Régiségeknek

Ballagnak az unokák

 Életünk a ballagások sorozata

 

Fülemben a régről ismert dallam szövege: Ballag már a vén diák, tovább, tovább…..Már nem is gyermekeim, hanem unokáim ballagása alkalmával élem át egykori emlékeimet.

Úgy tűnik, hogy a ballagási szokások kibővültek: a legfiatalabbaknak, a kis bölcsiseknek is rendeznek ünnepséget, akik  legszívesebben szüleik ölelő karjaiban megpihenve élik át ezt az ünnepséget.

Képzeletem végigszáguld a legelsőtől a legutolsó ballagásig, amikor a „ballagó” kénytelen segítséget is igénybe venni.  Az utolsó ballagás már egy másik hazába visz, – az örökkévalóságba.

Mondhatni, hogy életünk ilyen módon a ballagások sorozata: óvodából, iskolából, majd mint érett diák az érettségivel, vagy a főiskoláról,  egyetemről egyenesen a nagybetűs életbe, ahonnan már a végső állomáshoz érve nincs több ballagás. Ám ezek az életszakaszok ballagásokkal tűzdelve örökké emlékezetesek maradnak minden ember számára.

Még akkor is tisztán él emlékezetében, amikor már négy szemen át tekint a régi felvételekre, melyek kisgyermekként, majd a változások közepette tükrözik a meghatározott idő szereplőit, valós mivoltukban. Az is előfordul, hogy nem sikerül visszaidézni a volt társak nevét, bár a velük kapcsolatos emlékképek élesen előtolakodnak, furcsa módon jobban megmaradnak.

Az is csodálatos, amikor az unokákban saját fiatalkori vonásainkat véljük felfedezni. Ilyenkor büszkeség dagasztja keblünket, hogy lám, ő hozzánk tartozik, látnivaló, hogy életünknek van folytatása. Ez a tény még hangsúlyozottabbá válik akkor, amikor az a drága leszármazott élete céljaként valamelyik nagyszülő foglalkozását önként választja. Ez esetben az átélt tapasztalatok birtokában még bölcs tanácsokkal is elláthatja utódját. A folytonos változások közepette is mindig akadnak örök értékű tanítások az életben, melyeket érdemes figyelembe venni.

A többszöri ballagások, mégis „egyszeriek” azaz egyediek, mert egyszer ballaghatsz mint óvodás, iskolás, és így tovább, tehát ezek vissza-nem-térő alkalmak. Ezért is méltó azokat ünnepeink közé sorolni, mint életünk előadásait, melyeket csak egyetlen egyszer játszhatunk el.

Ha már nem mi vagyunk főszereplői a ballagásoknak (mert mi már elballagtunk), csupán résztvevői, csodálói, megkönnyezői, abban az esetben vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy sikerült megélnünk hasonló, magasztos pillanatokat, ahol utódaink jövőképe már körvonalazódni látszik.

Ha az utána következő küzdelmeiknek nem is lehetünk szemtanúi e földön, akkor majd odafentről követjük, és az éteren át küldjük feléjük jókívánságainkat, melyeket bizton remélünk, hogy megfogannak!

Zsazsa

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Papsajt, csalán, pitypang

Fűben – fában orvosság van vidéki házunk táján.

Ki ne hallott volna, ha már elég „régiség,” – éveinek számát illetően – az útmentén, árokparton összeszedett papsajt csemegézéséről?  Gyerekkorunkban marokszámra szedtük bizony, ettük úton-útfélen, mit   sem gondolva az út porára és bármilyen egyéb, esetleges szennyeződésre. Makkegészségesek voltunk, fogalmunk sem volt a papsajt hatékonyságáról. Csakúgy ettük, mert iskolából jövet-menet ott volt a lábunk előtt, és, hogy ehető és jóízű, azt az idősebb iskolatársaink mondták. Soha semmi bajunk nem lett tőle. Ma már az interneten pro és kontra jelennek meg cikkek gyógyhatásáról (gyomorpanaszokra, köhögési inger megszüntetésére jó)  és  ártalmasságáról is (a papsajt kivonatot tartalmazó készítmények májkárosodást okozhatnak). Sajnos mára ezen növénykék eltűntek az  az út porából, az árokpartokról, én legalábbis évtizedek óta nem láttam papsajtot.

https://www.holisztikuselet.hu/cikk/erdei-malyva-a-hurutoldo-gyulladascsokkento-gyomnoveny-5

Gyerekfejjel a fehér akác virágát is tömtem magamba. No, nem azért mintha tudtam volna  annak jótékony hatásáról, hanem, mert finom, édeskés volt. Arra azért ügyelni kellett, hogy a virágon belül esetleg ne tartózkodjon  méhecske is, mert ugye, ő is szívesen időzött az édes virágban. Mostanában, az interneten szörfölve olvasom, hogy a fehér akác virága  nyersen, tea, méz formájában húsz betegségre, főleg emésztőszervi megbetegedésekre jó, de köhögés csillapítónak is nagyon ajánlatos. Ha ma már nem is szedegetem le a fáról a virágot „nasizni” belőle (nem is tudom miért nem), a mézét cukor helyett használom  naponta a fekete kávémba,  alkalomadtán teába elkeverve, és egyéb módon is felhasználva (sütikben ).

Falunkban szinte minden kertben, de az utcákon is található bodzabokor. Amikor először hallottam a bodzavirágból  friss fogyasztásra készült nedűről, sajnálkoztam magamban, hogy az én udvaromban  nincs bodzabokor. Éveken keresztül a szomszédasszonyomtól kaptam virágot, hogy azután az  ő receptje alapján  készítsek üdítő italt. Mígnem arra „vetemedtem”, hogy ültessek a kertembe  bodzabokrot. Fiatal, saját ültetésű bodzabokrom idén először hozott igazán sok és szép virágot, amiből frissen fogyasztásra készítettem  kellemes, hűs, citromos italt. Mennyivel egészségesebb és tartalmasabb is ez egy bolti üdítőnél ! A bodza felhasználhatóságáról, egészségünkre tett hatásáról szintén nagyon sok internetes oldalon találkozhatunk. http://www.edenkert.hu/konyhakert/gyogynovenyek/bodza-sambucus-nigra/2772/

Költözésünkkor  az előkert nagy része tele volt körömvirággal. Nagyon szép volt a sárga „körömvirág mező”. Az első évek  felújításokkal,  akklimatizálódással teltek. Mire odajutottam, hogy utánanézzek hogyan is tudnám hasznosítani ezt  a virágot, egyszercsak  eltűnt, valószínű, hogy „idegen betolakodók”, pajor, avagy meztelencsiga, vagy ki tudja minek az  áldozata lett.  Tavaly újra megjelent egy szem virágocska, amit most féltve őrzök, hátha elszaporodna újra.  A körömvirágkrém (jelenleg gyógyszertári) az én „mindenható” kenőcsöm. Bármi gyulladás, szúrás,  karcolás, vágás  (a kertben), égés (a kályhában tüzelés megtanulásának  is van „tandíja”, ugyebár ) van rajtam, ezzel kenegetem. Hát még ha saját, igazi készítésű krémem lesz ! http://eletmodszer.com/koromvirag.html

Természetesen csalán is található az udvarunkban. Néha bele is szaladok, azonnal csíp és éget. Már nem haragszom ilyenkor, mert igazából össze kellene szedegetnem és ha csapkodnám a fájós ízületeimet vele, még jót is tenne a reumámnak. Bevallom még nem próbáltam ki, húzom, halasztom a dolgot. Holott tudom, hogy a csalán egyik leghatásosabb növényünk a gyógyításban. Nem csak a népi gyógyászatban használták reumára, köszvényre, cukorbetegségre, fekélyes sebek gyógyítására, hanem levest, párolt ételeket is készítettek belőle, sőt a szépségápolásban ma is használják arcpakolásokra, hajöblítésre. A biokertészetben is az egyik leghatásosabb szer a paradicsom, és más zöldségek gombásodása ellen.

Az általam kutyatejnek megismert gyermekláncfű (pongyola pitypang és sok neve van még) igencsak sokasodik és terjed a kertemben. Emlékeimben mint mérgező hatású növény él (a szárában lévő tejszerű nedv miatt), és legfeljebb termését fújtuk jókedvvel. Az interneten tudtam meg, hogy valójában levelét, gyökerét felhasználják gyógyításra. Ez új ismeret számomra.

Érdemes tehát odafigyelnünk környezetünkre (házunk tájékára) és megismerni a füveinkben-fáinkban rejlő gyógyhatásokat.

Izzy

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Emlékfoszlányok egy többgenerációs otthonról

Amikor az emberek még otthon születtek és haltak meg ….

 

Amint az ember halad az időben, korban, mindinkább a múltból keres erőforrást, amelyből (bevallva, bevallatlanul) mindig is táplálkozott. Az emlékek a több generációs családi házba vezetnek vissza, ahol gyermekkoromat töltöttem. Néhány epizódot vetek csak fel ezekből.

 

Történt egyszer – még nem volt fizető-eszközként bevezetve a Forint – Édesanyám elküldött a boltba, hogy hozzak onnan élesztőt (mert a kenyér dagasztásához az bizony kellett). Adott is egy tyúktojást a kezembe, hogy azért hozzak annyi élesztőt, amennyit adnak érte. Felbátorodva a feladat és a kihívás adta lehetőségen, kezemben a féltve őrzött tojással elmentem a sarki boltba élesztőért. Ott illedelmesen köszöntem, és kértem a boltos bácsit, hogy ezért a tojásért adjon nekem élesztőt. – Na nézzük, hogy a tojás fizetőképes-e? Horkant fel a kereskedő.

A boltban fel volt akasztva egy petróleum-lámpa, amely egész nyitva tartás alatt világított. Ez volt az ellenőrző eszköz, ami felé tartva a tojást átvilágította, és megállapította, hogy az mit is ér, vagy éppen „fizetésképtelen”. Rendben volt az általam hozott tojás, és az élesztővel vidáman hazabandukoltam.

 

Sajnálatos gyász esemény történt családunkban. Nagyapám, aki az érseki kastélyban portás és egyben szabó is volt (ez volt eredeti mestersége), 1952. február 13-án meghalt. Akkortájt az emberek otthon születtek – jómagam is -, és otthon, szeretteik körében is haltak meg. (Irigylem az őseimet). Az azt követő gyász-év – mert hogy akkor még ilyen is volt – leteltével éppen 1953. nagypéntekén zörgetnek az utcaajtón (ami egyébként napközben sosem volt bezárva). Egy katonatiszt állt az ajtóban és „közölte”, hogy elhunyt Nagyapám megüresedett szobájába ő és neje beköltöznek. Erről valamiféle írást is mutatott. Nem volt mit tenni, hát költözzenek be! Következésképpen Nagymamám egy szobát lakhatott, és a konyhát, a hagyományos fatüzelésű sparherttel közösen használták.

Így éltünk, aztán össze is barátkoztunk, és még akkor is – évtizedekig – tartottuk a kapcsolatot, amikor már néhány év múlva un. tiszti lakásba költöztek. Nem felejtem, hogy Apám elhunyta alkalmával 1993-ban, az evangélikus istentiszteleten nagyobbik lányuk megjelent, és részvétét fejezte ki nekünk. Egyszerű számítással 1953 és 1993 között 40 év telt el, és ezt valaki – mint egykoron befogadott – megtiszteli és megbecsüli a befogadó emlékét !!! Hol is tartunk ma rövidkére, esetleg érdekeink mértékére és időtávlatára szabott emberi kapcsolatainkban ???

 

Visszatérve a több generációs otthonra, a már említett Nagyapám öccse, Pista bácsi, szakmáját tekintve bádogos volt. Egy műhelyt is kialakított a hátsó, másik utcára szóló tégla-kerítésnek „támasztva”, ahol mesterségét gyakorolta. (Megjegyzem, hogy a kalocsai „Nagytemplom” – manapság Főszékesegyháznak nevezik – tetőzetének bádog borítását is ő készítette, még az 1930-as években). Engem, mint fiú gyereket, nagyon is érdekelt az általa művelt tevékenység. Ezért naphosszat ott voltam a műhelyében és lestem, figyeltem, hogy mit és hogy is csinál.

Ekkortájt a műhelyben csak foltozni való vödrök, fazekak és egyéb apró háztartási fém edények fordultak elő, nagyobb munkák már nem adódtak. Ám a szerszámok kezelését és az azokkal való műveleteket, a fogásokat, azt, hogy mikor mekkorát és milyen kalapáccsal milyen irányból kell ütni a lemezre (bádogra), máig nem felejtem el. Ha ilyen munka vetődik fel, bátran – ösztönösen – alkalmazom azokat (mindig sikerrel), pedig csak láttam és néztem mindazt, amit csinál. 

Alajos

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Szamária szurdok, mint terápia

 

Az egészségem visszaszerzése mellett, életre szóló élményt is kaptam.

 

Gyerekeim 18 éve ki- és elrepültek  a szülői fészekből. Mivel életemet addig is ők töltötték ki, a hiányuk igen nagy űrt hagyott maguk után. Munka terápiába kezdtem. Volt egy fő munkám és két  mellékállásom. Így minden napom le volt kötve, a hétvégék is. 

Évente volt orvosi alkalmassági vizsgálat, minden rendben volt. De a gyerekeim elutazása után 3 évvel a vérképemben volt egy kóros érték. Felére csökkent a fehérvérsejt számom. Mondta is a doktornő, hogy ezt sürgősen rendezni kell, mert így gyengül az immunrendszer. Menjek el pihenni, szabadságra, szedjek vitaminokat és egy hónap múlva ismételjük meg a vérképet és ha kell, más vizsgálatokra is elküld, hogy nincs-e a háttérben komolyabb betegség. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek, 50 éves voltam. Komolyabb betegség? Hiszen semmi bajom! Beindult az önvédelmem.

​ ​Tudtam, hogy a stressz a mellékvesét “pofonvágja”. Mi lenne, ha ÉN adnék neki egy másik pofont egy jó nagy stresszel? Valami fizikai megterhelés kellene, ami jól kifáraszt és ami után kiderülhet, hogy beteg vagyok-e vagy csak kimerült. Hegyet kellene mászni vagy kirándulni egy nagyot. De milyet és hol, hogyan?

Kapóra jött egy krétai egyhetes, csoportos, szervezett üdülés ötlete, melynek fakultatív programja volt egy kirándulás a Szamária szurdokba. Ez az! Egy kis kirándulást kibírok, még jól is fog esni egy kis mozgás, szép vidék, egy csomó élményem lesz. Üdüléshez készültem, vittem azért egy sportcipőt, olyan hétköznapit, de semminek nem olvastam utána. Minek? Kirándulni megyek. 

Ahogy megérkeztünk Krétára, az idegenvezető  kérte a jelentkezőket a másnapi szurdoki kirándulásra. Az 50 magyarból ketten jelentkeztünk, hasonló korúak, a fiatalok nem. Az útitársam egy magyar nemzeti park férfi vezetője, aki valami ritka, csak ott honos sast akart látni és fényképezni. 

Másnap kora reggel busz vitt fel minket a szurdok bejáratához. Tehát nem lentről mászunk felfelé, hanem fordítva, északról délre, lefelé a tengerhez. Az útitársam mondta, hogy vegyünk ott egy bazárban sapkát a meleg ellen. Meleg? 12 C volt délelőtt 9-kor. Na jó, vegyünk, ezen ne múljon. Aztán elmondta az idegenvezető, hogy 10-kor indulunk, mindenki a saját tempójában megy lefelé és este 6-ra mindenki érjen le a tengerhez, mert onnan indulunk vissza a szigetünkre hajóval. 8 órát fogunk menni? Ki volt írva: Szintemelkedés: 1250 m (csak lefelé). Mi tart akkor olyan sokáig? 

Elindultunk 10-kor. Mindenféle nemzet, sokféle nyelv, mindenki figyelt és segítette a másikat. Lehelé mentünk, az elején gyorsan ment. Néhol korlát, máshol semmi. A sima talajt felváltotta a nagy darabos köves. A lefelé úton csúszott a lábam a sportcipőben előre.

​ ​

Melegedett az idő. Sapkát fel. Patakokban folyt rólam a víz. Szerencsére voltak kijelölt vízivó helyek, így csak addig kellett kitartani a kulacsunknak. Csodálatos madárhangok, sosem látott állatok, a fantasztikus, eredeti természet szépsége elbűvölt. Nőtt a páratartalom. S​űrű, meleg volt a levegő. De még volt árnyék. Kis patakokon fából készült hidakon át haladtunk.​ Szememmel kerestem sasvadász társamat, aki nagy boldogan hol itt, hol ott kurjantott, ha meglátta és fényképezte madarát. 

Már 4 órája gyalogoltunk, amikor elértük a nagy pihenőt, ahol fedett, árnyékos hely és turista szállás is volt. Mentünk volna tovább, amikor többünknek felajánlották, hogy az út második felét öszvér háton is megtehetjük, ha fáradtak vagyunk. Még csak a felénél járunk? Hiszen folyton azt lestem, hogy két égig érő, több száz méteres sziklafal között hol a rés, mert a mögött már a tenger lehet. Persze, gyalogoltunk tovább.

 De olyan volt, mint egy délibáb. Láttuk, mentünk, aztán semmi, majd újabb szikla, újabb rés és a tenger sehol. Volt, ahol csak 2 talpnyi volt az út szélessége, mellette szakadék és közben futva húztak el mellettem idősebb férfiak és nők. Kérdeztem, ezt hogy csinálják? Maratoni futók, mondták. Az út utolsó harmadában már nem volt árnyék… Keményen tűzött a 35-40 C közti Nap és áldottam a sapkámat! Izzadtunk, koszosak, fáradtak voltunk, a cipőm ismeretlen színű, a lábam érzéketlen. 5:50-kor megláttuk a tengert!  A már leért társaink a tengerparti kávézóban várták az újonnan érkezőket és mindenkit megtapsoltak. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, hiába nem értettük egymás nyelvét. Nevettünk, ölelkeztünk, boldogok voltunk. 

Hajóval ​visszaérve a ​partmenti kis apartmanomhoz,​ rögtön megszabadultam a cipőmtől, csak ültem a homokban és áztattam a lában a hideg tengerben.​ Három lábujjam  gyanúsan piros volt.​ Biztosan a folyamatos cipőben csúszástól. Aztán másnap lila lett, aztán fekete és 3 hónap alatt leesett 3 körmöm, majd újak nőttek. Ez volt a tandíj. A hét további részében csukott szemmel emlékeztem arra a csodára, amit a szurdokban láttam, amit sosem felejtek el, páratlan élmény volt!

Amikor hazajöttem, gondoltam, utánanézek interneten annak, ahol jártam. Teljesen elképedtem!  “Túra távja: 16 km” Ha ezt tudom, bele sem kezdek. “A Szamária szurdok bejárásához a kevés árnyék miatt fejfedő, némi ivóvíz és egy jó túracipő feltétlenül ajánlott –  ám, aki végigsétál az útvonalon, biztos lehet benne, hogy fárasztó, ám felejthetetlen élményben lesz része.” Ez igaz!

Szabadságom után tökéletes lett a kontroll vérképem! Mondta is a doktornő, hogy jót tett a pihenés (!).  Bár minden vizsgálatba beleegyeztem volna, mégis jó volt​ a lelkemnek, hogy én is tehettem valamit magamért és az egészség mellett életre szóló élményt is kaptam ajándékba!

 

Kárméla

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Jóga, tánc, szeretetkör – így telnek egy 81 éves nyugdíjas napjai

 

A napot jógával kezdem: az öt tibeti jógagyakorlat után fejenállás és meditáció következik.

Ezt az írást egy ismerősöm felkérésére írtam meg, és jelentkezem vele a „Tevékeny, élvezhető időskor” címen kiírt pályázatra. 81 éves vagyok, na és? Elvem, hogy a korral nem érdemes foglalkozni.

Mikor nyugdíjba mentem, kerestem értelmes, hasznos, örömteli lehetőségeket, melyekkel a háztartásvezetés mellett eltölthetem a hátralévő éveket, esetleg évtizedeket.

Pozitív gondolkodás

Elsőként rátaláltam a jógára, és az agykontrollra. Azóta is vallom, hogy ez, életem legjobb választásai közé tartozott. Agykontrollal gondolataimat formáltam, jógával fizikai és lelki állapotomat. Azóta is foglalkozom mindkettővel, immár több mint huszonöt éve. Régi jógás társaimmal Szeretetkör néven szerveztem egy kis közösséget, havi vendéglátással, beszélgetéssel. Jártunk együtt az Erkel Színházba, volt olyan idény, hogy tizenhat bérletet vettem. Idén ünnepeltük a huszadik születésnapunkat. Minden napomat jógával kezdem. Az öt tibeti jógagyakorlat után fejenállás és meditáció következik. Nyolc éve már én vezetem hetenként az Etka-jóga foglalkozást egy kerületi nyugdíjas klubban. Amikor tehetem, eljárok a havi agykontroll találkozókra. Az elmúlt évek alatt több tanfolyamot végeztem el, tapasztalataim alapján hirdetem a pozitív gondolkodás előnyeit. Gondolatébresztő klub néven hét éve vezetek heti rendszerességgel egy csoportot.

 

Szenvedélyem az írás

Friss nyugdíjasként egy helyi újsághoz kaptam meghívást, és az újság megszűnéséig, nyolc éven keresztül dolgoztam a szerkesztőségében. Kerületünket érintő különféle témákban írtam cikkeket, készítettem interjúkat. Az íráshoz megtanultam először írógépet, aztán elektromos írógépet használni, majd számítógépen a szövegszerkesztést. Az újságírás által fejlődhetett íráskészségem, stílusom, emberismeretem. Sok emberrel megismerkedtem, barátságok alakultak közöttünk.

 A jóga és agykontroll által szerzett ismeretek késztettek első két könyvem megírására. Megírásuk idején jógafoglalkozásokon olvastam fel őket. Ezek életvezetési útmutatók voltak napi feladatainkkal kapcsolatban.  Következő két könyvem más témákat tartalmazott. Írtam arról, hogy fiatalkorunkban, egy mostanitól nagyon eltérő rendszerben milyen volt az életünk. Következő könyvem, férjem betegségével volt kapcsolatos. Részletesen leírtam az átélt eseményeket, buktatókat és apróbb sikereket, hogyan tudjuk, vagy nem tudjuk megérteni egymást egy agysérült beteg emberrel, és hogyan történt ez az ápolók és orvosok részéről.

 

A nyugdíjas klub énekkarával

Mikor az újság megszűnt, megint sok időm szabadult fel, tartozni akartam valahová. Kerestem, hogy a kerületben van-e lehetőség társas kapcsolatokra, emberek közé menni, beszélgetni, programokon részt venni. Így találtam rá, egy nyugdíjas klubra, és egy szintén nyugdíjasoknak való civil egyesületre. Mindkettőnek tagja vagyok, több mint tíz éve. A közös programok újabb barátokat is jelentettek. Az énekkarban ma is részt veszek. Valamikor az időseknek szervezett ki-mit-tud rendezvényeken is szerepeltünk. Egyénileg versekkel és prózával lépek fel a pódiumra, egy-egy saját írásommal is.

 

Jóga és tánc

Egyéni programokat is kialakítottam. Kihasználva a kerületi lehetőséget, több évig rendszeresen jártam úszni, és alakformáló tornára, valamint Hatha jógára. Agytornának elkezdtem verseket tanulni, és keresztrejtvényeket fejteni. Az angol nyelv tanulásának is többször nekifogtam. Jártam csoportos foglalkozásra, és tanultam egyéni tanulásra alkalmas tananyagból. Több önismereti tanfolyamon vettem részt. Sokat jelentett életemben a túrázás. Ez volt minden hétvégi programom. Innen is sok barátot szereztem. Egy-két éve, körülményeim változása miatt maradtam ki belőle. Most is hiányzik. Helyette jött a tánc. Előtte táncklubok létezéséről nem is tudtam. Most ez a hétvégi program. Újabb ismerősök, újabb barátok. Tagja voltam a kerületi baráti körnek, rendszeres programokon, többek között filmvetítéseken vettem részt. Néhány éve új mozgáslehetőséget hozott életembe a zumba.  Nagyon szeretem ezt a testet-lelket felüdítő, harsány zene ütemére végzett gyorsmozgású koreográfiát. Hetenként egy, estenként két foglalkozáson veszek részt.  Torna és tánc egyben. Heti program az a torna és csoport-tánc tanulása is, ami a nyugdíjasklubban történik. Megállapítható, hogy ez utóbbi, nem is a lábat, hanem az agyat, a memóriát veszi igénybe. Hogy is kell ezt, most ez után melyik lépés következik, bal, vagy jobb lábbal?

Sok írásom szól a pozitív gondolkodással szerzett tapasztalataimról, de számomra fontos, megtörtént napi eseményeket is leírok, csak úgy magamnak. A bántó eseményeket is kiírom magamból. Segít a továbblépésben. Megtanultam számítógépen írni, és bevezettettem az Internetet. Heti 1-2 alkalommal megnézem a levelezésemet. Ennél sokkal többre időm és tudásom kevés. Minden év meghatározott napján technikumi osztálytalálkozóra megyek, immár hatvankét éve. Sajnos a létszám egyre csökken.

 

Párommal

Tánc és szerelem 70 felett

Miután, ötvenegy évi házasság és hosszas betegség után férjem meghalt, megpróbáltam újra rendezni az életemet. Hetven évesen maradtam egyedül. Betegsége miatt meghiúsult két külföldi útitervünk, így egyedül vágtam neki Párizs és London nevezetességeinek, csoportosan szervezett buszos utazással. Folytattam a betegség miatt szüneteltetett régebbi tevékenységeimet, és újakat is vonzottam az életembe. Öt év egyedüllét után, ismerősök társaságában betekintést nyertem a táncklubok életébe. Ezek létezéséről eddig tudomásom sem volt. Táncpartnerre is akadtam. Nagyon jól táncol, és jól érezzük magunkat a különböző táncklubok társasági életében. Együtt járunk különféle, időseknek való koncertekre, fesztiválokra, üdülésre. Sokszor, ötletszerűen felszállunk egy éppen induló vonatra, és városnézőbe megyünk. Hat együtt töltött év van mögöttünk. Kapcsolatunk alakulásáról könyvet tervezek, „Tánc és szerelem – 70 év felett” – címen. Az időskori egymásra találásról, összecsiszolódásról, szeretetről, szerelemről szól.

Orvoshoz nem járok, gyógyszert nem szedek

A felsorolt témákat nevezhetjük az örömet okozó tevékenységek tartalomjegyzékének. Egyéniségünknek, szükségleteinknek, lehetőségeinknek megfelelően lehet belőle választani. Azért foglalkozom velük, mert így érzem jól magam. Írhattam volna más tartalomjegyzéket is, nehézségekről, fájdalmakról, küzdelmekről, tehetetlen vergődésről, amik szintén előfordultak az életem során. Most nem ez volt a téma. Az, más írásaimban szerepel. Nincsenek olyan elvárásaim, hogy tevékenységeim által valami nagy változás történjen. Nem zavar a testsúlyom, a testalkatom, ráncaim, narancsbőröm, elég, ha jól érzem magam. Orvoshoz nem járok, gyógyszert nem szedek, csak kb. három éve a ginkgo bilóba étrend kiegészítőt, a feledékenység miatt. Bízom a szervezet öngyógyító képességében. Eddig nem csalódtam benne. Közben mégis megtörténnek a változások az életemben. Sok megvalósításra váró tervem van még. Most hirdettem egy irodalmi kör beindítását a nyugdíjas klubban.  Ápolom a régi barátságokat, kíváncsi vagyok az új történésekre. Nagyon sok személyes ismerősöm van. Ez talán többet jelent, mint hogy hányan jelölnek be valakit az internetes oldalakon.

Mottóm: Bennem és körülöttem minden rendben van!

Ziegler Marika

Ez a pályázat a kiírási idő után érkezett, de a tartalma annyira érdekes, és az életút olyannyira példa értékű, hogy közlését így is érdemesnek tartottuk.

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lányom hiánya meghatározza az életemet

 

Ha az ember gyereke külföldön él…. sorozatunk harmadik részében Annaróza írását olvashatjuk.

Egyetlen lányom nem megélhetés, álláskeresés, rossz itthoni közhangulat miatt vett vándorbotot a kezébe. Egyszerűen az élet elédobott egy lehetőséget, mint frissen érettségizettnek, a bébiszittelést Angliában. Természetesen a kaland ígérete győzött a főiskolán megszerzett felvétel felett. Pár héttel később már a szerelem is homályba, feledésbe taszította a tanulási kedvét.

Lányom első útján Angliába

Amikor egy itthon töltött nyár, és újabb főiskolai halasztás után az égbe emelkedő gépe után néztem, belém hasított a félelem, hogy közös lesz-e az otthonunk ebben a hazában. Vajon milyen élet várja ott idegenben? Hogy tudok segíteni, ha bajban van? Egyáltalán elmondja-e majd? De hát nem lehetett visszatartani. “Ez az én életem!” mondta könnyedén, és ez nyomós érvnek látszott. Egyikünk se gondolt bele, én is csak később döbbentem rá, hogy a hiánya keményen meghatározza az én életemet is.

Lányom újszülött unokámmal, otthonomban

Aztán jött az unokám, fél évig védő szárnyaim alatt éltek, majd újabb reptéri, még szörnyűbb elválás. És 14 év óta még nagyon sok reptéri búcsú volt. Nincs az a telefon, vagy Skype, ami pótolná, hogy legalább hetente egyszer felugorjanak hozzám a költői kérdéssel: “mit főztél mama?” Tudjuk, hogy a kamaszoktól ennél többre nem vágyhatunk, de legalább a finom ebédért kapnék egy ölelést, és tudnám, hogy jövő héten újra látom, talán még el is mondaná, hogy éppen mi bántja, minek örül. Sokan vigasztalnak, hogy itthon, más városban élő gyerekeikkel sem találkoznak többször, én viszont a látogatásomkor 2-3 hétig is együtt lehetek a családommal. Ez igaz, de az intenzív, bensőséges együttlét ritka alkalom a munkájuk, elfoglaltságuk miatt. Viszont jó érzés, hogy némi terhet le tudok venni a vállukról ott tartózkodásom idején.

Lányom és én

Milyen előnyt élvezek az ő külföldi életükből? Csupán egyet, London megismerését, atmoszférájának, szépségének, programjainak élvezetét, néha egyedül, máskor az ő társaságukban. Ezek a közös séták, kirándulások nagyon értékesek, és ilyenkor megértem, elfogadom, hogy már ez az otthonuk. Aztán jön újabb 3-4 hónap távollét, ami megkérdőjelezi az elfogadást. Tényleg előnyös, hogy messzire szakadtak, hogy elcsökevényesedik a magyar nyelvtudásuk? Hiszen unokám egyre kevésbé beszéli, az ő gyereke talán már ennyire sem fogja birtokolni a magyar nyelvet. Elvesznek a gyökerek. 

Unokámmal

Megnyugtató azonban, hogy lányom igazi barátai a honfitársai, a magyar humort csak ők értik, segítő kezet csak ők nyújtanak neki. Talán nem kell szívet cserélnie, ha már hazát cserélt.

“S te mit mívelsz? Mi sors kíséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom, mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!”
  – Írta Tompa Mihály egy barátjának.

Annaróza

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Könyveit rongyosra olvassák az idősek

Az idős asszony álmai valóra váltak

 

Péntek Zsófia 76 éves vagyok, lassan (ahogy falunkban  mondták „kéthetes öregasszony”  77!) leszek.  Életemből az első (legfogékonyabb) 35 évet szülőfalumban éltem, a további 41-et egy iparváros kertes negyedében. Ami a legmesszebb állt érdeklődésemtől, számviteli és gazdasági vonalon dolgoztam, és szereztem különböző képesítéseket. Onnan is mentem nyugdíjba, és végre volt szabad időm, elkezdhettem megvalósítani régóta szunnyadó terveimet, az írást és néprajzi kutatás publikálását.

    Egy apró dunántúli falucskában, középparaszti családban születtem, és nevelődtem a II. világháború keserves éveiben, mire iskolába kerültem, már írtam és olvastam az édesapám jóvoltából. Ő egy rendkívüli  képességekkel és tudással, rendelkező, de testi hibás parasztember volt, családi helyzete arra kényszerítette, hogy nehéz fizikai munkát végezzen egész életében. Rákosi érában kuláksorsra jutottunk, annak minden testi és lelki kínjaival együtt, ami áttételesen édesapám halálát is okozta. Bár általánosban végig kitűnő tanuló voltam, de egyrészt mert kulákok voltunk, és a gazdaságunkban a  munkámat sem tudta  özvegy anyám nélkülözni.

    Egészen 1959-ig – a termelőszövetkezetek megalakulásáig – saját gazdaságunkban dolgoztam „szó szerint” látástól vakulásig. Odahaza állatgondozást, fejést, háztartást, a mezőn szántás-vetést, betakarítást,- nem csak kipróbáltam – hanem napi ismétléssel  végeztem. Mikor megalakult a szövetkezet ugyanazt a munkát végeztem, csak a tsz-ben munkaegységért, és még azon az őszön beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Az első két év pokoli nehéz volt, nappal nehéz fizikai munka, este eljárni (sokszor nem is tudtam) órára, 25 km-re. Néha még pénz sem volt az utazásra. Később bekerültem a tsz könyvelésébe, kevésbé volt kimerítő, és 1963-ban sikeresen érettségiztem, de főiskolára, vagy egyetemre csak a mezőgazdaságira kaptam volna segítséget.

   Amikorra megoldottam volna a tovább tanulást, anyám olyan súlyosan megbetegedett nem hagyhattam egyedül (testvérem nem élt már). Maradt minden a régiben az álom álom maradt, dolgoztam és alávetettem magam a  falu íratlan törvényeinek.

  Mivel ekkor már elmúltam húsz éves, „öreglánynak” tekintettek, (nem voltam csúnya, de nem akartam elköteleződni), eddig jó ürügy volt a tanulás. No de mikor végeztem, össztüzet zúdított rám a család, a rokonság, de ilyen kis faluban más is jogosnak érezte, hogy számon kérje tőlem, mit akarok miért nem megyek férjhez. Ha véletlen elszóltam magam milyen terveket dédelgetek, szemembe nevettek, hogy nem vagyok normális.

Szülőházam egykori képe

  Csendben maradtam, hallgattam, majd megadtam magam és úgy lett ahogy akarták. Igen, ha most átgondolom hihetetlenül hangzik, de a hatvanas években egy világ háta mögötti faluban ha érettségivel is, huszonévesen „gyáva falusi kislány” voltam., aki nem merte vállalni, hogy kiálljon terveiért és maga alakítsa az életét.

   De még ekkor is lett volna egy kompromisszumos megoldás, hogy ahhoz megyek akivel szerettük egymást, és ő tudta és támogatta is merész terveimet. Ám ez nem felelt meg anyámnak és a családnak. A hajdani nagy gazdaság maradékát nem hagyhattam ott, úgy kellett férjhez menni, hogy a szülői házban anyámmal maradjak házasság után is.

   Én ötven évvel ezelőtt meg is tettem, napjainkban már én még magam sem hiszem el milyen naiv és befolyásolható, irányítható voltam. Elkezdtem egy életet, amit úgy éltem le (és élem ma is) hogy lelki és szellemi téren  tűz és víz voltunk. Soha nem volt lelki társam, akivel megoszthattam gondjaimat. Két gyermekünk született, és csak egyszer álltam a sarkamra, hogy városra költözzünk, a továbbtanulásuk érdekében. Szerencsére jó képességűek lettek, mindegyik diplomát szerzett, és két szép unokám is van.

  Dolgoztam, ápoltam édesanyám, rengeteg feljegyzést (néprajzi, helytörténeti stb.) és naplót írtam, a lelkem mélyén sose adtam fel, hogy  egyszer összegezem és megírom a feljegyzetteket.   A küzdelem közepette elteltek az évtizedek, elérkezett a nyugdíjas kor is. Gyermekeim kirepültek, férjemnek is sok betegsége műtétje volt, anyám teljesen magatehetetlen ápolásra szoruló lett. De azért akkor már mégis maradt szabad „vegyértékem”.

    Elkezdtem jegyzeteimet feldolgozni, irodalmi honismereti és meseíró pályázatokra küldtem el írásaimat. (Először még írógéppel, majd megismerkedtem a számítógép használatával is. Azóta azon dolgozom). Szerencsére elég sok országos és megyei megmérettetésen szerepeltem sikeresen, országos díjakat és elismerést kaptam. Ezek a visszajelzések adták a bátorságot,  hogy saját kötet megjelentetésében is gondolkodjam, hogy a sok jegyzetem  feldolgozásával, az összegyűjtött, megőrzött történetek, novella, vagy vers formában napvilágot lássanak. Azért még nem mertem a saját írásaimat közzé tenni kötetben, hanem családunkban a XIX. század végén élt és alkotott Németh Gyula parasztköltő  (férjem dédapja) életét mutattam be. Az újságokban megjelent és a család hagyatékában, de levéltárban és könyvtárak archívumaiban fellelhető írásait gyűjtöttem össze. Válogattam verseiből, prózájából és bemutattam életét és korát. kötetbe szerkesztettem :  »Valamikor régen”  címmel 2006 -ban megjelentettem. A kis könyvecske sikere úgy a környezetemben, mint a  költő szülőföldjén nagy sikert aratott. Hát ez bátorított fel, hogy a saját írásaimmal is a nyilvánosság elé lépjek, főleg a szülőfalumban még élő, vagy már elfeledett hagyományok közzé tételével, amiben felhasználhattam sok-sok történelmi és néprajzi jegyzetemet.

Vid község temploma

   Első kötetem: Igaz mesék  címmel 2009-ben jelent meg amit a szülőfalumban Viden óriási érdeklődéssel, szeretettel fogadták úgy a lakosság, mint a község vezetése, már ott akkor kértek, dolgozzam fel a sajnos egyre inkább elnéptelenedő falu történetét. Óriási örömmel, lelkesedéssel fogtam a megvalósításhoz. Sok levéltári anyag átböngészése, elszármazottaktól jegyzetelni, vagy fényképeket, dokumentumokat felderíteni beszerezni a monográfiához. Sokszor 100 éves fényképeket és iratokat kellett olvashatóvá retusáltatni, hogy bemutatható legyen a község élete a századok során. Ez annál is nehezebb volt mert nem volt szakirányú diplomám, a szükséges szakértelmet naponta olvasott könyvek /és internet/ segítségével kellett megszerezni.

   Végül sok álmatlan szorgalmas éjszaka  kemény munkájának eredményeként megszületett legkedvesebb „könyv – gyermekem”: FALUMESÉK  Vid község története. Hihetetlenül jó érzés volt kézbe venni a kötetet ami 264 oldalon megörökítette, amit én az írásos dokumentum és szájhagyomány alapján lejegyeztem. A kötet a szülőföld szeretetét elmélyítő élményt nyújtott az olvasóimnak, ahogy a visszajelzések  sokasága jelezte részemre. Több mint  60 oldal színes és fekete fehér  fényképet és okirat fotokópiáját is megtalálhatjuk a könyv mellékletében.  Azt hiszem nem mellékes tény, hogy ezt  az anyagot egy alig 150-200 lakosú kis falu eseményeiből, történelméből  kellett összegyűjteni. Ajánlását a polgármester (aki szintén a falu szülötte) írta, igazi lokálpatriótaként.

 

Dedikálás könyvbemutatón

   A könyv bemutatójára 2010 szeptemberében került sor, amit az önkormányzat rendezett, de én kutattam fel az elszármazottak címeit, és küldtem el száznál jóval több meghívót részükre. A meghívottak döntő többsége el is jött az ünnepi alkalomra. Egy hihetetlenül szép napot töltöttünk együtt, Olyan vidiek is találkoztak egymással, egykori játszópajtásaikkal, akik  félszázada sem jártak szülőfalujukban, az ország távoli vidékén élnek. Hát az a szombat délután minden képzeletet felülmúlt, nem csak én és családom, de minden résztvevő (visszajelzésekből tudom) számára élethosszig kísérő szép emlék lett. Ez a munka. és a fogadtatása szinte megfiatalított, annyi energiát adott az a sok visszajelzés és kérdés, hogy lesz-e, és mikor folytatás.

   Pedig a magánéletem sohasem, így ebben az időben sem volt kiegyensúlyozott, harmonikus.  Édesanyám elhunyt, gyermekeim messze kerültek.  A férjem sosem volt partner, (rendesen dolgozott, de szabad idejét soha nem velem töltötte, a  hétköznapi gondok megoldásában sosem vett részt)  és ebben az időben már fizikailag is sok segítségre szorult. Már öt éve, hogy lebénult,  teljes ápolásra szorul.

   Mindeközben azért elkészült mese trilógiám harmadik kötete: „Életmesék, sorsforgácsok”  címmel, ami 2012-ben került nyomdába. Ez a kötetem szintén kedvező fogadtatásban részesült, és egyre szélesebb körből kerültek ki olvasóim. De legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sokfelé hívnak találkozókra, főképp, hogy idős otthonokban többszörösen visszatérő meghívott vendég vagyok. Egyik, ha nem a legnagyobb sikeremnek tartom, hogy nagyon sok otthonba az egész megyében ismételten visszahívnak, szeretettel várnak. A nekik ajándékozott könyveimet pedig, szó szerint „rongyosra” olvassák.

    2015 őszén megjelent legújabb írásomban az édesapámnak tragikus életét megörökítő, és általánosan pedig a megalázott, kizsákmányolt parasztság életét a szemtanú hitelességével igyekszem bemutatni. Ennek a kötetemnek a címe: Parasztsors. A bemutatott élethelyzetek, tragédiák az 1945 – 1960 – as évek parasztságának valós mindennapjait dokumentálják.  A kötet utolsó fejezete a kor nehézségeinek, történéseinek versbe tömörített lenyomatát mutatják be.

   Jelenleg a hetvenhetedik évem taposom, négy saját és egy szerkesztett kötet az életem termése, de munka, alkotás nélkül nem bírok élni, létezni. Ha anyagi és egészségi állapotom megengedi, szeretnék még verseimből egy kötetre valót kiválogatni és közreadni. Hát itt tartok 2017 telén, azt nem mondhatom, hogy élvezem az életet, de az írás állandó pezsgést és örömöt jelent az életemben, nem marad időm a sikertelenségen, csalódáson, betegségeken töprengeni.

   Kívánom, akinek megadatott megöregedni, ne a gondokon siránkozzon, hanem értelmes és érdekes tevékenységgel tegye ELVISELHETŐVÉ az életet, saját maga és embertársai részére!

N. Péntek Zsófia

 

Az írás a  Régiségeknek blog 

’Tevékeny, élvezhető időskor’

pályázatának  díjazottja lett.

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nagyszülőnek lenni egy csoda

Ha feladatod van, nem érzed a korodat!

 

Közeledek a hetedik X-hez. Nem rendít meg különösebben, talán azért, mert a lelkemben egyáltalán nem érzem a kort,  mert “feladatom” van. Benedek, a kis unokám, most töltötte be a 3. évét. Ő az első, és idáig az egyetlen unokám.

 

Egy ilyen kisgyermek egy csoda. Nem azért mert szép, okos,  meg a mienk, hanem mert tényleg az. Aki már nagyszülő, biztosan igazat ad. A nagymamaság egészen más, mint szülőnek lenni. Amikor nálam van Benedek, én is “gyerek ” leszek, és ő a főnök: Nagyi  most te leszel a kutya, azután a nyuszi, most focizzunk, most ugráljunk, most rajzoljunk és így tovább. Nagyon találékony gyerek, és a nagyi  kúszik, négykézláb mászik és ugrál. Igaz, hogy itt fáj- ott fáj, de érdekes módon olyankor nem érzem.

Amikor bábszínházban voltunk, kispárnákon kellett ülnünk (alig bírtam felállni), de minden percet megért látni az arcát, ahogy figyelte az előadást. Nagyon sok dalt tud, gyermek- és népdalokat egyaránt, az anyukájának szép hangja van és sokat énekelnek. Az apukája bábszínész, emellett egy gyermek-dalokat játszó zenekarban játszik. Nem lehet leírni azt a boldogságot, amikor a koncert után odaülhet az apukája helyére és verheti a dobot.

 

Sokat beszélgetünk kettesben is és természetesen mesélek neki. Annak idején a két gyerekünket úgy szoktattuk, hogy a könyvekre vigyázni kell. Mindig azt mondtam nekik, hogy megőrzőm a könyveket az unokáimnak. Szerencsére sikerült.

Néha “elfacsarodik” a szívem, amikor eszembe jut, hogy a saját két gyerekünkkel nem tudtunk ennyit foglalkozni. Igaz, dolgoznunk kellett, hétvégén mosás, főzés, takarítás, állandó rohanásban voltunk, nem nagyon volt segítség sem. Most kipótolhatom. Képzem magam, követem a neten  a gyermeknevelési tanácsadást, sőt egy hírlevélre is feliratkoztam. Igaz  a “mesterem”, Popper Péter szerint könyvből nem lehet nevelni, ez jön az anyai ösztönnel. Teljesen igazat adok neki, de azért jól jön egy-két tanács. Készülök az unokám óvodái életére. Újabb feladatom van. Ezért nem rendít meg a közeledő 70. év.

Sári

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Gizus boldog, az alkotás megszüntette magányérzését

 

Tevékeny, élvezhető időskor  1.

 

Léghajó – Szinyei Merse Pál festményének utánzata

 

Szürke, vasárnapi alkony öleli a piros cserepes, zöld zsalugáteres ablakokkal ellátott, fehérre meszelt falú, mesebeli házikót.

Tiszta szobájában uralkodója, kényelmes fotelében üldögél, akit mindenki Gizus néven emleget. Pedig teljes neve ősi származásra vall, azaz Gizella, mellette a keresztelésben kapott Sára is szerepel, ám azt senki nem ismeri. Minek is bonyolítanák a megszólítást? – neki teljesen megfelel a Gizus név, ugyanúgy, mint másoknak.

Jelenleg hangulata szomorkás. Mintha az égiek is osztoznának e lelki állapotban, mert tartós eső formájában együtt könnyeznek a ház úrnőjével. A társtalanság, egyedüllét okozza e ritkán tapasztalt érzést? – nem tudni. Mintha Robinzonnal cserélt volna helyet, annyira egyedül érzi magát. Ráér elmélkedni. Az ablakok csipkés függönyeinek lebbenései bíztató jelzésekként tudatják vele, hogy nincs egyedül. Minden, mi körülötte él, saját keze munkája, együtt élnek és éreznek vele. Nem csak a teljes csoda-házikó, hanem a kiskert virágai is, melyek bódító illatjukkal, szépségükkel ő érte virulnak. A kert fái gyümölcsükkel édesítik mindennapjait. A galambok kis galamb-dúcaikban neki turbékolnak. Talán még a békák esti hangversenyei is az ő álmát hívatottak elősegíteni, vigyázni.

Tulajdonképpen boldog és megelégedett lehetne. Mégis,- miért nyugtalan? Az idő könyörtelenségével hiába hadakozik. Ha életében vannak is mulasztások, azok saját akarata szerint történtek. Mindig tudta kötelességét. Első helyet a család foglalta el. Értük mindent vállalt. Többet tett gyakran azokért is, kik azt meg sem érdemelték, távolabbi rokonok esetében.  Miközben nagymamáját, majd szüleit gondozta a ház összes tennivalóival együtt, melyhez társult a mezei, kerti munka is, valamint az állatok ellátása, soha nem jutott eszébe az idő múlása. Ma már tudja, hogy egyedül csak saját magának nem biztosított időt. Mégsem hibáztatja ezért a sorsot, mert neki ezt kellett tennie, számára ez így volt természetes.

Élete folyamán edzette, tanította az a sokféle tevékenység, melyet nap, mint nap folytatott. Neki mindig voltak céljai, melyek tartalmat adtak életének. Ezek szerint akár virág-kertész is lehetett volna, vagy növények nemesítője, oltásokkal, új fajok kísérletezésével, továbbá állat gondozó és tenyésztő, nem beszélve az orvosi nővér szerepéről. Lehetett volna híres varrónő, lakberendező, népi hímzések tudója. Mennyi kalocsai mintás kézimunka és erdélyi nagyírásos gyönyörködtető mintái ismertek családja és baráti köreiben. Legutóbb a festményekhez hasonló gobelinek sokasága került ki kezeinek munkái során.

Ars poetica – gobelin

Amióta a kis családtagok felcseperedtek, elkerültek mellőle, felmenői örök álmukat pihenik a temetőben, egyedül maradt, ritkán látogatják azok is kikért egykor akkora áldozatokat vállalt. Érzi, hogy változtatnia kell egyhangú életén. Nem tétovázik. Egyik nyugdíjas klubban megtalálta saját társaságát, kik hasonló állapotokat éltek át, mint ő, és még a jelenük is hasonló. Tőlük még arra is késztetést kapott, hogy kézimunkázása mellett próbálkozzon az írással is. Történeteket örökítsen meg saját, vagy mások életéből, a rég múltról, vagy éppen a jelen élet visszásságairól. Megpróbálta. Néhány érdekes szösszenet már fiókjában lapul, szabadulásra vár.

Miközben gondolataiban hasonlókról elmélkedik a szürke felhőkből aláhulló könnyszerű esőcseppek láttán, egy erős villámlás, mit menydörgés követ, gyors cselekvésre készteti. Fiatalos könnyedséggel bezárja a kitárt ablakokat. Utána már csak az andalító morajlás hallatszik, amint a piros cserepes tetőről a víz, ereszen és csatornán át utat tör magának és megtölti az oda helyezett nagy dézsákat, melyek igen alkalmasak a növények locsolására. Nála mindennek célja van. Takarékosan használ fel mindenféle természeti adományt:- a vizet, a szelet, növényi komposztálókat, pincét, padlást, egyszóval mindent.

Kis, csillogó konyhájába érve, előkészíti saját vacsoráját, a gyűrődésmentes abroszon tálalva elfogyasztja azt, miközben újabb ötlet, sőt elhatározás fogalmazódik meg gondolataiban.

Napraforgók – festmény

Valamelyik társától hallotta, hogy „a cselekvés, a kétségbeesés ellenszere„. Ő nincs kétségbe esve és mégis cselekedni fog. Dönt. Újdonságra van szüksége. Mi legyen az, mit még nem próbált életében?

Miután szemei sem a régiek és már olvasáshoz és az apró öltésekhez szemüveget használ,- no nem azért, hogy a dioptria, mint tekintélyt kölcsönző mértékegység elősegítse kinézetét, hanem mert szüksége van arra. Döntése a festészet felé fordul. Festeni fog! Hadd ámuljanak társai, családtagjai, ha majd sikerül amatőr (műkedvelő) módon elsajátítani valamit, amit eddig csak álmélkodva csodált.

Hóemberkék – festmény

Elhatározását tett követi. Hónapokon át eljár egyik művelődési központba, ahol festőkör működik és a szükséges alapfogalmakat gyorsan el is sajátítja. A grafikáról, szénfestésről áttér a vízfestésre is, amit rövidesen már felvált akril és olajfestésre. Máris születnek alkotásai. A kis pitypang virágtól, a fehér fodrozó habokat jelképező tenger látványáig. Tisztában van azzal is, hogy munkájának értéke meg sem közelíti az eredetit, de az ő számára igenis értékes, mert az sajátja, hozzá tartozik. Fő értéke az élvezettel végzett cselekvés, mi egész lényét átjárja munkavégzés közben, ami egyre  tökéletesedik olyannyira, hogy már mások számára is láthatóvá válik.

Boldog és megelégedett. Eltűnt a magány érzése. Idejét hasznos kedvteléssel tölti ki. Ez egyben roppant szórakoztató is. Azt is érzi, hogy ő nem vetélkedik, holott már tudja, hogy az élet nem „a döntő”, csak hétköznapi vetélkedőkből áll. Ennek ellenére arra készül, hogy munkáiból bemutatót tartson klub-társainak, nem azért, hogy kérkedjen új hobbyjával, hanem azért, hogy őket is ösztönözze hasonló cselekvésekre.

Valóban, amint az ember éveivel együtt egyre bölcsebbé válik, azt is megérzi, hogy mások számára mi az, ami fontos. Megpróbálja mindezt tudatosítani különböző formákban, érthetően, csábítóan.

Lesznek-e követői? – Reméli, hogy IGEN!  – Hát…. úgy legyen!

 Buzsumama

 

 Az írás a  Régiségeknek blog ’Tevékeny, élvezhető időskor’ pályázatának  díjazottja lett.

 

 

 

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!