Régiségeknek

Ilyen volt az élet a tanyán, az ötvenes években – 2. rész

10 évesen markot szedtem aratáskor

 


“A tanyáknál szellők lágy ölében

 Ringatózik a kalászos búza,

 S a smaragdnak eleven szinével

 A környéket vígan koszorúzza.”

      Petőfi Sándor: Az Alföld

 

Egy héttel Péter-Pál nap előtt, Mihály bácsi már készülődött, fente a kaszát, nézte minden nap a kalászokat, mi pedig rozs szalmából kötelet készítettünk. Június 29-én Mihály bácsi tiszta, fehér inget vett föl, mi a kannákba friss vizet húztunk, fogtuk az elkészített szalma köteleket és elkezdődött az aratás.

 

Gyerekek a mezőn- Glatz Oszkár festménye

Mariska néném imádkozott és Mihály bácsi neki kezdett a kaszálásnak. A tempót ő diktálta, a néném szedte a markot, a gyerekeknek a dolga a kötélhányás volt. Amikor egy kévére való összegyűlt, a marokszedő rátette a kötélre. Amikor a kaszálásban szünet volt, összekötöttük a kévéket, a nap végén összehordtuk, és Mihály bácsi kereszteket rakott belőlük. Már 10 éves lehettem, amikor átvettem a marokszedést a nénémtől. Mihály bácsival mentünk másnak is segíteni, és azt hiszem büszke volt rám, hogy városi lány létemre tudok ilyen munkát végezni.

 

Amikor befejeződött az aratás, kezdődött a cséplés. Egy cséplőgép dolgozott az egész járásban, beosztották, hogy mikor, melyik tanyára kerül a sor. Nagy izgalommal vártuk a gépet, hozzánk mindig este érkezett és éjjel dolgozott a gép. Addigra behordtuk a nagy udvarra a learatott rozst, a zsákokat odakészítettük. Mariska néném nagy üstben főzött a munkásoknak vacsorát, majd elkezdődött a munka. Mi is ébren maradhattunk és a gép körül játszottunk. Olyan cséplőgépet képzeljetek el, mint amilyen  a “Te rongyos élet” c. filmben is szerepel.

 

Kép forrása: Fortepan

Augusztus elején Mihály bácsi felpakolta a zsákokat a szekérre és én is elkísérhettem a malomba. Akkor kelt fel a nap, belém ivódott az a hajnal, csodálatosan szép volt, csend és nyugalom. Aztán egy nap jöttek a faluból és a megtermett rozsnak egy részét bizony be kellett szolgáltatni az államnak, de ez nemcsak a gabonára, hanem a kukoricára és az egyéb termésre is vonatkozott.  Majd jött a termelőszövetkezeti időszak, 1 hold földjük maradhatott háztájinak, a többi föld és az állatok bekerültek a közösbe. Hogy mennyi fájdalommal és tragédiával járt, erről már csak a nagyon idősek tudnának mesélni.

A nagynéném halála után a legidősebb nővérem és a párja vitték tovább a gazdálkodást. Sajnos már ők sem élnek és a tanya számomra már csak egy nagyon szép emlék maradt.

 

Sári


Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ilyen volt az élet tanyán, az ötvenes években

 

Napsütésben- Rajczi Zoltán festménye

 

Egy városi  asszony emlékei a gyermekkori nyarakról.

 

“Lenn az alföld tengersík vidékin

 Ott vagyok honn, ott az én világom;

 Börtönéből szabadult sas lelkem,

 Ha a rónák végtelenjét látom.”

 

Petőfi Sándor „Az Alföld” című szép versének sorai gyermekkorom nyarait juttatják eszembe, amelyeket az alföldi tanyavilágban élő nagynénéméknél töltöttem 4 éves koromtól, az érettségiig. Ez az időszak az 1950-es évektől a 60-as évek közepéig tartott.

 

A vályogház, későbbi veranda beépítéssel

 

Mariska néni, a nagynéném, aki 1901-ben született, ide a tanyára jött férjhez. A harmincas éveiben járt, már “öreglánynak” számított, amikor kommendáltak neki egy elvált embert, Mihály bácsit. Gyermekük nem született, ezt az öccse gyermekei, vagyis mi, főleg én, pótoltuk. Mihály bácsi és Mariska néni (nekünk csak Maca néni) építettek egy masszív vályogházat és volt hozzá 6-7 hold földjük. Ez a tanyavilág a futóhomokon jött létre, nehéz volt művelni, sokat fújt a szél és vitte a homokot. A homokon nagyon nehéz volt bármit is termeszteni, a búza nem is élt meg, csak a rozs. Erdőtelepítéssel  próbáltak védekezni, és minden ház mögé akácerdőt ültettek. Nagyon romantikus volt, főleg gyerekszemmel. Villany nem volt, petróleumlámpával világítottunk, a vizet a gémeskútból húztuk fel. Kemence melegített, ott sütötte néném a finom rozskenyeret, havonta egyszer, amikor 4-5 kenyeret készített el. A következő sütésig kitartott és nem száradt meg.

 

 

Az udvaron több eperfa volt, sok időt töltöttem a fákon, ráztam az állatoknak a finom, érett faepret, etettem az állatokat, legeltettem a tarlón a birkákat, összeszedtem a tojásokat, szóval éltem a tanyai emberek életét, itt nem a városi kislány voltam. Délután csendes pihenő volt, befészkelődtem a nagy szalmakazalba és olvastam.

 

Libapásztor lány – Neogrady László festménye

 

Ez volt az igazi biogazdálkodás, hiszen nem voltak vegyszerek, nem volt műanyag, a papírt nagy becsben tartották, nem volt szemét, mindent “újra hasznosítottak”. Az udvaron és a házban is mindig tisztaság és rend volt. Lehetett létezni mobil és internet, tv- és rádió nélkül is. Egy-két tanyán volt rádió, és ha összejöttünk az iskolában filmvetítésre, hallottuk tőlük  az új híreket. A parasztember vasárnap nem dolgozott, az volt a pihenőnapja. Hétköznap, kora hajnalban már  a földeken voltak, reggeli után vissza, ebéd utána pihenés és délután 4-5 órától estig tovább dolgoztak. Közben az állatokat is ellátták, hát ezért kellett a sok dolgos kéz. 

 

Kislányok báránnyal- Glatz Oszkár festménye

 

Mégis nehéz volt az élet, mert nem sokkal voltunk a háború után, tombolt a Rákosi korszak, amit megtermeltek, azt be kellett szolgáltatni, és csak annyit hagytak, ami a mindennapi életükhöz épp elég volt. A szomszéd  tanya lakóit kuláknak nyilvánították, mert nekik több földjük volt,  és állataik is voltak,  nem volt szabad velük beszélni. Nem értettem, de be kellett tartanom a tilalmat, mert bajt hoztam volna a nénémékre.

Gyerekként a tanya a béke, a nyugalom világát jelentette. Szívesen emlékszem vissza azokra a régi nyarakra.

  • folytatás következik

Sári

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A 10 legjobb házi praktika a meleg ellen

 

 

Mélyhűtött fehérnemű, nedves lepedő, forró ital

 

Ahogy kicsiny hazánk kezdi a trópusi éghajlat jellemzőit produkálni nyaranta, meg kell tanulnunk alkalmazkodni a forró égövi lét elviseléséhez. Vannak praktikák, amelyeket a déli országokban élők már kitaláltak, vannak elődeink által alkalmazottak, melyeket fel lehet eleveníteni és vannak saját, apró trükkjeink, amelyeket érdemes továbbadni.  Leginkább  a könnyen kivitelezhető, egyszerű  fortélyokról számolok be.

Néhány évtizeddel ezelőtt, Los Angelesbe érkezve egy forró nyári napon, rokonaim házában szinte teljes sötétség fogadott. Az egész ház be volt sötétítve sűrű, hosszú függönyökkel, és kellemesen hűs volt bent, a kinti rekkenő hőség ellenére. Nagyon idegesített ez a félhomály és levegőtlenség érzés, és a nekem kijelölt  szobába érve, rögtön elhúztam a függönyt, feltéptem a csukott ablakot, hogy levegőt kapjak. Aztán egy órán belül éreztem, hogy felrobbanok a melegtől, miközben a ház többi, besötétített része egészen kellemes, hűs volt. Pár nap eltelt, míg megértettem, hogy ebben a klímában, ha nincs légkondi, a meleget úgy csökkentik, hogy kizárják a napfényt és a kinti meleg levegő beáramlását. Ezt itthon is megtehetjük, de el kell felejteni, hogy csak a napfényes helységekben és nyitott ablakok mellett érezzük jól magunkat.

A vékony, rövidke, netán áttetsző  lakótelepi sötétítő függönyök, a széleken az ablakot nem fedő rolletták és reluxák, de még a műanyag redőnyök sem hatékonyak, amikor a tűző nap az ablakra süt. Tapasztalataim szerint a fém és régi, tömör fa redőnyök és a spaletták zárják ki tökéletesen a napsugarat. A hagyományos, nálunk nem túl elterjedt zsalugáterek nemcsak szépek, de praktikusak is, mert szabályozható a réseken bejövő fénysugár, de teljesen ki is zárható általa a fényözön.  Ha ezekre nincs lehetőség, a roletták, reluxák, vékony sötétítők mellett vastag függönyöket akasszunk a tűző napnak kitett ablakokra. Ilyen függönyöket magunk is készíthetünk, vagy csináltathatunk, lényege, hogy egy sűrűn szövött, vastag anyag legyen. Ezek a függönyök egyébként a téli hideg ellen is jó szolgálatot tesznek, érdemes egyszer beruházni. Átmeneti megoldásként egy vastag plédet is felakaszthatunk belülről az ablakokra. Én is ezt tettem a minap a hétvégi házunkban. Sokan esküsznek az ablakra terített nedves lepedő jótékony párologtató hatására is. Olaszországban láttam sok helyen, hogy még az utcára néző bejárati ajtókra is erre a célra gyártott, általában csíkos napellenző függönyöket raknak kívülről.

 

Ha nem otthon, hanem úton vagyunk, gyalog, vagy járművön közlekedünk, nemcsak a meleg, hanem a nap ellen is védekeznünk kell olykor. Ilyenkor nyáron nekem mindig van a táskámban egy kis helyen elférő, nem gyűrődő vászon kalap, sőt egy vékony kicsire összehajtható kendő is, amit a vállamra terítek, ha hosszabb időn át vagyok a tűző napon, de akkor is, ha egy légkondis helységben túl erősnek érzem a lég befúvást.  A táskámba van még egy legyező is, ezt ajándékba kaptam évekkel ezelőtt, de hasonlót a kínai boltokban is lehet kapni. A legyező által keltett friss levegő életmentő lehet egy zsúfolt buszon, vagy üzletben, ahol áll a levegő. A nedves törlőkendő is táskám tartozéka, mely csodásan felfrissít. Babáknak való törlőkendőt szoktam vásárolni egy nagy csomaggal, így viszonylag olcsó, de csak pár darabot teszek be egy kis tasakban a táskámba.

 

Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy udvarunk, teraszunk, kertünk van, akkor a vízzel, víz permettel való hűtés lehetősége is szóba jöhet. Egy barátnőm mesélte, hogy a telken a nagy melegben ruhában zuhanyoznak és az hűsíti a testüket, míg meg nem szárad. Kerti zuhanyozót viszonylag egyszerűen hozhatunk létre magunk is, de az ismétlődő forró nyarakat tapasztalva akár nagyobb beruházásba isérdemes lehet belevágni. Itt találunk néhány jó ötletet a kerti zuhanyzó kialakítására.

 

A nagy melegben még az egyébként jól alvó emberek is nehezen alszanak el, vagy gyakran felébrednek. Milyen praktikákkal tehetjük könnyebbé az alvásunkat a forró éjszakákon? Ha egy hűtőbetétet többszörösen becsavarunk egy törölközőbe és a lábunkhoz rakjuk az ágyba, kellemesen felfrissülhetünk.  Az ágyunk mellé készített viz jól jöhet, ha megszomjazunk, a párna többszöri megfordításával elkerülhetjük, hogy izzadt párnán feküdjünk. Egy üres spray palackba töltött víz is életmentő lehet, ha időnként a levegőbe, vagy magunkra permetezünk belőle. És végül kipróbálhatjuk az úgynevezett egyiptomi módszert. Ennek a lényege a következő: egy lepedőt áztassunk be hideg vízbe, majd mosógépben centrifugáljuk ki belőle a vizet, így nyirkos lesz, de nem fog csöpögni. Terítsünk a matracra egy fóliát, vagy egyéb vizet át nem eresztő réteget, erre terítsük a nedves lepedőt és erre feküdjünk rá. A párolgó lepedőn talán könnyebben elalszunk. Ugyanezt megtehetjük úgy is, hogy egy nedves törölközőt magunkra  teszünk lefekvéskor. A párolgó hatást fokozhatjuk, ha az ágy végében egy ventilátort is működtetünk. Hasonlóan gyorsan lehűti a testet, ha egy pár pamutzoknit hideg vízbe teszünk, nagyon jól kicsavarjuk, majd a lábunkra húzzuk.

 

A házi praktikák közül lássunk néhány kevésbé ismertet. Néhány különös ötletet  olvastam, talán lesz akinek beválik. Állítólag Marilyn Monroe, a híres amerikai színésznő a fehérneműjét  a mélyhűtőbe tette, és azt vette fel  a reggeli edzés előtt a nagy melegben. A test „előhűtése„  jól szabályozza a testhőmérsékletet edzés közben. Ugyancsak számunkra szokatlan ötlet, hogy csipős ételekkel hűtsük le magunkat, de például a mexikóiak azt állítják, hogy a csipős csilinek hűtő, frissítő hatása van a kánikulában. Meglepő ötlet az is, hogy forró itallal hűtsük le magunkat. Ennek hatékonyságát magam is tanúsíthatom. Amikor anno, még diákként egy papírgyárban dolgoztam egy nyáron az NDK-ban, és hőt kibocsájtó szárítógép mellett álltam naphosszat, forró védőitalt kínáltak és bármily meglepő, lehűltem tőle. A fenti állításokat egyébként már tudományosan is bebizonyították.

A végére hagytam a siesta intézményét, melyet déli országokban – tőlünk nem is olyan messze, pl. Olaszországban – ottjártunkkor  nyaranta magunk is megtapasztalunk. A siesta  a meleg elleni védekezésnek az az elemi módja, hogy a nagy melegben leáll az élet. Ebéd után bezárnak a boltok és a hivatalok és csak a nagy meleg elmúltával nyitnak ki. Ilyenkor az emberek lepihennek, ha módjuk van rá. Aztán estébe nyúlóan folytatódik az élet, amikor már elviselhető a hőmérséklet. Ez persze nem tartozik a házi praktikák közé, központi akarat kell hozzá és nem valószínű, hogy egyhamar nálunk ez megvalósulna. De a nem aktív dolgozók, azaz  kismamák, nyugdíjasok, stb., éppenséggel változtathatnak a napi menetrendjükön hasonló módon,  a kánikulai napokon.

Cecilia

 

Hogy is volt ez régen?

 

A kánikula régebben talán nem tartott ilyen sokáig, mint manapság. Mire elviselhetetlenné vált volna, addigra vége is volt.

Emlékszem gyerekkoromban anyukám hagyta, hogy  a pléh teknőben  pancsoljak a gangon. Reggel kikészítette a teknőben a vizet, hogy délig átmelegedjen. Én déltől, estig ki be járkáltam a „fürdőmből”. Este szétöntötte a vizet a gangon, a lépcsőn, ezzel lehűtve a jól átmelegedett betont. A régi lakások vastag falai nehezen melegedtek át, így a jól besötétített, csukott ablakú lakás nehezen melegedett át. A meleg ellen sokat jártunk fürdeni a közeli folyóhoz, vize igazán tiszta és nagyon hideg volt. Estére jól lehűltünk. Nagymamámnak soha nem volt melege, nyáron rövid ujjú ruhában, kötényben, kendőben is elviselte a meleget. Néha a kötényének sarkában megtörölte a homlokát, mintha tényleg melege lenne, de soha nem panaszkodott a hőségre. Este kiültek a lombos fák tövébe hűsölni, az öreg diófa sűrű lombja alatt igazán kellemes volt nemcsak este, hanem egész nap hűsölni és megpihenni.

 

Mostanában a meleg ellen vannak praktikáim. Délutánonként, ha már nagyon nem bírom a hőséget a zuhanyozás mellett egy lavór hideg vízben lábat áztatok. Kellemesen lehűt, ha a nyakamba vizes törölközőt teszek, amivel néha az arcomat is megtörlöm. Egy másik trükköm: a napokban a frissen mosott, még nem száraz fehérneműbe mentem a boltba, mely kellemesen hűsített addig, míg meg nem száradt.

Vica

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Egy idős férfi a boldog házasság titkáról

 

47 éve felelősséggel  egymásért jóban – rosszban

Nem lévén sem pszichológus, sem szociológus,  csak autodidakta módon tudom megközelíteni a fogós kérdést. Az előzőekből következően az igét „hirdetni” nem tudom és nem is akarom. Legfeljebb „ragozom” immár 47 évi boldog és kiegyensúlyozott házasságban, annak korábbi – még bővebb és rózsaszínes – jövőképeivel. Írásomat elvi fogalmak szerint csoportosítva adom közre. Idézem – többször is – Antoine de Saint Exupéry: A kis herceg című művének (szerintem a világirodalom legszebb hittan könyve) „róka” epizódját.

Barátság és szeretet

 „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” „Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”
Valahogy mi is így voltunk még 1968-ban, aztán ez a látás mindinkább erősödött és lelkünkben rögzített képekké, lelki azonosulásokká vált. 1970-ben kötöttünk házasságot, nejem akkor még egyetemista, jómagam kezdő mérnök voltam, anyagilag nem nagy bőségben teltek éveink. Nejem szüleinél húztuk meg magunkat még vagy 7 évig, mire önálló lakásunk lett. 

 

Felelősségvállalás egymásért

 „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél.”

Vagyis mindörökre felelősséget vállaltunk egymásért jóban is és a rosszabb időszakokban is. Felelősek lettünk ugyanakkor saját és közös céljainkért. A közelebbi és távolabbi célok, jövőképek ugyanis nagyon fontosak, ezeknek mindig  lenniük kell !!! Voltak is, mert úgy akartuk, hogy legyenek. Amikor Nejem szakorvosi vizsgákra készült, én vállaltam a – közben gyarapodó – család gondjait és ellátását, amikor pedig én jártam szakmérnökire, Ő állt helyt. Ez így volt jó és sikeres.

 

Gyermeknevelés

Nehéz kérdés, mert nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi nem neveltük gyermekeinket. Egyszer – még az 1980-as évek első felében – egy fiatalkorúakkal is foglalkozó ügyész tartott rendhagyó szülői értekezletet. Ekkor elhangzott, hogy egy szülő napi átlagban max. 8 percet kommunikál gyermekével. Otthon elemeztem a kijelentést, és igazat kellett adnom (a másodpercek és percek összeadásával nekem sem jött ki 10 percnél több). Mi egyszerűen csak úgy éltünk, hogy amit és ahogy teszünk, az átöröklődjön gyermekeinkbe. Ahogy viselkedünk akár egymással, akár másokkal, amilyen reakciókat és attitűdöket látnak, tapasztalnak a családi környezetben, azt vigyék magukkal. Így is lett, mert mindketten szép családi életet élnek és már 5 unokával gyarapították a Családot. Szakmai életútjuk is példamutatóan sikeres.

Tolerancia

Az elmúlt 47 évben minden bizonnyal szükség volt rá, de konkrét esetekre, különlegesen mély konfliktusokra nem emlékszem (pedig az öregek memóriája a régebbi múltra különösen jól emlékszik). Vitás esetekben elég volt talán annyit mondani hogy „ha jól értettem azt akartad mondani, hogy…”. Az erre való válasz és a partner szembesülése kijelenésével megadta a lehetőséget annak újragondolására. Ez pedig annyi időbe telik, hogy az ember haragja  „elpárolog”, mert lehet, hogy nem is éppen azt, vagy nem úgy akarta mondani, esetleg én értettem félre a mondatokat és gesztusokat. Legfeljebb az „aludjunk rá egyet” felsőfokú probléma megoldás jöhetett szóba.

 

Segítség

Erre napjainkban is sok szükség van. Már kissé őszülő kobakkal és gyengülő fizikummal alapvető az egymás segítése, hisz felelősek vagyunk egymásért. Ez mindennapi „kötelező gyakorlat”, enélkül semmit nem érnénk együtt.

 

Boldogság

Nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi napi időbeosztásunk szerint, szükséges tennivalóink elvégzésével, egymás segítésében és szeretetében töltjük napjainkat. Visszatekintve az elmúlt 47 évi – egymásért felelősséget vállaló és viselő – közös életünkre nem látunk kivetnivalót benne, még annyit sem, hogy esetleg másként kellett volna csinálni.  Lehet, hogy ez a boldogság ?

 

János

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Játsszunk a magunk örömére!

 

50+ társasjáték klub alakult

 

Rövid, pörgős játékokat játszunk, melynek során észrevétlenül több képesség is fejlődik, vagy a már nem aktív tudás ismét előhívható. Közben jól érezzük magunkat, nevetünk, beszélgetünk, kikapcsolódunk, feltöltődünk.

Vajon tudjuk-e, hogy általában a játékkal mindig valamilyen képességet, sőt egyszerre akár több képességet is fejlesztünk, miközben szórakozunk, kikapcsolódunk?

Szerintem tudjuk. És vajon élünk-e ezzel a lehetőséggel idős, idősebb korban is? Néhány év távlatából emlékszem, hogy próbálkoztam egy női torna végén azzal levezetni, feloldani, javítani a légkört, hogy fogócskáztunk. Én nagyon élveztem, újra gyereknek éreztem magam. Az érzés, a hangulat most is frissen él bennem. Játszani mindig szerettem, illetve szerettem volna, de sokszor a napi teendők felülírták a szándékot. Aztán egyszer csak lett időm, lett hozzá társaság és felfedeztem újra a játék nyújtotta örömöt és minden mást, ami a játék során előkerül, mint annak járulékos hozadéka.

 

Azt tehát tudjuk, hogy a játék, beszéljünk bármilyen játékról – sportjáték, szellemi társasjáték – hasznos, mert általa, vele a gyermek életében „észrevétlenül” több képességet fejleszthetünk. Azt is hallottuk, olvastuk, hogy a gyógyításban, a már mentálisan beteg, vagy például baleset folytán sérült emberek kezelésében helye van a játéknak, bizonyos elvesztett funkciók visszaállítására, a mentális leépülés további romlásának megállítására, javítására. Elgondolkodtató azonban, hogy mi, akik egészséges felnőttek vagyunk, miért nem játszunk rendszeresen, a magunk örömére, szórakozás, kikapcsolódás szándékával, ahol a bónusz az, hogy közben észrevétlenül fejlődik több képességünk is? Például a  kommunikációs képesség, a gondolkodás, a gyors reagálás, stb.

 

A társasjáték életünkre gyakorolt pozitív hatásáról ősszel megjelenik a könyvem, amely hiánypótló lesz. A megelőzésről szól, a játék szerepéről az életünkben, amely az emberiség egész történetét végig kísérte, kíséri. A témáról előadásokat is tartok –  jelenleg Budapesten és környékén.

Kerepesen egy 50 felettieknek szóló társasjáték program keretében játszunk, hogy kikapcsolódjunk és közben eddzük képességeinket. A klub neve: Társasjáték klub.  A játék hatása a mentális állapotunkra, képességeinkre témában elhangzott előadásom után a résztvevők szorgalmazták, hogy a művelődési ház szervezze meg a társasjáték klubot. Más településen is így zárult az előadás, csak ott a vezetőség nem volt ennyire nyitott, így ott nem került megszervezésre a klub. A résztvevők az 50 feletti korosztályból kerülnek ki. Egy-egy foglalkozás időtartama két óra, ahol több játék játszására, kipróbálására van lehetőség. Könnyen érthető, rövid, pörgős játékokat játszunk, melynek során észrevétlenül, egy időben, több képesség is fejlődik, vagy a már nem aktivált képesség, tudás ismét előhívható, fejleszthető, miközben jól érezzük magunkat, nevetünk, beszélgetünk, kikapcsolódunk, feltöltődünk.

 

A motiváció, amiért a résztvevők fontosnak érzik, hogy játszanak itt a klubban az, hogy mindenki tart az időskori mentális problémáktól, vagy már észrevett magán valami változást, pl. lassult a gondolkodása, nehezen jutnak észébe bizonyos szavak, és azt reméli, hogy egy új környezetben, új kihívásokkal szembenézve, megelőzhető, lassítható azok kialakulása. Ha valaki egyedül él, vagy otthon nem sokat beszélgetnek, nincs társasága, beszűkül a szókincse, amely játékkal fejleszthető. A játékkal való ismerkedés egy tanulási folyamat, melynek során elsajátítjuk a játékszabályokat, majd alkalmazzuk a tanultakat, előhívjuk a korábbi ismereteinket, tapasztalatainkat, melyeket szintén alkalmazunk.

A művelődési ház egyik termében kaptunk helyet, ahol egy asztalra elhelyezünk különböző játékokat, amelyekből választani lehet, hogy éppen az nap mit szeretnénk játszani. Ez lehet egy még ismeretlen, de lehet egy már ismert, kedvenc játék.  Egyelőre havonta egyszer találkozunk. A nyár miatt jelenleg szünet van, de szeptemberben  folytatjuk, akinek kedve van, még csatlakozhat.

 

Huszka Éva geronto-andragógus

h.eva007@freemail.hu

 

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A kis dolgok nagynak számítanak

Amikor egy törlőkendő javít a beteg közérzetén

Kedves, régi barátnőmet látogattam meg a minap. Amióta idős, beteg édesanyját otthon ápolja, gyakrabban ugrom fel hozzájuk. Ifjúkori barátnők lévén Katával, jól emlékszem azokra az időkre, amikor sokat voltam náluk, együtt tanultunk estébe nyúlóan. Ilyenkor barátnőm édesanyja mindig valami finom vacsorát készített nekünk, tanulástól elfáradt diákoknak, vagy valami sütit készített be, hogy azt rágcsáljuk tanulás közben.  A barátság Katával később is megmaradt, s bár életünk más irányba vitt bennünket, miután a gyerekek mindkettőnknél kirepültek otthonról, kezdtünk újra gyakrabban összejárni.  

Kata életének egy nem várt fordulata következett be nemrég, amikor anyukája hosszas betegeskedés következtében annyira leesett a lábáról, hogy nem lehetett tovább otthon egyedül hagyni, így Kata magához vette őt a lakásába, hogy otthon ápolja. Azóta én is gyakorta felnézek hozzájuk, hogy az ágyhoz kötött Edit néni életébe egy kis színt vigyek, s barátnőmet addig néhány órácskára mentesítsem az egész napos betegfelügyelet alól.

Legutóbbi látogatásomkor saját süteményemmel állítottam be hozzájuk, amit Edit néni örömmel megkóstolt, majd a régi dolgokról beszélgettünk, hogy milyen volt, amikor fiatal volt és mi gyerekek voltunk. Ilyenkor mindig jókedvre derül, feledve komoly betegségét, kiszolgáltatott helyzetét. Ebben a viszonylagos jókedvében vont bizalmába elpanaszolva, hogy állapotának egyik legnehezebben elviselhető panasza az inkontinencia. Könnyekkel a szemében, de nevetve mondta el, hogy azt játsszák a lányával, hogy megfordult a helyzet, most Kata az ő anyuka, ő pedig a kisbabája, akit pelenkázni kell.  Jót mosolyogtunk ezen a derűs-bús helyzeten.

 

 

Aztán látva, hogy nem terelem másra a szót, megmutatta az ágyban, a keze ügyében lévő Tena nedves törlőkendő csomagot és elárulta, hogy ezt nemrég használja és előnyös változásokat tapasztalt. A vizes, szappanos mosakodás és a törlés nagyon kikezdte a vizelettel szennyezett bőrfelületét, de most úgy érzi, hogy a vastag törlőkendő puha felülete sokkal kellemesebb, szárítani sem kell a használat után. Sőt ezekben a meleg napokban a törlőkendőt nemcsak intim területeken használja, hanem a karját, arcát is felfrissíti vele. És még az is jó dolog, magyarázta, hogy a törlőkendőt használat után az ember egyszerűen kidobja, és nem kell kimosni, mint egy textilanyagot. – Tudod, az én állapotomban ezek a kis dolgok nagy dolgoknak számítanak, mint a pici babáknál is, hogy ne pirosodjon ki a popsijuk. Valóban úgy láttam, hogy ez az apró változás reményekkel töltötte el. Jókedvűnek láttam, amikor barátnőm hazaérkezésekor elbúcsúztam tőle.  

Amikor kikísért, Kata még elmondta, hogy a bőrviszketés és irritáció valóban sok gondot okoz édesanyjának, és, úgy tapasztalja, a folyadékkal átitatott, speciálisan kialakított szálakból készült Tena nedves törlőkendő kíméletesen tisztítja és hidratálja a bőrt, így akár az egész testterület tisztítására is lehet használni. – Örülök, ha ezzel a kis dologgal is tudom javítani beteg anyám közérzetét – mondta.

Útban hazafelé elgondolkodtam azon, milyen ritka dolog manapság, hogy valaki ilyen szeretettel és törődéssel ápolja szüleit otthonában.  – Anyám felnevelt, aztán a gyerekeim nevelésében vette ki alaposan a részét, amióta az eszemet tudom, mindig mellettem állt. Ha most neki van szüksége az én segítségemre, mellette van a helyem – csengtek a fülembe Kata szavai.

                                                                                                       X

Cecilia

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ballagnak az unokák

 Életünk a ballagások sorozata

 

Fülemben a régről ismert dallam szövege: Ballag már a vén diák, tovább, tovább…..Már nem is gyermekeim, hanem unokáim ballagása alkalmával élem át egykori emlékeimet.

Úgy tűnik, hogy a ballagási szokások kibővültek: a legfiatalabbaknak, a kis bölcsiseknek is rendeznek ünnepséget, akik  legszívesebben szüleik ölelő karjaiban megpihenve élik át ezt az ünnepséget.

Képzeletem végigszáguld a legelsőtől a legutolsó ballagásig, amikor a „ballagó” kénytelen segítséget is igénybe venni.  Az utolsó ballagás már egy másik hazába visz, – az örökkévalóságba.

Mondhatni, hogy életünk ilyen módon a ballagások sorozata: óvodából, iskolából, majd mint érett diák az érettségivel, vagy a főiskoláról,  egyetemről egyenesen a nagybetűs életbe, ahonnan már a végső állomáshoz érve nincs több ballagás. Ám ezek az életszakaszok ballagásokkal tűzdelve örökké emlékezetesek maradnak minden ember számára.

Még akkor is tisztán él emlékezetében, amikor már négy szemen át tekint a régi felvételekre, melyek kisgyermekként, majd a változások közepette tükrözik a meghatározott idő szereplőit, valós mivoltukban. Az is előfordul, hogy nem sikerül visszaidézni a volt társak nevét, bár a velük kapcsolatos emlékképek élesen előtolakodnak, furcsa módon jobban megmaradnak.

Az is csodálatos, amikor az unokákban saját fiatalkori vonásainkat véljük felfedezni. Ilyenkor büszkeség dagasztja keblünket, hogy lám, ő hozzánk tartozik, látnivaló, hogy életünknek van folytatása. Ez a tény még hangsúlyozottabbá válik akkor, amikor az a drága leszármazott élete céljaként valamelyik nagyszülő foglalkozását önként választja. Ez esetben az átélt tapasztalatok birtokában még bölcs tanácsokkal is elláthatja utódját. A folytonos változások közepette is mindig akadnak örök értékű tanítások az életben, melyeket érdemes figyelembe venni.

A többszöri ballagások, mégis „egyszeriek” azaz egyediek, mert egyszer ballaghatsz mint óvodás, iskolás, és így tovább, tehát ezek vissza-nem-térő alkalmak. Ezért is méltó azokat ünnepeink közé sorolni, mint életünk előadásait, melyeket csak egyetlen egyszer játszhatunk el.

Ha már nem mi vagyunk főszereplői a ballagásoknak (mert mi már elballagtunk), csupán résztvevői, csodálói, megkönnyezői, abban az esetben vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy sikerült megélnünk hasonló, magasztos pillanatokat, ahol utódaink jövőképe már körvonalazódni látszik.

Ha az utána következő küzdelmeiknek nem is lehetünk szemtanúi e földön, akkor majd odafentről követjük, és az éteren át küldjük feléjük jókívánságainkat, melyeket bizton remélünk, hogy megfogannak!

Zsazsa

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Orvosnőként Afrikában

 

Egy 40 évvel ezelőtti nigériai “kiruccanás” emlékei

 

        Ahogy mennek az évek, megszépülnek, kopnak, elfelejtődnek az emlékek. Vajon mire emlékszem 40 évvel ezelőtti, Nigériában töltött 3 évemből?

         26 éves voltam. Befejeztük férjemmel az orvosi egyetemet és ő azonnal kiutazott dolgozni az észak-nigériai Kanoba. Én még egy tanévnyit belgyógyászaton dolgoztam itthon, (mert a gyermekgyógyászaton, ahol szerettem volna, nem volt hely), majd 2 és fél éves kislányommal utána utaztunk. Természetesnek vettem az élet adta lehetőségeket, nem kutattam vagy olvastam utána, nem feltételeztem nehézségeket. Megkaptuk az oltásokat, szedtük a malária elleni tablettákat. Írtam a férjemnek, hogy mikor érkezünk, és elindultunk. Életem első repülős útja volt, kisgyerekkel és két 36 kilós bőrönddel. Ez kb. 4000 km, 6 órás út, 2 átszállással, 3 repülővel!

Kano óvárosa

          Zürichben simán átszálltunk. Rómában viszont sehol nem láttam kiírva a repülőnket. Gondoltam, majd bemondják, mikor, honnan indul az enyém. De nem mondták. Egy órát még türelmesen vártam, aztán meg akartam kérdezni az információt, ami elég messze volt. Csomagokat, gyereket nem akartam cipelni. Szétnéztem, láttam egy beöltözött apácát, gondoltam, ő csak nem lopja el a gyerekemet és rábíztam. Kiderült, hogy máshogy jár az órájuk és már szállnak is be a gépbe. Az volt az utolsó járat Kanoba, legközelebb 1 hét múlva ment oda repülő. Elértük! Már majdnem megérkeztünk Kanoba, leszálláshoz készülődtünk, amikor mindenki csendben lett a gépen, az ablakoknál álltak (kivéve minket, mert nem értettem, mit mondott a pilóta). Kint piros volt az ég, hurrá, apuka tűzijátékkal vár, mondom a kislányomnak. De nem az volt, hanem villámlás, vihar, ami miatt keringtünk a levegőben és nem engedtek leszállni, még az is bizonytalan volt, hogy sikerül-e a leszállás. De ezt csak ott tudtam meg, így végig nyugodt voltam. Férjem várt, bár nem kapta meg az üzenetet, de ez volt a hónap utolsó járata és kijött a magyarokkal, hogy hátha jövünk…

Kano

            Kanoban egy hotelben laktunk fél évig, az állam fizette.  Kano egy hausza sivatagi nagyváros. Nagy dohányos férjem az áprilisi homokviharban fulladt be, egy hónapig kórházban kezelték, (ezt csak utólag mondta el) és akkor szokott le a cigiről, végleg. Fél év múlva az akkori fővárosba, Lagosba költöztünk le. Kevés pénzünk volt, a repülőjegy drága volt, hálókocsis vonattal mentünk északról délre. A 36 órás út sivatagból indult (max. 50 km/óra vonat sebességgel) és az óceánhoz közeledve dzsungelbe ment át. Csodálatos látvány volt! Ablakok zárva, csak a sín volt, körben sűrű, áthatolhatatlan/átláthatatlanul buja növényzet,  és nagy páratartalom.

A modern Lagos

         Lagosban a férjem az államnak dolgozott,  nekem még  pár hónapot gyakornokként el kellett töltenem a sebészeten (égési sérültekkel, urológián és ambulancián) és szülészeten (leginkább fülöp-szigeti kollégákkal teamben). A szülészet felkeltette az érdeklődésemet, bár ott szülésznők vezették az ambuláns szüléseket. Olyan sok szülés volt, hogy az asszonyok még aznap haza mehettek. Az orvosok csak a komplikált, műtétes szüléseknél vettek részt vagy terhességi mérgezéses, eszméletlen állapotban lévő vajúdók mellett.

 

lagosi asszonyok

             Ebben az időszakban lettem újra terhes. Mondták, hogy elszámoltam, mert nagyobb a terhesség a számítottnál, de én erősködtem, hogy nem. Aztán 5 hónaposan erősen vérezni kezdtem, ultrahang még nem volt, és hogy ne haljak meg, egyik karomban vérátömlesztés ment, (akkor még nem hallottunk a vér útján terjedő betegségekről!) a másikban vetélést megindító infúzió. Iker kisfiúkat vetéltem el, ezért volt nagyobb a terhesség. Lelkileg nagyon megviselt. Egy csodálatos, lelkiismeretes, német főorvosnő volt az orvosom, ott láttam először nőt szülészként dolgozni. Amikor aztán letöltöttem a gyakorlati időket, megkérdezett az akkori nigériai főnököm, hogy milyen szakmát választanék? Mondtam, hogy a szülészetet. Akkorát nevetett, hogy majd leesett a székről! „Maga bármi lehet, csak az nem, ilyen törékeny testtel!” Mert hogy ez ott is férfi szakmaként volt elkönyvelve.

Piac

             A következő fél évben, a rendszeresen szedett malária elleni gyógyszer ellenére, a kislányommal egyszerre, kétszer is maláriások lettünk. 3 napig szinte mérhetetlen láz, hidegrázás (alig tudtunk feküdni az ágyon), olyan gyengeség, hogy ülni is alig bírtunk, de tudtuk, hogy mi a  bajunk, kaptunk rá gyógyszert és a 4. napon már jól voltunk.

            A kislányomat egyszer kórházba kellett vinni, mert ivott az udvaron a gyerekekkel együtt az esővízből, hasmenése lett és akkor éppen kolerajárvány volt. A kórházban csak nekem engedett infúziót bekötni, de ahogy bement a folyadékpótlás, már vittem is haza, mert láttuk az igazi kolerásokat. Kislányom megtanulta az oviban yoruba nyelvet, a piacon ő segített nekem vásárolni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy melyik nap, ki megy érte. Egy este jön haza a férjem egyedül. Hol a gyerek? Nem nekem kellett elhozni? Futás az oviba, ami már bezárt. Az óvó néni magához, haza vitte, tőle hoztuk el.

Nigériai barátaink

       10 ágyas luxus magánkórházban kezdtem dolgozni, (ambuláns belgyógyászati ellátást végeztünk), amit csak a gazdagok tudtak megfizetni, a szakács kívánságra főzött és bármikor fogadhattak látogatót, aki ott is alhatott… Volt a főnök, egy kolléga és én. Egyszer a főnök elutazott külföldre egy kongresszusra és ránk bízta a házat. Észrevettük, hogy alig jön beteg. A recepciós  elküldött mindenkit, mert lusta volt dolgozni. Amikor rájöttünk a kollégával, elbocsátottuk és újat vettünk fel. Ezután ismét nagy lett a forgalmunk.

              Hozzászoktunk a víz-és villany kimaradáshoz, a szabályok nélküli közlekedési dugókhoz, ahol az erőszakosabbnak volt előnye, és ahhoz is, hogy esős évszakban a rossz csatornázás miatt akkora volt az úttesten a víz, hogy befolyt a kocsiba. De felejthetetlenek voltak az óceánparti és pálma erdei kirándulások!

közlekedés Lagosban

              Ahogy haza jöttünk, terhes lettem. A férjem úgy kalkulált, hogy lány, fiú-fiú után csakis lány következhet, de FIÚ lett. Kislányom látva az örömünket, a csaknem 6 évvel fiatalabb, növekvő, rosszalkodó öccsének bosszúsan többször említette, hogy „ha az ikrek megmaradnak, te most nem lennél”. Ilyenkor a kisfiam megkérdezte, hogy „anyu, tényleg?” „Hát, nem is tudom – válaszoltam- de jó, hogy vagy!” A gyerekeim azt mondják, ők négyen voltak testvérek.

                Kinti hitetlenkedő főnököm jóslata ellenére szülész lettem, nőként, és 33 évig dolgoztam. A meg nem kapott gyermekgyógyászat helyett többet kaptam: anyákat és újszülötteket is.

               Visszagondolva, nagyon bátor lehettem 40 éve, nem tudom, most vállalkoznék-e rá, de végül is mindig minden megoldódott időben és a rossz események is valami jónak lettek a kiindulópontjai. Ennyi emlék maradt meg a 3 éves afrikai „kiruccanásból”. Most még az akkori negatív eseményeken is mosolygok és örülök, hogy mindez megtörténhetett velem.

Kárméla

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Emlékfoszlányok egy többgenerációs otthonról

Amikor az emberek még otthon születtek és haltak meg ….

 

Amint az ember halad az időben, korban, mindinkább a múltból keres erőforrást, amelyből (bevallva, bevallatlanul) mindig is táplálkozott. Az emlékek a több generációs családi házba vezetnek vissza, ahol gyermekkoromat töltöttem. Néhány epizódot vetek csak fel ezekből.

 

Történt egyszer – még nem volt fizető-eszközként bevezetve a Forint – Édesanyám elküldött a boltba, hogy hozzak onnan élesztőt (mert a kenyér dagasztásához az bizony kellett). Adott is egy tyúktojást a kezembe, hogy azért hozzak annyi élesztőt, amennyit adnak érte. Felbátorodva a feladat és a kihívás adta lehetőségen, kezemben a féltve őrzött tojással elmentem a sarki boltba élesztőért. Ott illedelmesen köszöntem, és kértem a boltos bácsit, hogy ezért a tojásért adjon nekem élesztőt. – Na nézzük, hogy a tojás fizetőképes-e? Horkant fel a kereskedő.

A boltban fel volt akasztva egy petróleum-lámpa, amely egész nyitva tartás alatt világított. Ez volt az ellenőrző eszköz, ami felé tartva a tojást átvilágította, és megállapította, hogy az mit is ér, vagy éppen „fizetésképtelen”. Rendben volt az általam hozott tojás, és az élesztővel vidáman hazabandukoltam.

 

Sajnálatos gyász esemény történt családunkban. Nagyapám, aki az érseki kastélyban portás és egyben szabó is volt (ez volt eredeti mestersége), 1952. február 13-án meghalt. Akkortájt az emberek otthon születtek – jómagam is -, és otthon, szeretteik körében is haltak meg. (Irigylem az őseimet). Az azt követő gyász-év – mert hogy akkor még ilyen is volt – leteltével éppen 1953. nagypéntekén zörgetnek az utcaajtón (ami egyébként napközben sosem volt bezárva). Egy katonatiszt állt az ajtóban és „közölte”, hogy elhunyt Nagyapám megüresedett szobájába ő és neje beköltöznek. Erről valamiféle írást is mutatott. Nem volt mit tenni, hát költözzenek be! Következésképpen Nagymamám egy szobát lakhatott, és a konyhát, a hagyományos fatüzelésű sparherttel közösen használták.

Így éltünk, aztán össze is barátkoztunk, és még akkor is – évtizedekig – tartottuk a kapcsolatot, amikor már néhány év múlva un. tiszti lakásba költöztek. Nem felejtem, hogy Apám elhunyta alkalmával 1993-ban, az evangélikus istentiszteleten nagyobbik lányuk megjelent, és részvétét fejezte ki nekünk. Egyszerű számítással 1953 és 1993 között 40 év telt el, és ezt valaki – mint egykoron befogadott – megtiszteli és megbecsüli a befogadó emlékét !!! Hol is tartunk ma rövidkére, esetleg érdekeink mértékére és időtávlatára szabott emberi kapcsolatainkban ???

 

Visszatérve a több generációs otthonra, a már említett Nagyapám öccse, Pista bácsi, szakmáját tekintve bádogos volt. Egy műhelyt is kialakított a hátsó, másik utcára szóló tégla-kerítésnek „támasztva”, ahol mesterségét gyakorolta. (Megjegyzem, hogy a kalocsai „Nagytemplom” – manapság Főszékesegyháznak nevezik – tetőzetének bádog borítását is ő készítette, még az 1930-as években). Engem, mint fiú gyereket, nagyon is érdekelt az általa művelt tevékenység. Ezért naphosszat ott voltam a műhelyében és lestem, figyeltem, hogy mit és hogy is csinál.

Ekkortájt a műhelyben csak foltozni való vödrök, fazekak és egyéb apró háztartási fém edények fordultak elő, nagyobb munkák már nem adódtak. Ám a szerszámok kezelését és az azokkal való műveleteket, a fogásokat, azt, hogy mikor mekkorát és milyen kalapáccsal milyen irányból kell ütni a lemezre (bádogra), máig nem felejtem el. Ha ilyen munka vetődik fel, bátran – ösztönösen – alkalmazom azokat (mindig sikerrel), pedig csak láttam és néztem mindazt, amit csinál. 

Alajos

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!