Régiségeknek

A legjobb vérnyomás szabályozó és stressz elűző hobbi

 

 

Gobelinvarró  hobbim születése

 

         Egész életemet a nyugdíj utáni pár évig is a munka és a család töltötte ki. Saját magam szórakoztatása, kényeztetése eszembe sem jutott. Éppen elég volt elfogadottnak lenni a szakmámban/hivatásomban, és a családban a saját elvárásaimnak megfelelni. 

         Nem készültem fel a nyugdíjra, belecsöppentem egy váratlan lehetőség kapcsán. Még egy ideig fent tudtam tartani a vállalt munkáimat, de szép lassan, maguktól lemorzsolódtak. A gyerekeim, családjaikkal a tengerentúlon élnek. Rám szakadt a nagy szabadság. Ez kezdetben jó, felemelő volt, tele voltam tervekkel, amiket korábban nem tudhattam megvalósítani. “Bakancslista” szerint még mit is láthatnék vagy csinálhatnék ? – tettem fel magamnak a kérdést. Aztán szembesültem saját korlátaimmal, fizikai gyengülésemmel és gondolati érzékenységemmel. Trükköket találtam ki magamnak, hogy fenntartsam az érdeklődésemet különböző dolgok iránt.

        A gyerekeim közelében nem volt nehéz “unokázni”, dehát tekintettel akartam lenni az ő privát életükre is, és szerettem egyedül is lenni. A fiam megkérdezte: – Anyu nincs valami hobbid? – Hogy lenne? Sose volt rá időm, eszembe sem jutott, örültem, ha elvégeztem, amiket az életben meg kellett oldani. Aztán elkezdtem gondolkodni azon, hogy más, az én koromban, mit csinál kedvtelésként. Figyeltem az ismerőseim szabadidős elfoglaltságait. Azután csak azt tudtam felsorolni magamnak sok pontban, hogy én miért nem csinálnám ezt sem, meg azt sem. 

Angyal

        Nyugdíj óta, minden január-februárra kitalálok magamnak valami télűző, jókedv csináló elfoglaltságot. (Úszás, festés, rajzolás, utazás…) Most januárban letudtam az évek óta halogatott 3 hetes ORFI befekvést egy kis mozgásszervi felturbózáshoz. De mi legyen februárban?   Elfoglaltam magam házimunkával, de még így is rengeteg időm maradt. Egyszer kijöttem a siófoki vásárcsarnokból és a szemem a túloldali Gobelin kézimunka üzletre tévedt. Na, gondoltam, ezt biztosan nem csinálnám. Aprólékos, szemrontó, 1-2 milliméterenként öltögetni…, na nem!  A nagyszüleim, szüleim lakásában minden falon családi képek lógtak bekeretezve, ezért még fiatalon megfogadtam, hogy ha nekem egyszer lakásom lesz, ott a falon nem lóg majd semmi. Akkor meg minek?

         De amikor hazamentem, interneten már elkezdtem keresgélni, hogy hogyan kell gobelint varrni,  hol vannak üzletek, hogyan és hol keretezik az ilyeneket. Mert nem akárhogyan. Úgyhogy 2 nap múlva elindultam a vásárcsarnokhoz közeli kis üzletbe. “Régiség korú” néni fogadott nagyon kedvesen. Maszek, volt ideje és türelme. Mondtam, hogy én csak érdeklődöm  a gobelinvarrás után. Nem akarok varrni, mert még sose csináltam, bár 11 éves koromban anyukám szabás-varrás politechnikára íratott be, de az ugye már régen volt és nem gobelin volt. Egyetemistaként pulóvert, kardigánt kötöttem, mert akkor azt csinálták a lányok a fiúknak… A néni csak mosolygott, és amíg az ismerős vásárlói jöttek-mentek, ő megmutatta nekem egy darab anyagon a gobelin öltéseket. Nekem adta a 10 cm-es anyagot, tanácsokkal látott el. És nézhetnék képeket is? – kérdeztem. A “legegyszerűbb” kép egy csendélet volt, kb. 25 x 30 centiméteres. Te jóságos ég! Mennyi lyuk van rajta! És honnan tudjam, milyen és mennyi fonal kell hozzá? Megmutatta, kiválogatta. Azt mondta, “ez a legjobb vérnyomás szabályozó és stressz elűző hobbi, bár magán látszik, hogy nem idegbajos…” Hmmm…. Másfél órát töltöttem az üzletben és “kincsekkel” tértem haza.

Csendélet

        Azonnal hozzá is fogtam. A Csendélet volt az első “művem”. Egy hétig, napi 6-7 órában varrtam. Egy-egy szín kivarrása után mobillal lefényképeztem, majd visszanézve, és  kinagyítva, észrevettem  és javítottam a hibákat. Közben jöttek gondolatok az életemről, a döntéseimről, megmosolyogtam egy régi történetet, volt, amit akkor értettem meg igazán. Az első képet meg kell tartani, mondták a “gobelinesek”. Egyelőre csak félretettem, mert én ugye, nem teszek fel a falra semmit…  Ahogy befejeztem az első képet, séta közben még másik 2 kézimunka üzletbe is bementem és nézegettem, válogattam a képeket. Ami azonnal megfogott, megvettem fonalakkal együtt és eltettem.

       Nagyon “dedós” lenne egy kis Angyalt kivarrni? A lányunokám szülinapjára megcsinálhatnám! Ez két és fél nap alatt készült el. Kis kép, kb. 20 x 20 centiméteres. Közben azon jártak a gondolataim, hogy mit csinál ez az angyal? Mire gondolhat? Mosolyog? Térdel? Kiért imádkozik? Az én unokám szárnyak és glória nélkül is angyal…  Amikor ezt a képet vettem, megláttam egy imádkozó kezet. Kevés szín volt rajta, gondoltam, ez hamar meglenne. Nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam, de már változtattam a technikámon. Egy hétig varrtam. A lányom kérte.

       Közben megláttam egy “Jézus” képet, ami nagyon megtetszett a sok szín miatt és itt már arcot is kellett varrni, ami külön kihívás volt. Ezt a lányoméknál varrtam másfél hétig, amikor nem voltak otthon, akkor napi 8 órában. Bibliai történetek jutottak eszembe róla. Hová néz, mire gondolhat, hol, milyen színű felhő van felette és miért pont olyan? Húsvétkor vittem el a kármelita nővéreknek ajándékba. Aztán megtaláltam a számomra legjobb gobelin keretezőt. Kiválasztottuk a képhez illő kereteket (a Csendélethez azt, ami a szobám falához is illik…, mert persze, hogy felteszem az első képemet!). Egy nap alatt elkészültek a keretezések!

Imádkozó kéz

          Eltelt a február és elkészült 4 kép! A lányom biztatott, hogy varrjak mindenkinek egy “saját képet” és ők biztosan fel fogják tenni a falra. Azóta már másfajta képeket is vettem (tájképet, portrét, virágot), de már nem azért, hogy valaki, valahová feltegye, hanem mert engem leköt, szórakoztat, kreatívvá tesz, rengeteg emléket előhoz, örömet szerez és emléket hagyok vele.  Már nem az egyforma színeket varrom ki először, hanem egy kép-részletet minden színnel. Változtatok a színeken is, ami szerintem jobban odaillik. 

         Nem gondoltam, hogy képes vagyok gobelint varrni, mert ez türelemjáték is. De amit az egyik ember meg tud tenni, a másik miért ne, ha akarja?  Szóval megszületett a hobbim!

       Kárméla

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nappal dolgozott, éjjel festett

Az égiektől kapott tehetséget gyümölcsöztetni kell.

 

Korábbi pályázatunk egyik helyezettjétől, Izsák Ildikótól kaptuk ezt az írást. Ahogy neki magának, barátnőjének is volt egy titkos álma…  

Szeretném bemutatni Izsák Éva barátnőmet, aki férjével és felnőtt fiával egy kis községben él Révkomárom mellett,  Izsán (Szlovákia). Adminisztratív munkakörben dolgozik a Révkomáromi Városi Hivatalban már hosszú idő óta. És az álmait nem adta fel…!

 

Az izsai kiállítás megnyitóján


Nem volt rajzolós, festegetős kislány, inkább a zene vonzotta, de később az is kiesett az életéből. Titkos álma valahol élt benne… festeni szeretne. Élete párja sejtette ezt, így 2015 karácsonyán festőkészlettel lepte meg őt. Akkor indult el mindaz, ami mára teljessé teszi életét. Festeni kezdett. Autodidakta módon indult, minden előképzettség nélkül.

 

Először üvegfestéssel, majd akrillal kísérletezett, de rájött, az olajfestés az ő világa. Éjjelente festett, mert nappal dolgozott, aztán családanyaként állt helyt. Képzőművészeti albumokat tanulmányozott, szinte minden szabad percét a festészet kötötte le.

 

Első olajfestményei még kicsit bizonytalan ecsetkezelésről, színválasztásról tanúskodnak, de mindez már a múlté. Azóta számos internetes képzőművészeti fórum tagja, és szülőfalujában, Izsán, egy sikeres kiállításon is bemutatta munkáit.

Már újabb kiállításra készül, április 30-án Hetényen, egy szintén felvidéki község rendkívül népszerű galériájában mutatkozhat be. Alkotásai a természet szeretetéről szólnak, mára már letisztult ecsetkezeléssel, varázslatos színekkel és harmóniával.

 

Festő barátnőmmel

Méltán mondhatja el ő is, hogy az álmokat nem szabad feladni, s az Égiektől kapott tehetséget gyümölcsöztetni kell. És soha nincs késő elkezdeni azt… Ez az ő üzenete.

Izsák Ildikó

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A GYES alatt voltam a legboldogabb

Régóta vágytam gyermekáldásra.

Iratrendezés közben ráakadtam férjem 36 évvel ezelőtti üzenetére egy megsárgult papírlapon. Ekkor 3 hónapos “terhes”, de inkább várandós voltam. Jobban tetszik ez a meghatározás a boldog várakozás állapotára. Vajon milyen lesz? Fiú, vagy kislány készülődik a nagy utazásra? Ez titok volt.

Férjem államvizsgára utazott Győrbe, a Műszaki Főiskola levelező  diákjaként. Csak ezzel a levélkével tudott búcsúzni, mivel dolgoztam, és akkor még vezetékes telefonunk sem volt, a mobiltelefon pedig ismeretlen fogalom. De talán jobb is így. Amíg a hang elszáll, az sms sem örök, ez a levél megmarad, amíg én vagyok az őrzője. Írója viszont már csak a lelkemben és lányom szívében él, akinek mindössze 7 évig lehetett az apukája.

Boldogságom kislányunk világra jöttével beteljesedett, hiszen régóta vágytam erre az áldásra. A GYES intézménye pedig lehetővé tette, hogy akár 3 évig otthonunkban gondozzam, dédelgessem, és nem kellett reggelente kapkodva munkába sietni. Az ún. GYES-betegséget nem ismertem. Megtapasztalhattam viszont azt a szövetséget, amit családnak nevezünk. Mi lehet annál szebb, minthogy tanúi lehetünk gyermekünk első mosolyának, felülésének, felállásának, bútorokba, vagy kezünkbe kapaszkodó, majd önálló lépéseinek, első  szavainak ? “Feke cica sétál” – így örvendezett első mondatával másfél évesen a házmesterék macskájának.


A kialakított napirend nemcsak lányom biztonságérzetét, jólétét szolgálta, nekem is adott egyfajta állandóságot. A mindennap ismétlődő feladatok egyre gyakorlottabbá tettek, megtanultam beosztani az időmet, örömmel sajátítottam el a főzés tudományát, hiszen voltak már kosztosaim. Hamar előléptem vitaminfelelőssé, gyümölcs- és főzelékadagolásommal, férjem pedig babaedzővé vált. Például már féléves lányunkat zokszó nélkül a hideg tus alatt hűsítette szép fokozatosan  városunk strandján.  A mese, vers, ének,  bensőséges kelléke volt mindennapjainknak, és az esti lefekvéseknek: “Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.” –  Zelk Zoltán: Este jó c. verse jól érzékelteti ezt a hangulatot.

Délutánonként diavetítéssel, bábozással tanítgattuk játékosan kicsinket környezetünk világára. Akkor még nem volt gyerekellenes tett, ha időnként beraktuk a járókába biztonsága érdekében a játékaival, laporettojával. Mindennek megvolt az ideje, és helye, természetesen a mászásnak, kúszásnak is. De főzéskor a konyhában el nem tudtuk képzelni a baba szabadon engedését.

 

Nyitottak voltunk és kellemes, társas kapcsolatokat alakítottunk ki hasonló, gyerekes ismerőseinkkel akár strandon, akár parkbeli, játszótéri találkozások során. 8 hónapos kislányunkkal  először egy ún. GYES-es beutalóval utaztunk a szakszervezet jóvoltából Sopronba. Ott minden a kényelmünket szolgálta a babaágytól kezdve a mosógépig, etetőszékig. Gondtalan két hetünk alatt kirándultunk Velembe, Fertődre, az akkor divatos összecsukható Chicco babakocsival. Emlékezetes volt a bolgár tengerparti nyaralásunk is, másfél éves kicsinkkel, unokahúgomékkal, és két lányukkal. Belföldön sokszor kiruccantunk, Anikó jó kis utitársnak bizonyult.

 

36 év elrepült, immár egy 13 éves fiú nagymamája vagyok, és szeretném kiélni ezt az ősi gondoskodási ösztönt, amit egy kamasz csak ímmel-ámmal fogad, nem úgy, mint kiskorában.  De  karácsonykor, Londonban,  lányoméknál egy napra rám bíztak egy angolul és oroszul beszélő 2 éves rokon kislányt. A játék, a ritmus, a mosoly, és nevetés volt a mi közös nyelvünk. Néhány magyar mondókát, gyerekdalt is elővettem tarsolyomból, és Nyinocska  hamarosan velem együtt tapsolta hozzájuk az egyenletes lüktetést. Egy napig  “GYES”-en lehettem Angliában. Jó volt újra látni ezeket a világra csodálkozó szemeket, és érezni, hogy tudok magamból adni még így is, hogy nem érti, amit mondok.

Amikor apukája megérkezett, szegényes angol beszámolómnál többet kifejezett Nyina boldog arca. Hamarosan előkerült az okos telefon, amelyen a kislány roppant szakértelemmel kiválasztotta kedvenc gyerekdalát. Le se tagadhatná, hogy e kor gyermeke!

Annnaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lányom megtalálta a boldogulását külföldön

De nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd hazajön.

 

’Ha az ember gyereke külföldön él’ sorozatunkban most Sári írja le, milyen érzések kavarognak benne.

 

Nagyon gyorsan repülnek az évek. Már 9. éve, hogy a kislányom Angliában, Walesban él.

Tulajdonképpen a szerelem vezérelte, hogy változtasson az életén. A családunk igen “röghöz kötött”, hat ökörrel sem lehetett bennünket a városunkból kimozdítani. A gyerekeim is így gondolták, a lányom szerette munkahelyét, volt  baráti társasága, ha nem jön Lajos, eszébe sem jutott volna elmenni.

Egy napon elénk állt, hogy akkor ő úgy döntött, megy a Lajos után, aki akkor már 2 éve Londonban élt. Mint “felvilágosult” szülők támogattuk, de természetesen féltettük. Skype-on  tartottuk a kapcsolatot velük, így gyakrabban láttuk, hallottuk őket. London drágának bizonyult, sokat dolgoztak, mígnem adódott egy lehetőség Walesben, és átköltöztek.

Úgy gondolom, hogy a lehetőségeket jól kihasználták. Ahova költöztek, egyetemi város, az öböl partján fekszik. Mindketten elvégezték az EU-s ingyenes nyelvtanfolyamot, és ma már jól beszélik a nyelvet. A vejem konyhafőnök lett, szereti a munkáját, és őt  is megbecsülik, mert a magyar jó munkaerő. A lányom elvégezte a művészeti egyetemet és most már a szakmájában dolgozik. Arról nem beszélve, hogy fele annyiból meg tudnak élni, mint Londonban. Többször voltunk már náluk a vejem szüleivel együtt, és megnyugodtunk.

Hogy nekünk, szülőknek milyen  érzés volt?  Nagyon nehéz! Sokáig tartott míg nem aggodalommal gondoltam rájuk. Közben a férjem meghalt, de a fiamék itt élnek, és a kis unokám sok erőt ad. 

 

Már nem kérem a lányomat és a vejemet, hogy jöjjenek haza, mint eleinte, mert belátom, messze van az az idő, amikor itthon is megtalálhatják a boldogulásukat. Hogy miért vagyok ilyen szkeptikus? Mert  bármennyire is szeretném, a valóság nagyon ezt igazolja. Ők már beilleszkedtek és jól érzik magukat. Évente kétszer hazalátogatnak  és számukra nagyon elkeserítő a megosztottság, amit itthon tapasztalnak.

De a reményt nem adom fel !

Sári

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Soha nincs késő társra találni!

Kétlaki,  külön- és együtt élő idős párok sztorija.

 

Egyedül élni idős korban sem jó, így sokan vannak, akik párjuk elvesztése, vagy válás miatt egyedül maradva megpróbálnak  új kapcsolatot létesíteni túl az ötödik, hatodik, vagy akár hetedik X-en is. A gyerekek ez időtájt már családot alapítottak, vagy legalábbis saját lábra álltak. Új társat találni nem könnyű ebben a korban sem (leginkább azért, mert sokkal kevesebb ebben a korosztályban a férfi, mint a nő), de bizonyos rugalmassággal, nyitottsággal és egymás igényeihez való alkalmazkodással jól működő párkapcsolatok jöhetnek létre és működnek akár  évtizedeken át. Főként azóta, hogy a társadalom a fiatalokhoz hasonlóan az idősek esetében is tolerálja, ha a párok nincsenek összeházasodva.

Az idős kori  társas viszonyok  intenzitásukat és tartósságukat tekintve  igen sokfélék, a hétvégékre korlátozódó kapcsolattól az együttélésig. Vannak hosszútávon jól működő és időszakos kapcsolatok egyaránt. Lényeg, hogy idősen is jó és vágyott dolog társra találni és nem szabad feladni a keresést. Erre is vonatkozik a mondás: soha nincs  késő! Kedvcsinálónak elmesélek néhány történetet,  melyeket ismerőseim segítségével gyűjtöttem össze.

 

Ebben az életkorban már nem olyan könnyű  felszámolni a megszokott otthont. Így sokszor a párok kétlaki életet élnek, hol egyikük, hol másikuk otthonában laknak.

Zsuzsa és Tibor hetvenes éveikben járnak, jó tíz éve kerültek össze, amikor Zsuzsa megözvegyült. Tibor, Zsuzsa férjének kollégája volt, agglegény, gyakori vendég a házukban, ahol gyakorta nagy kártyacsatákat vívtak együtt. Először csak vigasz, majd társ lett Zsuzsa életében. A férfi lakása télen melegebb és komfortosabb, Zsuzsa kertes házát nehezebb fűteni, de nyaranta hűvösebb és kertészkedni is lehet. Ez a kétlaki élet jól működik náluk.

 

Klári és László egy  utazáson ismerkedtek meg. Szerelem volt első látásra, amit megerősített további sok beszélgetés, találkozás. A lakhelyüket tekintve nagyon messze laktak egymástól. Sőt, nem is egy országon belül. A szerelmük elé ez nem gördített akadályt. Jöttek-mentek, sőt ma is jönnek-mennek egymáshoz. Hol egyiküknél, hol másikuknál töltenek pár hetet, pár hónapot. Hétköznapjaikban csendesen, visszavonultan élnek. Ezeket a hétköznapokat azonban színesítik László foglalkozásából eredő külföldi utazásai is, ahová párját is magával viszi. Nem házasodtak ugyan össze, de egymáshoz kötötték életüket szerelemben, szeretetben.

 

Zsófi és Ernő egy nyugdíjas rendezvényen találkoztak, tánc közben ismerkedtek meg. Az összhang azonnal kialakult köztük, pedig már mindketten hetven felé jártak. Zsófi pár évvel korábban özvegyült meg, Ernő régóta elvált, de egyikük sem tervezett új kapcsolatot már.  Váratlanul tört rájuk a szerelem. Egyikük bérházban, másikuk kertes, családi házban lakott. Amióta összekerültek hol itt, hol ott laknak. Kisebb betegségeket leszámítva jól élnek, mindketten szinte megfiatalodtak a kapcsolatban, azt mondják harmonikusabb a kapcsolatuk, mint amilyen a házasságuk volt.

 

Egy sikeres párkapcsolatnak idős korban nem előfeltétele az együttlakás.

Gizi és Vilmos hatvanas éveik közepén járnak, kapcsolatuk mintegy tíz éve tart. Egy kisvárosban laknak, futólag ismerték egymást korábban is, és társaságban jöttek össze. Mindketten özvegyek, gyerekeik, unokáik vannak. Ők nem költöztek össze, mindketten maradtak a saját otthonukban. Minden nap találkoznak, sokszor együtt ebédelnek, közös programjaik vannak és együtt utazgatnak. Baj esetén is számíthatnak egymásra, de megtartották anyagi és a lakhatási függetlenségüket, mert gyerekeik se vennék jó néven, ha összeköltöznének.

 

Sári és Miklós majdnem egyszerre özvegyültek meg ötvenes éveik vége felé, amikor ismerősök közvetítésével egymásra találtak. Nem költöztek össze, a kapcsolat plátói maradt, csak lelki társak voltak, de így is vigaszt találtak egymásban. Leginkább a hétvégeken találkoztak és sok tartalmas kulturális programon vettek részt együtt. Minden este felhívták egymást telefonon és megbeszélték a nap eseményeit. Amikor Miklós megbetegedett, Sári sokat volt mellette, megkönnyítette  élete utolsó hónapjait. Sári azóta társtalan, unokái körül hasznosítja magát és sok új hobbija van. Nem adta fel, hogy találjon még magának valakit.

A párkapcsolat idősen sem  tart  mindig holtomiglan

Sok évtizedes gyötrelmes  házasságban eltöltött idő után került sor a válásra. Ilona ekkor a hatodik X-et taposta. Nem is gondolt már semmiféle kapcsolatra. Nem is  kereste azt.  Meg sem fordult a fejében,  hogy  egy kisvárosi rendezvényen fog találkozni azzal az emberrel,  akire  egész életében szüksége lett volna, de csak  álmodott arról,  hogy létezik a valóságban ilyen férfi. Létezett. Józseffel megismerkedve lassan ugyan, de kiengedett szigorú, zárt életéből.  A neten naponta sok órát beszélgettek, majd következtek József utazásai Ilonához, amikoris pár hetet együtt töltöttek. Annyira összetartoztak már, olyan jól kijöttek, olyan jól érezték magukat egymás társaságában, hogy József egyre gyakrabban utazott Ilonához. De Ilona sosem utazott Józsefhez, mert József felnőtt gyerekei mereven elzárkóztak  és ellenezték édesapjuk időskori kapcsolatát. Nagy szerelem volt az övék. Volt. Mert József utódai olyannyira ellenszegültek e kapcsolatnak, addig duruzsoltak, míg József feladta, meghajolt gyermekei akarata előtt és szakított Ilonával.

 

Rozi és Feri ötvenes éveik közepén jártak, egy internetes társközvetítő által találtak egymásra. Az asszony elvált volt, a férfi özvegy. Rozi szerette volna, ha összeköltöznek, nem bírta a magányt, szívesen gondoskodott volna a férfiről. A hétvégéket töltötték csak együtt Rozi lakásában, de Ferinek még ez is sok volt, ő egy még lazább kapcsolatra vágyott. Életmódjuk is nagyon különbözött. Feri társasági lény volt, szeretett jönni-menni, utazgatni, társaságba járni, míg Rozi nem szívesen mozdult ki otthonról, inkább főzni, vagy tévézni, videózni, kettesben lenni szeretett otthon. Többéves kapcsolatuk nemrég szűnt meg.

 

Tibiék és Tündéék, két külön  pár,  jó szomszédok voltak és össze is jártak. Közel a hatvanhoz Tünde megözvegyült, magára maradt, a gyerekek már kirepültek a házból.  Tibi és felesége, Eta, amiben tudták segítették Tündét. Hogy, hogy nem a segítés túl jól sikerült, a szomszédok csak azt vették észre, hogy Tibi kocsija Tünde háza előtt parkol éjjelente. Hamarosan kitudódott, hogy Tibi otthagyta Etát, akivel több évtizedes kiegyensúlyozott házasságban éltek, és Tündéhez költözött. Eta  hosszas keresés után talált magának egy új társat, Tibi és Tünde kapcsolata viszont két év múlva végetért. Tibi most hol itt, hol ott húzza meg magát.

 

Az is előfordul, hogy a pár egy  új helyen kezd együtt új életet.

Gabi friss nyugdíjas volt, amikor megözvegyült. Falusi házát eladta és  elköltözött az ország másik végébe, ahol lakást vett egy nagyvárosban. Rövidesen követte őt régóta elvált, volt szomszédja, aki ugyanabban a városban, hozzá közel vett magának lakást. Mindketten elég dinamikusak és fiatalosak voltak ahhoz, hogy a számukra teljesen új környezetben kezdjenek új életet együtt. Megszokott környezetükben  nem nézték volna jó szemmel a kapcsolatukat, de így, a mindkettőjüknek idegen városban könnyebb volt újrakezdeni. Napjaikat együtt töltik, együtt utazgatnak, de ha éppen arra vágynak, mindkettőjüknek megvan a saját, kényelmes otthona. 

Nem gyakori, de előfordul, hogy házassággal szentesítik a kapcsolatot.

Ernő és Jolán már közel jártak a hatvanhoz,  egymásról nem tudván,  egyedül éltek évek sora óta. Egyikük megözvegyült, másikuk elvált. Mindketten  úgy érezték, hogy hiányzik valaki az életükből. Így hát mindketten regisztráltak egy internetes társkereső oldalon. Történt egy napon, hogy egymásra találtak a világhálón, és az is kiderült beszélgetéseik során, hogy nemcsak egy városkában laknak, hanem éppen két utcányira egymástól, sőt mi több, egy gimnáziumba  is jártak. Hamarosan randevúra került sor. A  találkozásokból közös színházba járás, közös kirándulások lettek, mígnem két-három így eltöltött év után össze nem házasodtak. Nagyon kedves, barátságos, kiegyensúlyozott emberpárt alkotnak.

A történetek összegyűjtötte és leírta: Cecilia

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ha az ember gyereke külföldön él…

Előttem is kitárult a világ!

 

 

Bloggereink közül többnek külföldön él a gyereke, mint sok szülőnek Magyarországon. Mindenki máshogy éli meg ezt a helyzetet, de valahol mégis hasonlóan. Elsőként Vica mesél.

 Lányom idestova 20 éve él külföldön. Annak idején könnyen és talán meggondolatlanul döntött, hogy Németországban bébiszitterkedik.

Persze, a fiókák kirepülnek és élik a maguk életét, de ilyen messzire elmenni! Nem zavarta el senki és semmi a családi házból, megvolt mindene, volt külön kuckója, tanulhatott, dolgozhatott volna. De ő hatalmasat álmodott. Olyan hirtelen történt, hogy azt se tudtam mondani, vigyázz magadra kislányom!

Így utólag visszagondolva, nem volt könnyű dolga. Akik azt mondták, de jó neki, mérgesen leintette, hogy mindenki próbálja ki, hogy milyen jó. Most már talán jobb, jól érzi magát, megtalálta élete célját, de mindig keményen megdolgozott mindenért.

Nem volt ott anyuka, akinek szoknyája mögé bújhatott volna. Meg kellett küzdeni a nyelvvel, hisz középiskolában nem német nyelvet tanult. Sokszor sírva keresett telefonon, mert nem tudta kiönteni senkinek a bánatát. Bébiszitterként nem volt könnyű két kamasz gyerekre vigyázni, akiknek a mamája állandóan úton volt, mert légi kisasszony volt a foglalkozása.

Szabadidejében állandóan bújta a nyelvkönyveket, hogy megtanulja a német nyelvet. Kemény évek voltak ezek. Igaz a munkájának minden évben meg volt az eredménye. Olyan helyeken nyaralt, hogy én még a térképen is alig tudtam megtalálni.

Egyszer rávett, hogy menjünk együtt nyaralni Egyiptomba. Ha nem ösztönöz, én soha, de soha nem jutottam volna el oda, abba a különös világba. Nemhogy oda, de még Németországba sem. Emlékszem, amikor az első repülőjegyet rendeltem interneten, szorongva nyomtam meg a végső megrendeléshez az „elküld” gombot, lesz a mi lesz alapon. Lányom bátorsága, kitartása engem is sok mindenre sarkalt, így én is bátrabban utazgatok a nagyvilágban, persze hozzá is, Németországba. Ennek unokám a legnagyobb nyertese, mert mindenhová viszem magammal. Tanulgatom az idegen szokásokat, jól közlekedek repülővel, autóbusszal, profi módon kezelem a számítógépet és járok-kelek határon kívül és belül. Nem kell otthon ülnöm és várnom, hogy a csodás világ bekopogtasson ablakomon.

A német nyelvet is kénytelen voltam autodidakta módon tanulgatni, ha akartam, ha nem. Muszáj volt német szavakat, mondatokat értenem, mert lányom párja úgy szólt hozzám németül, mintha az lenne az anyanyelvem.

Lányomnál Németországban

Belátom, hogy nagyon messze van kilométerekben mérve a családjától, jó lenne, ha többet láthatnám, de igazából skypon, telefonon talán többet beszélgetek vele, mint a fiammal, aki a szomszéd városban lakik pár kilométerre. Úgy érzem, hogy jól tette, hogy nem maradt itthon.

Vica

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Az álmokat pedig nem szabad feladni!

Egy révkomáromi asszony hihetetlen írói és receptküldő sikerei.


Társamtól elszakadva felneveltem leányomat, aki most már a koboldok, gejzírek, az északi fény országában él. Messze, messze tőlem. De így van ez jól. Gyermekeinket végül útjukra kell engedni; keressék, leljék meg helyüket a világban. Ha távol…, hát ott. De velem van hűséges kis társam, kutyuskám. Leányommal meg beszélhetek, amikor lehet, hála neki. Az ő társától kaptam egy táblagépet ajándékba. Jaj, féltem ám tőle! Aztán lassacskán megtanultam, hogy kell használni, bár elég nehézkesen ment. De sikerült! Hát persze, hisz’ nem ördöngösség, csak ugye, szokatlan volt.

Öregszem, már nagymama lehetnék, de… Tudom, eljön majd az ideje. Sétálgatok a kutyussal. Ő a maga kis szórakozásaival van elfoglalva, kaparja a füvet, lesi a többi sétáló kutyát…, én meg gyönyörködöm az ősz ezernyi színében tobzódó falevelekben, beszívom az őszi avar kesernyés illatát, napsütés melengeti szívem, lelkem. Szép számomra az őszidő.

Lányom és én

Fiatalon próbálkoztam…, írogattam. Megjelentek verseim, novelláim irodalmi folyóiratokban, hangjátékom hangzott el a Szlovák Rádió magyar nyelvű adásában, pályázatokat nyertem verseimmel Magyarországon… Boldog voltam, azt hittem, ez lesz az én utam… Írni… Társam viszont nem örült sikereimnek, válaszút elé állított: írás vagy a család. Elbizonytalanodtam. Álmaimat feladva a családot választottam. De végül mégis szétváltak útjaink, leányommal magamra maradtam. Aztán már csak ő volt fontos, ő jelentett nekem mindent életemben. Így ért el az őszidő. A maga csodálatos színeivel, illatával, minden szépségével, amit nyújthat az ősz. És sikerekkel! Hihetetlen sikerekkel!

Leányom találta az interneten 2013-ban az Őszidő pályázatot. Verseket, novellákat kértek nyugdíjasoktól. Megpróbáltam, küldtem verseket, novellát. Aztán jött az értesítés,  díjátadóra hívtak Tatabányára, mivel “kiemelt” díjazott lettem. Szép ünnepség keretében olvastak fel a díjazottak írásaiból, elhangzott az én egyik versem is, később a díjazott munkák között az én írásaim is megjelentek egy antológiában. Így kezdődött.

 

 

Azóta már számos pályázatra írtam, több-kevesebb sikerrel. Mesém is van, arany okleveles meseíró lettem a Ráth Lépcső Tudásközpont által meghirdetett “Az én mesémet adom neked!” tehetséggondozó pályázaton. Leányom illusztrációja a meséhez szintén arany oklevelet kapott. A pályáztatók kiadtak egy nagyon szerethető mesekönyvet is, amelyben természetesen a mi mesénk is helyet kapott.

 

 

Arra különösen büszke vagyok, hogy felvidéki pályázóként érek el szép sikereket, mert így érzem azt, hogy az “anyaországban” megbecsülik a határon túliak igyekezetét édes anyanyelvünk ápolásáért, hagyományaink, kultúránk megtartásáért, továbbviteléért. Nagy öröm számomra az is, hogy megjelenhetett kis könyvecském a magyarországi Publio kiadó jóvoltából, melynek kézirata már hosszú ideje fiókban feküdt. A kerettörténet egy felvidéki község tájszólását örökíti át egy kisfiú árvaságán, barátra találásán, majd annak elvesztésén keresztül “Tisztességes vacsora” címmel. Leányom figyelte a pályázati kiírásokat, de megtanított most már engem is az interneten “keresgélni”, így figyelhetem a különböző lehetőségeket, ahogy most is történt. Érdekes, hány meg hány pályázat szólítja meg az idősebbeket, bátorítva írásra, emlékeik megosztására őket. Nagyon jó dolog ez! Azt jelzi, hogy nem szabad az embernek “leírnia” magát, mert túl van az ötödik, hatodik… x-en. Bátorítást kapnak, ahogy én is!

 

A Vasárnap szakácskönyvben megjelent receptem és fényképem a szerkesztővel.

 Az internet, táblagép segítségével valóra válhatott egy másik álmom is. Elkészítem a kedvenc ételeit leányomnak, barátainknak, leírom a receptet, fotót készítek az ételről. Aztán küldöm különböző kiadványokba, ahol meg is jelennek rendre. Így lettem hát “receptküldő”. Itt, Szlovákiában a Vasárnap hetilap jelentet meg rendszeresen ételrecepteket olvasóktól, de van egy immár ötödik alkalommal megjelent “Vasárnap az asztalon” című szakácskönyvük is, melynek rendszeres receptküldője vagyok. Nagyon jó érzés, hogy már az utcán is megszólítottak egy-egy receptre rákérdezve. Annak külön örülök, hogy leányom a nyomdokaimba lépve egyre bátrabban kísérletezik konyhájában.


Csodálatos az őszidő! Színekkel, hangulatokkal, érzésekkel teli…, csak észre kell venni, meglátni, felfigyelni apró csodákra…, akár egyedül, kutyust sétáltatva…még ha bottal járva is…

 


Az álmokat pedig nem szabad feladni! Soha nincs késő megvalósítani azokat, ez az én üzenetem. És ez az én őszidőm.

Izsák Ildikó

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nagyszülőnek lenni egy csoda

Ha feladatod van, nem érzed a korodat!

 

Közeledek a hetedik X-hez. Nem rendít meg különösebben, talán azért, mert a lelkemben egyáltalán nem érzem a kort,  mert “feladatom” van. Benedek, a kis unokám, most töltötte be a 3. évét. Ő az első, és idáig az egyetlen unokám.

 

Egy ilyen kisgyermek egy csoda. Nem azért mert szép, okos,  meg a mienk, hanem mert tényleg az. Aki már nagyszülő, biztosan igazat ad. A nagymamaság egészen más, mint szülőnek lenni. Amikor nálam van Benedek, én is “gyerek ” leszek, és ő a főnök: Nagyi  most te leszel a kutya, azután a nyuszi, most focizzunk, most ugráljunk, most rajzoljunk és így tovább. Nagyon találékony gyerek, és a nagyi  kúszik, négykézláb mászik és ugrál. Igaz, hogy itt fáj- ott fáj, de érdekes módon olyankor nem érzem.

Amikor bábszínházban voltunk, kispárnákon kellett ülnünk (alig bírtam felállni), de minden percet megért látni az arcát, ahogy figyelte az előadást. Nagyon sok dalt tud, gyermek- és népdalokat egyaránt, az anyukájának szép hangja van és sokat énekelnek. Az apukája bábszínész, emellett egy gyermek-dalokat játszó zenekarban játszik. Nem lehet leírni azt a boldogságot, amikor a koncert után odaülhet az apukája helyére és verheti a dobot.

 

Sokat beszélgetünk kettesben is és természetesen mesélek neki. Annak idején a két gyerekünket úgy szoktattuk, hogy a könyvekre vigyázni kell. Mindig azt mondtam nekik, hogy megőrzőm a könyveket az unokáimnak. Szerencsére sikerült.

Néha “elfacsarodik” a szívem, amikor eszembe jut, hogy a saját két gyerekünkkel nem tudtunk ennyit foglalkozni. Igaz, dolgoznunk kellett, hétvégén mosás, főzés, takarítás, állandó rohanásban voltunk, nem nagyon volt segítség sem. Most kipótolhatom. Képzem magam, követem a neten  a gyermeknevelési tanácsadást, sőt egy hírlevélre is feliratkoztam. Igaz  a “mesterem”, Popper Péter szerint könyvből nem lehet nevelni, ez jön az anyai ösztönnel. Teljesen igazat adok neki, de azért jól jön egy-két tanács. Készülök az unokám óvodái életére. Újabb feladatom van. Ezért nem rendít meg a közeledő 70. év.

Sári

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Bio-Krómmal a súlyfosztásért!

Csökkentette az édesség utáni sóvárgásomat.

 

 

Elérkezett az új év, de nem tettem nagy fogadalmakat. Viszont súlyfosztás érdekében kipróbálok újonnan megismert dolgokat, nem csak az új évben, hanem bármikor.

Így alakult, hogy most épp januárban találkoztam egy olyan étrend-kiegészítővel, ami újabb reménnyel kecsegtetett 1-2 kg leadása érdekében. Igaz, hogy 10-12 kg-tól kellene megszabadulnom, de az okosok azt mondják, hogy a lassú fogyás az egészséges, és hatékony. Az én esetemben ez annyira lassú, hogy nem is látom a végét.

Tehát betoppant az életembe  egy “csodaszer”, amit BIO-KRÓMNAK neveznek. Első, és számomra legfontosabb ígérete az volt, hogy csökkenti az édesség utáni vágyat. Szerencsére még nem vagyok cukorbeteg, de az számomra is fontos tényező, hogy hozzájárul a normál vércukorszintem fenntartásához. Hogyan éri ezt el? A króm egy olyan molekula része, amely sejtszintű jeladóként működik. Segítségével a cukor (glükóz) a sejtekbe kerül és elég, így segíti a megfelelő vércukorszint elérését.

Természetesen cukorbetegeknél nem elegendő a Bio-Króm szedése, de hátha csökkenthető a gyógyszeradag a segítségével. Mindenképpen orvosi konzultáció szükséges ennek tisztázására.

A króm a különböző anyagcsere-folyamatokban is részt vesz, ezáltal a makrotápanyagok, vagyis a szénhidrátok, proteinek, zsírok normál anyagcseréjéhez is hozzájárul. Fontos tudni, hogy az ember az öregedéssel egyre több krómot tart vissza a szervezetében, tehát pótolni kell. A krómhiányt a haj elemzésével tudják megállapítani.

 

A Bio-Króm hasznosulása sokkal magasabb, mint más krómkészítményeké, és nem tartalmaz  állati eredetű hatóanyagot, ezért vegetáriánusok is fogyaszthatják. Sőt szinte kötelező számukra a krómot ily módon a szervezetükbe juttatni, mert egyébként a króm  legfőbb forrása a hús, a  diófélék, a mazsola, a bab, a bors mellett olyan kuriózumok, mint a kagyló, rák, de megtalálható a kukoricaolajban és a sörélesztőben is. Utóbbi fogyasztása nem tévesztendő össze a sörivással!!!

Visszatérve az én krómfogyasztásomra! Teszteltem magam, hogy vajon sóvárgok-e a csokoládéért és egyéb nassolnivalókért.  A boltban el tudtam menni az édességpolc előtt anélkül, hogy bármit is leemeljek róla. Nem hozott izgalomba a csokik látványa, tehát nem szenvedtem Gombóc Artur effektusban.

No de! Azt nem írta a prospektus, hogy az idényjellegű kocsonyát sem fogom kívánni. Az első kétheti örömteli 2 kg-ot a hőn imádott rezgő-remegő, csülkös kocsonyatálak hamarosan visszaszivárogtatták a szervezetembe.

Senki nem kívánhatja tőlem, hogy mindennek, legfőképp az evésnek hadat üzenjek. De legalább abban a biztos tudatban hajtom álomra a fejem, hogy a vércukorszintem normális, és ez is nagy dolog.

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!