Régiségeknek

Lányom megtalálta a boldogulását külföldön

De nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd hazajön.

 

’Ha az ember gyereke külföldön él’ sorozatunkban most Sári írja le, milyen érzések kavarognak benne.

 

Nagyon gyorsan repülnek az évek. Már 9. éve, hogy a kislányom Angliában, Walesban él.

Tulajdonképpen a szerelem vezérelte, hogy változtasson az életén. A családunk igen “röghöz kötött”, hat ökörrel sem lehetett bennünket a városunkból kimozdítani. A gyerekeim is így gondolták, a lányom szerette munkahelyét, volt  baráti társasága, ha nem jön Lajos, eszébe sem jutott volna elmenni.

Egy napon elénk állt, hogy akkor ő úgy döntött, megy a Lajos után, aki akkor már 2 éve Londonban élt. Mint “felvilágosult” szülők támogattuk, de természetesen féltettük. Skype-on  tartottuk a kapcsolatot velük, így gyakrabban láttuk, hallottuk őket. London drágának bizonyult, sokat dolgoztak, mígnem adódott egy lehetőség Walesben, és átköltöztek.

Úgy gondolom, hogy a lehetőségeket jól kihasználták. Ahova költöztek, egyetemi város, az öböl partján fekszik. Mindketten elvégezték az EU-s ingyenes nyelvtanfolyamot, és ma már jól beszélik a nyelvet. A vejem konyhafőnök lett, szereti a munkáját, és őt  is megbecsülik, mert a magyar jó munkaerő. A lányom elvégezte a művészeti egyetemet és most már a szakmájában dolgozik. Arról nem beszélve, hogy fele annyiból meg tudnak élni, mint Londonban. Többször voltunk már náluk a vejem szüleivel együtt, és megnyugodtunk.

Hogy nekünk, szülőknek milyen  érzés volt?  Nagyon nehéz! Sokáig tartott míg nem aggodalommal gondoltam rájuk. Közben a férjem meghalt, de a fiamék itt élnek, és a kis unokám sok erőt ad. 

 

 

 

Már nem kérem a lányomat és a vejemet, hogy jöjjenek haza, mint eleinte, mert belátom, messze van az az idő, amikor itthon is megtalálhatják a boldogulásukat. Hogy miért vagyok ilyen szkeptikus? Mert  bármennyire is szeretném, a valóság nagyon ezt igazolja. Ők már beilleszkedtek és jól érzik magukat. Évente kétszer hazalátogatnak  és számukra nagyon elkeserítő a megosztottság, amit itthon tapasztalnak.

De a reményt nem adom fel !

Sári

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Soha nincs késő társra találni!

Kétlaki,  külön- és együtt élő idős párok sztorija.

 

Egyedül élni idős korban sem jó, így sokan vannak, akik párjuk elvesztése, vagy válás miatt egyedül maradva megpróbálnak  új kapcsolatot létesíteni túl az ötödik, hatodik, vagy akár hetedik X-en is. A gyerekek ez időtájt már családot alapítottak, vagy legalábbis saját lábra álltak. Új társat találni nem könnyű ebben a korban sem (leginkább azért, mert sokkal kevesebb ebben a korosztályban a férfi, mint a nő), de bizonyos rugalmassággal, nyitottsággal és egymás igényeihez való alkalmazkodással jól működő párkapcsolatok jöhetnek létre és működnek akár  évtizedeken át. Főként azóta, hogy a társadalom a fiatalokhoz hasonlóan az idősek esetében is tolerálja, ha a párok nincsenek összeházasodva.

Az idős kori  társas viszonyok  intenzitásukat és tartósságukat tekintve  igen sokfélék, a hétvégékre korlátozódó kapcsolattól az együttélésig. Vannak hosszútávon jól működő és időszakos kapcsolatok egyaránt. Lényeg, hogy idősen is jó és vágyott dolog társra találni és nem szabad feladni a keresést. Erre is vonatkozik a mondás: soha nincs  késő! Kedvcsinálónak elmesélek néhány történetet,  melyeket ismerőseim segítségével gyűjtöttem össze.

 

Ebben az életkorban már nem olyan könnyű  felszámolni a megszokott otthont. Így sokszor a párok kétlaki életet élnek, hol egyikük, hol másikuk otthonában laknak.

Zsuzsa és Tibor hetvenes éveikben járnak, jó tíz éve kerültek össze, amikor Zsuzsa megözvegyült. Tibor, Zsuzsa férjének kollégája volt, agglegény, gyakori vendég a házukban, ahol gyakorta nagy kártyacsatákat vívtak együtt. Először csak vigasz, majd társ lett Zsuzsa életében. A férfi lakása télen melegebb és komfortosabb, Zsuzsa kertes házát nehezebb fűteni, de nyaranta hűvösebb és kertészkedni is lehet. Ez a kétlaki élet jól működik náluk.

 

Klári és László egy  utazáson ismerkedtek meg. Szerelem volt első látásra, amit megerősített további sok beszélgetés, találkozás. A lakhelyüket tekintve nagyon messze laktak egymástól. Sőt, nem is egy országon belül. A szerelmük elé ez nem gördített akadályt. Jöttek-mentek, sőt ma is jönnek-mennek egymáshoz. Hol egyiküknél, hol másikuknál töltenek pár hetet, pár hónapot. Hétköznapjaikban csendesen, visszavonultan élnek. Ezeket a hétköznapokat azonban színesítik László foglalkozásából eredő külföldi utazásai is, ahová párját is magával viszi. Nem házasodtak ugyan össze, de egymáshoz kötötték életüket szerelemben, szeretetben.

 

Zsófi és Ernő egy nyugdíjas rendezvényen találkoztak, tánc közben ismerkedtek meg. Az összhang azonnal kialakult köztük, pedig már mindketten hetven felé jártak. Zsófi pár évvel korábban özvegyült meg, Ernő régóta elvált, de egyikük sem tervezett új kapcsolatot már.  Váratlanul tört rájuk a szerelem. Egyikük bérházban, másikuk kertes, családi házban lakott. Amióta összekerültek hol itt, hol ott laknak. Kisebb betegségeket leszámítva jól élnek, mindketten szinte megfiatalodtak a kapcsolatban, azt mondják harmonikusabb a kapcsolatuk, mint amilyen a házasságuk volt.

 

Egy sikeres párkapcsolatnak idős korban nem előfeltétele az együttlakás.

Gizi és Vilmos hatvanas éveik közepén járnak, kapcsolatuk mintegy tíz éve tart. Egy kisvárosban laknak, futólag ismerték egymást korábban is, és társaságban jöttek össze. Mindketten özvegyek, gyerekeik, unokáik vannak. Ők nem költöztek össze, mindketten maradtak a saját otthonukban. Minden nap találkoznak, sokszor együtt ebédelnek, közös programjaik vannak és együtt utazgatnak. Baj esetén is számíthatnak egymásra, de megtartották anyagi és a lakhatási függetlenségüket, mert gyerekeik se vennék jó néven, ha összeköltöznének.

 

Sári és Miklós majdnem egyszerre özvegyültek meg ötvenes éveik vége felé, amikor ismerősök közvetítésével egymásra találtak. Nem költöztek össze, a kapcsolat plátói maradt, csak lelki társak voltak, de így is vigaszt találtak egymásban. Leginkább a hétvégeken találkoztak és sok tartalmas kulturális programon vettek részt együtt. Minden este felhívták egymást telefonon és megbeszélték a nap eseményeit. Amikor Miklós megbetegedett, Sári sokat volt mellette, megkönnyítette  élete utolsó hónapjait. Sári azóta társtalan, unokái körül hasznosítja magát és sok új hobbija van. Nem adta fel, hogy találjon még magának valakit.

A párkapcsolat idősen sem  tart  mindig holtomiglan

Sok évtizedes gyötrelmes  házasságban eltöltött idő után került sor a válásra. Ilona ekkor a hatodik X-et taposta. Nem is gondolt már semmiféle kapcsolatra. Nem is  kereste azt.  Meg sem fordult a fejében,  hogy  egy kisvárosi rendezvényen fog találkozni azzal az emberrel,  akire  egész életében szüksége lett volna, de csak  álmodott arról,  hogy létezik a valóságban ilyen férfi. Létezett. Józseffel megismerkedve lassan ugyan, de kiengedett szigorú, zárt életéből.  A neten naponta sok órát beszélgettek, majd következtek József utazásai Ilonához, amikoris pár hetet együtt töltöttek. Annyira összetartoztak már, olyan jól kijöttek, olyan jól érezték magukat egymás társaságában, hogy József egyre gyakrabban utazott Ilonához. De Ilona sosem utazott Józsefhez, mert József felnőtt gyerekei mereven elzárkóztak  és ellenezték édesapjuk időskori kapcsolatát. Nagy szerelem volt az övék. Volt. Mert József utódai olyannyira ellenszegültek e kapcsolatnak, addig duruzsoltak, míg József feladta, meghajolt gyermekei akarata előtt és szakított Ilonával.

 

Rozi és Feri ötvenes éveik közepén jártak, egy internetes társközvetítő által találtak egymásra. Az asszony elvált volt, a férfi özvegy. Rozi szerette volna, ha összeköltöznek, nem bírta a magányt, szívesen gondoskodott volna a férfiről. A hétvégéket töltötték csak együtt Rozi lakásában, de Ferinek még ez is sok volt, ő egy még lazább kapcsolatra vágyott. Életmódjuk is nagyon különbözött. Feri társasági lény volt, szeretett jönni-menni, utazgatni, társaságba járni, míg Rozi nem szívesen mozdult ki otthonról, inkább főzni, vagy tévézni, videózni, kettesben lenni szeretett otthon. Többéves kapcsolatuk nemrég szűnt meg.

 

Tibiék és Tündéék, két külön  pár,  jó szomszédok voltak és össze is jártak. Közel a hatvanhoz Tünde megözvegyült, magára maradt, a gyerekek már kirepültek a házból.  Tibi és felesége, Eta, amiben tudták segítették Tündét. Hogy, hogy nem a segítés túl jól sikerült, a szomszédok csak azt vették észre, hogy Tibi kocsija Tünde háza előtt parkol éjjelente. Hamarosan kitudódott, hogy Tibi otthagyta Etát, akivel több évtizedes kiegyensúlyozott házasságban éltek, és Tündéhez költözött. Eta  hosszas keresés után talált magának egy új társat, Tibi és Tünde kapcsolata viszont két év múlva végetért. Tibi most hol itt, hol ott húzza meg magát.

 

Az is előfordul, hogy a pár egy  új helyen kezd együtt új életet.

Gabi friss nyugdíjas volt, amikor megözvegyült. Falusi házát eladta és  elköltözött az ország másik végébe, ahol lakást vett egy nagyvárosban. Rövidesen követte őt régóta elvált, volt szomszédja, aki ugyanabban a városban, hozzá közel vett magának lakást. Mindketten elég dinamikusak és fiatalosak voltak ahhoz, hogy a számukra teljesen új környezetben kezdjenek új életet együtt. Megszokott környezetükben  nem nézték volna jó szemmel a kapcsolatukat, de így, a mindkettőjüknek idegen városban könnyebb volt újrakezdeni. Napjaikat együtt töltik, együtt utazgatnak, de ha éppen arra vágynak, mindkettőjüknek megvan a saját, kényelmes otthona. 

Nem gyakori, de előfordul, hogy házassággal szentesítik a kapcsolatot.

Ernő és Jolán már közel jártak a hatvanhoz,  egymásról nem tudván,  egyedül éltek évek sora óta. Egyikük megözvegyült, másikuk elvált. Mindketten  úgy érezték, hogy hiányzik valaki az életükből. Így hát mindketten regisztráltak egy internetes társkereső oldalon. Történt egy napon, hogy egymásra találtak a világhálón, és az is kiderült beszélgetéseik során, hogy nemcsak egy városkában laknak, hanem éppen két utcányira egymástól, sőt mi több, egy gimnáziumba  is jártak. Hamarosan randevúra került sor. A  találkozásokból közös színházba járás, közös kirándulások lettek, mígnem két-három így eltöltött év után össze nem házasodtak. Nagyon kedves, barátságos, kiegyensúlyozott emberpárt alkotnak.

A történetek összegyűjtötte és leírta: Cecilia

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Ha az ember gyereke külföldön él…

Előttem is kitárult a világ!

 

 

Bloggereink közül többnek külföldön él a gyereke, mint sok szülőnek Magyarországon. Mindenki máshogy éli meg ezt a helyzetet, de valahol mégis hasonlóan. Elsőként Vica mesél.

 Lányom idestova 20 éve él külföldön. Annak idején könnyen és talán meggondolatlanul döntött, hogy Németországban bébiszitterkedik.

Persze, a fiókák kirepülnek és élik a maguk életét, de ilyen messzire elmenni! Nem zavarta el senki és semmi a családi házból, megvolt mindene, volt külön kuckója, tanulhatott, dolgozhatott volna. De ő hatalmasat álmodott. Olyan hirtelen történt, hogy azt se tudtam mondani, vigyázz magadra kislányom!

Így utólag visszagondolva, nem volt könnyű dolga. Akik azt mondták, de jó neki, mérgesen leintette, hogy mindenki próbálja ki, hogy milyen jó. Most már talán jobb, jól érzi magát, megtalálta élete célját, de mindig keményen megdolgozott mindenért.

Nem volt ott anyuka, akinek szoknyája mögé bújhatott volna. Meg kellett küzdeni a nyelvvel, hisz középiskolában nem német nyelvet tanult. Sokszor sírva keresett telefonon, mert nem tudta kiönteni senkinek a bánatát. Bébiszitterként nem volt könnyű két kamasz gyerekre vigyázni, akiknek a mamája állandóan úton volt, mert légi kisasszony volt a foglalkozása.

Szabadidejében állandóan bújta a nyelvkönyveket, hogy megtanulja a német nyelvet. Kemény évek voltak ezek. Igaz a munkájának minden évben meg volt az eredménye. Olyan helyeken nyaralt, hogy én még a térképen is alig tudtam megtalálni.

Egyszer rávett, hogy menjünk együtt nyaralni Egyiptomba. Ha nem ösztönöz, én soha, de soha nem jutottam volna el oda, abba a különös világba. Nemhogy oda, de még Németországba sem. Emlékszem, amikor az első repülőjegyet rendeltem interneten, szorongva nyomtam meg a végső megrendeléshez az „elküld” gombot, lesz a mi lesz alapon. Lányom bátorsága, kitartása engem is sok mindenre sarkalt, így én is bátrabban utazgatok a nagyvilágban, persze hozzá is, Németországba. Ennek unokám a legnagyobb nyertese, mert mindenhová viszem magammal. Tanulgatom az idegen szokásokat, jól közlekedek repülővel, autóbusszal, profi módon kezelem a számítógépet és járok-kelek határon kívül és belül. Nem kell otthon ülnöm és várnom, hogy a csodás világ bekopogtasson ablakomon.

A német nyelvet is kénytelen voltam autodidakta módon tanulgatni, ha akartam, ha nem. Muszáj volt német szavakat, mondatokat értenem, mert lányom párja úgy szólt hozzám németül, mintha az lenne az anyanyelvem.

Lányomnál Németországban

Belátom, hogy nagyon messze van kilométerekben mérve a családjától, jó lenne, ha többet láthatnám, de igazából skypon, telefonon talán többet beszélgetek vele, mint a fiammal, aki a szomszéd városban lakik pár kilométerre. Úgy érzem, hogy jól tette, hogy nem maradt itthon.

Vica

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Az álmokat pedig nem szabad feladni!

Egy révkomáromi asszony hihetetlen írói és receptküldő sikerei.


Társamtól elszakadva felneveltem leányomat, aki most már a koboldok, gejzírek, az északi fény országában él. Messze, messze tőlem. De így van ez jól. Gyermekeinket végül útjukra kell engedni; keressék, leljék meg helyüket a világban. Ha távol…, hát ott. De velem van hűséges kis társam, kutyuskám. Leányommal meg beszélhetek, amikor lehet, hála neki. Az ő társától kaptam egy táblagépet ajándékba. Jaj, féltem ám tőle! Aztán lassacskán megtanultam, hogy kell használni, bár elég nehézkesen ment. De sikerült! Hát persze, hisz’ nem ördöngösség, csak ugye, szokatlan volt.

Öregszem, már nagymama lehetnék, de… Tudom, eljön majd az ideje. Sétálgatok a kutyussal. Ő a maga kis szórakozásaival van elfoglalva, kaparja a füvet, lesi a többi sétáló kutyát…, én meg gyönyörködöm az ősz ezernyi színében tobzódó falevelekben, beszívom az őszi avar kesernyés illatát, napsütés melengeti szívem, lelkem. Szép számomra az őszidő.

Lányom és én

Fiatalon próbálkoztam…, írogattam. Megjelentek verseim, novelláim irodalmi folyóiratokban, hangjátékom hangzott el a Szlovák Rádió magyar nyelvű adásában, pályázatokat nyertem verseimmel Magyarországon… Boldog voltam, azt hittem, ez lesz az én utam… Írni… Társam viszont nem örült sikereimnek, válaszút elé állított: írás vagy a család. Elbizonytalanodtam. Álmaimat feladva a családot választottam. De végül mégis szétváltak útjaink, leányommal magamra maradtam. Aztán már csak ő volt fontos, ő jelentett nekem mindent életemben. Így ért el az őszidő. A maga csodálatos színeivel, illatával, minden szépségével, amit nyújthat az ősz. És sikerekkel! Hihetetlen sikerekkel!

Leányom találta az interneten 2013-ban az Őszidő pályázatot. Verseket, novellákat kértek nyugdíjasoktól. Megpróbáltam, küldtem verseket, novellát. Aztán jött az értesítés,  díjátadóra hívtak Tatabányára, mivel “kiemelt” díjazott lettem. Szép ünnepség keretében olvastak fel a díjazottak írásaiból, elhangzott az én egyik versem is, később a díjazott munkák között az én írásaim is megjelentek egy antológiában. Így kezdődött.

 

 

Azóta már számos pályázatra írtam, több-kevesebb sikerrel. Mesém is van, arany okleveles meseíró lettem a Ráth Lépcső Tudásközpont által meghirdetett “Az én mesémet adom neked!” tehetséggondozó pályázaton. Leányom illusztrációja a meséhez szintén arany oklevelet kapott. A pályáztatók kiadtak egy nagyon szerethető mesekönyvet is, amelyben természetesen a mi mesénk is helyet kapott.

 

 

Arra különösen büszke vagyok, hogy felvidéki pályázóként érek el szép sikereket, mert így érzem azt, hogy az “anyaországban” megbecsülik a határon túliak igyekezetét édes anyanyelvünk ápolásáért, hagyományaink, kultúránk megtartásáért, továbbviteléért. Nagy öröm számomra az is, hogy megjelenhetett kis könyvecském a magyarországi Publio kiadó jóvoltából, melynek kézirata már hosszú ideje fiókban feküdt. A kerettörténet egy felvidéki község tájszólását örökíti át egy kisfiú árvaságán, barátra találásán, majd annak elvesztésén keresztül “Tisztességes vacsora” címmel. Leányom figyelte a pályázati kiírásokat, de megtanított most már engem is az interneten “keresgélni”, így figyelhetem a különböző lehetőségeket, ahogy most is történt. Érdekes, hány meg hány pályázat szólítja meg az idősebbeket, bátorítva írásra, emlékeik megosztására őket. Nagyon jó dolog ez! Azt jelzi, hogy nem szabad az embernek “leírnia” magát, mert túl van az ötödik, hatodik… x-en. Bátorítást kapnak, ahogy én is!

 

A Vasárnap szakácskönyvben megjelent receptem és fényképem a szerkesztővel.

 Az internet, táblagép segítségével valóra válhatott egy másik álmom is. Elkészítem a kedvenc ételeit leányomnak, barátainknak, leírom a receptet, fotót készítek az ételről. Aztán küldöm különböző kiadványokba, ahol meg is jelennek rendre. Így lettem hát “receptküldő”. Itt, Szlovákiában a Vasárnap hetilap jelentet meg rendszeresen ételrecepteket olvasóktól, de van egy immár ötödik alkalommal megjelent “Vasárnap az asztalon” című szakácskönyvük is, melynek rendszeres receptküldője vagyok. Nagyon jó érzés, hogy már az utcán is megszólítottak egy-egy receptre rákérdezve. Annak külön örülök, hogy leányom a nyomdokaimba lépve egyre bátrabban kísérletezik konyhájában.


Csodálatos az őszidő! Színekkel, hangulatokkal, érzésekkel teli…, csak észre kell venni, meglátni, felfigyelni apró csodákra…, akár egyedül, kutyust sétáltatva…még ha bottal járva is…

 


Az álmokat pedig nem szabad feladni! Soha nincs késő megvalósítani azokat, ez az én üzenetem. És ez az én őszidőm.

Izsák Ildikó

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Nagyszülőnek lenni egy csoda

Ha feladatod van, nem érzed a korodat!

 

Közeledek a hetedik X-hez. Nem rendít meg különösebben, talán azért, mert a lelkemben egyáltalán nem érzem a kort,  mert “feladatom” van. Benedek, a kis unokám, most töltötte be a 3. évét. Ő az első, és idáig az egyetlen unokám.

 

Egy ilyen kisgyermek egy csoda. Nem azért mert szép, okos,  meg a mienk, hanem mert tényleg az. Aki már nagyszülő, biztosan igazat ad. A nagymamaság egészen más, mint szülőnek lenni. Amikor nálam van Benedek, én is “gyerek ” leszek, és ő a főnök: Nagyi  most te leszel a kutya, azután a nyuszi, most focizzunk, most ugráljunk, most rajzoljunk és így tovább. Nagyon találékony gyerek, és a nagyi  kúszik, négykézláb mászik és ugrál. Igaz, hogy itt fáj- ott fáj, de érdekes módon olyankor nem érzem.

Amikor bábszínházban voltunk, kispárnákon kellett ülnünk (alig bírtam felállni), de minden percet megért látni az arcát, ahogy figyelte az előadást. Nagyon sok dalt tud, gyermek- és népdalokat egyaránt, az anyukájának szép hangja van és sokat énekelnek. Az apukája bábszínész, emellett egy gyermek-dalokat játszó zenekarban játszik. Nem lehet leírni azt a boldogságot, amikor a koncert után odaülhet az apukája helyére és verheti a dobot.

 

Sokat beszélgetünk kettesben is és természetesen mesélek neki. Annak idején a két gyerekünket úgy szoktattuk, hogy a könyvekre vigyázni kell. Mindig azt mondtam nekik, hogy megőrzőm a könyveket az unokáimnak. Szerencsére sikerült.

Néha “elfacsarodik” a szívem, amikor eszembe jut, hogy a saját két gyerekünkkel nem tudtunk ennyit foglalkozni. Igaz, dolgoznunk kellett, hétvégén mosás, főzés, takarítás, állandó rohanásban voltunk, nem nagyon volt segítség sem. Most kipótolhatom. Képzem magam, követem a neten  a gyermeknevelési tanácsadást, sőt egy hírlevélre is feliratkoztam. Igaz  a “mesterem”, Popper Péter szerint könyvből nem lehet nevelni, ez jön az anyai ösztönnel. Teljesen igazat adok neki, de azért jól jön egy-két tanács. Készülök az unokám óvodái életére. Újabb feladatom van. Ezért nem rendít meg a közeledő 70. év.

Sári

 

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Bio-Krómmal a súlyfosztásért!

Csökkentette az édesség utáni sóvárgásomat.

 

 

Elérkezett az új év, de nem tettem nagy fogadalmakat. Viszont súlyfosztás érdekében kipróbálok újonnan megismert dolgokat, nem csak az új évben, hanem bármikor.

Így alakult, hogy most épp januárban találkoztam egy olyan étrend-kiegészítővel, ami újabb reménnyel kecsegtetett 1-2 kg leadása érdekében. Igaz, hogy 10-12 kg-tól kellene megszabadulnom, de az okosok azt mondják, hogy a lassú fogyás az egészséges, és hatékony. Az én esetemben ez annyira lassú, hogy nem is látom a végét.

Tehát betoppant az életembe  egy “csodaszer”, amit BIO-KRÓMNAK neveznek. Első, és számomra legfontosabb ígérete az volt, hogy csökkenti az édesség utáni vágyat. Szerencsére még nem vagyok cukorbeteg, de az számomra is fontos tényező, hogy hozzájárul a normál vércukorszintem fenntartásához. Hogyan éri ezt el? A króm egy olyan molekula része, amely sejtszintű jeladóként működik. Segítségével a cukor (glükóz) a sejtekbe kerül és elég, így segíti a megfelelő vércukorszint elérését.

Természetesen cukorbetegeknél nem elegendő a Bio-Króm szedése, de hátha csökkenthető a gyógyszeradag a segítségével. Mindenképpen orvosi konzultáció szükséges ennek tisztázására.

A króm a különböző anyagcsere-folyamatokban is részt vesz, ezáltal a makrotápanyagok, vagyis a szénhidrátok, proteinek, zsírok normál anyagcseréjéhez is hozzájárul. Fontos tudni, hogy az ember az öregedéssel egyre több krómot tart vissza a szervezetében, tehát pótolni kell. A krómhiányt a haj elemzésével tudják megállapítani.

 

A Bio-Króm hasznosulása sokkal magasabb, mint más krómkészítményeké, és nem tartalmaz  állati eredetű hatóanyagot, ezért vegetáriánusok is fogyaszthatják. Sőt szinte kötelező számukra a krómot ily módon a szervezetükbe juttatni, mert egyébként a króm  legfőbb forrása a hús, a  diófélék, a mazsola, a bab, a bors mellett olyan kuriózumok, mint a kagyló, rák, de megtalálható a kukoricaolajban és a sörélesztőben is. Utóbbi fogyasztása nem tévesztendő össze a sörivással!!!

Visszatérve az én krómfogyasztásomra! Teszteltem magam, hogy vajon sóvárgok-e a csokoládéért és egyéb nassolnivalókért.  A boltban el tudtam menni az édességpolc előtt anélkül, hogy bármit is leemeljek róla. Nem hozott izgalomba a csokik látványa, tehát nem szenvedtem Gombóc Artur effektusban.

No de! Azt nem írta a prospektus, hogy az idényjellegű kocsonyát sem fogom kívánni. Az első kétheti örömteli 2 kg-ot a hőn imádott rezgő-remegő, csülkös kocsonyatálak hamarosan visszaszivárogtatták a szervezetembe.

Senki nem kívánhatja tőlem, hogy mindennek, legfőképp az evésnek hadat üzenjek. De legalább abban a biztos tudatban hajtom álomra a fejem, hogy a vércukorszintem normális, és ez is nagy dolog.

Annaróza

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Nyugdíjasan vettem át a mesterdiplomámat

Mikor nyugdíjba mentem, azt hittem itt a világ vége.

 

63 éves nő vagyok, aki saját elhatározásából, 2012. október 15-től igénybe vettem a jogszabály által nyújtott korhatár előtti ellátást, nyugdíjba mentem. Eredetileg ígéretem volt arra, és így is terveztem, hogy nyugdíjba megyek, de dolgozom tovább. Ám az éppen aktuális jogszabály ezt keresztbe húzta, választhattam, hogy dolgozom tovább, és akkor csak 4 év múlva élhetek ismét ezzel a jogommal, vagy most élek vele, és nyugdíjas leszek.

Két perc alatt döntöttem, ez utóbbit választottam, egy hét múlva már „boldog” nyugdíjas lehettem volna. Minden voltam, csak nem boldog! Már másnap reggel azt éreztem, gondoltam, hogy itt a világ vége. Az érzés leírhatatlan, csak ültem és sírtam, és üres volt fejem, mint egy zombinak.

Azt tudtam, hogy dolgozni szeretnék, emberek között lenni, pénzt keresni, feladatokat megoldani, elismerést kapni a jól végzett munkáért, amitől érzem, hogy élek.

Többször, sok helyre elküldtem az önéletrajzomat, de a reményeim az idő múlásával arányosan csökkentek.

Gondoltam tornát szervezek a hasonló korúaknak, két legyet ütök egyszerre, tornázom és pénzt keresek. Szerintem lelkes voltam, ez meg is látszott rajtam (- kg-ok), de talán nem voltam elég türelmes, ez rövid idő után megfeneklett.

 Ha valaki felhívott, hogy ilyen-olyan program van, máris mentem –színház, mozi, tárlat, túra.

Beiratkoztam egy statisztaképző tanfolyamra, teniszoktatásra.

Hallottam egy idősek akadémiájáról, ahová elkezdtem járni, olyan tanfolyamokra, amelyek éppen fontosak voltak számomra. Memóriafejlesztés, időskori viselkedés, angol, érzelmi intelligencia címűekre.

Jelentkeztem kórházban fekvő gyerekek számára szervezett mesedoktor programba, bár soha nem hívtak sehová.

Tagja lettem egy hölgy klubnak, amely kulturális programokat kínált és lehetőséget, hogy akár kapcsolatokat is kialakíthatunk. Egy ilyen klubnapon lehetőségem nyílt egy numerológussal és egy asztrológussal villámbeszélgetésre. A numerológus azt mondta, – már csak a mondatra emlékszem – hogy „valósítsa meg gyermekkori álmait!” Vadul kutattam az emlékeim között, hogy vannak-e nekem olyanok? Csak egy jutott eszembe, hogy mindig arról álmodoztam, hogy családom lesz és boldog leszek. Nos, ehhez képest egyedül élek.

Az Idősakadémia egyik záró programján került kihirdetésre az az információ, hogy az egyik felsőoktatási intézménybe lehetőség adódott 50%-os tandíj kedvezménnyel tanulni, és andragógus, geronto-andragógus képzésen diplomát szerezni.

Beadtam a jelentkezésemet (online), sikeresen felvételiztem, és 2012. szeptember 1-től ismét diákigazolvánnyal rendelkező hallgató voltam, nyugdíjasként. Fejest ugrottam valamibe, amiről csak később derült ki, hogy valóban a gyermekkori álmom valósítom meg.

1977-ben végeztem egy főiskolán. Ezután jelentkeztem kétszer egyetemre, de nem vettek fel. Az egyik egyetem pedagógia, a másik pszichológia volt.

Itt és most mentálhigiénét, időskori pszichológiát, szociológiát és még sok nagyon érdekes, engem érdeklő dolgot tanultam.

 

2016 július közepén vettem át a mesterdiplomámat. Az RTL Klub Fókusz című műsorában foglalkozott a témával.

Lehetőséget kaptam az egyetemtől, hogy a diplomamunkámat Lifelong playing, – avagy játsszunk egész életünkben? címmel előadásokon mutassam be, mert a téma, amit találtam a tanáraim szerint is hiánypótló, és valóban érdekli az embereket.

A nyár végén körbe kerékpároztam a Velencei tavat két iskolatársammal.

Szeretném kiadni a könyvemet, ami a diplomamunkám könyv alakban.

A szenior korosztálynak társasjátékklubot szervezek – folyamatban, bár ez sem olyan zökkenőmentes, mint hittem. Három-négy éve heti rendszerességgel kártyázom.

Tehát vannak céljaim, ellentétben a két–három évvel ezelőtti önmagammal, amikor nem voltak.

Nyáron a Balatont szeretnénk körbe kerékpározni.

És persze hiszem, hogy megtalálom a szerelmet is!

Hiányzik a munka, az iskola, az a miliő, légkör, ami ott körülvett. Ha értelmes feladataim vannak, minden jobb, a hangulatom mindenképpen. Alig várom, hogy legyenek ismét előadásaim.

Huszka Éva

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Fordulópont az életemben: a netről vásárolok

Kis falumban a nagyik is webáruházból rendelnek.

Hallottam már régen a neten való vásárlási lehetőségekről, rá is kattintottam egyik-másik webáruház oldalára, de meglehetősen hamarosan „kifordultam” onnan.  Az okok  ugyanazok voltak, amelyeket már számtalanszor hallottam másoktól is: „Dehogyis rakom fel azt az egyszem bankkártyámat az internetre, nehogy már eltűnjön róla az a csekélyke, ami rajta van, kell az nekem is”,  vagy „én jobban szeretem, ha személyesen nézem, tapogatom a megvásárolandó árut„  meg : „én szeretek  boltba járni, emberek közt lenni, ismerőssel találkozni„. És még sorolhatnám  az érveket, amik valójában nálam is csak kifogások voltak.

Mígnem a falumban egy ismerőssel találkozván, szó szót követve  mutatta  a lábán lévő cipellőt, mondván, hogy a neten vásárolta. Megnézném azt a fényképet – ha készült volna – hogy milyen arcot vágtam. Ámultam-bámultam-riadtan-meglepetten: „Te mersz a neten cipőt vásárolni?  És jó is méretben? „  A világ legtermészetesebb hangján, csilingelő nevetéssel válaszolt ismerősöm : „Persze, mindenkinek én veszem a cipőt  a családban, az unokáknak, a fiamnak, anyukámnak,  a netről, és mind jó volt eddig„.  Liza  velem egykorú, nem egy netezős valaki és csakúgy lazán, könnyedén cipőt vásárol a netről????!!!  Hmm. Ez már szöget ütött a fejembe, habár még mindig nem szántam  el magam a netes (be)vásárlásra.

 

Teltek, múltak a hetek, tavaszból nyárba, majd őszre fordult az idő, amikor is már jó ideje komoly gondokkal küzdöttem. A jó öreg hűtőszekrényem úgy gondolta elég volt a szolgálatából. A falinaptár már kora téli hónapot mutatott. Ott motoszkált bennem, hogy hűtőt kellene vásárolnom, de …de.. be kellene utaznom a nagyvárosba, el kellene csoszognom egy áruházba, ki kellene választani szinte percek alatt  az óriási választékból, ami nekem megfelelne, no és a szállítás (meg a költsége) ide, a kis falumba. Töprengtem a megoldáson: hogyan bonyolítsam le ezen vásárlást, amikoris  nagyfiamék biztatására,  minden aggályt és kétséget kisöpörve régiség lelkemből és tudatomból, elkezdtem  egy netes webáruházban keresgélni. Kiválasztottam a nekem megfelelő és nekem tetsző hűtőszekrényt.  Fiam jóvoltából paypal fizetéssel megrendeltük. Napokon belül futárral meg is érkezett épségben az új, szemet gyönyörködtető hűtőszekrényem – és még be is hozták a házba. Fordulópont volt az életemben!

A  szükség aztán rávitt egyéb netes vásárlásokra is, mert karácsony  közeledvén kicsúsztam az időből,  vagy éppen nem akartam „becsúszkálni” a közelemben lévő nagyvárosok valamelyikébe. Jó nagy levegőt véve a világhálón szörföltem  egy  könyvesbolt irányába, hogy fiam oly áhított könyvét a fa alá rakhassam. Elbíbelődtem, hogy akkor hova, mit is kell írnom, hova, mire kell  kattintanom,  hogy valóságosan   a kezembe legyen az a könyv.  Sőt,  már némi alapismerettel,  elmerészkedtem egy DVD-s webshopba is. Miután mindkét rendelésem simán, épségben megérkezett, utánvét fizetéssel, (még szóba sem jöhetett nálam a PayPal) megelégedéssel konstatáltam magamban, hogy ez nem is oly ördöngösség.

 

Mint utólag kiderült, gáztűzhelytől kezdve, sok minden más vásárlásában is megelőztek a falubeliek. Példájukat követve én sem talpalok már feleslegesen sokféle árucikkért, amire szükségem van, hanem körülnézek a webáruházakban. Annyira „belelkesedtem” ezen sikeres üzletmeneteken, hogy már egyéb  apróságot, meglepit, ruhaféleséget is, csak -katt-ide, katt-oda, – a webáruházakban  böngészve  teszem a  kosárba. És mennyi utánajárástól, fáradtságtól kímélem meg magam, nem beszélve az időről !!

Izzy

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Boltkóros vagyok!

Olyat vásárolsz. amire nincs is szükséged? Te is boltkóros vagy!

 

Előfordul veletek is, hogy muszáj vásárolnotok valamit?  Olyasmit, amire alapjában véve nincs is szükségetek, de a birtokbavétele  iszonyú örömmel tölt el? Ha igen, jobb, ha tőlem tudjátok meg: ti is boltkórosak vagytok!

Ha az embernek van olyan tennivalója, ami folyamatosan ugyanoda köti – unoka, munkahely, bárki, bármi –, akkor előbb-utóbb (figyeljétek meg!) az történik, ami velem szokott, legtöbbnyire pénteken kora délután.

A dolog így alakul: a kisördög a fejemben elkezd motoszkálni, és azt súgja: – Ne menjünk haza egyenesen, csináljunk egy kört! Egész héten, mint az ingaóra, úgy jártunk a munkahelyre meg haza! Nézzünk már körül egy kicsit! Hány éve vágyunk egy pöttyös nyári ruhára? Előbb-utóbb úgy meggörnyedünk, hogy szörnyű, addig vegyük meg a pöttyös ruhát, amíg még kinézünk valahogy!

 

Hiába mondom neki, hogy nyugodjon le, csak sutyorog. Elindulok hazafelé. Kétféleképpen is mehetek, mind a két irányban az átszálláskor egy-egy hatalmas bevásárlóközpont mellett kell elmenni, úgy vonz, mint a mágnes. Pedig sok holmi van nálam: reggel ugye borult volt az idő, esernyő kellett, a metróra újság nélkül ne induljunk el, sőt nem árt kettő, ha esetleg kiolvasnám az egyiket, a tartalékszemüvegek is nagyon fontosak, jegyzetfüzet meg toll is mindig kellhet, szóval két ridiküllel indulok neki a vadászatnak. A bevásárlóközpontban a kabátot le kell venni, azt is cipelem, a kisördög a fejemben csak röhög.

Először is megnézzük a cipőket, valamilyen kiárusítás mindig van. Ez itt a kirakatban jól néz ki, de drága. Menjünk be, hátha bent más, jobb is lesz. Ez nagyon csinos, de fel kellene próbálni. Ennyi cuccal próbáljak cipőt? Majd legközelebb. Mi lesz, ha már nem lesz meg? Mindegy, menjünk tovább.

 

 

Nézzünk be a ruhákhoz. Ez a blúz nagyon szép, de minek még egy blúz? Lehet, hogy vasalni is kell. Igazából nem is blúz kellene, hanem szoknya. Kockás szoknya. Ferde kockákkal. Körülnézünk, a kisördög elvonszol engem az óriási üzlet túlsó végéig, de kockás szoknya nincs. Azért sincs. Csíkos van, egyszínű van, koszfolt-mintás van, kockás nincs. Innen is el kell fordulnunk.

Egy kicsit fáradt vagyok, az idő is múlik. Nézzük meg ezt a konyhafelszerelési üzletet. Gyönyörűek ezek a tepsik, de őrült drágák. Ebben az üzletben minden drága. Menjünk haza, de hogy néz az ki, hogy nem vettünk semmit? Vegyük meg ezt az edényfogó kesztyűt, vidám mintája van, pöttyös, valamire emlékeztet.

Hazaállítok egy darab edényfogó kesztyűvel. Miért vettem csak egyet? Nem is értem. A mintája se illik semmihez a konyhában. Dugjuk be ide a fiók mélyére.

Most jut eszembe: de jó lett volna megnézni, van-e pöttyös nyári ruha!

És ez a pótcselekvés-sorozat még csak nem is olyan súlyos, mint egy-két ismerős esetében. Mert hallottam már olyanról is, aki bújja az élelmiszerüzletek akciós katalógusait. Ha valamiből egy kell, megvesz tízet is, ha úgy olcsóbb. Konzerv, tartós élelmiszer, üveges áru gyűlik, és nem is tudja már, miből van felhalmozott készlet otthon. Lelkes vásárlásaival dicsekszik, és másoknak is ajánlja.

Egy másik fiatal ismerősöm imádja a plázákat, akciós ruha- és cipőfélét vásárol. Ő nem dicsekszik szenvedélyes vásárlásaival, inkább titkolja, mert vásárláskor ugyan nagyon jól érzi magát, muszáj megvennie azt a dolgot, de aztán lelkiismeret-furdalása lesz, mikor rájön, hogy nincs is rá szüksége. Sosem hordott cuccaiból fölhalmozódott iszonyatos készleteitől időnként megpróbál megszabadulni.

Ők talán még nem is tudják a diagnózist:  boltkórosak.

     Lujza és Cecilia

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!