Régiségeknek

Nagypapák és unokák – Beszédes fotók

Boldog lehet az, aki ilyen szép képeket őriz a fényképalbumában.

 

Papó, papi, tata, nagyapó, papóka, nagyatya,  nagypapi, öreg, – számtalan kedves neve van, nekem csak NAGYPAPA.

A nagypapa a nagymama oldalbordája, ki ha kell, ül csendesen, vagy éppen az unokájának fúr-farag játékot, vagy mesél a fiatalkoráról. A nagypapa legdrágább kincse az unoka.

Kár, hogy én a négy nagyszülőmből csak az anyai nagymamámat ismertem. Talán most visszaemlékezve hiányoznak nekem a nagypapák. Eljátszom a gondolattal, mit veszíthettem. Hiányzik az emlékeimből a nagypapa mosolygós, néha csodálkozó tekintete. Remegő keze, ahogy átölel és az ölébe ültet, vagy csak fogja a kezem és sétálni visz.

Aki nem ismerte nagyapját, valamit veszített. Boldog lehet az, aki ilyen szép képeket őriz a fényképalbumában. Irigykedem. A képeket nézegetve megszólaltak a szereplők. Hallgassátok, miket mondtak nekem!

A sorozat első része:

Nagymamák és unokák – beszédes fotók

 

Azért van szemüvegem, hogy jobban lássalak.

 

 

Hoztam virágot neked és a mamának is.

 

 

Megyek nagyapi, nem kell noszogatni.

 

 

Nagyapa, a puszitól meg fogsz gyógyulni.

 

Papa, te szoktál így csinálni?

 

 

Látod ezeket a képeket?  Itt még én is kisfiú voltam.

 

 

Kis unokám, látod ott fenn, a madarakat?

 

 

Ugye jó, papi, hogy tologatlak?

 

 

Van egy titkom, de ne mondd el apának, jó?

 

 

Kifestem a körmöd, és olyan szép lesz, mint az enyém.

 

 

Ugye, mi jó barátok vagyunk?

 

 

Amikor meglátogatnak az otthonban az unokáim …

 

 Vica

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Gizus boldog, az alkotás megszüntette magányérzését

 

Tevékeny, élvezhető időskor  1.

 

Léghajó – Szinyei Merse Pál festményének utánzata

 

Szürke, vasárnapi alkony öleli a piros cserepes, zöld zsalugáteres ablakokkal ellátott, fehérre meszelt falú, mesebeli házikót.

Tiszta szobájában uralkodója, kényelmes fotelében üldögél, akit mindenki Gizus néven emleget. Pedig teljes neve ősi származásra vall, azaz Gizella, mellette a keresztelésben kapott Sára is szerepel, ám azt senki nem ismeri. Minek is bonyolítanák a megszólítást? – neki teljesen megfelel a Gizus név, ugyanúgy, mint másoknak.

Jelenleg hangulata szomorkás. Mintha az égiek is osztoznának e lelki állapotban, mert tartós eső formájában együtt könnyeznek a ház úrnőjével. A társtalanság, egyedüllét okozza e ritkán tapasztalt érzést? – nem tudni. Mintha Robinzonnal cserélt volna helyet, annyira egyedül érzi magát. Ráér elmélkedni. Az ablakok csipkés függönyeinek lebbenései bíztató jelzésekként tudatják vele, hogy nincs egyedül. Minden, mi körülötte él, saját keze munkája, együtt élnek és éreznek vele. Nem csak a teljes csoda-házikó, hanem a kiskert virágai is, melyek bódító illatjukkal, szépségükkel ő érte virulnak. A kert fái gyümölcsükkel édesítik mindennapjait. A galambok kis galamb-dúcaikban neki turbékolnak. Talán még a békák esti hangversenyei is az ő álmát hívatottak elősegíteni, vigyázni.

Tulajdonképpen boldog és megelégedett lehetne. Mégis,- miért nyugtalan? Az idő könyörtelenségével hiába hadakozik. Ha életében vannak is mulasztások, azok saját akarata szerint történtek. Mindig tudta kötelességét. Első helyet a család foglalta el. Értük mindent vállalt. Többet tett gyakran azokért is, kik azt meg sem érdemelték, távolabbi rokonok esetében.  Miközben nagymamáját, majd szüleit gondozta a ház összes tennivalóival együtt, melyhez társult a mezei, kerti munka is, valamint az állatok ellátása, soha nem jutott eszébe az idő múlása. Ma már tudja, hogy egyedül csak saját magának nem biztosított időt. Mégsem hibáztatja ezért a sorsot, mert neki ezt kellett tennie, számára ez így volt természetes.

Élete folyamán edzette, tanította az a sokféle tevékenység, melyet nap, mint nap folytatott. Neki mindig voltak céljai, melyek tartalmat adtak életének. Ezek szerint akár virág-kertész is lehetett volna, vagy növények nemesítője, oltásokkal, új fajok kísérletezésével, továbbá állat gondozó és tenyésztő, nem beszélve az orvosi nővér szerepéről. Lehetett volna híres varrónő, lakberendező, népi hímzések tudója. Mennyi kalocsai mintás kézimunka és erdélyi nagyírásos gyönyörködtető mintái ismertek családja és baráti köreiben. Legutóbb a festményekhez hasonló gobelinek sokasága került ki kezeinek munkái során.

Ars poetica – gobelin

Amióta a kis családtagok felcseperedtek, elkerültek mellőle, felmenői örök álmukat pihenik a temetőben, egyedül maradt, ritkán látogatják azok is kikért egykor akkora áldozatokat vállalt. Érzi, hogy változtatnia kell egyhangú életén. Nem tétovázik. Egyik nyugdíjas klubban megtalálta saját társaságát, kik hasonló állapotokat éltek át, mint ő, és még a jelenük is hasonló. Tőlük még arra is késztetést kapott, hogy kézimunkázása mellett próbálkozzon az írással is. Történeteket örökítsen meg saját, vagy mások életéből, a rég múltról, vagy éppen a jelen élet visszásságairól. Megpróbálta. Néhány érdekes szösszenet már fiókjában lapul, szabadulásra vár.

Miközben gondolataiban hasonlókról elmélkedik a szürke felhőkből aláhulló könnyszerű esőcseppek láttán, egy erős villámlás, mit menydörgés követ, gyors cselekvésre készteti. Fiatalos könnyedséggel bezárja a kitárt ablakokat. Utána már csak az andalító morajlás hallatszik, amint a piros cserepes tetőről a víz, ereszen és csatornán át utat tör magának és megtölti az oda helyezett nagy dézsákat, melyek igen alkalmasak a növények locsolására. Nála mindennek célja van. Takarékosan használ fel mindenféle természeti adományt:- a vizet, a szelet, növényi komposztálókat, pincét, padlást, egyszóval mindent.

Kis, csillogó konyhájába érve, előkészíti saját vacsoráját, a gyűrődésmentes abroszon tálalva elfogyasztja azt, miközben újabb ötlet, sőt elhatározás fogalmazódik meg gondolataiban.

Napraforgók – festmény

Valamelyik társától hallotta, hogy „a cselekvés, a kétségbeesés ellenszere„. Ő nincs kétségbe esve és mégis cselekedni fog. Dönt. Újdonságra van szüksége. Mi legyen az, mit még nem próbált életében?

Miután szemei sem a régiek és már olvasáshoz és az apró öltésekhez szemüveget használ,- no nem azért, hogy a dioptria, mint tekintélyt kölcsönző mértékegység elősegítse kinézetét, hanem mert szüksége van arra. Döntése a festészet felé fordul. Festeni fog! Hadd ámuljanak társai, családtagjai, ha majd sikerül amatőr (műkedvelő) módon elsajátítani valamit, amit eddig csak álmélkodva csodált.

Hóemberkék – festmény

Elhatározását tett követi. Hónapokon át eljár egyik művelődési központba, ahol festőkör működik és a szükséges alapfogalmakat gyorsan el is sajátítja. A grafikáról, szénfestésről áttér a vízfestésre is, amit rövidesen már felvált akril és olajfestésre. Máris születnek alkotásai. A kis pitypang virágtól, a fehér fodrozó habokat jelképező tenger látványáig. Tisztában van azzal is, hogy munkájának értéke meg sem közelíti az eredetit, de az ő számára igenis értékes, mert az sajátja, hozzá tartozik. Fő értéke az élvezettel végzett cselekvés, mi egész lényét átjárja munkavégzés közben, ami egyre  tökéletesedik olyannyira, hogy már mások számára is láthatóvá válik.

Boldog és megelégedett. Eltűnt a magány érzése. Idejét hasznos kedvteléssel tölti ki. Ez egyben roppant szórakoztató is. Azt is érzi, hogy ő nem vetélkedik, holott már tudja, hogy az élet nem „a döntő”, csak hétköznapi vetélkedőkből áll. Ennek ellenére arra készül, hogy munkáiból bemutatót tartson klub-társainak, nem azért, hogy kérkedjen új hobbyjával, hanem azért, hogy őket is ösztönözze hasonló cselekvésekre.

Valóban, amint az ember éveivel együtt egyre bölcsebbé válik, azt is megérzi, hogy mások számára mi az, ami fontos. Megpróbálja mindezt tudatosítani különböző formákban, érthetően, csábítóan.

Lesznek-e követői? – Reméli, hogy IGEN!  – Hát…. úgy legyen!

 Buzsumama

 

 Az írás a  Régiségeknek blog ’Tevékeny, élvezhető időskor’ pályázatának  díjazottja lett.

 

 

 

 

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Írásban, festésben, sportban teljesítették ki életüket pályázóink

Tevékeny, élvezhető időskor – Pályázati eredményhirdetés

 

Örömmel  adjuk közre a jó hírt, hogy Tevékeny, élvezhető időskor pályázatunkra sok értékes pályamű érkezett.

A pályázatok közül az alábbiakat jutalmaztuk, ezek az írások az elkövetkezendő hónapokban folyamatosan  megjelenésre kerülnek a blogunkban és facebook csoportunkban. A nyertes pályázókat könyvjutalomban részesítjük. Az alábbi felsorolás nem a  helyezést jelenti.

 

Péntek Zsófia egy küzdelmes élettel a háta mögött, nyugdíjasként valósította meg gyermekkorától dédelgetett álmát, hogy néprajz kutató és  író lehessen.

Izsák Ildikó fiatalon feladni kényszerült álma valósult meg: versei, meséi, novellái  és receptjei jelennek meg és vallja, hogy az álmokat nem szabad feladni.

Bondár Zsuzsanna írásának hősét a festőkörben tanultak töltik el boldogsággal és megelégedettséggel. A festegetés és műkedvelő írás nyomán eltűnt nyomasztó magány érzése is.

Huszka Éva korhatár előtti nyugdíjba vonulását követően szerzett mesterdiplomát,  és még  teli van nagy tervekkel.

dr. Feleky Gáborné egy „csoda” folytán, majd kemény edzésekkel hatvanon túl számos érmet, serleget nyert el versenyeken, sporteseményeken.

 

Gratulálunk a nyerteseknek és köszönjük, hogy „klaviatúrát ragadtak” ! Azok a pályázatok, amelyeket nem jutalmaztunk, sajnálatos módon nem feleltek meg a pályázati kiírásunk követelményeinek.

E remek írásokból olyan Régiségek életútja bontakozik ki, akik idős korukra kiteljesedtek, és valamilyen tevékenységet szenvedéllyel, örömmel végeznek. Többen a pályázók közül ifjúkori álmaikat valósították meg, vagy folytatták fiatalon elkezdett, de megszakított, áhított hobbijukat, szenvedélyüket. Ezek a sorsok jól példázzák azt is, milyen sokféle módon éljük meg idős korunkat és milyen változatos lehet az a hasznos, élvezetes tevékenység is, melyben idős emberek örömüket lelik. Az írásokból kirajzolódó lendületes, tevékeny életpályák   alátámasztják  nézetünket, hogy ez a mostani idős nemzedék nem akar észrevétlenül megöregedni, hanem az utolsó évtizedeiben is élvezni akarja az életét, hasznos és aktív akar maradni, beleszólva a világ dolgaiba. Reméljük, hogy példájuk bátorítóan hat olyanokra is, akik túl az ötödik, hatodik, hetedik  X-en még nem találtak magukra és mintákat keresnek. Mert változtatni, újrakezdeni soha nincs késő!!!!

Kérjük olvasóinkat, hogy kövessék figyelemmel ezeket az írásokat az elkövetkező hónapok folyamán, mert olvasmányos, izgalmas élettörténetek bontakoznak ki előttünk.

              Régiségeknek blog zsürije

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Az anyai simogatás

Tudom, hogy szeret, de sosem simogatott meg. Arra gondoltam, végre megkérem, hogy pótolja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Édesanyám nagy-akaratú, kemény asszony, de sajnos mostanában – főként fizikailag – legyengült, és képtelen egyedül ellátni magát, ezért két hónapja nálunk van. (Írtam már róla a hosszú élet titkával kapcsolatban.) A közös életünkre visszagondolva csupán egyetlen dolgot hiányolok a mai napig – azt, hogy sohasem simogatott meg. Pedig tudom, hogy szeretett és szeret, de mivel ő sem kapott az anyukájától simogatást, úgy vélte minek az, nincs rá szükség. 

 

Arra gondoltam, hogy végre megkérem, hogy pótolja ezt nekem. Szeretném a kezét a fejemen érezni, hogy emlékezni tudjak rá, ahogyan az édesapám nagy, meleg, simogató kezére a mai napig szívesen gondolok vissza. Anyukám először nagyon meglepődött, azután majdnem sírva fakadt (nem láttam még sírni), és azt mondta, hogy soha nem gondolta, hogy ez ennyire fontos lehet nekem, és nagyon sajnálja, hogy elmulasztotta. Azóta nem múlik el nap simogatás nélkül, és mindezt már ő maga kezdeményezi. Sokat beszélgetek vele a régmúlt időkről is, mert azokra nagyon jól vissza tud emlékezni, és készséggel mesél is róla.

 

Szomorú dolog amikor az ember anyukájából egy kicsit a gyermeke lesz. Próbáljuk meg ennek a pozitív oldalát nézni, és örüljünk neki, ameddig csak megtehetjük. A súrlódásokkal teli, időnként bizony fárasztó együttlét során olyan eseményeket élhetünk át, és pótolhatunk, amire a hátralévő életünkben egészen biztosan büszkék leszünk.

Magdaléna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Pályázati felhívás ’Tevékeny, élvezhető időskor’ címmel.

Azok írásait várjuk, akik úgy érzik, hogy  az idős kor kiteljesedést, beérést, új perspektívát hozott.  

 

palyazati-felhivas

Határtalanul nagy öröm számunkra, hogy facebook csoportunkban már 4000 követőnk van. Nekünk, a Régiségeknek blog szerzőinek és e facebook csoport működtetőinek, komoly ösztönzést jelent, hogy nap-mint-nap tapasztaljuk részvételeteket, érezzük szimpátiátokat.

 

negy-1

 

A kerek szám alkalmából pályázatot hirdetünk:

‘Tevékeny, élvezhető időskor’ címmel.

 

negyezer

 

Arra kérjük olvasóinkat, követőinket, írjanak életútjukról, és jelenlegi életérzéseikről, életmódjukról. Azok írásait várjuk, akik úgy érzik, hogy  az idős kor – az ezzel járó problémák ellenére – kiteljesedést, beérést, új perspektívát hozott. Különösen értékeljük olyan tevékeny Régiségek írásait, akik idős korukra valami újba fogtak bele, esetleg fiatalkori álmaikat valósították meg, vagy családon belül, esetleg önkéntes munkában találtak új szerepet maguknak, vagy új környezetben, új feladatokkal élik életüket.

A legjobb írásokat megjelentetjük blogunkban és a facebook csoportunkban is közzétesszük. A legjobbakat  könyvjutalomban részesítjük.

Az írás terjedelme 1 oldaltól  5 oldalig terjedhet. Beküldési határidő: 2017. január 31.

Az írásokat saját néven, vagy nicknéven is küldhetitek az alábbi e-mail címre: cilianoska@gmail.com

 Kérdéseket a pályázattal kapcsolatban facebook üzenetben is feltehettek.

 

Ha ti is szeretnétek sok, érdekes életútról olvasni,

KÉRJÜK,  HOGY OSSZÁTOK MEG PÁLYÁZATUNKAT A FACEBOOKON!  KÖSZÖNJÜK!

 

A Régiségeknek blog bloggerei

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A munkaszeretet örökölhető, vagy környezeti ártalom?

Tisztelgés nagyapám előtt.

 

ngip

Nagyszüleim és édesanyám

Húgom nagy családfakutató és régi, fontos dokumentumokat is őriz. Így került kezembe egy megsárgult 1914-es bizonyítvány nagyapám  részére egy bizonyos Grósz Károlyné divatáru kereskedőtől. Nagyapám gyakornokként való alkalmazását hadba vonulása miatt kellett megszakítania. Meghatódtam a hölgy elismerő szavaitól, és kezdtem felidézni imádott nagyszülőm sovány alakját, akit gyerekkoromban én is sokszor láttam szorgoskodni városunk jól ismert méteráruboltjában.

Nem röstellt a legmagasabb polcról sem leszedni akár 10 vég vásznat sem, ha a vevő azt kérte. Mindezt mosolyogva, udvariasan tette, még akkor is, ha a kedves vevő vásárlás nélkül távozott.

Egy újságíró, bizonyos Lődl Ferenc írt is róla a helyi lap 1963. január 6-i számában, “Négy évtized ugyan annál a pultnál” címmel. Néhány, számomra legbeszédesebb sorát idézem csak:

 

ujsagcikk2

 

“Ki tudja, hányszor érné körül a Földet a sok vászon és ruhaféle, amit pályafutása alatt kimért a tíz- és tízezernyi vevőnek. Egész életében pontos és megbízható volt, mint az óra. Hogy közben az ő emberi szerkezete, különösen a szíve megkopott, arra talán még maga sem gondolt. Nem volt rá ideje, lekötötte a munka, az állandó foglalkozás az emberekkel, akiket soha nem károsított meg egy fillérrel sem, sőt mindig jó tanácsadójuk volt a vásárlásnál.”

Nagyapa örült, hogy még nyugdíjasként is szükség volt a munkájára. Erről ő maga így nyilatkozott az újságírónak: “Lám, 70 évesen még most is kellek, s bevallom, a munka hosszabbítja meg az életemet, az a munka, amelyet valamikor ebben az üzletben kezdtem el. Örülök, hogy napi néhány órában még most is számítanak rám, nyugdíjasra, pedig körülöttem már csak fiatalok dolgoznak.”

 

bolt

A méterárubolt, ahol nagyapám dolgozott

Nem emlékszem, hogy ezután mikor hagyott fel végleg a munkával, csak azt tudom, hogy az újságcikk után hét évvel beteg szíve felmondta a szolgálatot. Az I. világháború orosz fogságában szívasztmát kapott egy, a közelében robbant akna miatti ijedtségtől.

“Nagymama és nagypapa megédesítették gyermekkoromat” c. írásomban szóltam Olgáról, akit gyerekként láttam utoljára nagyszüleim udvarában, és 45 év múltával véletlenül összefutottunk az utcán. Miután elolvasta a közös emlékeket is idéző írásomat, e-mailben egy új adalékot mesélt kereskedő nagyapámról. Olga apukájának inget akartak vásárolni nagyapám boltjában, de nem kapták a szükséges méretet. Csalódottak voltak, dehát akkoriban nem volt nagy a választék. Már meg is feledkeztek a kudarcról, amikor nagyapám beállított hozzájuk 3 inggel a kívánt méretben. Nem tudott belenyugodni, hogy nem szolgálhatta ki a kedves szomszédját. Meg is jegyezte a család nagyapám távoztával, hogy micsoda úriember ez a Lugosits bácsi!

ajanlo

Munkaszeretetét örökül hagyta utódainak. Egyetlen lánya, az édesanyám, szintén idős koráig ült varrógépe mellett, és örömmel dolgozta végig az életét, annak ellenére, hogy vágya, a magasabb iskolában való továbbtanulás  nem teljesülhetett. 

A következő generáció, húgom és én. Álszerénység nélkül kijelenthetem, hogy lelkiismeretesen, becsülettel dolgoztuk végig 40 évünket. Mindketten emberekkel foglalkoztunk, magam pedig az utolsó 30 évben gyerekekkel is, ami igazi tartalmat adott ennek az időszaknak.

 

boltos

Nagyapám (a bal szélen) az üzlet tulajdonosaival és kollégáival

Lányaink az élet legkülönbözőbb területein, ketten közülük külföldön is bizonyítják, hogy a családon belüli jó példa igenis öröklődik generációkon át.

József Attila szavaival:

“Dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.”

       Annaróza

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Autóstoppos kalandok – anno 1968

 

stoppos7

 

Érdekes emberekkel és új ismeretekkel teli nagy utazásokról ábrándoztam.

Azon a tavaszon, húszévesen, szélsőséges hangulatok között ingadozva éltem. Hol olyan boldog voltam, hogy repülni tudtam volna és megcirógatni a felhőket, hol pedig eszeveszetten boldogtalan és nem találtam az élet értelmét. A szárnypróbálgatások, útkeresések időszaka volt ez, mint mindenkinél, húszévesen.

Pötyi barátnőmmel azt találtuk ki, hogy a tavaszi szünetben egy pár napra elmegyünk autóstoppal valahová. Csak úgy, minden cél és útirány nélkül, kalandból (a szüleim nem tudtak az utazás módjáról). Amerre megy az autós, aki felvesz, odamegyünk mi is.  Az autóstop akkoriban divatos dolog volt a fiatalok körében, sokan közlekedtek így, még kevés autó futott az utakon és szívesen felvették az autóstopposokat. Az ember csak kiállt az út mellé, integetett, és boldogan rohant a megálló autóhoz, hogy beszálljon.

 stoppos10

Pötyi – velem ellentétben –   igen határozott,  vagány  lány volt. Az volt a szavajárása hogy, “velem nem történhet meg semmi, amit nem akarok”. Ez nekem nagyon imponált  és  rábíztam magamat a megérzéseire. Hogy valami célja mégis legyen az utuknak, már útközben azt találtuk ki, hogy  akkoriban alakuló ifjúsági klubokat keresünk fel, és majd írok róla egy cikket az egyetemi újságba.

Az út során egyetlen egyszer kerültünk nehéz helyzetbe. Két középkorú férfi ült elöl a kocsiban, mi hátul, és vidáman trécseltünk velük. Egyszer csak a kocsi hirtelen lefékezett, megállt egy mellékút szélén és a két férfi se szó, se beszéd kiszállt a kocsiból, felnyitották a csomagtartót és puskát vettek elő. Pötyivel kétségbeesve néztünk egymásra és menekülésre készen kiugrottunk az autóból. Addigra eldördült a fegyver és a férfiak egy lelőtt fácánt hoztak a kocsiba diadalittasan. Megkönnyebbülve ültünk vissza és folytattunk utunkat az ismeretlen felé.

 

stoppos12

Uticél: bárhova

 Háromnapos utunk állomásaiból Dunaújvárosra és Sárbogárdra emlékszem. Mindenütt szívélyesen fogadták a két egyetemista lányt és örömmel mutatták be az ifjúsági klubjukat. Egyszer egy tornateremben, egyszer pedig egy előszobában aludtunk. Sok érdekes emberrel ismerkedtünk meg, élveztük a szabadságnak és a titkos kalandnak az ízét. Kissé lenyugodva ültünk vissza az iskolapadba. Az utazás tapasztalatait  megírtam az egyetemi újságnak. (Akkor még nem sejthettem, hogy egyszer még az újságírásból fogok megélni, bár a következő  cikk megjelenéséhez húsz évnek kellett eltelnie).

A hatvanas évek második felében jártunk. Miközben a szocializmus csendben épült, a résnyire nyíló vasfüggönyön át a rothadó kapitalizmus édeskés levegője áradt be. Az Amerikában akkor bontakozó hippimozgalom, a beat zene, és a bohém, szabad, kalandos életmód általunk elképzelt képe betört az életünkbe és szirénhangként vonzott.  A szirénhangok engem Angliáig csábítottak.  Egyik énem nagy utazásokról ábrándozott, tele érdekes emberekkel és új ismeretekkel. A másik, földönjáró énem azt sugallta, hogy a diplomaosztás után munkába álljak, majd családot alapítsak. Az itthon rám váró, barna herceg vonzása erősebb volt, mint a kalandvágy. Hazajöttem. (A herceg, kicsit megőszülve, megpocakosodva, itt ül mellettem).

 

stopppos2

Mikor autóstoppos kalandunk után pár évvel Pötyi beállított hozzánk, már egyéves volt a kislányunk. Egy olasz fiúval jött, aki felvette őt a kocsijába, miközben barátnőm egy külföldi úticél felé igyekezett. Boldog volt és optimista, kalandor kedve nem csitult. Akkor láttam utoljára, azóta nem találkozott vele, és nem hallott róla senki, az ismerősök közül sem.

A minap vele álmodtam. Találkoztunk végre. Ő ugyanolyan fiatal volt és sugárzó, mint utolsó találkozásunk idején. Én pedig az, aki vagyok, egy régiség korú nagymama.  Nem ismert meg, hiába magyaráztam, hogy ki vagyok. Nagyon sok gyereke és unokája volt és hippi nagymamaként velük együtt kalandozott szerte a világban.

Cecilia

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Esküvők régen és ma

 

Egy hagyományos falusi, egy modern, és egy négy évtizeddel ezelőtti lagzi.

 

ditta-and-lajos

Lányom és vejem

Négy évtized alatt nagyot fordult a világ! A mi, 41 évvel ezelőtti esküvőnk az akkori szokások szerint zajlott. Azzal indult, hogy a vőlegény és a rokonsága eljöttek hozzánk a lakásra, volt egy kis vendéglátás, majd a násznép gyalog átsétált a városházára, ahol  az anyakönyvvezető előtt a  hivatalos, polgári  szertartás folyt.  A  vőlegényt és menyasszonyt viszont külön-külön kocsival szállították az esküvő színhelyére. Olyan álomszerű volt az egész – szinte nem is emlékszem, hogy mit mondott az anyakönyvvezető.  Ezt követően, már mint férj és feleség átsétáltunk a közeli fényképész stúdióba, a vendégsereg pedig városunk patinás szállodájába. Konszolidált lagzi volt a szálloda Rózsaszín termében,  ahol gyönyörűen meg volt terítve, élő zenekar húzta a talpa alá valót  és jó volt a hangulat. Tíz évvel korábban ugyanebben a teremben volt az érettségi bankettem is.

 

regi

Férjem hosszú hajjal, én Angela Davcis frizurával

Az akkori divat szerint a férjemnek, – aki  már sajnos nincs közöttünk -, hosszú haja volt, frakkot kölcsönzött az alkalomra, nekem pedig “Angela Davis” frizurám volt. (Angela Davis polgárjogi harcos volt és ő hozta divatba  az afro frizurát). Ebből aztán egy kis vidámság és izgalom is adódott, ami negyven év távlatából is emlékezetes maradt. A férjem kitalálta, hogy drótra fűz gyöngyszemeket és azt tesszük a hajbozontomba. Ez jól is mutatott, a baj akkor jött, amikor a menyasszony-tánchoz átöltöztem és a gyöngyszemeket ki kellett volna venni a hajamból. Csakhogy a drót nem engedte és téptük-rángattuk mire kivettük, természetesen sok-sok hajjal együtt. 🙂

 

ditta-and-lajos-3

Elöl a zenészek húzták a talpalávalót

A lányunk lagzija négy évvel ezelőtt volt. A vejem egy hajdúsági városkában született és a szülei szerették volna, ha ott ünneplünk. Igazi “falusi” lakodalom volt. Én már egy héttel előtte odautaztam. A vejem édesanyja, szakácsnő lévén irányította a munkát. Sütemények sütésével kezdtük, ez ment 3 napig jó hangulatban, öten-hatan voltunk asszonyok, így serényen ment a munka. Következett a disznóvágás, majd a 2 birka feldolgozása. A tyúkokat “készen” kaptuk. Maga a vacsora nem a háznál volt, hanem egy iskolai étteremben, amit a gyerekeink és a barátaik díszítettek fel. Egy pénteki napon éjfélig készítették a dekorációt, majd mindenki pihenni tért.

ditta-and-lajos-4

A zebrán a menetből táncra perdültek

A kislányom és a vőlegénye gyalog indultak haza, szép májusi éjszaka volt. Egyszer csak angol szót hallanak, ami felettébb szokatlan volt a kis városban. Miután ők  Walesben élnek, tudnak angolul, beszédbe elegyedtek velük és elmondták, hogy a másnapi esküvőjükre készülnek. Kiderült, hogy a vendégek Írországból jöttek, és megkérdezték a fiatalokat, hogy elmondhatnak-e értük egy imát, majd körbevették őket és úgy imádkoztak értük. Aztán szép csöndesen eltűntek az éjszakába. Nem hiszitek el, tizenketten voltak, mint az apostolok! És ez mind a katolikus és a református templom közelében történt, mert majdnem egymás mellett vannak. Amikor a gyerekek ezt elmesélték reggel, mindenki nagyon meghatódott, és a történet rányomta bélyegét az egész napra. Csodálatos meleg, napsütéses idő volt, az ifjú pár egész nap csak mosolygott és békében, jó hangulatban zajlottak az események. Délben a háznál gyülekezett a vendégsereg, megjött a vőfély, a zenészek, és a “lánykikérő” után elindult az esküvői menet gyalog. Elöl a zenészek húzták a talpalávalót, a férfiak kezében borosüveg, és aki arra jött, mindenkit borral kínáltak. A forgalom is megállt rövid időre, mert a zebrán a menetből többen táncra perdültek. Reggel hét óráig mulattunk. Szerencsére vidéken még tartják a hagyományokat.

 

tordasi

A modern esküvő

Idén szeptemberben hivatalosok voltunk egy igazi, modern esküvőre. Unokahúgom és párja döntöttek úgy, hogy hosszas együttélés után összekötik az életüket. A színhely Martonvásártól nem messze, Tordason volt, ott is egy tóba nyúló földnyelven, a szabadban, és a mellette épült western faluban.

 

western-falu

A western falu

Úgy tűnik, az égiek nagyon pártolják az esküvőket, mert ezen a napon is nagyon szép idő volt. Az ifjú pár nagyon szép volt és sugárzott a boldogságtól.  A szertartást egy református tiszteletes tartotta, aki egy megható esketési beszédet mondott, de a násznép nem sírt, hanem nevetett. Ha nem esküvőn hallom, azt mondom életem legjobb stand up comedy előadását láttam. Utána átvonultunk a western faluba, ahol a vacsora kezdetéig játszhattunk, szórakozhattunk. Egy teljesen laza, jó hangulatú, felszabadult  “buli” volt. A szertartás után a fiatal pár kérésére átöltöztünk, sokan farmerbe és laza öltözékbe, hiszen ez nagyon jól illett a környezethez. Jól érezte mindenki magát, ilyenkor sajnálom, hogy elmúlt a fiatalságom…

Sári

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Nagypapa rollerezik

Egy gyermekkori vágy beteljesülése

 

nagypapa-rollerezik

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú Kalocsán, aki akkor még egészen kicsi volt. Szerető családban élt egy több generációs, (kétlakásos) parasztos „hosszú” házban. Külön lakásuk volt a nagyszülőknek, de az udvar és a napközbeni élet nagyon is közös volt.

 

Tulajdonképpen, mint egy akkortájt 5-6 éves gyermek, rengeteg szeretetet kapott hol szüleitől, hol nagyszüleitől, nem volt válogatós, ez neki kijárt nap, mint nap. Azt elárulom mindjárt, hogy ekkortájt az 1950-es évek elejét írtuk, amikor a kenyérért sorba kellett állni. A hentes, újabb nevén húsbolt – amely hetenként két nap nyitott ki – hasonló sorbaállások színhelye volt. Így éltünk szűkösségben, boldogságban (időben visszatekintve, innen nézve), néha gyermekbetegségekkel fűszerezve. Akkortájt hason aluli panaszokra a ricinus, míg derékon felülre a Kalmopyrin, vagy az Istopyrin dukált gyógyszer gyanánt.

 bicigli

Játék persze nem volt (játékbolt sem), így magunk fabrikáltunk két keresztbe szögezett aprófából repülőgépet (akkor épült Kalocsán a repülőtér, így minden akkori gyerek ösztönösen a repülés felé vonzódott). Telt-múlt az idő, és néhány év múlva már a bicikli felé kacsingattunk, amely napközben ugyan apánk szolgálatában állt, de estefelé kezdtük próbálgatni (váz alatt, mert, hogy az ülés még nekünk kissé magasra sikeredett).

 

Ennek a próbálkozásnak azonban volt egy mindenki által irigyelte előképe, a ROLLER. Hogy is mondjam, egy roller akkortájt nagyon drága, luxus számba menő játékszer volt. Csak keveseknek adatott meg, hogy gyermekük, gyermekeik „saját” rollerrel dicsekedjenek. Mi is csak akkor jutottunk hozzá, amikor egy osztálytársunk éppen rollerezett, és mi is éppen az utcán voltunk, és éppen kölcsön is kérhettük egy fordulóra nem kis gyermeki sorbaállást követően (mert hogy nem voltunk egyedül a „rollertalanságban”, és más gyerekek is szerettek volna egy kört rollerezni). Telt múlt az idő. Akkor betonozták ki Kalocsán a piacteret, ami kiváló terep volt minden biciklizni tanuló kis és nagyobb gyerek részére. Ahogy növögettünk, már – kissé erőltetve – az ülést is elértük a fenekünkkel. A roller azonban valahogy kimaradt ebben a szegénységgel küzdő, ám szeretetben bővelkedő időszakban.

roller4

Régen volt, talán már homály is fedi az akkor történteket. Ahogy haladunk előre a korban – ez minden bizonnyal mással is így van – egyre több, élesen elővillanó kép, szituáció kerül elő az emberfia agyából. Mintha ma lenne, mintha ma történne. Nejemmel sokszor elevenítjük fel a gyermekkori történeteket, szituációkat, amelyek során a rollertelenség is képbe, azaz szóba került. De ennek is vagy néhány éve, hogy szóba hoztuk.

 

Elkövetkezett – mint minden év márciusában – a születésnapom, amit a már kibővült családdal, gyermekeinkkel és unokáinkkal ünnepeltünk, azaz ők köszöntöttek az éppen esedékes 72. szüli napomon. Mi is lehetett a meglepetés – amire őszintén nem számoltam, és igazán nagy meglepetés volt -, mint egy vadonatúj, összecsukható „elegáns” roller. Nesze neked nagypapa, most aztán beteljesült egy nagy gyermekkori vágyad, kaptál egy rollert, tessék rollerezni!

 roller-1

Nagy volt az örömöm, mert életemben még soha nem volt saját rollerem. A köszönetnyilvánítást és az ünnepi ebédet követően azonnal ki is kellett próbálnom, hogy tudok-e egyáltalán bánni a szerkezettel, hogy is kell lefékezni, és még további egyensúlybeli kérdések is azonnal és együttesen tolultak az agyamba.  Szégyent azonban nem hozhattam sem az ajándékozókra, sem az „ajándék lóra”, ezért a jól megérdemelt ebédet követően „próba-repülésre” szántam el magam. Lesz, ami lesz, nekem most rolleroznom kell, mert akarom, mert szeretném, és mert minden vágyam, hogy kipróbáljam a „járművet”. Azonnali hatállyal – nem kellett messzire mennem – egy szép aszfaltos járdát találtam, ahol nekieresztettem magamat a rollerrel. Az első néhány méterben még kissé bizonytalan egyensúllyal, majd egyre magabiztosabban toltam a bal lábammal a rollert. Csodálatos volt, és ez máig is csodálatos érzés. Azt hiszem, hogy a rollerezés visszarepített néhai gyermekkoromba. Újra gyermek lettem, ha csak rövidke időkre is. Az már a rollerezés „hozadéka”, hogy estére kelve olyan izmaimat fedeztem fel „izomláz képében”,  amelyekről eddig tudomásom sem volt.

                                                                                                                             A fekete-fehér képek forrása: Fortepan

János

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Fáj az egyedüllét, de így is szép az élet

Egy 90 éves blogger írása

Rose - 2016 szeptember

Rose – 2016 szeptember

A Londonban élő Rose, az „Élvezzük az életet 120 évig” című sorozatunk szerzője, leírja, hogyan él és hogyan érzi magát 90 évesen. 

Az orvostudománynak és a jobb életkörülményeknek hála manapság sokan elérik a 90 éves kort. Szerencsémre én is köztük vagyok. Mivel örököltem érdesanyám szép bőrét, arcom ránctalan, nem látszik rajtam a magas kor. Ez annak is köszönhető, hogy egész életemben óvtam magamat a napsugarak ártó hatásától.

Optimista természetem megóv a depressziótól, általában vidám és lelkes vagyok, a mozgásom fiatalos. Szeretem figyelni a természet, az évszakok változását, az embereket és az állatokat. Mindenben és mindenkiben csakis a szépet és a jót keresem. A halál gondolatával nem foglalkozom.

Fiatal koromban és munkában töltött éveim alatt szorgalmas és törekvő voltam, szerettem a munkámat és a kitűzött céljaimat elértem. Embertársaimmal szemben fair és nyíltszívű voltam, könnyen és szívesen adtam, ezért sokan kedveltek és értékeltek. Kíváncsi ember lévén állandóan tanultam és kutattam az új dolgokat. Leginkább a világpolitika érdekel. Sokat olvasok könyveket, újságokat, hogy az agyamat karban tartsam. Előadásokra, gyűlésekre járok, mindenütt elmondom a véleményemet és nem érdekel, hogy mások milyen véleménnyel vannak rólam. Munkám révén gyakran szerepeltem a televízióban, rádióban, újságokban.

Hédi és barátja 2015-ben, Budapesten

Rose és barátja 2015-ben, Budapesten

Magánéletem is mozgalmas volt, és ma is az. Két házasságom volt, férjem halála után találtam egy jó barátot, akivel együtt töltjük a hétvégéket. Sokat és sokfelé utazom, igyekszem fenntartani a kapcsolatot a külföldön élő rokonaimmal. Gyerekem és felnőtt unokáim mind más és más országban laknak, tanulnak és dolgoznak. Lányom karmester, egyik unokám tudós, a másik jazz zenész. Sajnos egyedül élek.

Az öregkorral járó betegségek azért engem sem kerülnek el. Fülhallgatóm ellenére sem hallom meg időnként, amit mások beszélnek, és meg kell kérni, hogy beszéljenek hangosabban. Évente erősebb szemüveget kell csináltatni, de legalább így tudok olvasni. Dolgok időnként kiesnek a kezemből és a főzés, és egyéb munkák is lassabban mennek, mint régen. Ha sokat járok, bedagadnak a lábaim és fájnak, de örülök, hogy még nem kell bottal járnom. A rheuma és az artritisz sem kímélnek. Mindezen túl, az orvos megállapította, hogy a szívem nem pumpál rendesen és a bőröm alá egy pacemakert ültettek be. Vannak jó, és vannak fájdalmakkal teli estéim. De ha emberek között vagyok és le vannak kötve a gondolataim, akkor megfeledkezem a testi bajokról és fájdalmakról. Továbbra is járok bevásárolni, magam szerzem be az élelmiszereket, vezetem a régi, hűséges autómat, főzök és időnként vendégeket hívok.

A magas kor, amit élvezek, azzal a keserűséggel jár együtt, hogy a barátaim, sorstársaim lassanként meghalnak. Itt vagyok egyedül, a háború és a holokauszt átélése áll mögöttem. Az egyedüllét fáj a szívemnek-lelkemnek, de megalkuszom vele. 90 évesen is szép az élet, örülök, hogy élek.

Rose

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

katt ide!

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!