Régiségeknek

Ilyen volt az élet a tanyán, az ötvenes években – 2. rész

10 évesen markot szedtem aratáskor

 


“A tanyáknál szellők lágy ölében

 Ringatózik a kalászos búza,

 S a smaragdnak eleven szinével

 A környéket vígan koszorúzza.”

      Petőfi Sándor: Az Alföld

 

Egy héttel Péter-Pál nap előtt, Mihály bácsi már készülődött, fente a kaszát, nézte minden nap a kalászokat, mi pedig rozs szalmából kötelet készítettünk. Június 29-én Mihály bácsi tiszta, fehér inget vett föl, mi a kannákba friss vizet húztunk, fogtuk az elkészített szalma köteleket és elkezdődött az aratás.

 

Gyerekek a mezőn- Glatz Oszkár festménye

Mariska néném imádkozott és Mihály bácsi neki kezdett a kaszálásnak. A tempót ő diktálta, a néném szedte a markot, a gyerekeknek a dolga a kötélhányás volt. Amikor egy kévére való összegyűlt, a marokszedő rátette a kötélre. Amikor a kaszálásban szünet volt, összekötöttük a kévéket, a nap végén összehordtuk, és Mihály bácsi kereszteket rakott belőlük. Már 10 éves lehettem, amikor átvettem a marokszedést a nénémtől. Mihály bácsival mentünk másnak is segíteni, és azt hiszem büszke volt rám, hogy városi lány létemre tudok ilyen munkát végezni.

 

Amikor befejeződött az aratás, kezdődött a cséplés. Egy cséplőgép dolgozott az egész járásban, beosztották, hogy mikor, melyik tanyára kerül a sor. Nagy izgalommal vártuk a gépet, hozzánk mindig este érkezett és éjjel dolgozott a gép. Addigra behordtuk a nagy udvarra a learatott rozst, a zsákokat odakészítettük. Mariska néném nagy üstben főzött a munkásoknak vacsorát, majd elkezdődött a munka. Mi is ébren maradhattunk és a gép körül játszottunk. Olyan cséplőgépet képzeljetek el, mint amilyen  a “Te rongyos élet” c. filmben is szerepel.

 

Kép forrása: Fortepan

Augusztus elején Mihály bácsi felpakolta a zsákokat a szekérre és én is elkísérhettem a malomba. Akkor kelt fel a nap, belém ivódott az a hajnal, csodálatosan szép volt, csend és nyugalom. Aztán egy nap jöttek a faluból és a megtermett rozsnak egy részét bizony be kellett szolgáltatni az államnak, de ez nemcsak a gabonára, hanem a kukoricára és az egyéb termésre is vonatkozott.  Majd jött a termelőszövetkezeti időszak, 1 hold földjük maradhatott háztájinak, a többi föld és az állatok bekerültek a közösbe. Hogy mennyi fájdalommal és tragédiával járt, erről már csak a nagyon idősek tudnának mesélni.

A nagynéném halála után a legidősebb nővérem és a párja vitték tovább a gazdálkodást. Sajnos már ők sem élnek és a tanya számomra már csak egy nagyon szép emlék maradt.

 

Sári


Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Ilyen volt az élet tanyán, az ötvenes években

 

Napsütésben- Rajczi Zoltán festménye

 

Egy városi  asszony emlékei a gyermekkori nyarakról.

 

“Lenn az alföld tengersík vidékin

 Ott vagyok honn, ott az én világom;

 Börtönéből szabadult sas lelkem,

 Ha a rónák végtelenjét látom.”

 

Petőfi Sándor „Az Alföld” című szép versének sorai gyermekkorom nyarait juttatják eszembe, amelyeket az alföldi tanyavilágban élő nagynénéméknél töltöttem 4 éves koromtól, az érettségiig. Ez az időszak az 1950-es évektől a 60-as évek közepéig tartott.

 

A vályogház, későbbi veranda beépítéssel

 

Mariska néni, a nagynéném, aki 1901-ben született, ide a tanyára jött férjhez. A harmincas éveiben járt, már “öreglánynak” számított, amikor kommendáltak neki egy elvált embert, Mihály bácsit. Gyermekük nem született, ezt az öccse gyermekei, vagyis mi, főleg én, pótoltuk. Mihály bácsi és Mariska néni (nekünk csak Maca néni) építettek egy masszív vályogházat és volt hozzá 6-7 hold földjük. Ez a tanyavilág a futóhomokon jött létre, nehéz volt művelni, sokat fújt a szél és vitte a homokot. A homokon nagyon nehéz volt bármit is termeszteni, a búza nem is élt meg, csak a rozs. Erdőtelepítéssel  próbáltak védekezni, és minden ház mögé akácerdőt ültettek. Nagyon romantikus volt, főleg gyerekszemmel. Villany nem volt, petróleumlámpával világítottunk, a vizet a gémeskútból húztuk fel. Kemence melegített, ott sütötte néném a finom rozskenyeret, havonta egyszer, amikor 4-5 kenyeret készített el. A következő sütésig kitartott és nem száradt meg.

 

 

Az udvaron több eperfa volt, sok időt töltöttem a fákon, ráztam az állatoknak a finom, érett faepret, etettem az állatokat, legeltettem a tarlón a birkákat, összeszedtem a tojásokat, szóval éltem a tanyai emberek életét, itt nem a városi kislány voltam. Délután csendes pihenő volt, befészkelődtem a nagy szalmakazalba és olvastam.

 

Libapásztor lány – Neogrady László festménye

 

Ez volt az igazi biogazdálkodás, hiszen nem voltak vegyszerek, nem volt műanyag, a papírt nagy becsben tartották, nem volt szemét, mindent “újra hasznosítottak”. Az udvaron és a házban is mindig tisztaság és rend volt. Lehetett létezni mobil és internet, tv- és rádió nélkül is. Egy-két tanyán volt rádió, és ha összejöttünk az iskolában filmvetítésre, hallottuk tőlük  az új híreket. A parasztember vasárnap nem dolgozott, az volt a pihenőnapja. Hétköznap, kora hajnalban már  a földeken voltak, reggeli után vissza, ebéd utána pihenés és délután 4-5 órától estig tovább dolgoztak. Közben az állatokat is ellátták, hát ezért kellett a sok dolgos kéz. 

 

Kislányok báránnyal- Glatz Oszkár festménye

 

Mégis nehéz volt az élet, mert nem sokkal voltunk a háború után, tombolt a Rákosi korszak, amit megtermeltek, azt be kellett szolgáltatni, és csak annyit hagytak, ami a mindennapi életükhöz épp elég volt. A szomszéd  tanya lakóit kuláknak nyilvánították, mert nekik több földjük volt,  és állataik is voltak,  nem volt szabad velük beszélni. Nem értettem, de be kellett tartanom a tilalmat, mert bajt hoztam volna a nénémékre.

Gyerekként a tanya a béke, a nyugalom világát jelentette. Szívesen emlékszem vissza azokra a régi nyarakra.

  • folytatás következik

Sári

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Egy idős férfi a boldog házasság titkáról

 

47 éve felelősséggel  egymásért jóban – rosszban

Nem lévén sem pszichológus, sem szociológus,  csak autodidakta módon tudom megközelíteni a fogós kérdést. Az előzőekből következően az igét „hirdetni” nem tudom és nem is akarom. Legfeljebb „ragozom” immár 47 évi boldog és kiegyensúlyozott házasságban, annak korábbi – még bővebb és rózsaszínes – jövőképeivel. Írásomat elvi fogalmak szerint csoportosítva adom közre. Idézem – többször is – Antoine de Saint Exupéry: A kis herceg című művének (szerintem a világirodalom legszebb hittan könyve) „róka” epizódját.

Barátság és szeretet

 „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” „Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”
Valahogy mi is így voltunk még 1968-ban, aztán ez a látás mindinkább erősödött és lelkünkben rögzített képekké, lelki azonosulásokká vált. 1970-ben kötöttünk házasságot, nejem akkor még egyetemista, jómagam kezdő mérnök voltam, anyagilag nem nagy bőségben teltek éveink. Nejem szüleinél húztuk meg magunkat még vagy 7 évig, mire önálló lakásunk lett. 

 

Felelősségvállalás egymásért

 „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél.”

Vagyis mindörökre felelősséget vállaltunk egymásért jóban is és a rosszabb időszakokban is. Felelősek lettünk ugyanakkor saját és közös céljainkért. A közelebbi és távolabbi célok, jövőképek ugyanis nagyon fontosak, ezeknek mindig  lenniük kell !!! Voltak is, mert úgy akartuk, hogy legyenek. Amikor Nejem szakorvosi vizsgákra készült, én vállaltam a – közben gyarapodó – család gondjait és ellátását, amikor pedig én jártam szakmérnökire, Ő állt helyt. Ez így volt jó és sikeres.

 

Gyermeknevelés

Nehéz kérdés, mert nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi nem neveltük gyermekeinket. Egyszer – még az 1980-as évek első felében – egy fiatalkorúakkal is foglalkozó ügyész tartott rendhagyó szülői értekezletet. Ekkor elhangzott, hogy egy szülő napi átlagban max. 8 percet kommunikál gyermekével. Otthon elemeztem a kijelentést, és igazat kellett adnom (a másodpercek és percek összeadásával nekem sem jött ki 10 percnél több). Mi egyszerűen csak úgy éltünk, hogy amit és ahogy teszünk, az átöröklődjön gyermekeinkbe. Ahogy viselkedünk akár egymással, akár másokkal, amilyen reakciókat és attitűdöket látnak, tapasztalnak a családi környezetben, azt vigyék magukkal. Így is lett, mert mindketten szép családi életet élnek és már 5 unokával gyarapították a Családot. Szakmai életútjuk is példamutatóan sikeres.

Tolerancia

Az elmúlt 47 évben minden bizonnyal szükség volt rá, de konkrét esetekre, különlegesen mély konfliktusokra nem emlékszem (pedig az öregek memóriája a régebbi múltra különösen jól emlékszik). Vitás esetekben elég volt talán annyit mondani hogy „ha jól értettem azt akartad mondani, hogy…”. Az erre való válasz és a partner szembesülése kijelenésével megadta a lehetőséget annak újragondolására. Ez pedig annyi időbe telik, hogy az ember haragja  „elpárolog”, mert lehet, hogy nem is éppen azt, vagy nem úgy akarta mondani, esetleg én értettem félre a mondatokat és gesztusokat. Legfeljebb az „aludjunk rá egyet” felsőfokú probléma megoldás jöhetett szóba.

 

Segítség

Erre napjainkban is sok szükség van. Már kissé őszülő kobakkal és gyengülő fizikummal alapvető az egymás segítése, hisz felelősek vagyunk egymásért. Ez mindennapi „kötelező gyakorlat”, enélkül semmit nem érnénk együtt.

 

Boldogság

Nem tudom, hogy ez alatt mit kell érteni. Mi napi időbeosztásunk szerint, szükséges tennivalóink elvégzésével, egymás segítésében és szeretetében töltjük napjainkat. Visszatekintve az elmúlt 47 évi – egymásért felelősséget vállaló és viselő – közös életünkre nem látunk kivetnivalót benne, még annyit sem, hogy esetleg másként kellett volna csinálni.  Lehet, hogy ez a boldogság ?

 

János

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Pityi Palkó, a fogadott unoka

 

Szeretlek! Palkó unokád.

 

No nem!  Tévedés ne essék! Ez a név véletlenül sem fantázia szüleménye, még csak nem is mesealak. Ő egy igazi, hús-vér kisgyerek.

Aki ránéz, gyönyörködhet fekete, göndör, rövidre nyírt frizurájában, szürkésen ragyogó szemeiben, kis pici szájacskájában, ami ha mosolyra nyílik, a két kis pufók orcácskán mélyedéses lyuk képződik. Ilyenkor senki nem tud ellenállni bármily kérésének, annyira képes elvarázsolni a körülötte levőket, főleg fogadott nagymamáját, akit csak „Nagyi” megszólítással illet.

Pityi Palkó rövid és mégis kalandos élettörténete úgy kezdődött, hogy minden róla szóló bizonyíték nélkül került hazánkba, pár hónapos korában. Ugyanis a Vöröskereszt mentő alakulatai közreműködésével, egy távoli országban történt földrengés áldozatainak mentése közben találtak rá a hangosan síró babára, aki árvaházba került és ott nevelkedett 11 hónapos koráig. Ekkor történt, hogy egy nagymama, kinek fia és unokája nagyon messze, Kanadában él, és  akiket csak Skype-on keresztül láthat, elhatározta, hogy neki bizony közeli unoka kell, akit dédelgethet, nevelhet, szerethet és örömét lelheti a mindennapos csodákban, amit egy kisgyerek adhat. Elhatározását tett követte.  Látogatni kezdte az árvaházak lakóit. Nem sokáig, mert első látásra megigézte annak a kicsi gyermeknek a tekintete, aki kiságyában állva reá mosolygott, akiből csak úgy áradt a szeretetigény, midőn felé nyújtotta kis kezecskéjét és úgy  kapaszkodott az ujjaiba, hogy ez a ragaszkodás döntött mindkettejük életéről. Az egyéves születésnapot már az új családban töltötte a kis Pityi Palkó, aki  Kiss Pálként került be a nyilvántartásba.

 Az árvaház személyzete az örökbefogadáskor megkérdezte a nagymamát, hogy nem zavarja-e az a tény, hogy a kisfiú nem egészen fehér bőrű – amire a nagyi azt válaszolta, hogy a bőr színéről a gyermek nem tehet, neki viszont valóban tetszik a kreol bőr, azaz a  tejeskávé szín,  és a legfontosabb a gyerek mosolya, a ragyogó, kifejező szeme. Neki úgy kell a kisfiú, ahogy van.   

 Az egyéves születésnapon történt egy nagyon jelentős esemény a kisfiú életében, ugyanis ekkor tette meg első, önálló lépését a nagyi fele. Ezt az eseményt meg is ünnepelték a szomszéd Zsókicával együtt, aki játszótársa lett  a kis Pityi Palkónak. Az asztalon díszlett a szülinapi torta, és játékok a születésnapos részére. Volt zene és tánc, mozgásos játék, mely mindig „csüccs” szólammal végződött, amiben nem csak a két gyerek, de még a nagyi is részt vett.  Fénykép örökítette meg e jelentős eseményt.

Aztán rohantak az évek, egymást követték a születésnapok ünnepekkel, örömökkel  A gyorsan fejlődő kisfiú nem csak járni tudott már, de szavakat, sőt mondatokat is formált, tiszta kiejtéssel. Az első ma-ma szó után pi-ti következett, ami saját magát jelentette.

Csakhamar nemcsak a közelben élők, de még az idegenek kedvencévé is vált a nagyi szeretetében dúskáló, fogadott kisfiú. Később, óvodába kerülve jeleskedett fürgeségével, segítőkészségével, de főleg a „Fentiektől” kapott talentumával, és  kedvencévé vált nevelőknek és kis társaknak egyaránt. Végül elérkezett az első iskolai nap is, A színes képekkel ellátott könyvek elkápráztatták a kis nebulót, így nem okozott nagy gondot sem az olvasás, sem az írás. Egyforma, szépen megformált betűi csak úgy sorakoztak a nagy gonddal előkészített füzetekben, a nagyi és a tanítónéni örömére. Első önálló levele a nagyinak szólt, ekképpen: Szeretlek! Palkó unokád!

Ma már, mint végzett elsős, Pityi Palkó, azaz Kiss Pál, nagyijával együtt nézegetik a kitűnő és jeles értékelést a bizonyítványban.

Mindketten boldogok. Tervük is van. A nyári szünidőben nagy útra készülnek. Kanadába repülnek, a másik unokához, ahol a két unoka egymást megismerve, talán  elfogadják egymást testvérként. A nagyi szándéka, hogy a távoli jövőben is családot biztosítson fogadott unokájának, amikor ő már egyik unokája életét sem csodálhatja, szeretheti. Ez a gondolat  igazi, legmesszemenőbb gondoskodás. Reméljük szándéka beteljesül.

Sok szerencsét kis Pityi Palkó!

Zsazsa

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mi a jó házasság titka?

Idős bloggerek vallomásai

Három idős blogger elmondja, nekik hogyan sikerült, vagy nem sikerült, a házasságuk

 

Legyen türelmünk kivárni az igazit!

 

Mindenképp érettebb korban, minimum 24-25 évesen válasszunk életre szóló társat ! Úgy gondolom, hogy ekkor már képesek vagyunk arra, hogy az első fellángolás után, a fizikai vonzalom mellett felfedezzük a másik emberi értékeit, amelyek fontosak számunkra, és amelyekre családot lehet építeni. Minden embernek más az értékrendje, de leendő társunkkal egyezzen a véleményünk világnézeti dolgokban, a humánumról,  toleranciáról, a munkához való hozzáállásról, a természetszeretetről, és a legfontosabbról, a gyerekvállalásról. Szerintem fontos még az azonos  intelligenciaszint, a humorérzék, a nagyjából hasonló érdeklődés, műveltség. Ez egyben azt is jelenti, hogy legyen türelmünk kivárni azt az embert, aki mellett hosszú távon el tudjuk képzelni az életet.

Hogyan alakult ez az én esetemben? Férjemet 33 évesen ismertem meg, talán „túléretten”, de elég határozott elképzelésekkel. Ő 38 évesen túl volt egy sikertelen házasságon. Mindketten hosszú egyedüllét után találkoztunk. A „meglátni és megszeretni” már az első beszélgetésnél azt jelentette, mintha mindig ismertük volna egymást. Én úgy éreztem, hogy végre „hazaértem.” Ezután 3 hónap együttjárás, majd összeköltözés elég volt arra, hogy igent mondjunk a kapcsolatunkra. Összeházasodtunk, és ő mindenben partner volt számomra. Valósággal kinyíltam mellette. Nagyon fontos tehát, hogy társunk az önbizalmunkat segítse, és ne letörje.

9 hónap múlva megszületett várva várt kislányunk. Férjem mindenben a támaszom volt. Mindig ott segített, ahol éppen kellett. Például ő fürdette először a babánkat, mert már volt gyakorlata.  Ugyanis neki már volt egy kamasz fia, aki akkor velünk élt. Jó pedagógiai érzékkel kezelte a középiskolás fiú, és féltestvére kapcsolatát. Soha nem volt feszültség ebben a kis patchwork családban, én is igyekeztem, hogy az újonnan kapott nevelt fiam jól érezze magát.

A bevásárlást, amíg pici volt a gyerek, mindig apa végezte, de nem volt rest olykor takarítani sem. Az egészséges munkamegosztás is feltétele a jó házasságnak. Elég korán elkezdtünk utazgatni, előbb belföldön, majd két év múlva külföldre is merészkedtünk. Mindig biztonságban éreztük magunkat mellette, soha nem stresszelt, és ezt a nyugalmat mi is átvettük. Mindketten nagyon jó utitársnak bizonyultak. Amellett, hogy szinte mindenhova együtt mentünk, volt egy kis magánszféránk is. Ő nagyon szeretett horgászni, én pedig énekkarba jártam. Tehát nagyon fontos, hogy mindkét félnek lehessen egy kis, jó értelemben vett szabadsága. Ez csak erősíti a kapcsolatot.

Nem tudom, mit mondhatnék még a házasságomról, hiszen 28 éve elvesztettem a Társamat. De a vele töltött 8 és fél év, a kislányom és nevelt fiam erőt adott a folytatáshoz. Ők is példát kaptak arra, hogy milyen egy jó házasság.

Annaróza

 

Addig legyünk csak együtt, amíg még szép és jó a házasságunk!

 

Ha valami nem működik, ne erőltessük! Semmi sem tart örökké, egyszer minden elromlik, megfárad, javítani lehet, de már soha nem lesz a régi. Vallom én, életem harmadik felvonásában. Egy életben lehetünk kétszer is (de talán többször) boldogok.

44 évi házasság után váltam el. Nem mondom, hogy nem voltak szép és jó dolgok életünkben, de egyszer azt vettem észre, hogy én csak egy kellék vagyok a lakásban, mint egy tárgy. Elvégeztem a dolgom, mostam, főztem, takarítottam, bevásároltam, elintéztem, szerveztem, jöttem-mentem, tehát látszólag minden rendben volt otthon. De én nem éreztem magam jól. Nem elégített ki egy jó könyv, nem örültem egy újonnan vásárolt szép ruhának, az unokám társasága sem pótolta azt, amire én vágytam.

Szép szóra és hosszú beszélgetésekre vágytam, nemcsak arról, hogy mit fogunk vacsorázni. Vágytam családi, baráti társaságra, ahol nem az evés-ivás van csak napirenden. Utáltam, hogy mindig én voltam a háziasszony és soha nem élveztem a  buli egyetlen pillanatát sem. Nem szerettem az álszent nagyképűséget. Kifele azt mutatni, hogy minden szép és jó, dicsekedni, hogy nálunk milyen rendben van minden.

Kedvességre vágytam, apró ajándékokra és odafigyelésre. Szerettem volna, ha a kiemelt ünnepeket együtt töltjük romantikusan, és ne a barátok legyenek mindig a középpontban. Szerettem volna reggel arra ébredni, hogy az asztalon van a reggeli a friss péksüteménnyel, és nem arra, hogy a párom már megint barátokkal együtt élvezi az életet. Szerettem volna egy köszönömöt hallani, ha elvittem az autót a gumishoz, vagy éppen azt elérni, hogy ne nekem kelljen tankolni az autóba. Szerettem volna érezni a frissen borotvált arc és a friss tisztálkodás illatát, melyet csak ritkán érezhettem, mert az nem nekem járt, hanem a barátoknak.

Sok mindenre vágytam, melyeknek többször hangot is adtam. Mivel nem változott semmi, egy pszichológus tanácsai segítettek ennek véget vetni. Hagytam, hogy ő is boldog legyen, azt csinálja, amit akar, elengedtem a kezét, hadd járja azt az utat, amit szeretne. Ennek egyetlen feltétele az volt, hogy én is azt csináljam, amit én akarok. Én toleráns voltam, ő meg sem próbálta.

Házasságunk válással végződött.

Vica

A jó házasság titka: akarni kell!

   Fordulópont az életünkben a házasságra, a közös életre lépés döntésének pillanata. Megváltozik életünk menetrendje. Felelősek leszünk együtt, egymásért, a fészekrakás gondjaival, mikéntjével.  A családtervezésben/alapításban a döntéseket kettőnknek kell meghozni. Szülők, rokonok, kívülállók (barátok, barátnők) véleményét, javaslatait meg lehet ugyan hallgatni, de a tapasztalatom az, hogy ahányan vannak, annyifélét is mondanak, remélhetőleg jószándékkal, de mi ketten fogjuk együtt leélni az életünket, nem ők, velünk.  Magunkban kell eldönteni, mit akarunk, majd a párunkkal meghozni a döntést kettőnk és leendő családunk érdekében. Más ember, más életkörülményei alapján adott tanácsai a legtöbbször nem igazán passzolnak a mi életünkre, és ahhoz a célhoz, amit mi akarunk elérni.

 Magánszféra egy emberpár kapcsolatában. Bensőséges, intim dolgaink csakis ránk tartoznak, nem „közérdekű” téma, még baráti körben sem. Bizalom kérdése, hogy nem „adjuk ki” egymást intim dolgainkban, nem tartozik senki másra rajtunk kívül.  Mindkettőnknek megvolt a magunk kis otthoni magánterülete (gyűjteményeink, naplók, stb.), amit tiszteletben tartottunk,  csakis engedéllyel nyúltunk a másik dolgaihoz. Egymás leveleit sosem bontottuk fel, nem olvastunk bele a másik levelezésébe, SMS-eibe, csak ha kérte, vagy az engedélyével.

 Társasági élet:  Férjemmel együtt, közös barátainkkal jártunk moziba, színházba, bálakba. Az önmegvalósításunk nem a  külön-külön baráti körök látogatása során alakult ki. Nem volt külön társasági életünk (barátnős, haveri).  Nem mindig mentünk kézenfogva együtt,   a közös ismeretségi körben,  vagy kettesben éreztük magunkat a legjobban.

 Transzformátornak” lenni :  Képesnek lenni (rossz) hangulat, kétségbeesés, feszültségek átalakítására, levezetésére, az otthoni kiegyensúlyozott, biztonságos, harmónikus lét megteremtésére.  Lehangolt percekben, kétségbeesett órákban kell annyi erőt gyűjteni, hogy segítő kezet nyújtsunk egymásnak (akár félretéve a személyes sértettségünket) a „gödörből”  való kimászásra,  egy kedves gesztussal, vagy hosszabb távon lelkierőt adva a tovább lépésre, vádaskodások nélkül.

  Akarni kell! A jó házasság, párkapcsolat titka, hogy akarni kell  jóban-rosszban megöregedni, míg ásó-kapa-nagyharang el nem választ. Sok-sok ezer és egy dolog történik közös életünk során, örömben, bánatban, kétségek között, a körülmények adta válságos helyzetekben. Ne engedjük, hogy ezek végleges törést okozzanak párkapcsolatunkban! A mi életünkben is számtalan olyan dolog történt a sok évtized alatt, ami ok lehetett volna a válásra, a szakításra. Ok mindig akad.  Mi együtt akartunk maradni, együtt is maradtunk 36 és fél  éven át, férjem haláláig.

Izzy

 

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Tenerife, az örök tavasz szigete – videóval

 

Felejthetetlen nyaralás lányommal és unokámmal.

Az idei szülinapom a második olyan alkalom volt, amit nemcsak külföldön élő lányomékkal, hanem kinti magyar barátaikkal, valamint itthonról kiutazó szüleikkel ünnepeltem.

Tenerife a Kanári szigetcsoport legnagyobb tagja, az örök tavasz szigete, Spanyolország része. Neve “fehér hegyet” jelent, utalva a közepén emelkedő Teide vulkán tavaszig hósapkás csúcsára. Könnyű repülőút és pontos transzfer után szállodánkban landoltunk, ahol a legnagyobb meglepetés várt rám, lányom és unokám ragyogó arca. Az eredeti terv szerint ők csak másnap éjfélkor érkeztek volna. Mindenki tudott a hirtelen változásról, csak én nem. Ennél nagyobb ajándék nem létezik.

Ugyanilyen felejthetetlen volt az együtt töltött nyaralásunk is. Kezdetben a környezet feltérképezése, a nap melegétől felforrósodott, fekete vulkáni homokon szökdelve a tarajos hullámok óvatos megközelítése, ami számomra lábáztatásban merült ki. Kezdtem lemondani az óceáni fürdés lehetőségéről, bár a víz 20 fokos hőmérséklete nem jelentett volna akadályt.

A következő napi hajókirándulás azonban módot adott, hogy egy csendesebb öbölben kikötve a hajóról beereszkedjünk a kristálytiszta smaragdba. Lányom mellettem úszkált, unokám pedig egy jól irányzott fejessel mellénk ugrott a hajó fedélzetéről. Hajós élményünket betetőzte a körülöttünk fel-felbukkanó delfinek játszadozása.  Az egyik matróz speciális füttyögéssel közel csalogatta őket, a kardszárnyú delfinek csak tisztes távolból követték hajónkat, a bálnák még tartózkodóbbak voltak, egyet sem sikerült meglesni. Ebédünk maradványaival pedig a sirályokat kínálta az egyik hajós, nem kis szórakozásunkra.

Egész napos buszos kirándulásunk a jelenleg békésen szunyókáló Teidere és a Masca völgybe irányult. A sziget legmagasabb pontján fekvő Viaflor falucskán keresztül érkeztünk Teide Nemzeti Parkba, amely az Unesco Világörökség része. Változatos alakzatok meredeztek körülöttünk az utolsó, 1909-es vulkánkitörés mementójaként, pl. Isten ujja, szikla katedrális elnevezésűek.

 A fiatalok könnyedén szökkentek felfelé a nehéz terepen. A 3718 m-es legmagasabb pontra csak túravezetővel, vagy drótkötélpályán lehet feljutni. A Teide Spanyolország legmagasabb, a világ 3. legmagasabb vulkánja. 1706-ban a közeli Negro vulkán lávanyelvei elpusztították Garachico nagyforgalmú kikötőjét. Az újjáépített városka  bizarr tengerpartján élvezettel hallgattuk a lávakövekhez csapódó hullámok robaját. Máskor dagály borítja azokat a “medencéket”, amelyekben az óceán vize megreked, de a mostani apály láthatóvá tette számunkra.

Icod de Los Vinos árnyas sétányán a vastagtörzsű fikuszfákban, majd az 1000 éves kanári sárkányfában gyönyörködhettünk.

Utunk végcélját,  a 600 méter tengerszint felett fekvő Masca falut óriásvonulatokon és a Masca völgy tűkanyarjain bravúrosan túljutva értük el. A mellettünk tátongó mélységet feledtette velünk a völgyekben virágzó mandulafák, a hegyoldalon a pálmafák, agávék és az ún. medvetalpak látványa, amelyekre a szerelmesek nem átallották szignójukat bevésni.

A falu teraszán rövid séta során egyik oldalon az Atlanti óceán kéksége, másik oldalon a Teide kopár csúcsa mutatta magát a természet képtárában. A falu évszázadokkal ezelőtt kalózok tanyája volt, jelenleg 150 békés lakost számlál.

Visszatérve a szállodába emésztgettük a látnivalókat és a vacsora gazdag kínálatát. Örülök, hogy kamasz unokámat sikerült kimozdítani kütyünyomogatós komfortjából. Vacsora után sem a telefonjáért nyúlt, hanem pingpongozott, biliárdozott, vagy vízipólózott anyjával egy csapatban, a pirossapkásokkal. Lelkesen szurkoltam szeretteim ádáz küzdelméhez és győzelméhez.

Az utolsó két napon egzotikus környezetben, előbb a Loro állatparkban, majd a Siam park vízivilágában búcsúztunk Tenerifétől és egymástól.  Ugyanis az éjszakai pihenő után csapatunk kettévált. Reggel egy álmos puszit adtunk egymásnak szeretteimmel, és nehéz szívvel indultam hazafelé Régiségtársaimmal. A fiatalok, így az enyémek is  pár órával később repültek vissza Londonba, mindenki a megszokott életébe, de a közös élményekkel gazdagabban.

Annaróza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A szilvalekvárfőzéstől a szaloncukor készítésig

 

Emlékek az ötvenes évek háztartási munkáiról vidéken

 

Abban az időben az év háztartási teendőinek szigorúan kötött rendje volt.

 

Időben vissza kell mennem az 1940-es ’50-es évekbe, mert az emlékeim onnan datálódnak. A teljesség kedvéért egy egész év háztartásbeli nagyobb műveleteit szeretném felsorolni, csak az a kérdés, hogy mikor is kezdődhet egy ilyen tartalmú éves visszatekintés? Minden bizonnyal mindenki az Újév napját jelölné meg, ez azonban néhány téli tevékenység történetét kettévágná. Ezért – és azért is, mert elég sokat jártam iskolába – jómagam az évkezdést mindig szeptember elsejére teszem, mint ahogy most is.

 

Kép forrása: Fortepan

Szeptember

A téli tüzelő (fa és szén) behordásával kezdődött, majd szorosan utána következett a szilvalekvárfőzés. Ez egy szabadtéri fatüzelésű üstházba (katlanba) rakott réz üstben történt, amely a nyitott folyosón (gangon) volt elhelyezve. A munka egésznapos volt. A lekvárt üvegekbe töltötték, és azokat celofánnal lezárták. Ezt követően takarókkal bélelt és fedett „száraz duntszba” rakták. A boros hordók kimosása és kénezése külön férfi feladat volt a szüret előtt. Szeptember vége felé következett a borszőlő leszüretelése. Ennek ideje évenként az időjárástól is függött, néha áttolódott október első-második hetére.

 

Október

Kis csendesség után az őszi nagytakarítás következett – még a hidegebb idők beállta előtt – amelynek során a szekrényekben lévő ruhák is ki lettek akasztva szép, őszi napos időben egy napra, hadd szellőzzenek. Ez volt az ideje a későn érő gyümölcsök (alma és körte) leszüretelésének és a kamrában – egy rétegben való – elhelyezésének. Ekkor volt időszerű a birsalma-sajt elkészítése, ami igencsak időt rabló tevékenység, de a dió megpucolása és befőttes üvegekbe való elhelyezése is ekkorra adódott.

 

November

Ebben a hónapban a must már kiforrt, és következett az újbor átfejtése, a söprű leválasztása a borról. Időrabló pincei feladat, de a végén az újbor megkóstolása valamiféle ünnepélyes hangulatot adott az egész éves munka eredményének. November vége felé már a decemberi disznóvágás előkészületeire is sor került. A kolbász bél megvásárlása, a lúgzó-kád kimosása, a rén-fa előkészítése és a forrázó fateknő kitisztítása mind nélkülözhetetlen tevékenységek voltak. Már november vége felé a karácsonyra is kellett gondolni, legalább olyan mértékig, hogy kit mivel ajándékozzunk meg.

December

Zsúfolásig tennivalóval. A hónap elején a Mikulásvárás (erről már írtam) volt a gyerekek legfőbb foglalatossága. Ezt követte – úgy a hónap közepe felé – a disznóvágás. Ennek azonban volt egy fontos „hatósági” előzménye. Be kellett menni a Városi Tanácshoz, és ott „vágási engedélyt” kellett kérni. Ennek következménye az volt, hogy a disznóvágás után néhány kiló zsírt „be kellet szolgáltatni” szintén a Tanácsnak. A disznóvágás egész napos programja reggel 7 óra körül kezdődött, de mire a zsír kisütése is befejeződött, már sötét este volt. Ez a nap még az iskolából való távollétre is igazolt volt. Másnap történt a „kóstolók” (egy – egy tányérban kis kolbász, hurka, töpörtő és abált szalonna) kiporciózása és elvitele, átadása a szomszédságnak. Ezt minden szomszéd el is várta és természetesen viszonozta is. Milyen szép szokásokkal is erősítgettük barátságainkat és egybetartozásunkat?!

 

Visszatérve a disznóvágás utáni étkezési szokásokra, csak annyit tudok írni, hogy – akkortájt hűtőszekrény és fagyasztó hiányában – a különböző „disznóságok” elfogyasztásának kötött sorrendje volt. (Tilos volt a sonkához nyúlni húsvét előtt, nem volt szabad kolbászt enni addig, míg töpörtő és/vagy disznósajt volt, ám a fogyasztás legelejét a hurkafélék – véres és májas – uralták. A karajt pedig még a disznóvágás napján lesütötték zsírban és a zsíros bödönben (véndölben) a zsírban tárolták. Így akár nyár közepéig is kitűnő vasárnapi húsételt lehetett belőle készíteni.

 

Kép forrása: Fortepan

Rögtön ezt követték a karácsonyi előkészületek, amelyek a szaloncukor gyártásával vették kezdetüket. Azokban az időkben ugyanis – a ’40-es évek végén és az ’50-es évek elején – a boltokban nem lehetett szaloncukrot kapni. Csomagolásra pedig sztaniol volt rendszeresítve, amelyet régi, rádiókból kimentett kondenzátorok lefejtett alumínium fóliái szolgáltattak. A karácsonyi étel természetesen már a frissen vágott disznóhúsból készült, és csak jóval később – talán 15 év múlva – kerülhetett halétel az asztalra.

A Szilveszter napja és az Újév különösebb jelentőséggel nem bírt – miután rádiónk sem volt, hisz ami volt, azt a háborús időkben be kellett szolgáltatni (magyarul elkobozták) – az éjfélt sem vártuk meg, hanem szépen lefeküdtünk, mint egyébként bármely hétköznapon.

 

  • folytatás következik

 

János

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Születésnapi élményfutam a Hungaroringen, versenyautóban

Fiamnak születésnapjára, szeretettel!

Elérkezett a szülinap, amelyen a versenyautós torta mellé megkapta a versenypályára való jelentkezési nyomtatványt.

Hogyan tegyem emlékezetessé az ünnepnapokat a családtagjaim számára? – merült fel, és merül fel bennem a kérdés, minden egyes alkalommal, mióta elhagytam  a szülői házat és saját „fészket” raktunk férjemmel. Valamilyen ajándékkal természetesen, hiszen ez korunk világának szokásjoga. Ajándékaink milyenségét az ünnepelt(ek) számára szerzett örömteli meglepetés határozta meg, amelyeket az átadásig teljesen titokban tartottunk az ajándékozandó(k) előtt. A legfontosabb, amit szem előtt tartottunk, a meglepetés, és az ünnep hangulatának megteremtése volt. Évek, évtizedek jöttek-mentek életünk során és ma már elmondhatom, hogy családi ünnepeink nagyon kedvesek, hangulatosak voltak, mai napig bennünk élnek, és a mai napig visszük tovább változatlanul az „íratlan” házi szabályainkat (nem vásárolunk előre együtt az ünnepelttel, pénzt nem adunk ajándékba, titoktartás kötelező, hogy meglepi legyen). A családi „ kupaktanács” természetesen súg-búg  napokon, heteken keresztül a „delikvens” háta mögött. Ami mára kicsit nehezebb, mert nagyobbik fiam kirepült a fészekből és tőlem távolabb él párjával, ezért többnyire telefonon keresztül suttogunk, és úgy kell időzítenünk, hogy az „illetékes” ne legyen közelben.

 

Ez különösen vonatkozik kisebbik fiamra, akiről írtam már, itt:  http://regisegeknek.cafeblog.hu/2016/05/27/a-negyvenedik-ev-a-fogyis-fiammal/,  negyvenedik évét taposva. A 40. születésnapjához közeledvén gyakoribbá váltak mobilbeszélgetéseink nagyfiamékkal, amely halkhangra fogva azzal kezdődött,  ha  menyem hívott: – „ Ugye nincs a közelben az ünnepelt, és jól becsuktad az ajtót? „ Ugyanis, amikor kisebbik fiamról esik szó, a hallása megsokszorozódik és a vastag falakon keresztül is képes „venni az  adást”. Menyem inspirációja, hogy valami autós meglepi kellene, indította el a „lavinát”, a megvalósulásig.  Fiam autók iránti rajongása köztudott.  Húsz éve nézi a Knight Rider filmeket, meg nem unná, albuma van a kivágott képekből, sok a rajza a „beszélő” Kitt autóról, és papírból „gyártott” autóinak sokasága áll a polcain.   Évtizede, hogy nincs az a Forma 1 – es futam, amit meg ne nézne, és a ferraris- sapkája, amelyet a Hungaroringen vásárolt egy időmérő boxutcai látogatáson, minden utazás, kirándulás alkalmával a fején leend. Az ötletet ötlet követte, mert nagyfiam az interneten talált rá egy olyan lehetőségre a Hungaroring ajánlatából, amire mindnyájan  örömmel bólintottunk rá.

 

A Hungaroringen lehetőség van élményfutamokon részt venni, előzetes bejelentkezés, elfogadás, időpont egyeztetés után. Alig bírtam magamban tartani a titkot, és alig vártam, hogy az  örömöt  láthassam fiam szemében. Elérkezett a szülinap, amelyen a versenyautós torta mellé megkapta a versenypályára való jelentkezési nyomtatványt. Az igazi hungaroringes versenypályán, versenyautóban, autóversenyző-sofőrrel részvételének időpontja későbbre esett ugyan, mint a születésnap, de ez nem is volt baj, kellett is, hogy kicsit lelkiekben felkészüljön rá. A nagy napon, nem is tudom, hogy mi, vagy a „futamon” résztvevő volt az izgatottabb. Mindannyian, kellőképpen. A regisztráció, az irányítóterem bemutatása,  a tűzálló sapka és  a bukósisak felvétele,  a boxutcai várakozás a sorra kerülésre – nagyjából elterelték  figyelmünket.  A futam idején menyemmel próbáltunk fényképeket készíteni, és be kellett látnunk, mire kattintottunk addigra tovább is suhant  a megörökítésre szánt autó. Végülis a rengeteg kattintás eredményeképpen két fotót sikerült készítenem a „száguldó” autóról.  Nagyszerű élményekkel teli, nagyon kellemes délutánt töltöttünk el együtt, azzal az érzéssel, hogy ezt az élményt, „ajándékot” soha nem fogja elfelejteni ez a 40. évét  betöltött emberke, ahogyan mi sem.

Izzy

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Orvosnőként Afrikában

 

Egy 40 évvel ezelőtti nigériai “kiruccanás” emlékei

 

        Ahogy mennek az évek, megszépülnek, kopnak, elfelejtődnek az emlékek. Vajon mire emlékszem 40 évvel ezelőtti, Nigériában töltött 3 évemből?

         26 éves voltam. Befejeztük férjemmel az orvosi egyetemet és ő azonnal kiutazott dolgozni az észak-nigériai Kanoba. Én még egy tanévnyit belgyógyászaton dolgoztam itthon, (mert a gyermekgyógyászaton, ahol szerettem volna, nem volt hely), majd 2 és fél éves kislányommal utána utaztunk. Természetesnek vettem az élet adta lehetőségeket, nem kutattam vagy olvastam utána, nem feltételeztem nehézségeket. Megkaptuk az oltásokat, szedtük a malária elleni tablettákat. Írtam a férjemnek, hogy mikor érkezünk, és elindultunk. Életem első repülős útja volt, kisgyerekkel és két 36 kilós bőrönddel. Ez kb. 4000 km, 6 órás út, 2 átszállással, 3 repülővel!

Kano óvárosa

          Zürichben simán átszálltunk. Rómában viszont sehol nem láttam kiírva a repülőnket. Gondoltam, majd bemondják, mikor, honnan indul az enyém. De nem mondták. Egy órát még türelmesen vártam, aztán meg akartam kérdezni az információt, ami elég messze volt. Csomagokat, gyereket nem akartam cipelni. Szétnéztem, láttam egy beöltözött apácát, gondoltam, ő csak nem lopja el a gyerekemet és rábíztam. Kiderült, hogy máshogy jár az órájuk és már szállnak is be a gépbe. Az volt az utolsó járat Kanoba, legközelebb 1 hét múlva ment oda repülő. Elértük! Már majdnem megérkeztünk Kanoba, leszálláshoz készülődtünk, amikor mindenki csendben lett a gépen, az ablakoknál álltak (kivéve minket, mert nem értettem, mit mondott a pilóta). Kint piros volt az ég, hurrá, apuka tűzijátékkal vár, mondom a kislányomnak. De nem az volt, hanem villámlás, vihar, ami miatt keringtünk a levegőben és nem engedtek leszállni, még az is bizonytalan volt, hogy sikerül-e a leszállás. De ezt csak ott tudtam meg, így végig nyugodt voltam. Férjem várt, bár nem kapta meg az üzenetet, de ez volt a hónap utolsó járata és kijött a magyarokkal, hogy hátha jövünk…

Kano

            Kanoban egy hotelben laktunk fél évig, az állam fizette.  Kano egy hausza sivatagi nagyváros. Nagy dohányos férjem az áprilisi homokviharban fulladt be, egy hónapig kórházban kezelték, (ezt csak utólag mondta el) és akkor szokott le a cigiről, végleg. Fél év múlva az akkori fővárosba, Lagosba költöztünk le. Kevés pénzünk volt, a repülőjegy drága volt, hálókocsis vonattal mentünk északról délre. A 36 órás út sivatagból indult (max. 50 km/óra vonat sebességgel) és az óceánhoz közeledve dzsungelbe ment át. Csodálatos látvány volt! Ablakok zárva, csak a sín volt, körben sűrű, áthatolhatatlan/átláthatatlanul buja növényzet,  és nagy páratartalom.

A modern Lagos

         Lagosban a férjem az államnak dolgozott,  nekem még  pár hónapot gyakornokként el kellett töltenem a sebészeten (égési sérültekkel, urológián és ambulancián) és szülészeten (leginkább fülöp-szigeti kollégákkal teamben). A szülészet felkeltette az érdeklődésemet, bár ott szülésznők vezették az ambuláns szüléseket. Olyan sok szülés volt, hogy az asszonyok még aznap haza mehettek. Az orvosok csak a komplikált, műtétes szüléseknél vettek részt vagy terhességi mérgezéses, eszméletlen állapotban lévő vajúdók mellett.

 

lagosi asszonyok

             Ebben az időszakban lettem újra terhes. Mondták, hogy elszámoltam, mert nagyobb a terhesség a számítottnál, de én erősködtem, hogy nem. Aztán 5 hónaposan erősen vérezni kezdtem, ultrahang még nem volt, és hogy ne haljak meg, egyik karomban vérátömlesztés ment, (akkor még nem hallottunk a vér útján terjedő betegségekről!) a másikban vetélést megindító infúzió. Iker kisfiúkat vetéltem el, ezért volt nagyobb a terhesség. Lelkileg nagyon megviselt. Egy csodálatos, lelkiismeretes, német főorvosnő volt az orvosom, ott láttam először nőt szülészként dolgozni. Amikor aztán letöltöttem a gyakorlati időket, megkérdezett az akkori nigériai főnököm, hogy milyen szakmát választanék? Mondtam, hogy a szülészetet. Akkorát nevetett, hogy majd leesett a székről! „Maga bármi lehet, csak az nem, ilyen törékeny testtel!” Mert hogy ez ott is férfi szakmaként volt elkönyvelve.

Piac

             A következő fél évben, a rendszeresen szedett malária elleni gyógyszer ellenére, a kislányommal egyszerre, kétszer is maláriások lettünk. 3 napig szinte mérhetetlen láz, hidegrázás (alig tudtunk feküdni az ágyon), olyan gyengeség, hogy ülni is alig bírtunk, de tudtuk, hogy mi a  bajunk, kaptunk rá gyógyszert és a 4. napon már jól voltunk.

            A kislányomat egyszer kórházba kellett vinni, mert ivott az udvaron a gyerekekkel együtt az esővízből, hasmenése lett és akkor éppen kolerajárvány volt. A kórházban csak nekem engedett infúziót bekötni, de ahogy bement a folyadékpótlás, már vittem is haza, mert láttuk az igazi kolerásokat. Kislányom megtanulta az oviban yoruba nyelvet, a piacon ő segített nekem vásárolni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy melyik nap, ki megy érte. Egy este jön haza a férjem egyedül. Hol a gyerek? Nem nekem kellett elhozni? Futás az oviba, ami már bezárt. Az óvó néni magához, haza vitte, tőle hoztuk el.

Nigériai barátaink

       10 ágyas luxus magánkórházban kezdtem dolgozni, (ambuláns belgyógyászati ellátást végeztünk), amit csak a gazdagok tudtak megfizetni, a szakács kívánságra főzött és bármikor fogadhattak látogatót, aki ott is alhatott… Volt a főnök, egy kolléga és én. Egyszer a főnök elutazott külföldre egy kongresszusra és ránk bízta a házat. Észrevettük, hogy alig jön beteg. A recepciós  elküldött mindenkit, mert lusta volt dolgozni. Amikor rájöttünk a kollégával, elbocsátottuk és újat vettünk fel. Ezután ismét nagy lett a forgalmunk.

              Hozzászoktunk a víz-és villany kimaradáshoz, a szabályok nélküli közlekedési dugókhoz, ahol az erőszakosabbnak volt előnye, és ahhoz is, hogy esős évszakban a rossz csatornázás miatt akkora volt az úttesten a víz, hogy befolyt a kocsiba. De felejthetetlenek voltak az óceánparti és pálma erdei kirándulások!

közlekedés Lagosban

              Ahogy haza jöttünk, terhes lettem. A férjem úgy kalkulált, hogy lány, fiú-fiú után csakis lány következhet, de FIÚ lett. Kislányom látva az örömünket, a csaknem 6 évvel fiatalabb, növekvő, rosszalkodó öccsének bosszúsan többször említette, hogy „ha az ikrek megmaradnak, te most nem lennél”. Ilyenkor a kisfiam megkérdezte, hogy „anyu, tényleg?” „Hát, nem is tudom – válaszoltam- de jó, hogy vagy!” A gyerekeim azt mondják, ők négyen voltak testvérek.

                Kinti hitetlenkedő főnököm jóslata ellenére szülész lettem, nőként, és 33 évig dolgoztam. A meg nem kapott gyermekgyógyászat helyett többet kaptam: anyákat és újszülötteket is.

               Visszagondolva, nagyon bátor lehettem 40 éve, nem tudom, most vállalkoznék-e rá, de végül is mindig minden megoldódott időben és a rossz események is valami jónak lettek a kiindulópontjai. Ennyi emlék maradt meg a 3 éves afrikai „kiruccanásból”. Most még az akkori negatív eseményeken is mosolygok és örülök, hogy mindez megtörténhetett velem.

Kárméla

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!