Régiségeknek

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Orvosnőként Afrikában

 

Egy 40 évvel ezelőtti nigériai “kiruccanás” emlékei

 

        Ahogy mennek az évek, megszépülnek, kopnak, elfelejtődnek az emlékek. Vajon mire emlékszem 40 évvel ezelőtti, Nigériában töltött 3 évemből?

         26 éves voltam. Befejeztük férjemmel az orvosi egyetemet és ő azonnal kiutazott dolgozni az észak-nigériai Kanoba. Én még egy tanévnyit belgyógyászaton dolgoztam itthon, (mert a gyermekgyógyászaton, ahol szerettem volna, nem volt hely), majd 2 és fél éves kislányommal utána utaztunk. Természetesnek vettem az élet adta lehetőségeket, nem kutattam vagy olvastam utána, nem feltételeztem nehézségeket. Megkaptuk az oltásokat, szedtük a malária elleni tablettákat. Írtam a férjemnek, hogy mikor érkezünk, és elindultunk. Életem első repülős útja volt, kisgyerekkel és két 36 kilós bőrönddel. Ez kb. 4000 km, 6 órás út, 2 átszállással, 3 repülővel!

Kano óvárosa

          Zürichben simán átszálltunk. Rómában viszont sehol nem láttam kiírva a repülőnket. Gondoltam, majd bemondják, mikor, honnan indul az enyém. De nem mondták. Egy órát még türelmesen vártam, aztán meg akartam kérdezni az információt, ami elég messze volt. Csomagokat, gyereket nem akartam cipelni. Szétnéztem, láttam egy beöltözött apácát, gondoltam, ő csak nem lopja el a gyerekemet és rábíztam. Kiderült, hogy máshogy jár az órájuk és már szállnak is be a gépbe. Az volt az utolsó járat Kanoba, legközelebb 1 hét múlva ment oda repülő. Elértük! Már majdnem megérkeztünk Kanoba, leszálláshoz készülődtünk, amikor mindenki csendben lett a gépen, az ablakoknál álltak (kivéve minket, mert nem értettem, mit mondott a pilóta). Kint piros volt az ég, hurrá, apuka tűzijátékkal vár, mondom a kislányomnak. De nem az volt, hanem villámlás, vihar, ami miatt keringtünk a levegőben és nem engedtek leszállni, még az is bizonytalan volt, hogy sikerül-e a leszállás. De ezt csak ott tudtam meg, így végig nyugodt voltam. Férjem várt, bár nem kapta meg az üzenetet, de ez volt a hónap utolsó járata és kijött a magyarokkal, hogy hátha jövünk…

Kano

            Kanoban egy hotelben laktunk fél évig, az állam fizette.  Kano egy hausza sivatagi nagyváros. Nagy dohányos férjem az áprilisi homokviharban fulladt be, egy hónapig kórházban kezelték, (ezt csak utólag mondta el) és akkor szokott le a cigiről, végleg. Fél év múlva az akkori fővárosba, Lagosba költöztünk le. Kevés pénzünk volt, a repülőjegy drága volt, hálókocsis vonattal mentünk északról délre. A 36 órás út sivatagból indult (max. 50 km/óra vonat sebességgel) és az óceánhoz közeledve dzsungelbe ment át. Csodálatos látvány volt! Ablakok zárva, csak a sín volt, körben sűrű, áthatolhatatlan/átláthatatlanul buja növényzet,  és nagy páratartalom.

A modern Lagos

         Lagosban a férjem az államnak dolgozott,  nekem még  pár hónapot gyakornokként el kellett töltenem a sebészeten (égési sérültekkel, urológián és ambulancián) és szülészeten (leginkább fülöp-szigeti kollégákkal teamben). A szülészet felkeltette az érdeklődésemet, bár ott szülésznők vezették az ambuláns szüléseket. Olyan sok szülés volt, hogy az asszonyok még aznap haza mehettek. Az orvosok csak a komplikált, műtétes szüléseknél vettek részt vagy terhességi mérgezéses, eszméletlen állapotban lévő vajúdók mellett.

 

lagosi asszonyok

             Ebben az időszakban lettem újra terhes. Mondták, hogy elszámoltam, mert nagyobb a terhesség a számítottnál, de én erősködtem, hogy nem. Aztán 5 hónaposan erősen vérezni kezdtem, ultrahang még nem volt, és hogy ne haljak meg, egyik karomban vérátömlesztés ment, (akkor még nem hallottunk a vér útján terjedő betegségekről!) a másikban vetélést megindító infúzió. Iker kisfiúkat vetéltem el, ezért volt nagyobb a terhesség. Lelkileg nagyon megviselt. Egy csodálatos, lelkiismeretes, német főorvosnő volt az orvosom, ott láttam először nőt szülészként dolgozni. Amikor aztán letöltöttem a gyakorlati időket, megkérdezett az akkori nigériai főnököm, hogy milyen szakmát választanék? Mondtam, hogy a szülészetet. Akkorát nevetett, hogy majd leesett a székről! „Maga bármi lehet, csak az nem, ilyen törékeny testtel!” Mert hogy ez ott is férfi szakmaként volt elkönyvelve.

Piac

             A következő fél évben, a rendszeresen szedett malária elleni gyógyszer ellenére, a kislányommal egyszerre, kétszer is maláriások lettünk. 3 napig szinte mérhetetlen láz, hidegrázás (alig tudtunk feküdni az ágyon), olyan gyengeség, hogy ülni is alig bírtunk, de tudtuk, hogy mi a  bajunk, kaptunk rá gyógyszert és a 4. napon már jól voltunk.

            A kislányomat egyszer kórházba kellett vinni, mert ivott az udvaron a gyerekekkel együtt az esővízből, hasmenése lett és akkor éppen kolerajárvány volt. A kórházban csak nekem engedett infúziót bekötni, de ahogy bement a folyadékpótlás, már vittem is haza, mert láttuk az igazi kolerásokat. Kislányom megtanulta az oviban yoruba nyelvet, a piacon ő segített nekem vásárolni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy melyik nap, ki megy érte. Egy este jön haza a férjem egyedül. Hol a gyerek? Nem nekem kellett elhozni? Futás az oviba, ami már bezárt. Az óvó néni magához, haza vitte, tőle hoztuk el.

Nigériai barátaink

       10 ágyas luxus magánkórházban kezdtem dolgozni, (ambuláns belgyógyászati ellátást végeztünk), amit csak a gazdagok tudtak megfizetni, a szakács kívánságra főzött és bármikor fogadhattak látogatót, aki ott is alhatott… Volt a főnök, egy kolléga és én. Egyszer a főnök elutazott külföldre egy kongresszusra és ránk bízta a házat. Észrevettük, hogy alig jön beteg. A recepciós  elküldött mindenkit, mert lusta volt dolgozni. Amikor rájöttünk a kollégával, elbocsátottuk és újat vettünk fel. Ezután ismét nagy lett a forgalmunk.

              Hozzászoktunk a víz-és villany kimaradáshoz, a szabályok nélküli közlekedési dugókhoz, ahol az erőszakosabbnak volt előnye, és ahhoz is, hogy esős évszakban a rossz csatornázás miatt akkora volt az úttesten a víz, hogy befolyt a kocsiba. De felejthetetlenek voltak az óceánparti és pálma erdei kirándulások!

közlekedés Lagosban

              Ahogy haza jöttünk, terhes lettem. A férjem úgy kalkulált, hogy lány, fiú-fiú után csakis lány következhet, de FIÚ lett. Kislányom látva az örömünket, a csaknem 6 évvel fiatalabb, növekvő, rosszalkodó öccsének bosszúsan többször említette, hogy „ha az ikrek megmaradnak, te most nem lennél”. Ilyenkor a kisfiam megkérdezte, hogy „anyu, tényleg?” „Hát, nem is tudom – válaszoltam- de jó, hogy vagy!” A gyerekeim azt mondják, ők négyen voltak testvérek.

                Kinti hitetlenkedő főnököm jóslata ellenére szülész lettem, nőként, és 33 évig dolgoztam. A meg nem kapott gyermekgyógyászat helyett többet kaptam: anyákat és újszülötteket is.

               Visszagondolva, nagyon bátor lehettem 40 éve, nem tudom, most vállalkoznék-e rá, de végül is mindig minden megoldódott időben és a rossz események is valami jónak lettek a kiindulópontjai. Ennyi emlék maradt meg a 3 éves afrikai „kiruccanásból”. Most még az akkori negatív eseményeken is mosolygok és örülök, hogy mindez megtörténhetett velem.

Kárméla

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Emlékfoszlányok egy többgenerációs otthonról

Amikor az emberek még otthon születtek és haltak meg ….

 

Amint az ember halad az időben, korban, mindinkább a múltból keres erőforrást, amelyből (bevallva, bevallatlanul) mindig is táplálkozott. Az emlékek a több generációs családi házba vezetnek vissza, ahol gyermekkoromat töltöttem. Néhány epizódot vetek csak fel ezekből.

 

Történt egyszer – még nem volt fizető-eszközként bevezetve a Forint – Édesanyám elküldött a boltba, hogy hozzak onnan élesztőt (mert a kenyér dagasztásához az bizony kellett). Adott is egy tyúktojást a kezembe, hogy azért hozzak annyi élesztőt, amennyit adnak érte. Felbátorodva a feladat és a kihívás adta lehetőségen, kezemben a féltve őrzött tojással elmentem a sarki boltba élesztőért. Ott illedelmesen köszöntem, és kértem a boltos bácsit, hogy ezért a tojásért adjon nekem élesztőt. – Na nézzük, hogy a tojás fizetőképes-e? Horkant fel a kereskedő.

A boltban fel volt akasztva egy petróleum-lámpa, amely egész nyitva tartás alatt világított. Ez volt az ellenőrző eszköz, ami felé tartva a tojást átvilágította, és megállapította, hogy az mit is ér, vagy éppen „fizetésképtelen”. Rendben volt az általam hozott tojás, és az élesztővel vidáman hazabandukoltam.

 

Sajnálatos gyász esemény történt családunkban. Nagyapám, aki az érseki kastélyban portás és egyben szabó is volt (ez volt eredeti mestersége), 1952. február 13-án meghalt. Akkortájt az emberek otthon születtek – jómagam is -, és otthon, szeretteik körében is haltak meg. (Irigylem az őseimet). Az azt követő gyász-év – mert hogy akkor még ilyen is volt – leteltével éppen 1953. nagypéntekén zörgetnek az utcaajtón (ami egyébként napközben sosem volt bezárva). Egy katonatiszt állt az ajtóban és „közölte”, hogy elhunyt Nagyapám megüresedett szobájába ő és neje beköltöznek. Erről valamiféle írást is mutatott. Nem volt mit tenni, hát költözzenek be! Következésképpen Nagymamám egy szobát lakhatott, és a konyhát, a hagyományos fatüzelésű sparherttel közösen használták.

Így éltünk, aztán össze is barátkoztunk, és még akkor is – évtizedekig – tartottuk a kapcsolatot, amikor már néhány év múlva un. tiszti lakásba költöztek. Nem felejtem, hogy Apám elhunyta alkalmával 1993-ban, az evangélikus istentiszteleten nagyobbik lányuk megjelent, és részvétét fejezte ki nekünk. Egyszerű számítással 1953 és 1993 között 40 év telt el, és ezt valaki – mint egykoron befogadott – megtiszteli és megbecsüli a befogadó emlékét !!! Hol is tartunk ma rövidkére, esetleg érdekeink mértékére és időtávlatára szabott emberi kapcsolatainkban ???

 

Visszatérve a több generációs otthonra, a már említett Nagyapám öccse, Pista bácsi, szakmáját tekintve bádogos volt. Egy műhelyt is kialakított a hátsó, másik utcára szóló tégla-kerítésnek „támasztva”, ahol mesterségét gyakorolta. (Megjegyzem, hogy a kalocsai „Nagytemplom” – manapság Főszékesegyháznak nevezik – tetőzetének bádog borítását is ő készítette, még az 1930-as években). Engem, mint fiú gyereket, nagyon is érdekelt az általa művelt tevékenység. Ezért naphosszat ott voltam a műhelyében és lestem, figyeltem, hogy mit és hogy is csinál.

Ekkortájt a műhelyben csak foltozni való vödrök, fazekak és egyéb apró háztartási fém edények fordultak elő, nagyobb munkák már nem adódtak. Ám a szerszámok kezelését és az azokkal való műveleteket, a fogásokat, azt, hogy mikor mekkorát és milyen kalapáccsal milyen irányból kell ütni a lemezre (bádogra), máig nem felejtem el. Ha ilyen munka vetődik fel, bátran – ösztönösen – alkalmazom azokat (mindig sikerrel), pedig csak láttam és néztem mindazt, amit csinál. 

Alajos

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Anyukám! Engedd, hogy vigyázzak Rád!

 

 

Orgona ága…. egy dédnagymama köszöntése

 

Anyukám! Fogadd szeretettel köszöntésem! Tudom, Neked az a legnagyobb ajándék, ha Veled vagyok, és azt szeretnéd, hogy mindig melletted legyek, mert egyedül nehéz az élet.

A napok úgy rohannak, hogy észre sem veszem, hogy már rég kiszálltam a mókuskerékből és már én is nagymamakorú vagyok. De így nyugdíjasan is néha akaratlanul felveszem a napellenzőt, és nehezen látok ki a gyerekek, a férj, és az unoka háromszögből.

Kevesen vagyunk már, akik azt tudjuk mondani, hogy egyszerre örülünk unokáink fejlődésének és szüleink közelségének, vagyis annak, hogy e két nemzedéket egyidejűleg magunk mellett tudhatjuk.

 

A napokban, amikor Anyukám fényképalbumát nézegettem, megálltam egy pillanatra, visszanéztem a múltba és ezek a mondatok fogalmazódtak meg bennem.

Köszönöm Anyukám, hogy megszülettem! Milyen szép és fiatal voltál egykoron, amikor még karjaidban tartottál. Nem volt jó az életed, de nekem mindent megadtál, ami tőled tellett. Kár, hogy olyan hamar elment az idő, pedig még mennyi közös élményünk lehetne. Megígérted, hogy felülsz velem a repülőre, vagy megnézzük együtt milyen a tenger, amikor hullámzik. Félek, erre már nem kerül sor.

Köszönöm, hogy felneveltél és az lettem, aminek neveltél. Tanultam, családot alapítottam, felneveltem gyermekeimet. Remélem nem hoztam Rád szégyent, dolgos, szolgalmas, családszerető felnőtté váltam.

Anyukám, szeretlek, tisztellek!  Vigyázz magadra, hogy jó egészségben, még hosszú-hosszú ideig maradj velem, velünk! Főzz nekünk finom húslevest, olyat, amilyet senki nem tud főzni csak Te, és várj minket, – engem, unokádat, dédunokádat – illatos, almás sütivel.

 

Engedd, hogy vigyázzak Rád, őrizzem egészséged és segítsek, mert tudnod kell, hogy én a legjobbat akarom Neked.

Légy Te mindig nagyon boldog, ÉDESANYÁM !

Vica

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A legjobb vérnyomás szabályozó és stressz elűző hobbi

 

 

Gobelinvarró  hobbim születése

 

         Egész életemet a nyugdíj utáni pár évig is a munka és a család töltötte ki. Saját magam szórakoztatása, kényeztetése eszembe sem jutott. Éppen elég volt elfogadottnak lenni a szakmámban/hivatásomban, és a családban a saját elvárásaimnak megfelelni. 

         Nem készültem fel a nyugdíjra, belecsöppentem egy váratlan lehetőség kapcsán. Még egy ideig fent tudtam tartani a vállalt munkáimat, de szép lassan, maguktól lemorzsolódtak. A gyerekeim, családjaikkal a tengerentúlon élnek. Rám szakadt a nagy szabadság. Ez kezdetben jó, felemelő volt, tele voltam tervekkel, amiket korábban nem tudhattam megvalósítani. “Bakancslista” szerint még mit is láthatnék vagy csinálhatnék ? – tettem fel magamnak a kérdést. Aztán szembesültem saját korlátaimmal, fizikai gyengülésemmel és gondolati érzékenységemmel. Trükköket találtam ki magamnak, hogy fenntartsam az érdeklődésemet különböző dolgok iránt.

        A gyerekeim közelében nem volt nehéz “unokázni”, dehát tekintettel akartam lenni az ő privát életükre is, és szerettem egyedül is lenni. A fiam megkérdezte: – Anyu nincs valami hobbid? – Hogy lenne? Sose volt rá időm, eszembe sem jutott, örültem, ha elvégeztem, amiket az életben meg kellett oldani. Aztán elkezdtem gondolkodni azon, hogy más, az én koromban, mit csinál kedvtelésként. Figyeltem az ismerőseim szabadidős elfoglaltságait. Azután csak azt tudtam felsorolni magamnak sok pontban, hogy én miért nem csinálnám ezt sem, meg azt sem. 

Angyal

        Nyugdíj óta, minden január-februárra kitalálok magamnak valami télűző, jókedv csináló elfoglaltságot. (Úszás, festés, rajzolás, utazás…) Most januárban letudtam az évek óta halogatott 3 hetes ORFI befekvést egy kis mozgásszervi felturbózáshoz. De mi legyen februárban?   Elfoglaltam magam házimunkával, de még így is rengeteg időm maradt. Egyszer kijöttem a siófoki vásárcsarnokból és a szemem a túloldali Gobelin kézimunka üzletre tévedt. Na, gondoltam, ezt biztosan nem csinálnám. Aprólékos, szemrontó, 1-2 milliméterenként öltögetni…, na nem!  A nagyszüleim, szüleim lakásában minden falon családi képek lógtak bekeretezve, ezért még fiatalon megfogadtam, hogy ha nekem egyszer lakásom lesz, ott a falon nem lóg majd semmi. Akkor meg minek?

         De amikor hazamentem, interneten már elkezdtem keresgélni, hogy hogyan kell gobelint varrni,  hol vannak üzletek, hogyan és hol keretezik az ilyeneket. Mert nem akárhogyan. Úgyhogy 2 nap múlva elindultam a vásárcsarnokhoz közeli kis üzletbe. “Régiség korú” néni fogadott nagyon kedvesen. Maszek, volt ideje és türelme. Mondtam, hogy én csak érdeklődöm  a gobelinvarrás után. Nem akarok varrni, mert még sose csináltam, bár 11 éves koromban anyukám szabás-varrás politechnikára íratott be, de az ugye már régen volt és nem gobelin volt. Egyetemistaként pulóvert, kardigánt kötöttem, mert akkor azt csinálták a lányok a fiúknak… A néni csak mosolygott, és amíg az ismerős vásárlói jöttek-mentek, ő megmutatta nekem egy darab anyagon a gobelin öltéseket. Nekem adta a 10 cm-es anyagot, tanácsokkal látott el. És nézhetnék képeket is? – kérdeztem. A “legegyszerűbb” kép egy csendélet volt, kb. 25 x 30 centiméteres. Te jóságos ég! Mennyi lyuk van rajta! És honnan tudjam, milyen és mennyi fonal kell hozzá? Megmutatta, kiválogatta. Azt mondta, “ez a legjobb vérnyomás szabályozó és stressz elűző hobbi, bár magán látszik, hogy nem idegbajos…” Hmmm…. Másfél órát töltöttem az üzletben és “kincsekkel” tértem haza.

Csendélet

        Azonnal hozzá is fogtam. A Csendélet volt az első “művem”. Egy hétig, napi 6-7 órában varrtam. Egy-egy szín kivarrása után mobillal lefényképeztem, majd visszanézve, és  kinagyítva, észrevettem  és javítottam a hibákat. Közben jöttek gondolatok az életemről, a döntéseimről, megmosolyogtam egy régi történetet, volt, amit akkor értettem meg igazán. Az első képet meg kell tartani, mondták a “gobelinesek”. Egyelőre csak félretettem, mert én ugye, nem teszek fel a falra semmit…  Ahogy befejeztem az első képet, séta közben még másik 2 kézimunka üzletbe is bementem és nézegettem, válogattam a képeket. Ami azonnal megfogott, megvettem fonalakkal együtt és eltettem.

       Nagyon “dedós” lenne egy kis Angyalt kivarrni? A lányunokám szülinapjára megcsinálhatnám! Ez két és fél nap alatt készült el. Kis kép, kb. 20 x 20 centiméteres. Közben azon jártak a gondolataim, hogy mit csinál ez az angyal? Mire gondolhat? Mosolyog? Térdel? Kiért imádkozik? Az én unokám szárnyak és glória nélkül is angyal…  Amikor ezt a képet vettem, megláttam egy imádkozó kezet. Kevés szín volt rajta, gondoltam, ez hamar meglenne. Nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam, de már változtattam a technikámon. Egy hétig varrtam. A lányom kérte.

       Közben megláttam egy “Jézus” képet, ami nagyon megtetszett a sok szín miatt és itt már arcot is kellett varrni, ami külön kihívás volt. Ezt a lányoméknál varrtam másfél hétig, amikor nem voltak otthon, akkor napi 8 órában. Bibliai történetek jutottak eszembe róla. Hová néz, mire gondolhat, hol, milyen színű felhő van felette és miért pont olyan? Húsvétkor vittem el a kármelita nővéreknek ajándékba. Aztán megtaláltam a számomra legjobb gobelin keretezőt. Kiválasztottuk a képhez illő kereteket (a Csendélethez azt, ami a szobám falához is illik…, mert persze, hogy felteszem az első képemet!). Egy nap alatt elkészültek a keretezések!

Imádkozó kéz

          Eltelt a február és elkészült 4 kép! A lányom biztatott, hogy varrjak mindenkinek egy “saját képet” és ők biztosan fel fogják tenni a falra. Azóta már másfajta képeket is vettem (tájképet, portrét, virágot), de már nem azért, hogy valaki, valahová feltegye, hanem mert engem leköt, szórakoztat, kreatívvá tesz, rengeteg emléket előhoz, örömet szerez és emléket hagyok vele.  Már nem az egyforma színeket varrom ki először, hanem egy kép-részletet minden színnel. Változtatok a színeken is, ami szerintem jobban odaillik. 

         Nem gondoltam, hogy képes vagyok gobelint varrni, mert ez türelemjáték is. De amit az egyik ember meg tud tenni, a másik miért ne, ha akarja?  Szóval megszületett a hobbim!

       Kárméla

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lányom hiánya meghatározza az életemet

 

Ha az ember gyereke külföldön él…. sorozatunk harmadik részében Annaróza írását olvashatjuk.

Egyetlen lányom nem megélhetés, álláskeresés, rossz itthoni közhangulat miatt vett vándorbotot a kezébe. Egyszerűen az élet elédobott egy lehetőséget, mint frissen érettségizettnek, a bébiszittelést Angliában. Természetesen a kaland ígérete győzött a főiskolán megszerzett felvétel felett. Pár héttel később már a szerelem is homályba, feledésbe taszította a tanulási kedvét.

Lányom első útján Angliába

Amikor egy itthon töltött nyár, és újabb főiskolai halasztás után az égbe emelkedő gépe után néztem, belém hasított a félelem, hogy közös lesz-e az otthonunk ebben a hazában. Vajon milyen élet várja ott idegenben? Hogy tudok segíteni, ha bajban van? Egyáltalán elmondja-e majd? De hát nem lehetett visszatartani. “Ez az én életem!” mondta könnyedén, és ez nyomós érvnek látszott. Egyikünk se gondolt bele, én is csak később döbbentem rá, hogy a hiánya keményen meghatározza az én életemet is.

Lányom újszülött unokámmal, otthonomban

Aztán jött az unokám, fél évig védő szárnyaim alatt éltek, majd újabb reptéri, még szörnyűbb elválás. És 14 év óta még nagyon sok reptéri búcsú volt. Nincs az a telefon, vagy Skype, ami pótolná, hogy legalább hetente egyszer felugorjanak hozzám a költői kérdéssel: “mit főztél mama?” Tudjuk, hogy a kamaszoktól ennél többre nem vágyhatunk, de legalább a finom ebédért kapnék egy ölelést, és tudnám, hogy jövő héten újra látom, talán még el is mondaná, hogy éppen mi bántja, minek örül. Sokan vigasztalnak, hogy itthon, más városban élő gyerekeikkel sem találkoznak többször, én viszont a látogatásomkor 2-3 hétig is együtt lehetek a családommal. Ez igaz, de az intenzív, bensőséges együttlét ritka alkalom a munkájuk, elfoglaltságuk miatt. Viszont jó érzés, hogy némi terhet le tudok venni a vállukról ott tartózkodásom idején.

Lányom és én

Milyen előnyt élvezek az ő külföldi életükből? Csupán egyet, London megismerését, atmoszférájának, szépségének, programjainak élvezetét, néha egyedül, máskor az ő társaságukban. Ezek a közös séták, kirándulások nagyon értékesek, és ilyenkor megértem, elfogadom, hogy már ez az otthonuk. Aztán jön újabb 3-4 hónap távollét, ami megkérdőjelezi az elfogadást. Tényleg előnyös, hogy messzire szakadtak, hogy elcsökevényesedik a magyar nyelvtudásuk? Hiszen unokám egyre kevésbé beszéli, az ő gyereke talán már ennyire sem fogja birtokolni a magyar nyelvet. Elvesznek a gyökerek. 

Unokámmal

Megnyugtató azonban, hogy lányom igazi barátai a honfitársai, a magyar humort csak ők értik, segítő kezet csak ők nyújtanak neki. Talán nem kell szívet cserélnie, ha már hazát cserélt.

“S te mit mívelsz? Mi sors kíséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom, mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!”
  – Írta Tompa Mihály egy barátjának.

Annaróza

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A GYES alatt voltam a legboldogabb

Régóta vágytam gyermekáldásra.

Iratrendezés közben ráakadtam férjem 36 évvel ezelőtti üzenetére egy megsárgult papírlapon. Ekkor 3 hónapos “terhes”, de inkább várandós voltam. Jobban tetszik ez a meghatározás a boldog várakozás állapotára. Vajon milyen lesz? Fiú, vagy kislány készülődik a nagy utazásra? Ez titok volt.

Férjem államvizsgára utazott Győrbe, a Műszaki Főiskola levelező  diákjaként. Csak ezzel a levélkével tudott búcsúzni, mivel dolgoztam, és akkor még vezetékes telefonunk sem volt, a mobiltelefon pedig ismeretlen fogalom. De talán jobb is így. Amíg a hang elszáll, az sms sem örök, ez a levél megmarad, amíg én vagyok az őrzője. Írója viszont már csak a lelkemben és lányom szívében él, akinek mindössze 7 évig lehetett az apukája.

Boldogságom kislányunk világra jöttével beteljesedett, hiszen régóta vágytam erre az áldásra. A GYES intézménye pedig lehetővé tette, hogy akár 3 évig otthonunkban gondozzam, dédelgessem, és nem kellett reggelente kapkodva munkába sietni. Az ún. GYES-betegséget nem ismertem. Megtapasztalhattam viszont azt a szövetséget, amit családnak nevezünk. Mi lehet annál szebb, minthogy tanúi lehetünk gyermekünk első mosolyának, felülésének, felállásának, bútorokba, vagy kezünkbe kapaszkodó, majd önálló lépéseinek, első  szavainak ? “Feke cica sétál” – így örvendezett első mondatával másfél évesen a házmesterék macskájának.


A kialakított napirend nemcsak lányom biztonságérzetét, jólétét szolgálta, nekem is adott egyfajta állandóságot. A mindennap ismétlődő feladatok egyre gyakorlottabbá tettek, megtanultam beosztani az időmet, örömmel sajátítottam el a főzés tudományát, hiszen voltak már kosztosaim. Hamar előléptem vitaminfelelőssé, gyümölcs- és főzelékadagolásommal, férjem pedig babaedzővé vált. Például már féléves lányunkat zokszó nélkül a hideg tus alatt hűsítette szép fokozatosan  városunk strandján.  A mese, vers, ének,  bensőséges kelléke volt mindennapjainknak, és az esti lefekvéseknek: “Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.” –  Zelk Zoltán: Este jó c. verse jól érzékelteti ezt a hangulatot.

Délutánonként diavetítéssel, bábozással tanítgattuk játékosan kicsinket környezetünk világára. Akkor még nem volt gyerekellenes tett, ha időnként beraktuk a járókába biztonsága érdekében a játékaival, laporettojával. Mindennek megvolt az ideje, és helye, természetesen a mászásnak, kúszásnak is. De főzéskor a konyhában el nem tudtuk képzelni a baba szabadon engedését.

 

Nyitottak voltunk és kellemes, társas kapcsolatokat alakítottunk ki hasonló, gyerekes ismerőseinkkel akár strandon, akár parkbeli, játszótéri találkozások során. 8 hónapos kislányunkkal  először egy ún. GYES-es beutalóval utaztunk a szakszervezet jóvoltából Sopronba. Ott minden a kényelmünket szolgálta a babaágytól kezdve a mosógépig, etetőszékig. Gondtalan két hetünk alatt kirándultunk Velembe, Fertődre, az akkor divatos összecsukható Chicco babakocsival. Emlékezetes volt a bolgár tengerparti nyaralásunk is, másfél éves kicsinkkel, unokahúgomékkal, és két lányukkal. Belföldön sokszor kiruccantunk, Anikó jó kis utitársnak bizonyult.

 

36 év elrepült, immár egy 13 éves fiú nagymamája vagyok, és szeretném kiélni ezt az ősi gondoskodási ösztönt, amit egy kamasz csak ímmel-ámmal fogad, nem úgy, mint kiskorában.  De  karácsonykor, Londonban,  lányoméknál egy napra rám bíztak egy angolul és oroszul beszélő 2 éves rokon kislányt. A játék, a ritmus, a mosoly, és nevetés volt a mi közös nyelvünk. Néhány magyar mondókát, gyerekdalt is elővettem tarsolyomból, és Nyinocska  hamarosan velem együtt tapsolta hozzájuk az egyenletes lüktetést. Egy napig  “GYES”-en lehettem Angliában. Jó volt újra látni ezeket a világra csodálkozó szemeket, és érezni, hogy tudok magamból adni még így is, hogy nem érti, amit mondok.

Amikor apukája megérkezett, szegényes angol beszámolómnál többet kifejezett Nyina boldog arca. Hamarosan előkerült az okos telefon, amelyen a kislány roppant szakértelemmel kiválasztotta kedvenc gyerekdalát. Le se tagadhatná, hogy e kor gyermeke!

Annnaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Lányom megtalálta a boldogulását külföldön

De nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd hazajön.

 

’Ha az ember gyereke külföldön él’ sorozatunkban most Sári írja le, milyen érzések kavarognak benne.

 

Nagyon gyorsan repülnek az évek. Már 9. éve, hogy a kislányom Angliában, Walesban él.

Tulajdonképpen a szerelem vezérelte, hogy változtasson az életén. A családunk igen “röghöz kötött”, hat ökörrel sem lehetett bennünket a városunkból kimozdítani. A gyerekeim is így gondolták, a lányom szerette munkahelyét, volt  baráti társasága, ha nem jön Lajos, eszébe sem jutott volna elmenni.

Egy napon elénk állt, hogy akkor ő úgy döntött, megy a Lajos után, aki akkor már 2 éve Londonban élt. Mint “felvilágosult” szülők támogattuk, de természetesen féltettük. Skype-on  tartottuk a kapcsolatot velük, így gyakrabban láttuk, hallottuk őket. London drágának bizonyult, sokat dolgoztak, mígnem adódott egy lehetőség Walesben, és átköltöztek.

Úgy gondolom, hogy a lehetőségeket jól kihasználták. Ahova költöztek, egyetemi város, az öböl partján fekszik. Mindketten elvégezték az EU-s ingyenes nyelvtanfolyamot, és ma már jól beszélik a nyelvet. A vejem konyhafőnök lett, szereti a munkáját, és őt  is megbecsülik, mert a magyar jó munkaerő. A lányom elvégezte a művészeti egyetemet és most már a szakmájában dolgozik. Arról nem beszélve, hogy fele annyiból meg tudnak élni, mint Londonban. Többször voltunk már náluk a vejem szüleivel együtt, és megnyugodtunk.

Hogy nekünk, szülőknek milyen  érzés volt?  Nagyon nehéz! Sokáig tartott míg nem aggodalommal gondoltam rájuk. Közben a férjem meghalt, de a fiamék itt élnek, és a kis unokám sok erőt ad. 

 

Már nem kérem a lányomat és a vejemet, hogy jöjjenek haza, mint eleinte, mert belátom, messze van az az idő, amikor itthon is megtalálhatják a boldogulásukat. Hogy miért vagyok ilyen szkeptikus? Mert  bármennyire is szeretném, a valóság nagyon ezt igazolja. Ők már beilleszkedtek és jól érzik magukat. Évente kétszer hazalátogatnak  és számukra nagyon elkeserítő a megosztottság, amit itthon tapasztalnak.

De a reményt nem adom fel !

Sári

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Soha nincs késő társra találni!

Kétlaki,  külön- és együtt élő idős párok sztorija.

 

Egyedül élni idős korban sem jó, így sokan vannak, akik párjuk elvesztése, vagy válás miatt egyedül maradva megpróbálnak  új kapcsolatot létesíteni túl az ötödik, hatodik, vagy akár hetedik X-en is. A gyerekek ez időtájt már családot alapítottak, vagy legalábbis saját lábra álltak. Új társat találni nem könnyű ebben a korban sem (leginkább azért, mert sokkal kevesebb ebben a korosztályban a férfi, mint a nő), de bizonyos rugalmassággal, nyitottsággal és egymás igényeihez való alkalmazkodással jól működő párkapcsolatok jöhetnek létre és működnek akár  évtizedeken át. Főként azóta, hogy a társadalom a fiatalokhoz hasonlóan az idősek esetében is tolerálja, ha a párok nincsenek összeházasodva.

Az idős kori  társas viszonyok  intenzitásukat és tartósságukat tekintve  igen sokfélék, a hétvégékre korlátozódó kapcsolattól az együttélésig. Vannak hosszútávon jól működő és időszakos kapcsolatok egyaránt. Lényeg, hogy idősen is jó és vágyott dolog társra találni és nem szabad feladni a keresést. Erre is vonatkozik a mondás: soha nincs  késő! Kedvcsinálónak elmesélek néhány történetet,  melyeket ismerőseim segítségével gyűjtöttem össze.

 

Ebben az életkorban már nem olyan könnyű  felszámolni a megszokott otthont. Így sokszor a párok kétlaki életet élnek, hol egyikük, hol másikuk otthonában laknak.

Zsuzsa és Tibor hetvenes éveikben járnak, jó tíz éve kerültek össze, amikor Zsuzsa megözvegyült. Tibor, Zsuzsa férjének kollégája volt, agglegény, gyakori vendég a házukban, ahol gyakorta nagy kártyacsatákat vívtak együtt. Először csak vigasz, majd társ lett Zsuzsa életében. A férfi lakása télen melegebb és komfortosabb, Zsuzsa kertes házát nehezebb fűteni, de nyaranta hűvösebb és kertészkedni is lehet. Ez a kétlaki élet jól működik náluk.

 

Klári és László egy  utazáson ismerkedtek meg. Szerelem volt első látásra, amit megerősített további sok beszélgetés, találkozás. A lakhelyüket tekintve nagyon messze laktak egymástól. Sőt, nem is egy országon belül. A szerelmük elé ez nem gördített akadályt. Jöttek-mentek, sőt ma is jönnek-mennek egymáshoz. Hol egyiküknél, hol másikuknál töltenek pár hetet, pár hónapot. Hétköznapjaikban csendesen, visszavonultan élnek. Ezeket a hétköznapokat azonban színesítik László foglalkozásából eredő külföldi utazásai is, ahová párját is magával viszi. Nem házasodtak ugyan össze, de egymáshoz kötötték életüket szerelemben, szeretetben.

 

Zsófi és Ernő egy nyugdíjas rendezvényen találkoztak, tánc közben ismerkedtek meg. Az összhang azonnal kialakult köztük, pedig már mindketten hetven felé jártak. Zsófi pár évvel korábban özvegyült meg, Ernő régóta elvált, de egyikük sem tervezett új kapcsolatot már.  Váratlanul tört rájuk a szerelem. Egyikük bérházban, másikuk kertes, családi házban lakott. Amióta összekerültek hol itt, hol ott laknak. Kisebb betegségeket leszámítva jól élnek, mindketten szinte megfiatalodtak a kapcsolatban, azt mondják harmonikusabb a kapcsolatuk, mint amilyen a házasságuk volt.

 

Egy sikeres párkapcsolatnak idős korban nem előfeltétele az együttlakás.

Gizi és Vilmos hatvanas éveik közepén járnak, kapcsolatuk mintegy tíz éve tart. Egy kisvárosban laknak, futólag ismerték egymást korábban is, és társaságban jöttek össze. Mindketten özvegyek, gyerekeik, unokáik vannak. Ők nem költöztek össze, mindketten maradtak a saját otthonukban. Minden nap találkoznak, sokszor együtt ebédelnek, közös programjaik vannak és együtt utazgatnak. Baj esetén is számíthatnak egymásra, de megtartották anyagi és a lakhatási függetlenségüket, mert gyerekeik se vennék jó néven, ha összeköltöznének.

 

Sári és Miklós majdnem egyszerre özvegyültek meg ötvenes éveik vége felé, amikor ismerősök közvetítésével egymásra találtak. Nem költöztek össze, a kapcsolat plátói maradt, csak lelki társak voltak, de így is vigaszt találtak egymásban. Leginkább a hétvégeken találkoztak és sok tartalmas kulturális programon vettek részt együtt. Minden este felhívták egymást telefonon és megbeszélték a nap eseményeit. Amikor Miklós megbetegedett, Sári sokat volt mellette, megkönnyítette  élete utolsó hónapjait. Sári azóta társtalan, unokái körül hasznosítja magát és sok új hobbija van. Nem adta fel, hogy találjon még magának valakit.

A párkapcsolat idősen sem  tart  mindig holtomiglan

Sok évtizedes gyötrelmes  házasságban eltöltött idő után került sor a válásra. Ilona ekkor a hatodik X-et taposta. Nem is gondolt már semmiféle kapcsolatra. Nem is  kereste azt.  Meg sem fordult a fejében,  hogy  egy kisvárosi rendezvényen fog találkozni azzal az emberrel,  akire  egész életében szüksége lett volna, de csak  álmodott arról,  hogy létezik a valóságban ilyen férfi. Létezett. Józseffel megismerkedve lassan ugyan, de kiengedett szigorú, zárt életéből.  A neten naponta sok órát beszélgettek, majd következtek József utazásai Ilonához, amikoris pár hetet együtt töltöttek. Annyira összetartoztak már, olyan jól kijöttek, olyan jól érezték magukat egymás társaságában, hogy József egyre gyakrabban utazott Ilonához. De Ilona sosem utazott Józsefhez, mert József felnőtt gyerekei mereven elzárkóztak  és ellenezték édesapjuk időskori kapcsolatát. Nagy szerelem volt az övék. Volt. Mert József utódai olyannyira ellenszegültek e kapcsolatnak, addig duruzsoltak, míg József feladta, meghajolt gyermekei akarata előtt és szakított Ilonával.

 

Rozi és Feri ötvenes éveik közepén jártak, egy internetes társközvetítő által találtak egymásra. Az asszony elvált volt, a férfi özvegy. Rozi szerette volna, ha összeköltöznek, nem bírta a magányt, szívesen gondoskodott volna a férfiről. A hétvégéket töltötték csak együtt Rozi lakásában, de Ferinek még ez is sok volt, ő egy még lazább kapcsolatra vágyott. Életmódjuk is nagyon különbözött. Feri társasági lény volt, szeretett jönni-menni, utazgatni, társaságba járni, míg Rozi nem szívesen mozdult ki otthonról, inkább főzni, vagy tévézni, videózni, kettesben lenni szeretett otthon. Többéves kapcsolatuk nemrég szűnt meg.

 

Tibiék és Tündéék, két külön  pár,  jó szomszédok voltak és össze is jártak. Közel a hatvanhoz Tünde megözvegyült, magára maradt, a gyerekek már kirepültek a házból.  Tibi és felesége, Eta, amiben tudták segítették Tündét. Hogy, hogy nem a segítés túl jól sikerült, a szomszédok csak azt vették észre, hogy Tibi kocsija Tünde háza előtt parkol éjjelente. Hamarosan kitudódott, hogy Tibi otthagyta Etát, akivel több évtizedes kiegyensúlyozott házasságban éltek, és Tündéhez költözött. Eta  hosszas keresés után talált magának egy új társat, Tibi és Tünde kapcsolata viszont két év múlva végetért. Tibi most hol itt, hol ott húzza meg magát.

 

Az is előfordul, hogy a pár egy  új helyen kezd együtt új életet.

Gabi friss nyugdíjas volt, amikor megözvegyült. Falusi házát eladta és  elköltözött az ország másik végébe, ahol lakást vett egy nagyvárosban. Rövidesen követte őt régóta elvált, volt szomszédja, aki ugyanabban a városban, hozzá közel vett magának lakást. Mindketten elég dinamikusak és fiatalosak voltak ahhoz, hogy a számukra teljesen új környezetben kezdjenek új életet együtt. Megszokott környezetükben  nem nézték volna jó szemmel a kapcsolatukat, de így, a mindkettőjüknek idegen városban könnyebb volt újrakezdeni. Napjaikat együtt töltik, együtt utazgatnak, de ha éppen arra vágynak, mindkettőjüknek megvan a saját, kényelmes otthona. 

Nem gyakori, de előfordul, hogy házassággal szentesítik a kapcsolatot.

Ernő és Jolán már közel jártak a hatvanhoz,  egymásról nem tudván,  egyedül éltek évek sora óta. Egyikük megözvegyült, másikuk elvált. Mindketten  úgy érezték, hogy hiányzik valaki az életükből. Így hát mindketten regisztráltak egy internetes társkereső oldalon. Történt egy napon, hogy egymásra találtak a világhálón, és az is kiderült beszélgetéseik során, hogy nemcsak egy városkában laknak, hanem éppen két utcányira egymástól, sőt mi több, egy gimnáziumba  is jártak. Hamarosan randevúra került sor. A  találkozásokból közös színházba járás, közös kirándulások lettek, mígnem két-három így eltöltött év után össze nem házasodtak. Nagyon kedves, barátságos, kiegyensúlyozott emberpárt alkotnak.

A történetek összegyűjtötte és leírta: Cecilia

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ha az ember gyereke külföldön él…

Előttem is kitárult a világ!

 

 

Bloggereink közül többnek külföldön él a gyereke, mint sok szülőnek Magyarországon. Mindenki máshogy éli meg ezt a helyzetet, de valahol mégis hasonlóan. Elsőként Vica mesél.

 Lányom idestova 20 éve él külföldön. Annak idején könnyen és talán meggondolatlanul döntött, hogy Németországban bébiszitterkedik.

Persze, a fiókák kirepülnek és élik a maguk életét, de ilyen messzire elmenni! Nem zavarta el senki és semmi a családi házból, megvolt mindene, volt külön kuckója, tanulhatott, dolgozhatott volna. De ő hatalmasat álmodott. Olyan hirtelen történt, hogy azt se tudtam mondani, vigyázz magadra kislányom!

Így utólag visszagondolva, nem volt könnyű dolga. Akik azt mondták, de jó neki, mérgesen leintette, hogy mindenki próbálja ki, hogy milyen jó. Most már talán jobb, jól érzi magát, megtalálta élete célját, de mindig keményen megdolgozott mindenért.

Nem volt ott anyuka, akinek szoknyája mögé bújhatott volna. Meg kellett küzdeni a nyelvvel, hisz középiskolában nem német nyelvet tanult. Sokszor sírva keresett telefonon, mert nem tudta kiönteni senkinek a bánatát. Bébiszitterként nem volt könnyű két kamasz gyerekre vigyázni, akiknek a mamája állandóan úton volt, mert légi kisasszony volt a foglalkozása.

Szabadidejében állandóan bújta a nyelvkönyveket, hogy megtanulja a német nyelvet. Kemény évek voltak ezek. Igaz a munkájának minden évben meg volt az eredménye. Olyan helyeken nyaralt, hogy én még a térképen is alig tudtam megtalálni.

Egyszer rávett, hogy menjünk együtt nyaralni Egyiptomba. Ha nem ösztönöz, én soha, de soha nem jutottam volna el oda, abba a különös világba. Nemhogy oda, de még Németországba sem. Emlékszem, amikor az első repülőjegyet rendeltem interneten, szorongva nyomtam meg a végső megrendeléshez az „elküld” gombot, lesz a mi lesz alapon. Lányom bátorsága, kitartása engem is sok mindenre sarkalt, így én is bátrabban utazgatok a nagyvilágban, persze hozzá is, Németországba. Ennek unokám a legnagyobb nyertese, mert mindenhová viszem magammal. Tanulgatom az idegen szokásokat, jól közlekedek repülővel, autóbusszal, profi módon kezelem a számítógépet és járok-kelek határon kívül és belül. Nem kell otthon ülnöm és várnom, hogy a csodás világ bekopogtasson ablakomon.

A német nyelvet is kénytelen voltam autodidakta módon tanulgatni, ha akartam, ha nem. Muszáj volt német szavakat, mondatokat értenem, mert lányom párja úgy szólt hozzám németül, mintha az lenne az anyanyelvem.

Lányomnál Németországban

Belátom, hogy nagyon messze van kilométerekben mérve a családjától, jó lenne, ha többet láthatnám, de igazából skypon, telefonon talán többet beszélgetek vele, mint a fiammal, aki a szomszéd városban lakik pár kilométerre. Úgy érzem, hogy jól tette, hogy nem maradt itthon.

Vica

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!