Régiségeknek

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Nagyszülőnek lenni egy csoda

Ha feladatod van, nem érzed a korodat!

 

Közeledek a hetedik X-hez. Nem rendít meg különösebben, talán azért, mert a lelkemben egyáltalán nem érzem a kort,  mert “feladatom” van. Benedek, a kis unokám, most töltötte be a 3. évét. Ő az első, és idáig az egyetlen unokám.

 

Egy ilyen kisgyermek egy csoda. Nem azért mert szép, okos,  meg a mienk, hanem mert tényleg az. Aki már nagyszülő, biztosan igazat ad. A nagymamaság egészen más, mint szülőnek lenni. Amikor nálam van Benedek, én is “gyerek ” leszek, és ő a főnök: Nagyi  most te leszel a kutya, azután a nyuszi, most focizzunk, most ugráljunk, most rajzoljunk és így tovább. Nagyon találékony gyerek, és a nagyi  kúszik, négykézláb mászik és ugrál. Igaz, hogy itt fáj- ott fáj, de érdekes módon olyankor nem érzem.

Amikor bábszínházban voltunk, kispárnákon kellett ülnünk (alig bírtam felállni), de minden percet megért látni az arcát, ahogy figyelte az előadást. Nagyon sok dalt tud, gyermek- és népdalokat egyaránt, az anyukájának szép hangja van és sokat énekelnek. Az apukája bábszínész, emellett egy gyermek-dalokat játszó zenekarban játszik. Nem lehet leírni azt a boldogságot, amikor a koncert után odaülhet az apukája helyére és verheti a dobot.

 

Sokat beszélgetünk kettesben is és természetesen mesélek neki. Annak idején a két gyerekünket úgy szoktattuk, hogy a könyvekre vigyázni kell. Mindig azt mondtam nekik, hogy megőrzőm a könyveket az unokáimnak. Szerencsére sikerült.

Néha “elfacsarodik” a szívem, amikor eszembe jut, hogy a saját két gyerekünkkel nem tudtunk ennyit foglalkozni. Igaz, dolgoznunk kellett, hétvégén mosás, főzés, takarítás, állandó rohanásban voltunk, nem nagyon volt segítség sem. Most kipótolhatom. Képzem magam, követem a neten  a gyermeknevelési tanácsadást, sőt egy hírlevélre is feliratkoztam. Igaz  a “mesterem”, Popper Péter szerint könyvből nem lehet nevelni, ez jön az anyai ösztönnel. Teljesen igazat adok neki, de azért jól jön egy-két tanács. Készülök az unokám óvodái életére. Újabb feladatom van. Ezért nem rendít meg a közeledő 70. év.

Sári

 

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Gizus boldog, az alkotás megszüntette magányérzését

 

Tevékeny, élvezhető időskor  1.

 

Léghajó – Szinyei Merse Pál festményének utánzata

 

Szürke, vasárnapi alkony öleli a piros cserepes, zöld zsalugáteres ablakokkal ellátott, fehérre meszelt falú, mesebeli házikót.

Tiszta szobájában uralkodója, kényelmes fotelében üldögél, akit mindenki Gizus néven emleget. Pedig teljes neve ősi származásra vall, azaz Gizella, mellette a keresztelésben kapott Sára is szerepel, ám azt senki nem ismeri. Minek is bonyolítanák a megszólítást? – neki teljesen megfelel a Gizus név, ugyanúgy, mint másoknak.

Jelenleg hangulata szomorkás. Mintha az égiek is osztoznának e lelki állapotban, mert tartós eső formájában együtt könnyeznek a ház úrnőjével. A társtalanság, egyedüllét okozza e ritkán tapasztalt érzést? – nem tudni. Mintha Robinzonnal cserélt volna helyet, annyira egyedül érzi magát. Ráér elmélkedni. Az ablakok csipkés függönyeinek lebbenései bíztató jelzésekként tudatják vele, hogy nincs egyedül. Minden, mi körülötte él, saját keze munkája, együtt élnek és éreznek vele. Nem csak a teljes csoda-házikó, hanem a kiskert virágai is, melyek bódító illatjukkal, szépségükkel ő érte virulnak. A kert fái gyümölcsükkel édesítik mindennapjait. A galambok kis galamb-dúcaikban neki turbékolnak. Talán még a békák esti hangversenyei is az ő álmát hívatottak elősegíteni, vigyázni.

Tulajdonképpen boldog és megelégedett lehetne. Mégis,- miért nyugtalan? Az idő könyörtelenségével hiába hadakozik. Ha életében vannak is mulasztások, azok saját akarata szerint történtek. Mindig tudta kötelességét. Első helyet a család foglalta el. Értük mindent vállalt. Többet tett gyakran azokért is, kik azt meg sem érdemelték, távolabbi rokonok esetében.  Miközben nagymamáját, majd szüleit gondozta a ház összes tennivalóival együtt, melyhez társult a mezei, kerti munka is, valamint az állatok ellátása, soha nem jutott eszébe az idő múlása. Ma már tudja, hogy egyedül csak saját magának nem biztosított időt. Mégsem hibáztatja ezért a sorsot, mert neki ezt kellett tennie, számára ez így volt természetes.

Élete folyamán edzette, tanította az a sokféle tevékenység, melyet nap, mint nap folytatott. Neki mindig voltak céljai, melyek tartalmat adtak életének. Ezek szerint akár virág-kertész is lehetett volna, vagy növények nemesítője, oltásokkal, új fajok kísérletezésével, továbbá állat gondozó és tenyésztő, nem beszélve az orvosi nővér szerepéről. Lehetett volna híres varrónő, lakberendező, népi hímzések tudója. Mennyi kalocsai mintás kézimunka és erdélyi nagyírásos gyönyörködtető mintái ismertek családja és baráti köreiben. Legutóbb a festményekhez hasonló gobelinek sokasága került ki kezeinek munkái során.

Ars poetica – gobelin

Amióta a kis családtagok felcseperedtek, elkerültek mellőle, felmenői örök álmukat pihenik a temetőben, egyedül maradt, ritkán látogatják azok is kikért egykor akkora áldozatokat vállalt. Érzi, hogy változtatnia kell egyhangú életén. Nem tétovázik. Egyik nyugdíjas klubban megtalálta saját társaságát, kik hasonló állapotokat éltek át, mint ő, és még a jelenük is hasonló. Tőlük még arra is késztetést kapott, hogy kézimunkázása mellett próbálkozzon az írással is. Történeteket örökítsen meg saját, vagy mások életéből, a rég múltról, vagy éppen a jelen élet visszásságairól. Megpróbálta. Néhány érdekes szösszenet már fiókjában lapul, szabadulásra vár.

Miközben gondolataiban hasonlókról elmélkedik a szürke felhőkből aláhulló könnyszerű esőcseppek láttán, egy erős villámlás, mit menydörgés követ, gyors cselekvésre készteti. Fiatalos könnyedséggel bezárja a kitárt ablakokat. Utána már csak az andalító morajlás hallatszik, amint a piros cserepes tetőről a víz, ereszen és csatornán át utat tör magának és megtölti az oda helyezett nagy dézsákat, melyek igen alkalmasak a növények locsolására. Nála mindennek célja van. Takarékosan használ fel mindenféle természeti adományt:- a vizet, a szelet, növényi komposztálókat, pincét, padlást, egyszóval mindent.

Kis, csillogó konyhájába érve, előkészíti saját vacsoráját, a gyűrődésmentes abroszon tálalva elfogyasztja azt, miközben újabb ötlet, sőt elhatározás fogalmazódik meg gondolataiban.

Napraforgók – festmény

Valamelyik társától hallotta, hogy „a cselekvés, a kétségbeesés ellenszere„. Ő nincs kétségbe esve és mégis cselekedni fog. Dönt. Újdonságra van szüksége. Mi legyen az, mit még nem próbált életében?

Miután szemei sem a régiek és már olvasáshoz és az apró öltésekhez szemüveget használ,- no nem azért, hogy a dioptria, mint tekintélyt kölcsönző mértékegység elősegítse kinézetét, hanem mert szüksége van arra. Döntése a festészet felé fordul. Festeni fog! Hadd ámuljanak társai, családtagjai, ha majd sikerül amatőr (műkedvelő) módon elsajátítani valamit, amit eddig csak álmélkodva csodált.

Hóemberkék – festmény

Elhatározását tett követi. Hónapokon át eljár egyik művelődési központba, ahol festőkör működik és a szükséges alapfogalmakat gyorsan el is sajátítja. A grafikáról, szénfestésről áttér a vízfestésre is, amit rövidesen már felvált akril és olajfestésre. Máris születnek alkotásai. A kis pitypang virágtól, a fehér fodrozó habokat jelképező tenger látványáig. Tisztában van azzal is, hogy munkájának értéke meg sem közelíti az eredetit, de az ő számára igenis értékes, mert az sajátja, hozzá tartozik. Fő értéke az élvezettel végzett cselekvés, mi egész lényét átjárja munkavégzés közben, ami egyre  tökéletesedik olyannyira, hogy már mások számára is láthatóvá válik.

Boldog és megelégedett. Eltűnt a magány érzése. Idejét hasznos kedvteléssel tölti ki. Ez egyben roppant szórakoztató is. Azt is érzi, hogy ő nem vetélkedik, holott már tudja, hogy az élet nem „a döntő”, csak hétköznapi vetélkedőkből áll. Ennek ellenére arra készül, hogy munkáiból bemutatót tartson klub-társainak, nem azért, hogy kérkedjen új hobbyjával, hanem azért, hogy őket is ösztönözze hasonló cselekvésekre.

Valóban, amint az ember éveivel együtt egyre bölcsebbé válik, azt is megérzi, hogy mások számára mi az, ami fontos. Megpróbálja mindezt tudatosítani különböző formákban, érthetően, csábítóan.

Lesznek-e követői? – Reméli, hogy IGEN!  – Hát…. úgy legyen!

 Buzsumama

 

 Az írás a  Régiségeknek blog ’Tevékeny, élvezhető időskor’ pályázatának  díjazottja lett.

 

 

 

 

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Pályázati felhívás ’Tevékeny, élvezhető időskor’ címmel.

Azok írásait várjuk, akik úgy érzik, hogy  az idős kor kiteljesedést, beérést, új perspektívát hozott.  

 

palyazati-felhivas

Határtalanul nagy öröm számunkra, hogy facebook csoportunkban már 4000 követőnk van. Nekünk, a Régiségeknek blog szerzőinek és e facebook csoport működtetőinek, komoly ösztönzést jelent, hogy nap-mint-nap tapasztaljuk részvételeteket, érezzük szimpátiátokat.

 

negy-1

 

A kerek szám alkalmából pályázatot hirdetünk:

‘Tevékeny, élvezhető időskor’ címmel.

 

negyezer

 

Arra kérjük olvasóinkat, követőinket, írjanak életútjukról, és jelenlegi életérzéseikről, életmódjukról. Azok írásait várjuk, akik úgy érzik, hogy  az idős kor – az ezzel járó problémák ellenére – kiteljesedést, beérést, új perspektívát hozott. Különösen értékeljük olyan tevékeny Régiségek írásait, akik idős korukra valami újba fogtak bele, esetleg fiatalkori álmaikat valósították meg, vagy családon belül, esetleg önkéntes munkában találtak új szerepet maguknak, vagy új környezetben, új feladatokkal élik életüket.

A legjobb írásokat megjelentetjük blogunkban és a facebook csoportunkban is közzétesszük. A legjobbakat  könyvjutalomban részesítjük.

Az írás terjedelme 1 oldaltól  5 oldalig terjedhet. Beküldési határidő: 2017. január 31.

Az írásokat saját néven, vagy nicknéven is küldhetitek az alábbi e-mail címre: cilianoska@gmail.com

 Kérdéseket a pályázattal kapcsolatban facebook üzenetben is feltehettek.

 

Ha ti is szeretnétek sok, érdekes életútról olvasni,

KÉRJÜK,  HOGY OSSZÁTOK MEG PÁLYÁZATUNKAT A FACEBOOKON!  KÖSZÖNJÜK!

 

A Régiségeknek blog bloggerei

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Nagymamák és unokák – beszédes fotók

 Hallgassátok, mit mesélnek a képek!

nagyis

Régóta gyűjtögetem ezeket a nagymama-unoka fotókat. Olyan beszédesek. Szavak nélkül is mesélnek  e köteléknek a bensőséges szépségéről.  Fájdalom, vonzódás, bánat, kirobbanó öröm, csendes áhítat, és megannyi más érzés árad  belőlük.

Semmit sem tudok a képek hátteréről, nem tudom kik ők, hol élnek, hogyan élnek. Csak a rokoni kapcsolat egyértelmű, a többit a mozdulatok, a pillantások, az érintések, az ölelések, a kezek, a ráncok, a tekintetek mesélik el nekem.  A képzeletem szövi a mondatokat,  megfejteni vélt titkok szólalnak meg, ha a képeket nézem.  Hallgassátok, mit mondanak!

 

4 

Szép nagylány lesz belőled, lesz egy kérőd, hozzámész feleségül, sok-sok gyereketek lesz, a gyerekeknek gyerekei, és te is nagymama leszel majd egyszer.

 

y-emotions-happening-in-this-one-moment-we-love-the-way-the-bride-and-her-grandma-are-connecting-with-just-a-look

Nagymama, olyan boldog vagyok, hogy ti is itt vagytok!

 

olyan-jo-veled

Olyan jó veled játszani, Nagymama, ugye mindig velem maradsz?

 

304b237d4d03fd51f69decd5b00631bci-am-not-talking-about-traveling-around-the-world-i-am-talking-about-seeing-really-seeing-where-you-are-today-what-is-right-there-in

Ha nagy leszel, messzi tájakra utazol, érdekes életed lesz. Én sajnos nem láttam sokat a világból.

 

eskuvo

Légy boldog, drága unokám!!

 

eskuvore-utazunk

Most szépen felöltözünk és együtt elutazunk nagyon messzire, egy szép esküvőre.

 

fajdalom

Sok fájdalom, bánat vár rád! De mi nők nagyon erősek vagyunk, és kibírjuk, mert itt vagyunk, hogy segítsünk egymásnak.

 

i-would-literally-give-anything-to-have-a-picture-like-this-with-my-grandma-on-my-wedding-day 

Uramisten, olyan boldog vagyok, hogy megértem ezt a napot!

 

love-them-listen-to-all-their-wisdom-it-doesnt-come-from-perfection-it-comes-from-experience 

Nem adhatok neked gazdagságot, de átadom egy hosszú, nehéz élet tapasztalatait, hogy neked könnyebb életed legyen!

 

meyer-garfunkels-wife-and-granddaughter-her-father-lives-in-washington-and-her-mother-died

 Mama, mi lesz velem, ha te már nem leszel?

 

this-reminds-me-of-one-of-our-little-girls-she-cannot-wait-to-help-my-mother-any-way-that-she-can-she-walks-with-her-up-the-stairs-reads-to-her-every-day

Ha téged ölellek,  nem érzem az éveket, a magányom is messze száll.

 

5

Ne gondold, hogy az élet olyan hosszú, észre sem veszed és már a vége felé jársz. Sose siettesd a dolgokat, mindennek eljő a maga ideje!

 

Cecilia

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Nagymama és nagyapa megédesítették a gyermekkoromat

Legtöbb emlékem róluk otthonukhoz, és a vasárnapi mozikhoz fűződik.

 

kertben2-1

Sajnos apai nagyszüleimet, sőt apukámat sem ismerhettem, mert ők eltávoztak születésem előtt. Csak édesanyám elbeszélései és fotók mesélnek életükről. Anyai nagyszüleimhez viszont szerencsémre nagyon sok kedves emlék fűződik. Ők 8 és 10 gyerekes család legidősebbjeiként nőttek fel, így a kicsik pesztrálása nekik jutott osztályrészül. El is határozták, hogy csak egy gyerekük lesz. Ő lett az édesanyám, aki varrónőként reggeltől estig dolgozott. Persze ez a tény nem zárta ki a velünk is töltött időt, hiszen a ruhák kézimunkáját a ligetben végezte, hogy szabad levegőre, futkosni, játszani vihessen bennünket húgommal. Amikor egy-egy postamunka (ahogy ő nevezte a sürgős feladatot) miatt nem volt ideje a közös együttlétre, nagyszüleim szeretetteljes felügyelete alá kerültünk.

 vacsora1

 

Legtöbb emlékem róluk otthonukhoz, és a vasárnapi mozik első sorához fűződik. Valószínűleg az volt a legolcsóbb a teltházas filmeknél. Mozis élményeim közül leginkább vígjátékok, elsősorban Latabár-filmek jönnek elő, hiszen nagymamáék is szerettek nevetni. Húgom még a közben elszopogatott 2 forintos, citromgerezd formájú savanyú cukorra is emlékszik. Meg is látszott a fogainkon.

Nagyapám, nyugdíjazása után is még sokáig dolgozott, mint méteráru kereskedő. A munka éltette, rengetegen ismerték és tisztelték a városban  “Lugosits bácsit”. Emlékszem, hogy Rózsikája, a nagymamám vitte neki minden délben az ebédet.

Városi létük ellenére falun érezhettük magunkat náluk. Három alacsony házrész egyikét bérelték, ami komfort nélküli volt, de nekünk kánaán, főleg a burjánzó udvar miatt. Nagyapám egy nyugágyban üldögélt, és első világháborús történeteit mesélte, amiket tátott szájjal hallgattunk.

 

Nagyszüleim udvarán  ahugommal

Nagyszüleim udvarán a hugommal

Nagymamám kacsát tömött, tyúkot tojózott a házuk és a fáskamra közti keskeny, elkerített sávon. Soha nem kérdeztem, hogy honnan-e tehetség, de gondolom, dolgos gyerekkorából ered. A kacsával való bensőséges kapcsolata szomorú véget ért a tányérunkon. Szó, ami szó, a kacsasütést magas szintre fejlesztette. Más ételek elkészítésében nemigen jeleskedett. Frizsiderjük egy ásott kút volt az udvar közepén, ahol a nagyanyám által hazacipelt dinnyék hűltek. Az ivóvizet a sarki kútról hoztuk. Az ebédek után nagyapa újra a nyugágyban olvasgatott, vagy játékunkban gyönyörködött, nagymama pedig horgolt, kötött. Eszembe juttatja Csehov: Cseresznyéskertjének paródiáját, Alfonzó rendezésében, ahol Szemes Mari, mint daduska kötögeti a véget nem érő sálat. Nagymamám is szinte az élete 80 %-át eme kreativitásnak szentelte, ugyanis háztartásbeliként élt kereskedő nagyapám oldalán. Áldásos munkássága hozadékaként minden ruhanemünk (a bugyi kivételével) horgolt és kötött holmi volt. Egy vicces emlékem, hogy tornaórán a blúzom alól kilógott a horgolt kombiném egy szála, amit barátnőm letépett, és majdnem lefejtette rólam az egész  ruhadarabot.

 

Nagyszüleim és anyukám a strandon

Nagyszüleim és anyukám a strandon

Szabadidős lazulásuk tetőpontja és egyben alaposabb tisztálkodási lehetőségük a városi gőzfürdő rendszeres látogatása volt – külön a férfiak és nők számára. Időnként mi is részesültünk húgommal ezekben a fürdős programokban. Álmomban se jöjjenek elő azok a nagyik, akiket csak elől takart a fürdőtől kapott fehér kötény.

Volt egy nyugdíjas klub a közelükben, ott éltek társasági életet. Nagyapám dominózott, biliárdozott, nagymamám ott is horgolt beszélgetés közben, sőt délutánonként városunk legszebb terére kiülve is csattogtak kezében a kötőtűk. Közben jóízű beszélgetések zajlottak Régiség-barátnőivel. Az ilyenkor úriasszonyként kiöltözött, festett hajú nagyanyámról senki nem gondolta volna, hogy reggel kacsát tömött, piacról, kútról cipekedett. Amikor már felnőttként kislányomat sétáltattam, mindig odamentünk a dédihez, akit elbűvölt az ő tündérkéje, ahogy lányomat nevezte.

 

ani-nagymamaja

Nagymama, kislányom és én a parkban

Érdekes véletlen, hogy e történetem  megírása után  félórával rám köszönt egy kedves hölgy az utcán. Udvariasan visszaköszöntem, bár fogalmam sem volt, hogy ki ő. Látva bizonytalanságomat, elmondta, hogy ők voltak nagyapámék szomszédjai. Akkor ismertem csak fel Olgát, akivel  sokat játszottunk együtt azon a bizonyos udvaron.  45 éve láttam utoljára.

Drága nagymama és nagypapa! Köszönöm, hogy megédesítettétek gyerekkoromat. Sajnálom, hogy ezt soha nem mondtam, amíg köztünk voltatok.

Annaróza

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Fáj az egyedüllét, de így is szép az élet

Egy 90 éves blogger írása

Rose - 2016 szeptember

Rose – 2016 szeptember

A Londonban élő Rose, az „Élvezzük az életet 120 évig” című sorozatunk szerzője, leírja, hogyan él és hogyan érzi magát 90 évesen. 

Az orvostudománynak és a jobb életkörülményeknek hála manapság sokan elérik a 90 éves kort. Szerencsémre én is köztük vagyok. Mivel örököltem érdesanyám szép bőrét, arcom ránctalan, nem látszik rajtam a magas kor. Ez annak is köszönhető, hogy egész életemben óvtam magamat a napsugarak ártó hatásától.

Optimista természetem megóv a depressziótól, általában vidám és lelkes vagyok, a mozgásom fiatalos. Szeretem figyelni a természet, az évszakok változását, az embereket és az állatokat. Mindenben és mindenkiben csakis a szépet és a jót keresem. A halál gondolatával nem foglalkozom.

Fiatal koromban és munkában töltött éveim alatt szorgalmas és törekvő voltam, szerettem a munkámat és a kitűzött céljaimat elértem. Embertársaimmal szemben fair és nyíltszívű voltam, könnyen és szívesen adtam, ezért sokan kedveltek és értékeltek. Kíváncsi ember lévén állandóan tanultam és kutattam az új dolgokat. Leginkább a világpolitika érdekel. Sokat olvasok könyveket, újságokat, hogy az agyamat karban tartsam. Előadásokra, gyűlésekre járok, mindenütt elmondom a véleményemet és nem érdekel, hogy mások milyen véleménnyel vannak rólam. Munkám révén gyakran szerepeltem a televízióban, rádióban, újságokban.

Hédi és barátja 2015-ben, Budapesten

Rose és barátja 2015-ben, Budapesten

Magánéletem is mozgalmas volt, és ma is az. Két házasságom volt, férjem halála után találtam egy jó barátot, akivel együtt töltjük a hétvégéket. Sokat és sokfelé utazom, igyekszem fenntartani a kapcsolatot a külföldön élő rokonaimmal. Gyerekem és felnőtt unokáim mind más és más országban laknak, tanulnak és dolgoznak. Lányom karmester, egyik unokám tudós, a másik jazz zenész. Sajnos egyedül élek.

Az öregkorral járó betegségek azért engem sem kerülnek el. Fülhallgatóm ellenére sem hallom meg időnként, amit mások beszélnek, és meg kell kérni, hogy beszéljenek hangosabban. Évente erősebb szemüveget kell csináltatni, de legalább így tudok olvasni. Dolgok időnként kiesnek a kezemből és a főzés, és egyéb munkák is lassabban mennek, mint régen. Ha sokat járok, bedagadnak a lábaim és fájnak, de örülök, hogy még nem kell bottal járnom. A rheuma és az artritisz sem kímélnek. Mindezen túl, az orvos megállapította, hogy a szívem nem pumpál rendesen és a bőröm alá egy pacemakert ültettek be. Vannak jó, és vannak fájdalmakkal teli estéim. De ha emberek között vagyok és le vannak kötve a gondolataim, akkor megfeledkezem a testi bajokról és fájdalmakról. Továbbra is járok bevásárolni, magam szerzem be az élelmiszereket, vezetem a régi, hűséges autómat, főzök és időnként vendégeket hívok.

A magas kor, amit élvezek, azzal a keserűséggel jár együtt, hogy a barátaim, sorstársaim lassanként meghalnak. Itt vagyok egyedül, a háború és a holokauszt átélése áll mögöttem. Az egyedüllét fáj a szívemnek-lelkemnek, de megalkuszom vele. 90 évesen is szép az élet, örülök, hogy élek.

Rose

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

katt ide!

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A szomszédomban járt a kaszás

Búcsú elhunyt szomszédasszonyomtól.

 

gyasz

Sajnálom, hogy a szomszédasszonyomtól így kell elbúcsúznom. Nem tudtam segíteni, nem voltam ott, akkor, amikor egy jó szomszédasszony elkel a bajban.

Hetekkel ezelőtt kaptam a rossz hírt hogy a korombeli szomszédom, Margó, beteg.  Azt a félelmetes kórt kapta meg, amitől mindenki retteg, bevallom én is. Magától a szótól is rosszul vagyok, az emberek olyan egyszerű közönnyel vágják rá minden betegségre, még akkor is, ha nem igaz. Gondolatban emésztgettem, hogy igaz-e a hír, hogy elmenjek-e hozzá, zavarhatok-e. Addig morfondíroztam, tötyögtem, míg jött a még rosszabb hír.

Margó meghalt.

Lelkem mélyéig hatolt a fájdalom, éjszaka nem tudtam aludni, a miértek hada ostromolta a gondolatom. Miért éppen ő? Nem is volt beteg. Most jött haza Kanadából, két felnőtt fia kint él. Ment a párjával, hogy meglátogassa gyönyörű unokáit, akik nem oly régen születtek. Mintha sietett volna, hogy lássa, láthassa még egyszer, utoljára, őket.

Emlékszem, az én unokámat úgy szerette, mintha sajátja lett volna. Alig várta, hogy a kerítésen keresztül meglássa és oda kiabálja: Gyere Buci, sütöttem neked süteményt! – Gyere, átveszlek, gyere egy kicsit hozzám, mutatok neked könyvet, – mert az unokámat egy-egy meséskönyvvel el lehetett csábítani.

Évekkel ezelőtt, pontosan 44 éve, házasságkötésünk után, egy utcába, egymás mellé költöztünk és jó szomszédi kapcsolat alakult ki közöttünk. Együtt kezdtük a nagybetűs életet, előbb ő szült, utána én. Együtt nevelgettük gyermekeinket, együtt építtettük széppé családi otthonunkat, láttuk a gyermekeink felcseperedését. Majd amikor a gyerekek kirepültek, sok szép közös programunk volt. Fürdőbe jártunk, szalonnát sütöttünk, szüreteltünk, mert férje nagy szőlős gazda. Amikor távol voltam sütött, főzött, úgy várt minket haza, s én ugyanígy tettem vele.

Margó! Miért nem szóltál? Magamat hibáztatom, hogy én meg sem kerestelek, mert a sors egy kissé távolabb sodort Tőled. Lehet, hogy segíthettem volna, rábeszélhettelek volna a kezelésekre. Annyi emberen segítettek.  Miért nem akartad? Miért adtad fel?

gyertya2

Sajnos megváltoztatni a történteket nem tudom, de ígérem, nem feledlek!

„ Érted, kiért nem szól most harang,

gyújtok egy szál gyertyát hangtalan.

Felcsap az apró láng, lehajtom fejem,

s imára kulcsolom csendesen kezem.”

 

Vica

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A hosszú élet titka

Itt fáj, ott fáj, mégis olyan jó élni!

Nagymama

Mi a hosszú élet titka? Ha a családunkban felmerül ez a kérdés, az a válasz rá,  hogy kérdezd meg a nagymamát. Ő ugyanis a 93 évével még ma is egyedül tartja fenn magát, időnként (ha megkíván valamit) főzőcskézik, és néha jobb a memóriája, mint a 70 évhez közeli gyerekeinek. Gyakran ismételgeti :  „edd azt, ami jólesik, akkor pihenj le, amikor fáradt vagy, és minden nap munkálkodj valamin”. Hogy mi lehet a titka? Valószínűleg az életszeretete, amit minden nehézség ellenére is megőrzött.

 

Túlélt egy háborút és egy forradalmat, a saját és a családja betegségeit, több súlyos műtétet, és mégis ez az állandó mondása :  „tudod  gyakran itt fáj, ott fáj mégis olyan jó élni.”  Képes örülni egy jó tévé műsornak, a dédunokák kunsztjainak, és mindennek a pozitív oldalát veszi észre. Az emberekben is mindig a jót látja, és megkeresi akkor is, ha az esetenként nagyon mélyen el van rejtve. Ezért  sok szeretetet is kap vissza az embertársaitól.

 

Történt úgy 40 évvel ezelőtt, hogy egy valóban súlyos műtét kapcsán életveszélyben volt, és  pap testvére fel akarta adni rá az utolsó kenetet.  Ö felült az ágyban és elküldte – mondván – esze ágában nincs még eltávozni közülünk. Ugyanezen betegség és műtét kapcsán a kórházi szobatársak dőltek a nevetéstől, amikor egy héten át minden nap tejfölös zöldbab levest rendelt a gyomor szondájába, mert azt kívánta, és teljesen boldog volt vele.

 

 A tömegközlekedési járműveken rendszeresen felmutatja az igazolványát, hátha nem hiszik el, hogy elmúlt már 65 éves. Többé-kevésbé naprakész a napi politikában, és szereti megvitatni velünk. Mindig pasztellszínekbe öltözik – főként a halványlilát és a citrom sárgát kedveli, jól is áll neki. A minap nálunk volt egy barna ruhában – végignézett magán, és megjegyezte, hogy ezt a ruhát otthon azonnal kidobja, mert öregíti. Legalább 100 évesnek látszik benne, pedig ő még csak 93. Amikor beteg, nem engedi, hogy segítsünk, nehogy megkapjuk tőle a betegséget.  Praktikáival rendre szépen kilábal a kórságokból.

 

A múltkor kérte, hogy mutassuk meg neki a fontos dolgaink szekrényének kulcsát, arra az esetre,  ha történne velünk valami. Lehet ezen mosolyogni, de valahol mélyen tiszteletre méltó, és biztosan neki van igaza. Amennyire mi ragaszkodunk az élethez, annyira viszonozza  a sors is a ragaszkodását hozzánk. Érdemes  őt  utánozni, és az állandó panaszkodás helyett észrevenni azt a sok-sok apró örömöt, ami  a mindennapokban ránk köszön.

 

   Magdaléna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A legnagyobb ajándék egy macskától

macskaeger_1344683043

Ugye nagyon sokszor mi is saját értékítéletünk szerint ajándékozunk?

 

Történ már vagy 10 évvel ezelőtt, hogy a társasház – ahol lakunk – ajtajába  valaki  odarakott egy ordas szürke kiscicát. Biztosan jó kezekben lehetett korábban, mert bolhairtó nyakörv is díszelgett a nyakán, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy az őt befogadókban bizalmat keltsen. Napról napra ott ült a bejárati ajtó előtt és metakommunikációs jelzéseivel, de főleg tekintetével minden arra járót arra buzdított, hogy: „tessék kérem engem befogadni!!!”

 

Lányunk akkortájt – még hajadon korában – bizony voltak napok, amikor késő este ért haza. A macska természetszerűleg akkor is ott ült, és sajnáltatta magát az arra járókkal „gazdátlansága” miatt. Úgy is sikerült a macskának, ahogy a korábbi gazdái és „Őkegyelmessége” is szándékolta, vagyis neki(k) lett igazuk. Lányunk befogadta, és amikor tehette el is látta élelemmel, vízzel, tejjel és babusgatással, amit a jövevény jószág nagyon jó szándékú és hálás dorombolással viszonzott.

 

Esténként a macska természetesen várta a „gazdáját”, aki angolul köszöntötte „where is my  micuska” (hol van az én micuskám?) Miután ez többször is megismétlődött, kénytelenek voltunk a macskának egy kissé angolra fogott” nevet adni. Ezután úgy hívtuk magyar fonetikával, hogy „Verizmáj”. Valahányszor állatorvoshoz vittem, ahol a macsek nevét is regisztrálták, nagy volt a derültség az állatorvosi rendelőben az állat neve hallatára.

 

Teltek az évek, lányunk már 6 éve elköltözött, férjhez is ment, és már két unokával gyarapította a növekvő családot. A macska viszont maradt. Minden reggel fél hat tájban megkapja a reggelit, délután fél ötkor a vacsorát, majd este 7 óra körül a szokásos esti simogatást. Ez így megy évről évre.

 

Nemrégiben egy este, már túl a macska vacsorán és simogatáson, az állatkánk beállt a teraszajtó elé, és befelé nyávogott. Közben tekintete az ajtó küszöbére szegeződött, amit felváltva követett a nyávogás. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen mindent megkapott aznapra, így csak valamiféle extrém kommunikációra gondolhattam a macska részéről, valamiféle jelzésként kellett értelmeznem szokatlan viselkedését.

 

Ki is mentem a teraszra, és akkor láttam – amit Őkegyelme a tekintetével mutatott -, hogy egy kis élő egér gyerek van a terasz küszöbe és a lábtörlő között. Erre mutogatott fejével és tekintetével. Rögtön átláttam a helyzetet, és a macska megsimogatásával megköszöntem az ajándékot, amit nekünk hozott.

 

Megpróbáltam azonosulni az állatkánk „gondolataival”. Az ő szempontjából minden bizonnyal egy egér a legnagyobb érték. Nekünk az ő legnagyobb értékét (egy egeret) adta ajándékba, hogy süssük, főzzük meg saját belátásunk és ízlésünk szerint, és együk is meg. Legfeljebb egy jutalom falatka belőle neki is dukál.

 

Megfogtam az egeret, amely ott reszketett félelmében a lábtörlő mellett, és – bízva abban, hogy a rövidke macska kaland során röptében elsajátította a talpára esés művészetét – áttettem a kerítésen túlra.

 

Az eset tanulsága azonban – innen nézve – kicsit mélyebb. Egy állat a számára legnagyobb értéket odaajándékozza gazdáinak. Ez eddig megható is lehet, és rendben is van. Gondoljunk azonban bele, amikor mi viszünk ajándékot esetleg egy meghívás vagy más alkalmakkor, milyen értékítélettel veszünk, visszük  azt? Ugye nagyon sokszor mi is saját értékítéletünk szerint ajándékozunk férfinek bort vagy töményt, hölgynek virágot és desszertet? Vajon mennyire gondolunk a megajándékozni szándékozott személy szellemi és/vagy materiális igényeire? Vagy legtöbbször mi is MACSKÁK vagyunk?

 

        János

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

katt ide!

Mentés

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!