában el nem tudtuk képzelni a baba szabadon engedését.

 

Nyitottak voltunk és kellemes, társas kapcsolatokat alakítottunk ki hasonló, gyerekes ismerőseinkkel akár strandon, akár parkbeli, játszótéri találkozások során. 8 hónapos kislányunkkal  először egy ún. GYES-es beutalóval utaztunk a szakszervezet jóvoltából Sopronba. Ott minden a kényelmünket szolgálta a babaágytól kezdve a mosógépig, etetőszékig. Gondtalan két hetünk alatt kirándultunk Velembe, Fertődre, az akkor divatos összecsukható Chicco babakocsival. Emlékezetes volt a bolgár tengerparti nyaralásunk is, másfél éves kicsinkkel, unokahúgomékkal, és két lányukkal. Belföldön sokszor kiruccantunk, Anikó jó kis utitársnak bizonyult.

 

36 év elrepült, immár egy 13 éves fiú nagymamája vagyok, és szeretném kiélni ezt az ősi gondoskodási ösztönt, amit egy kamasz csak ímmel-ámmal fogad, nem úgy, mint kiskorában.  De  karácsonykor, Londonban,  lányoméknál egy napra rám bíztak egy angolul és oroszul beszélő 2 éves rokon kislányt. A játék, a ritmus, a mosoly, és nevetés volt a mi közös nyelvünk. Néhány magyar mondókát, gyerekdalt is elővettem tarsolyomból, és Nyinocska  hamarosan velem együtt tapsolta hozzájuk az egyenletes lüktetést. Egy napig  “GYES”-en lehettem Angliában. Jó volt újra látni ezeket a világra csodálkozó szemeket, és érezni, hogy tudok magamból adni még így is, hogy nem érti, amit mondok.

Amikor apukája megérkezett, szegényes angol beszámolómnál többet kifejezett Nyina boldog arca. Hamarosan előkerült az okos telefon, amelyen a kislány roppant szakértelemmel kiválasztotta kedvenc gyerekdalát. Le se tagadhatná, hogy e kor gyermeke!

Annnaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!