Régiségeknek

Mikulás teljes ornátusban – Egy gyermekkori emlék

Szent Miklós2

Anyai nagyapám szakmáját illetően férfiszabó volt, ám kora előrehaladtával a nyilvános iparűzést felhagyta és a kalocsai érseki kastélyban portási – és egyben szabói – állást vállalt. Ő javítgatta, alakítgatta, szükség szerint méretre szabta a kastély portáján felállított szabó asztalon a papi reverendákat és miseruhákat.

Történt még talán 1949 – 50-ben, hogy – mint minden évben december 6-án – elkövetkezett a Mikulás napja, ami a magunkfajta gyerekeknek meglepetés várással járó ünnep volt. A „mit hoz a Mikulás” kérdés egész nap bennünk lappangott, és már nagyon vártuk a sötétedést. Azt tudtuk, hogy a Mikulás igen csak akkor járja végig a jó (és talán kevésbé jó) gyerekekkel megáldott családokat, amikor besötétedik, és az éj leple alatt az ablakba kirakott – és előzőleg szülői parancsra – kifényesített cipőkbe rakja ajándékait. Azt azonban, hogy mikor teszi ezt, mély titok fedte. Sem korábban, sem később – akkor még ez így járta – nem tudhatta és nem láthatta senki, hogy a Mikulás mikor teszi a cipőkbe az ajándékát.

Szent Miklós

A nagy szobánk egyik ablaka – a paraszt házak helyiség-beosztásának megfelelően – a sorba rendezett helyiségek előtti folyosóra (gangra) nyílt. Egyszer csak csengő hallatszott kintről, és a gang felőli ablak előtt megjelent Szent Miklós püspök „személyesen”, teljes püspöki ornátusban, pásztorbottal, püspöki süveggel a fején. A gyermeki döbbenet nem írható le szavakkal. Nem, hogy szösszenet nem hagyta el torkunkat, de a meglepetéstől még a lélegzet is elállt mindnyájunkban: Itt a Mikulás !!!

Évek múlva (talán tíz is elmúlt) fedte fel jó anyánk, hogy a múltbéli meglepő Mikulás – az akkor már bennünket felülről tekintő nagyapánk volt, aki „kikölcsönözte egy alkalomra” a nála javításra leadott miseruhák egyikét és az érseki süveget.

János

  

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

URALKODÓ ANYÁK – Négy generáció asszonyai a családomban

négy heneráció

Az iskoláztatás témája végigvonul a családunkon és  meghatározza az anyák és lányaik viszonyát.

Az anyák és lányok kapcsolatáról való elmélkedésemet több momentum indította el. Először a  Ridikül című televíziós műsorban nemrég felvetett hasonló téma késztetett elgondolkodásra, majd az ’Anyám és más futóbolondok a családból’ című filmélményem, a négy generációt átölelő családtörténetről. A hasonlóság okán született meg ez a kis írás családom asszonyairól.

az ’Anyám és más futóbolondok a családból’ című filmből

Jelenet az ’Anyám és más futóbolondok a családból’ című filmből

Nekem is megadatott, hogy négy generáció anya-lánya kapcsolatának részese legyek, melyben az érzelmi dominancia egyre szelídülő tendenciát mutat. Anyukám és nagymamám közt kibékíthetetlen ellentét feszült, aminek alapvető oka az volt, hogy kitűnő tanuló lányát (egyedüli gyermekét) nagyanyám nem volt hajlandó iskoláztatni. A négy polgári elvégzése után szakmát (varrást) taníttatott vele. Bár anyukám szerette a munkáját, ez a sérelem megakadályozta, hogy bensőséges viszony alakuljon ki köztük. De mint minden unoka, húgom és én meglágyítottuk az önzőnek beállított nagymama szívét. Boldog gyermekkorunk nagyszüleinknek is köszönhető. Sokat játszottunk árnyékos udvarukon, ettük a nagymama nem mindig kifogástalan főztjét, (egyedül a kacsasültje volt világbajnoki). Dinnyeszezonban nagymamám nem volt rest 2-3 súlyos gyümölcsöt hazacipelni, és a kútba leeresztve hűteni nekünk a sárgabélűeket. Nagyapám ezalatt a nyugágyból gyönyörködött bennünk, és olykor órákat mesélt orosz fogságáról.

Anyukámmal és húgommal

Anyukámmal és húgommal

Most, hogy írom-e sorokat, döbbenek rá: talán édesanyám féltékeny volt a nagyszüleinkkel töltött boldog időre, amit a varrás tőle elrabolt. Már felnőtt voltam, sőt önálló, amikor megtört a jég, és anyu magához vette nagymamámat, aki elesett a lakásában. A “bimbózó” kapcsolat csak addig tartott, amíg a mama le nem bontotta a neki vásárolt kötött harisnyát, mert elfogyott a fonala. Ugyanis egész életében kötött, horgolt valamit.

ani nagymamája

Nagymamámmal ás lányommal

Az iskoláztatási téma végigvonul a családunkon. Édesanyám nem tagadta meg tőlem a továbbtanulást, csupán lebeszélt róla. Érvei, miszerint tanárként nem kapok majd a városban állást, meggyőztek, sőt mint városi lányt elrémisztettek a falura kerüléstől. Sajnos befolyásolható voltam. De ezt nem éltem meg tragédiaként, és soha nem róttam fel neki. Húgom hamarabb kirepült a kötelékből, én még évekig együtt laktam anyukámmal, jóban, rosszban osztozva. Őszintén tudtunk egymással beszélgetni, a későbbiekben is én voltam a beszélgetős lánya. Volt humora, nagyokat tudott nevetni, tájékozott volt a világ dolgaiban. Ő “diagnosztizálta” először kezdődő Lyme-kóromat, 3 havi térdfájásomat megsokallva. Akkoriban olvasta Makra Ági könyvét a témában. Általános derűt váltott ki a családban, amikor bármilyen betegségre (például lányom rosszul lyukasztott dobhártyájára) varázsszerét, a propoliszt javasolta. Ellentmondásos érzésektől azonban a mi kapcsolatunk sem volt mentes. Nemtetszésének hangot (nagy hangot) adott időnként. Nagyon kritikus volt velem, hiszen dominanciáját mással szemben nem gyakorolhatta.

De eljött az én elszakadásom, önálló életem ideje is, ami azonban nem jelentette a köldökzsinór teljes elvágását. Kritikai szellemét idővel a férjem is megismerte, de ez – párom toleranciájának köszönhetően – nem okozott komolyabb konfliktust. Anya lettem, anyukám pedig az én lányommal együtt háromszoros nagymama. A nehezen megtalált családi boldogságot kettétörte férjem halálos balesete, ami nyolcéves kislányomat szinte felnőtté tette. Ő nem tudott, vagy nem akart sírni, én pedig nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Sorsom majdnem lenyomata volt édesanyáménak, azzal a különbséggel, hogy ő megszületésem előtt három héttel vesztette el férjét, az én édesapámat, egy betegség következtében. Húgom a második házasságából született.

Anyuka 2

Anyukámmal és húgommal

Amikor lányom 19 éves lett, ismét aktuálissá vált a családunkban kritikus továbbtanulási téma, csak kicsit másképpen történtek a dolgok. Sajnos én jobban kívántam, hogy diplomásként egzisztenciát teremtsen magának, mint ő maga. Továbbtanulás helyett párt választott, ráadásul külföldön, és én nem helyezkedtem szembe vele, mint anyukám tette, ha számára nem tetsző dolgot műveltem. Talán ennek köszönhetem, hogy lányom barátságát, bizalmát sikerült megtartanom, velem osztja meg örömeit, kétségeit, meghallgatja érveimet, ellenérveimet, de a döntés az ő dolga. Lányomnak fia van, az én szeretett unokám, s ezzel megszakadt az anya-lánya sorozat a családunkban. Nem is ártott egy kis frissítés.

A közelgő karácsony is alkalom az emlékek felidézésére, és a családommal való találkozásra, amit nagyon várok.

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide!

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Nagyapa, levelező tagozaton

Repültünk az unokával,  időt, távolságot nem ismerve.

unoka3

Egy olvasónk tette szóvá egy nagymamás témájú írásunk kapcsán, hogy a nagyapákról méltatlanul kevés szó esik. Igazat adtunk neki és felkértük egy nagyapa szerzőnket, írjon az unokáiról. Remek írás született János tollából.

Gyermekeink és unokáink a nagyszülői lakhelytől vagy jó kétszáz kilométerrel távolabbra laknak, élnek. Ebből következően a napi életükben, a pillanatnyi reflexióikban, meghökkentő és aranyos megnyilvánulásaikban sajnos nem lehet részünk. Ám amikor (havonta legalább egy alkalommal) találkozunk, minden korábbi gond, betegség és egyéb napi probléma egyszerűen – a szeretet természetéből adódóan – elfelejtődik. A „na most végre együtt vagyunk” érzés és hangulat egyszeriben mindent felülír és elsöpör.

Nemrég náluk voltunk, és mivel az egyik unokánk fiú, vettem a bátorságot, és nagy ígérettel leptem meg a 3 évest. Ez pedig az volt, hogy most csinálunk egy repülőgépet! Az azonnali igenre a végrehajtás volt az igazi kihívás. Vissza kellett ugyanis evickélnem tizenéves koromba – a modellező korszakba -, amikor repülőgép modelleket készítettem nagy buzgalommal. Adódott a feladat, újra repülőgép modellt kellett fabrikálnom a „megrendelő” szűkös időtoleranciájára is tekintettel. Rohanás a papírboltba, majd elkövetkezett a nagy, csodálkozó szemek meresztése, ami már előre vetítette az alkotás sikerét. Néhány pálcika, rajzlap, továbbá frissen tartó fólia és némi ragasztó együtteséből végül is kikerekedett egy igazi Boing 747-es hasonmása. Ablakok berajzolva, szárnyak, vezérsíkok a helyükön.

Még ilyet?! Lett is nagy öröm, amikor a szobában – mert, hogy ezek a nemes és híres repülőgépek már a szobában is tudnak repülni (a magunk gyártmánya pedig csak ott) – megindult az első repülőjárat Verőce és Budapest között. Nem tudtunk végére érni – csak az ebédre szólításkor megszakítani – a transzfer légi járatoknak, amelyek hol a kanapén, hol a parkettán landoltak. A hely, ahol földet (parkettát vagy kanapét) értek természetesen lehetett Budapest, Párizs, London, vagy bármely távoli város, hiszen csak rajtunk múlt, hogy mikor és hova repülünk. És mi repültünk sem távolságot, sem időt nem ismerve. A kisfiú unokánk – akkor és azonnal – minden bizonnyal a jövőbe, előre repült. Jómagam is felültem a repülőre, de valahogy visszafelé forgott velem az út is és az idő is. Hátrafelé, legalább 60 évet sikerült így megtennem, de nagyon szép utam volt.

három unoka

Nagypapa tanul

Egy alkalommal ottlétünkkor másik lányunk családjában unokáink társasága bővült egy-két „éppen akkor érkezett”, addig ismeretlen gyerekkel. A korkülönbség nyilvánvaló volt, hiszen egyikük-másikuk közt vagy öt-hat év is volt, ami az ő korukban igencsak jelentős. Nagyszülőként megfigyeltem az első – egymás közti – közeledést és kontaktus-teremtést. Csodálatos volt. Nem kellett talán két-három perc sem ahhoz, hogy a gyerekek felmérjék egymást, pontosan meg tudják határozni a közös játékban azt, hogy kinek-kinek milyen szerep jusson, ahol ő is sikert érhet el. Azt követően jött a játék, a terefere és a mélyebb ismerkedés szintén a játék keretein belül.

Megdöbbentem azon, hogy a gyerekek bölcsessége, útmutatása az emberi kontaktusok, a szeretet tekintetében milyen félelmetesen nagy igazságokat hordoz. Talán nekünk is így kellene viselkednünk, vagy már elfelejtettük azt, amit otthonról hoztunk? Tanulhatunk unokáinktól, csak figyeljük és szeressük őket. (Szeretnék újra ilyen gyermeki lélekkel rácsodálkozni mindenkire, mert valahol, valamikor elromlottam, de unokáim emlékeztetnek arra az időre, amikor még ártatlan, szerető és szeretetre vágyó ős-ösztönös emberke voltam.) Talán elfelejtettük, talán átnevelt bennünket a sok alkalmazkodás, és az önös érdekek által meghatározott kontaktus-teremtés és viselkedés? Nem tudom, csak érzem, hogy velünk valami nagy baj van.

János

 

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Hazaköltözött a felnőtt fiam

haza3

Három anya elbeszélése arról, hogy párkapcsolatuk felbomlása miatt fiuk visszaköltözött  a szülői otthonba.

Amikor gyerekeink kiröpülnek a családi fészekből, nehezen engedjük el őket, de belátjuk, hogy ez az élet rendje, s boldogok vagyunk, ha családot alapítanak. De nem tervezzük és nem készülünk rá, hogy életük rossz fordulatot is vehet, és hosszabb-rövidebb időre visszaköltöznek a szülői otthonba. Ha baj van, mellettük vagyunk és segítünk.  Legalábbis e három esetben így történt. Olvasóink nem túl vidám történeteit adom közre.

A szülői otthon szállodai komfort

Néha nem úgy mennek a dolgaink, ahogy azt mi elterveztük. Én éreztem, hogy a fiam házassága romokban hever. Keserű tény, amit érezni véltem évekkel ezelőtt. Vagy egy anya minden rosszat előre sejt?

Amikor az unokám megszületett én voltam a legboldogabb nagymama és szülő, hogy végre a fiam révbe ért. A fiam ebben az időben külföldön dolgozott, hogy a családja anyagi helyzetét biztosítsa. Lemondva arról, hogy lássa, piciny babája fejlődését, első lépéseit vagy érezze első kimondott szó súlyát…. APA. Nem tudom mennyit keresett, mert nem kérdeztem, de éreztem nem keveset. Azt is láttam, hogy a menyecske nagyon szereti a pénzt, no nem élére rakni, vagy építeni, csinosítani otthonát, hanem két kézzel szórni, más kisgyermekes anyák irigykedését kiváltva. A fiamnak néhány év után elege lett a külföldi munkavállalásból és úgy döntött, hazaköltözik a családjához, hogy kislányát minden nap lássa és gondozásában is segítsen. Eltelt néhány év. Emlékszem, egy októberi délután, a fiam felhívott telefonon és közölte a kemény tényeket, hogy felesége összepakolt és elköltözött a gyerekkel. Szerintem meg sem próbálta marasztalni, vagy kérlelni, hogy beszéljék meg az életüket, vagy próbálják újra. Ő is tudta, hogy a sok szótlanul eltöltött estének ez lesz a vége, a szabadjára engedett gyeplő  nem a hosszú házasság titka.

Így a fiam egyedül maradt a lakásában. Éreztem, anyai ösztönömmel, hogy a csend, valami rosszat jelent. Nem telefonált, ha én felhívtam kurtán és furcsán válaszolt. Így amikor időm engedte meglátogattam. Ilyenkor láttam tök üres a hűtő, rendetlen a lakás, összevissza ledobott ruhák, és sok az üres italos üveg. Tudtam, és láttam, hogy segítségre van szüksége. A munkája már nem inspirálta, nem tudta fizetni a kölcsön részletet, a gyerektartást, a lakás rezsit és saját magát fenntartani. Sok fiatal beleesett ebbe a devizaalapú hitel csapdába és a saját maga ásott gödrébe.

Segítettem! Nem kellett kétszer mondani, hogy fiam gyere, költözz haza! Van hely a családi házban bőven és akad egy tányér meleg étel is. Hamar új állás is adódott, mely nem minimálbér volt, de három műszakos munkarendben kellett dolgoznia. De ez az én életemet fenekestül felfordította. Nagyüzemi főzés, sütés, munkásruhák mosása, barátok gyakori társasága, hangos zenehallgatás éjjel, csak hogy a legnagyobbakat mondjam. Nem mondom örültem, hogy nem fogott padlót a fiam, de nagy terhet vettem a nyakamba. Nyugdíj előtt pár évvel, már nekem is nehéz volt teljesítenem saját mércémet és állandó lelkiismeret furdalásom volt, hogy ezt se, meg ezt se csináltam meg.

Azóta eltelt néhány év, én boldog nyugdíjas lettem, fiam éli szingli barátnős boldog életét, esze ágában sincs összeköltözni barátnőjével, pláne nem az egykori önálló fészkébe. A szülői otthon felér a szállodai komforttal, kényelmesen egyszerű, olcsó és nagyszerű számára. Az én számomra nem ilyen egyszerű, de ha nem bírom a terhet, leteszem. Elmegyek a nyugalom szigetére, a fiam lakásába. Perspektíva az van, de mindkettőnknek más és más!

Ágnes

anyafia káő-1

Hova máshová menne, ha nem haza?

Most 35 éves fiam nehezen viseli a kötöttséget, sok barátja van, mindenkinek segíteni akar, jóhiszemű, mondhatnám néha naiv. Hosszú ideig udvarolgatott. Mindig bemutatta a barátnőit, aztán egy idő után megkértem, hogy legközelebb csak akkor mutassa be az újat, ha már komoly a helyzet.

Be is tartotta. 28 éves volt, amikor egyszer csak megjelent egy nála idősebb hölggyel és közölték velünk, hogy összeköltöznek. A hölgynek két nagyobb lánya volt. Hangsúlyozom, hogy helyes gyerekek, semmi bajom nem volt velük, és a hölgy is szimpatikus volt. Én nem estem kétségbe, a korkülönbség sem zavart, csak a fiamat nem tudtam elképzelni 2 gyerek mellé, családapának. A férjem akkor még élt, szegény csak ült a foteljében és nem nagyon nyilatkozott, csak akkor amikor elmentek. Hát mit mondjak, nem örült. Igyekeztem elfogadni a helyzetet, mert szerintem egy Anyának mindig az a fontos, hogy a gyerekei boldoguljanak. Szerettem a két kislányt is, én voltam a tiszteletbeli 3. nagymama.

Majd a férjem beteg lett, a halála után pár hónapra megjelent a fiam, hogy hazaköltözik. Nem szólhatott bele élettársa gyerekeinek nevelésébe. Nem volt mit tenni, hova máshová menne, ha nem haza. Anya főzött mosott, vasalt, hiszen nyugdíjas volt. Azután kibékültek és visszaköltözött a barátnőjéhez. Eltelt pár hónap és ismét bejelentette, hogy vége a kapcsolatuknak és hazajön. Mit tehettem volna, alkalmazkodtam újra.

Ma már megtalálta a párját, és egy egyéves kislány boldog apukája, én pedig egy igazi nagymama lettem.

Júlia

haza2

Az (újra) együttélésünk alakulgat

Felnőtt gyermekeink sorsa, életük irányítása az ő kezükben van, az ő felelősségük. Nekik kell felépíteni a boldogságukat, a házasság vagy együttélés során megküzdeni az alkalmazkodás, a közös gondolkodás kisebb-nagyobb döccenőivel. Van, akiknek sikerül, és sajnos olyan helyzet is adódik, hogy nem.

Mit tehet a szülő, ha látja: gyermekének házassága nem jól működik, a választott társ talán mégsem az igazi… ? A szűkszavú válaszok, a rövid látogatások, az elhallgatott problémák, a figyelmeztető jelek sokasága végül felszínre robbantja a tényt. A házasság tönkrement. Fiam hazaköltözött. Kopogó tőmondatokban tudatta velem a szakítás tényét, fő okait. Bénultan hallgattam és zavarban is voltam. Szabad-e bármit is tanácsolnom neki? Hogyan csillapíthatnám haragját, jogos megbántottságát? Egy kapcsolat megromlásáért mindkét fél hibás valamennyire, hogyan tudnám elérni, hogy a saját felelősségével is szembenézzen?

Első lépésként a gyakorlati teendőkben segítettem neki (ő kérte). Megvan a régi szobája, átrendezünk néhány dolgot, berendezkedhet – legjobb belátása szerint. A konkrét fizikai munka, ki- és átpakolás idegcsillapítóként is hatott. Később, amikor már nyugodtabban tudott beszélni okokról és következményekről, arra kértem: újra gondolja végig házasságuk kilenc évét. Összpontosítson a fontos dolgokra (szeretet, megbízhatóság, őszinteség, következetesség, kitartás, tisztelet) és értékelje újra, indulatok nélkül a kapcsolatukat, hátha helyre lehet még hozni. A mindennapos ütközésektől eltávolodva tisztábban lehet látni a dolgokat. Hetek múltán sem változott a véleménye. S bár kedveltem a menyemet és családját, el kellett fogadnom a fiam végleges döntését: nem így akar élni. A válóper beadásához szükséges iratokat összekészítette, az indokok megfogalmazásához, sorrendbe állításához kérte a segítségemet, megbeszéltük. (A bíróságot persze a váláshoz vezető okok nemigen érdekelték…) Amikor a konkrét tennivalókon túl volt, mintha kissé megnyugodott volna. A bánat, lehangoltság persze nem múlt el.

Az (újra) együttélésünk alakul-alakulgat. Nekem meg kell szokni, hogy ne a régi beidegződések alapján kezeljem, hanem önálló, felnőtt férfiként. Ne gondolkodjak az ő fejével – szokta mondani – hanem várjam meg, amíg ő kér bármit is. Lassan kezd kialakulni a közös napirendünk, mindkettőnknek pontos feladatai vannak a ház körüli és háztartási munkákban. Időnként csöndesen figyelmeztetem a mulasztásaira, a hibáira – és már nevetni is tudunk rajtuk. Továbbra is nagyon nehéz viszont a feszültséget, idegességet, a hirtelen feltörő haragos kitöréseit kezelni. De megértem őt: az álmokat, a közös terveket nehéz eltemetni, a szertefoszlott boldogság helyett a társtalansággal szembenézni. Most a válás utáni gyász korszakát éli át. És ezt a bánatot nem spórolhatom meg neki. Mellette állok, bízom benne, meghallgatom – akár órákon át – ha szeretné kibeszélni magából a történteket..

Hogy mit hoz a jövő? Tőle is függ, meg a szerencséjén is múlik, hogy találkozik-e a valóban igazi társsal. Reménykedünk.

Erika

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

PÓTNAGYI, PÓTCSALÁD – egy anyuka elmondja náluk hogyan működik

nonnni-con-nipoti

Vendégposzt

A blog olvasói már értesülhettek kezdeményezésünkről, mellyel alig két hónapja a Pótnagyi-pótunoka facebook csoportot létrehoztuk. A csoport szépen gyarapszik, gyülekeznek  a pótnagyit kereső és a pótnagyinak ajánlkozók száma. Közben jókat beszélgetünk gyerekes témákról is. Az alábbiakban a Pótnagyi kereső egy posztját adjuk közre, melyet a csoport egy olvasója küldött be, akinél évek óta jól működik a pótnagyi intézmény. Reméljük, hogy a példa sokak kedvét fogja meghozni.

Hogyan kezdődött a kapcsolat?

A mi családunkban a pótnagyi megjelenése nem tudatos döntés eredménye volt, mégis mindkét fél számára nagyon előnyös kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Budapesten peremkerületben lakunk. Két gyerekünk kis korkülönbséggel született, és a 2. pici születése után a mindennapi ellátásunkban is elkelt a segítség. A férjem mindenben partner volt, etetett, fürdetett, pelenkázott velem, stb. Viszont azokon a napokon, amikor a munkája vagy edzés miatt későn jött haza, éreztem a segítség hiányát.
A játszótéren találkoztunk egy idősebb házaspárral. Feltűnt, hogy nincs velük unoka, mégis be-beülnek a játszótéri padra és élvezik a gyerekzsivajt. Sokszor beszélgettünk, mondták, hogy egyetlen unokájuk külföldön él a szüleivel. Nagyon hiányolják, ezért keresik a gyerekek társaságát. Ha fel kellett szaladnom az egyik gyerekkel a lakásba valamiért, ők szívesen vigyáztak a másikra.

Egy idő után mindig segítettek fürdetni, ha a férjem későn jött haza. Elhozták a gyerekeket az oviból.  Később már áthívtuk őket vigyázni a gyerekekre, hogy néha el tudjunk menni egy moziba vagy vacsorázni barátokkal. A gyerekek is élvezték a pót-nagyszülők figyelmét, akik kicsit megengedőbbek nálunk.

Amikor visszamentem dolgozni a GYES után, eleinte részmunkaidős állást kerestem, kisebb sikerrel – sajnos nem nagyon létezik ez a foglalkoztatás-típus Magyarországon. Pót Nagyink és Pót Papink ajánlották fel, hogy elhozzák a gyerekeinket az oviból és vigyáznak rájuk, amíg mi megjövünk a munkából a férjemmel. Kihagyhatatlan ajánlat – elfogadtuk és lassan 3 éve működik mindenki nagy örömére.

Nonni-e-nipoti 2

Hol ebben az üzlet a feleknek?
Természetesen meg lehet állapodni pénzben is, ez nálunk is benne van a csomagban. De nekünk úgy jött be, hogy mivel ez egy állandó együttműködés, nem óradíjazunk, hanem havi azonos összeget utalunk. Mivel pót-Nagyi és pót-Papi ezt nagyrészt szeretetből csinálják, a pénz összességében kevesebb, mint amit egy óradíjas babysitternek fizetnénk. Ők viszont minden hónapban fixen számíthatnak a nyugdíj-kiegészítésre.

Lehet részben vagy egészben csere-segítségben is megállapodni: pl. Nagyi néha vigyáz a gyerekeidre, te elviszed hétvégente autóval bevásárolni. Mivel meguntam az irodai rendelős kajákat, inkább Nagyinknál “fizetek elő” – ő úgyis nagy szeretettel főz maguknak, én meg finomat, egészségeset eszem (elhozom a munkába). Papi pedig kisebb szereléseket megcsinál nálunk is a lakásban, sőt, már másoknak is ajánljuk az utcában.

Miért jó a gyereknek?
Egy (pót)nagyszülő már nevelt fel gyereket, tudja milyen és képes szeretettel, türelemmel csinálni. Tapasztalatunk szerint állandóbb és megbízhatóbb segítség, mint bárki, aki óradíjas alapon segít. A gyerekekkel (és velünk is) valódi kötődés alakul ki, annál jobb a gyereknek, minél többen szeretik. A Nagyinak és Papinak a kiszámítható gyerekprogramok miatt új értelmet nyer a napja, lesz miért (kiért) felkelni, sétálni, jó levegőn játszani. Anya is nagyobb eséllyel vállalhat teljes munkaidős állást akár.

Milyen szabályok mellett működik?
Erre biztos minden háztartásban más ötletek fognak beválni. A lényeg, hogy őszintén beszéljünk mindenről, ami esetleg zavar. Nálunk ezek a játékszabályok:
– Előre egyeztetjük, hogy mit szabad a gyereknek és mit nem, mikor kell lefeküdni aludni, milyen műsort szabad csak nézni a tv-ben, mennyi édességet ehet és mikor, stb.
– Ha pót-Nagyi vagy pót-Papi vigyáz a gyerekekre, ő a főnök. A pót-nagyszülőknek is szót kell fogadniuk a gyerekeknek, ugyanúgy, mint nekünk.
– Azt mondanom sem kell, hogy minden megbeszélt időpontban a tündér pót-Nagyszüleink rendületlenül beállnak. (Hálás is vagyok érte!) És mindig van náluk mobiltelefon, hogy elérjük őket, ha bármi gond lenne.

Miért pót-Nagyi?
Mert családtag. Mert meghallgatjuk, ha problémája van, segítünk ügyeket intézni a hivatalban, ha kell. Velük is karácsonyozunk, szülinapozunk, anyák napozunk, stb. Ha sürgősen kórházba kéne menni, tudja, hogy bármikor felhívhat. Munkaidőben, hétvégén és éjjel is. Nekünk ez vált be. Alakítsátok ki ti is a saját rendszereteket! Ha jó a szándék és a megvalósítás, mindenki rengeteget nyer vele!

Orsolya

Ha unokákra vágysz, vagy  ha pót-nagyszülőket szeretnél a gyerekeidnek,  Pótnagyi-Pótunoka csoportunkban vágyad teljesülhet. Facebook csoportunk eléréséhez kattints ide!

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Anyósom a példaképem

mama
92 éves anyósom 30 éve él egyedül. Amikor apósom meghalt, anyósomnak a fián, rajtunk kívül senkije nem maradt. A szüleit, a testvéreit, a huszon-sok unokatestvérét rég elvesztette, barátnői nem voltak. Pár napig nálunk volt, azután hazakívánkozott.

Soha nem telepedett ránk, és soha nem maradt egyedül: mindenkinél jobban, természetesebben tud kapcsolatokat létesíteni. A 9 lakásos házban, ahol 31 éve él, minden szomszéd régi jó ismerőse. Még azok a fiatalok is mosolyogva üdvözlik, akik nemrég költöztek a házba, és egyébként senkinek nem köszönnek. A társasház közgyűlése természetesen anyósom lakásában van. A házbeli pici gyerekek tudják, hogy anyósom ajtaja soha nincs bezárva, és a csoki a nagyszobában a legalsó fiókban van; a szülők bizalommal beengedik anyósomhoz a gyerekeket.

Ha akad egy-egy nap, amikor anyósomnak nincs semmi sürgős ügyintézni valója a városban, akkor edzésképpen föl-le jár a lépcsőházban. Ezért van az, hogy ha fél napig nem mutatkozik, akkor valamelyik szomszéd már biztosan benyit hozzá: – mi van, Évike, hogy vagy? És ő mindig jól van, mindig derűs. Nem panaszkodik, és nem sajnáltatja magát, pedig a súlyos betegségek őt sem kerülték el. A kezeletlen, súlyos csontritkulás meg a mi figyelmetlenségünk következtében közel 30 éve él összecsúszott, törött bordákkal: egy Szedd magad! alma-akció végén egyikünk sem vette észre, hogy anyósom emeli föl a legnagyobb, legsúlyosabb kosarat, hogy beemelje az autóba – bizony kórház lett a vége.

Anyósom minden percében szabad és független akar lenni. Emiatt sem a melltartót (ami nem lenne baj), sem a lúdtalpbetétet „nem bírta megszokni”, a lábát alig emelve jár sebesen, a piros lámpa nem érdekli, még a járda kis egyenetlenségébe is belebotlik. A rengeteg elesés és törés közül a combnyaktörés emelkedik ki, utána  kórházba is került.

Nemcsak a ház, de az egész kispesti nyugdíjas társadalom ismeri és szereti anyósomat. Az összes helyi nyugdíjas klubnak tagja, a délutánjait megosztja a nyugdíjas klubok meg a Vöröskereszt között, ahol szintén igen aktív. Pár éve megszervezte a cukorbetegek önsegítő körét, holott – szerencsére – nem cukorbeteg. Délelőttönként folyamatosan látogatja – a kórházban vagy az otthonukban – azokat a klubtársakat, akik leestek a lábukról. Kispesten köztudott, hogy anyósomhoz kell fordulni idősotthoni elhelyezés, kérvény-írás, szociális segély intézése és hasonlók ügyében, ő mindent elintéz. A legutóbbi időkig házhoz hordta a nincsteleneknek a Vöröskereszt karácsonyi csomagjait.

A régesrégi, még apósom idejéből való kártyapartnerek közül megmaradt 2-3 nénivel rendszeres az összejövetel egymás lakásán. Ha négynél kevesebben jönnek össze, akkor bridzs helyett römiparti járja. A 37 évvel ezelőtti fodrász kollégák közül néhány fiatalabb még most is gyakran ránéz, köztük az a kedves cigányasszony, aki anyósomnak köszöni, hogy megmaradhatott fodrásznak: amikor kezdő volt, húzódoztak tőle a vendégek, nem akartak egy roma keze alatt frizurát csináltatni. Anyósom azt mondta: csak egyszer próbálják ki, meglátják, milyen ügyes.

Én 44 éve ismerem anyósomat, soha kritikát nem kaptam tőle, mindig csak segített, bátorított. Amikor a 70-es években nem lehetett valamit kapni a kisfiúknak, unokáinak, gyakorta nyakába vette a várost, és felkutatta a hiánycikkeket. Most pedig megfigyelte, hogy a dédunokák gyengéje a csokis csiga, amit kizárólag Kispesten lehet kapni…

Lujza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide!

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Örzse néni volt az én pótnagyim

Kasza Pál ötvenes évek

A pótnagyi „intézménye” nem új dolog, már az én falumban is jól működött az ötvenes években, sőt az én gyerekeimnek is voltak fogadott nagyszülei.

Gyermekkoromban csendes vágyakozással néztem más gyermekek örömét, akik csak átmentek a kerten, vagy elszaladtak a szomszéd utcába és máris ott voltak a nagyszüleiknél. Apai nagyszüleim 25 km-re éltek, anyai nagymamámék pedig „külföldön”, Kolozsváron. Csak távolról szerethettük egymást. Ha egyszer-egyszer meglátogattuk őket, vagy ők jöttek el hozzánk, kész kaland volt az utazás: az útlevelek, vízumok beszerzése, és nagyon sokba is került.

A szomszéd Örzse néni volt számomra a pótnagymama: vigyázott ránk, ha édesanyámnak el kellett mennie otthonról, vagy a határban, a földeken dolgozott. Örzse néni jóságos, mindig tevékeny, kedves asszony volt, a tekintete, szép szürke szeme mindig szomorú. 12 gyermeket hozott a világra és csak 3 nőtt fel közülük: védőoltások hiányában sorra meghaltak a gyermekei, volt olyan is, hogy egyszerre három kis, fehér koporsót kísértek ki a temetőbe… Két unokája közül az egyik a városban tanult, kollégiumban lakott, a másik a szüleivel tanyán élt – így neki is jólesett a kisgyermekek mindennapos közelsége. Tanítgatott sok mindenre, mesélt, figyelt ránk: jó volt vele lenni.

Felnőttem, férjhez mentem. Férjem szülei korán meghaltak, így a gyermekeinknek csak anyai nagyszülei lehettek. De csak a vér szerinti szülők hiányoztak férjem életéből.  Egy kedves, távoli rokon házaspár, miután saját fiuk tragikusan fiatalon meghalt, a férjemet – kimondatlanul, de szívből, igazán – saját fiuknak tekintették és teljesen természetes módon csatlakoztak kis családunkhoz. Igazi örömmel, boldogan fogadták gyermekeink születését, gyakran meglátogattak minket és mi is, szinte minden vasárnap délután hozzájuk mentünk vendégségbe. Jöttünkre finom kakaó és vajas kalács került az asztalra, vidám beszélgetések, jókedvű együttlétek tompították nagy bánatukat. Nyaranta, szép kis hétvégi telkükön együtt főztünk és befőztünk, együtt könnyebb volt elvégezni a nehezebb munkákat is. Gyermekeink önfeledt játékát, futkosását, a locsoló slaggal vívott „csatákat” nagy nevetéssel figyelték, mintha saját unokáikat látták volna. Boldogok voltunk mindannyian.

Gyermekeink időközben felnőttek, saját gyermekeiket nevelik. Nagyszüleik emléke mellett mindig hálával és örömmel gondolnak vissza a mindennapi közelségben élő, bármikor elérhető, kedves pót-nagyira és pót-papára.

Ha érdekel blogunk kezdeményezése, mellyel pótnagyik és pótunokák egymásra találását szeretnénk segíteni, kattints ide: PÓTNAGYI-PÓTUNOKA KERESŐ

A fénykép forrása: Fortepan/Kasza Pál

Fodor Anna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide!

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Pótnagyit, pótunokát keresek!

pótnagyi2

Mostanában több helyen is találkoztam hirdetésekkel, melyekben szülők gyereküknek pótnagymamát keresnek, illetve nagymamák szeretnének pótunokát találni. Blogunk egy facebook oldal létrehozásával szeretné segíteni az egymásra találást, és bátorítani ennek a remek kapcsolati formának az elterjedését.

Miért is akar valaki pótnagymamát találni? Sokféle, de valahol mégis hasonló okokból. Egy fórumon így fogalmazódtak meg a kérések:

– Nagymamát szeretnénk a családunkba a mindennapokba, aki mesét olvas a gyereknek, babusgatja, betegség eseten vigyáz a kisfiúra, szeretet ad neki. Amit mi cserébe tudnank adni: szeretet, odafigyelés, segítség, család.

– Nagyszülőket keresnénk akik szeretnek és akiket lehet szeretni. – Szeretnénk, ha lenne valaki, akihez mehetnénk, vagy jönne hozzánk látogatóba. Jó lenne szeretetet kapni és adni.

– Szeretnénk, ha rajtunk, szülőkön kívül még valaki szeretné, kényeztetné gyerekeinket. Mi sem ingyen bébiszittert keresünk, hanem családtagot, akivel jó találkozni, akivel kölcsönösen gazdagíthatjuk egymás életét.

És, hogy miért keres valaki pótunokát? Sok idős ember van, aki tele van energiával, életkedvvel, mégis hiányzik a család, valaki, akiről gondoskodhatna, elhalmozhatná szeretetével és akitől kedvességet, törődést, figyelmet lehet kapni. Sok esetben az idős ember családja távol él, esetleg nincs unoka, vagy már felnőtt. Ki lehetne jobb tárgya ennek a szeretetnek, törődésnek, mint egy gyerek? Úgy gondolom, hogy egy nagymama, azaz nagyszülők,- hisz nagypapákról is lehet szó-, elsősorban érzelmi kötődést keresnek. Valakit, valakiket, akik várják őket, örülnek jöttüknek, gyerekeknek, akikkel játszani lehet, akiknek mesélni lehet, elvinni sétálni, bábszínházba, és akik majd hiányolják, ha netán nem tudnak menni hozzájuk. Akinek ajándékot lehet adni karácsonykor és születésnapra, akit valami saját készítésű finomsággal lehet meglepni. És ebbe a tevékenységbe beleférhet egy beteg gyerekre való felvigyázás, és esti gyerekfelügyelet is.

Gondolom, hogy ennek a viszonylag újfajta kapcsolatformának kialakulóban vannak a szabályai, gyakorlati megvalósulásának módozatai. Látva az igények létezését és tapasztalva azt is, hogy sokkal több a pótnagyit keresők száma, mint a pótnagyinak ajánlkozó,  elhatároztuk, hogy   felkaroljuk a felek egymásra találását. Mivel blogunk gyűjtő- és találkozó helye az energikus, tettre kész és fiatalos időseknek, nagy a valószínűsége, hogy sok potenciális nagyszülő kerülhet ki blogunk mintegy 1800 kedvelője közül. Ugyanakkor blogunkat sok fiatal is látogatja, így ez igazán jó terepnek kínálkozik a találkozásra.

Úgy gondoltuk, hogy nyitunk ehhez egy új facebook oldalt és reméljük, hogy sok megosztással hamarosan idetalálnak az egymást keresők. Az persze bizonyos, hogy egy pótnagyi nem fog sok kilométert utazni, hogy pótunokára leljen, ezért fontos, hogy az érdekeltek földrajzilag közel legyenek egymáshoz. Ezért is szükséges, hogy az ország minden szögletébe eljusson az ügy híre. Elképzelésünk szerint a facebook oldalon nemcsak a keres-kínál hirdetéseknek adunk helyet, de lesz mód a tapasztalatok kicserélésére is. Hogy legyen elképzelésetek, milyen lehet egy pótnagyi/pótunoka kapcsolat, olvassátok el Brigitta írását e témában.

Hogy legyen elképzelésetek, milyen lehet egy pótnagyi/pótunoka kapcsolat, olvassátok el Brigitta írását e témában. Kattintás ide:

Kérjük, hogy minél többen osszátok meg a facebookon ezt a posztunkat, hogy eljusson a gyereküknek nagyszülőt kereső szülőkhöz is.

A PÓTNAGYI-PÓTUNOKA FACEBOOK OLDALRA VALÓ ELJUTÁSHOZ Kattints ide!

Cecilia és bloggertársai

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A lavórtól a tengerig – családom strandtörténelme

strand Anyu

Anyukám (középen), Nagymamám (jobbra), és egy barátnő  kiskutyákkal a strandon – 1940-es évek

Időutazás képekben: nagyszüleim piknikezős strandolásától, az én lavór lubickolásomon át,  unokám mélytengeri úszásáig. 

A minap érkeztem haza lányommal és unokámmal egy görög szigetről, Zakynthosról. Élménygazdag egy hét áll mögöttünk. Unokámmal, Markusszal a fotókban gyönyörködtünk. A galériámat “lapozva” meglátott egy régi fotót egy lavórban ülő babáról. Meglepve hallgatta, hogy azon az 1948-ban készült fotón én vagyok, egyévesként boldogan lubickolva nagyszüleim udvarán.

STRAND aNI, ANIKÓ

1948: én lavórban, 1983 : a lányom gumicsónakban

Elmeséltem neki azt is, hogy néhány évvel később, amikor egy hugicával gazdagodtam, leleményes nagyanyám élményfürdőt varázsolt udvarukra egy bádogkád képében, hogy két kedvence egyszerre csobbanhasson.

strand nagyszülők 3

Anyukám és szülei, 1930-as évek

Aztán elővettem néhány megsárgult papírképet is, még messzebbre utazva vissza az időben. Az 1930-as években készült fotón anyukám 10 éves, és szüleivel, meg azok barátaival a Tiszaparton piknikezik. A víz nem látszik, a környezet kopár, csak elmondásból tudom a helyszínt.

Apukám, testvére és egy barátja, 1940-es évek

Apukám, testvére és egy barátja, 1940-es évek

Az 1940-es évekből származó következő fotón csak a sharmos fiúk “szexi” fürdőnadrágja utal arra, hogy strandon vannak, meg esetleg a hátuk mögötti csúszda. A képen a középső  Apukám, jobbra tőle a testvére látható. A fiúk szerettek Tiszában úszni, a parton pedig nagy turul csatákat játszottak. Ehhez egy nyeles, kerek faütőt és teniszlabdához hasonló alkalmatosságot használtak.

strand anyák és lányaik

Anyák és lányaik, azaz mi és barátaink, 1960-as évek

Akárhol és akármikor adják át magukat az emberek a strandolás örömének, a jó szórakozás legfontosabb feltétele mindenkor a vidám baráti társaság volt. Tárgyi feltétel pedig a finom ennivaló! Áldozatkész anyáink képesek voltak a nagy melegben, pont délre időzíteni a minimum kétfogásos ebédet, salátát, a jobbak még süteményt is sütöttek. Mindezt természetesen otthon készítették el, és ők vitték ki ebédhordóban, gyalog a hídon át, a déli melegben az apák és gyerekek után, akik addig önfeledten pancsoltak. Kedves Nagyik! Tegyük kezünket a szívünkre! Ki az, aki manapság levest lötyögtetne szerettei után a strandra?!

Városunkban az uszoda és a partfürdő mellett a legkülönösebb feelingje a Sárga nevezetű üdülőtelepnek volt  –  a Sárga elnevezést a Tisza sárga homokjának köszönhette. A vegyes stílusú, sűrűn egymás mellé épített kis viskók, vagy nagyobb vállalati üdülők többnyire el voltak látva bádoghordóból barkácsolt tusolóval. A ping-pong asztal szinte mindegyiknek tartozéka volt. Abban az időben minden áradáskor betört a víz a házakba. A hetvenes évektől a módosabbak 4-5 m magas betonlábakra építtették nyaralóikat.

Sárga üdülőtelep

Sárga üdülőtelep

Ott is megvolt a társaságunk, hiszen unokahúgoméknak volt egy kis vityillójuk, a hozzátartozó evezős csónakkal. Gyakran eveztünk át a túlpartra, nagyokat beszélgetve, nevetgélve. Egy ilyen alkalommal Sanyi bácsit, a szellemes, világias gondolkodású pap nagybácsit is átszállítottuk, aki illedelmes klott nadrágjában kiszállt egy sekélyebb részen, hogy a hűs habokat élvezze. Mi meg azt élveztük (visszafojtva pukkadozó nevetésünket), ahogy ez a bő alkalmatosság kacéran lebegett a vízen.

A Sárga tanúja volt a nyiladozó érzelmeknek is. Unokahúgom megtetszett egy Egon nevű német fiúnak. Mily szerencse, hogy Marika édesapja német nyelvtanár volt… Huszonévesen két barátnőmmel meg egy-két fiúval kajakozni jártunk egy úszóház mólójáról egész a Maros torkolatig, sőt tovább. Olyan tiszta volt még akkor a Maros vize, hogy inni lehetett belőle.

10 évvel később férjemmel vettünk egy kis víkendházat, majd az Adrián egy csónakmotort, és ezt követően itthon csónakot hozzá. Tehát a gombhoz kabátot. Az első víkendház szemlére a szomszéd János bácsi szállított bennünket, mert éppen árvíz volt. De páromat semmi nem tántorította el. Én csendes belenyugvással, négyéves lányom kalandra éhesen figyelte az árvízi hajós manővereit.

A későbbiekben, már amikor  kezdett fenyegetni az ár, mindent az emeleti szobába mentettünk. Jó kis herce-hurca volt, de szerettük ezt a várostól távoli életet, és szárazabb nyarakon mindig kiköltöztünk. Élveztük a madárfüttyös ébresztést, tanár férjem pedig a pecázás nyugalmát is a diákoktól zsibongó iskolai tanév után. Házikónkat, melyet férjem barkácsmunkája tett egyre lakájosabbá, hatalmas fák árnyékolták, kellemes helyszínt biztosítva a kerti partiknak.

Lányommal és barátaink gyerekeivel, 1980-as évek

Lányommal és barátaink gyerekeivel, 1980-as évek

Aztán a világ egyre jobban kitágult, időnként tengerparti nyaralást is megengedhettünk magunknak, amelynek fényét a szintén kisgyerekes baráti házaspárokkal való közös utazás emelte.

Kék Barlang, Zakynthos szigete

Kék Barlang, Zakynthos szigete

 

Markusz

Unokám a tengerben

Manapság a családommal élvezem a nyaralás örömét, néha a Balatonon, máskor tengerparton, de szívesen gondolok vissza fiatalságomra, a tiszai úszásokra, uszodai játékokra, a nagy ping-pongcsatákra, kajakozásra, majd a sárgai nyarakon a bográcsos főzésekre, és a nagy nevetésekre kedves barátaink társaságában.

Néha visszasírjuk a  családias, árnyas SZUÉ-t  (strandunk, uszodánk régi neve) is, de modernizálása  nélkül most honnan csúszna le 12 éves, mozgékony fiúunokám négy emelet magasságból, és hol aquafitneszelne nagyanyja visszanyerve fizikai erejét?!

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Barátságok óvodától idős korig

barát

A barátság kedélyessége, meghittsége, izgalma a neten is átjön, felvidít és boldoggá tesz.

Ötéves kis unokámtól kérdezem a minap, hogy milyen volt a szülinap, amire meg volt hívva.  – Nem olyan jó, mert kevés barátom volt ott – válaszolja. Kit tartasz barátodnak, Pannikám? – kérdezek vissza. – Hát akivel szeretek játszani, és akit meghívok a szülinapomra. Elgondolkodtam ezeken a mondatokon és megállapítottam, hogy hatvanon túl is valahogy így működnek a barátságok, az ember akkor jön össze egy barátnőjével, ha jól érzi magát vele.

Azt szokták mondani, hogy a rokonokat nem, de a barátokat maga választja az ember. Első kis barátnőm Jucóka volt, akivel egyfelé laktunk és minden nap együtt mentünk haza az oviból. A barátkozás tehát a közösen  hazajáráson alapult, de az is igaz, hogy többen laktunk egyfelé, mégis csak vele lett belőle barátság. És sorolhatnám még a hasonló példákat az iskolából, munkahelyről, szomszédságból, ahol a sok, véletlenül mellém került emberből kiválasztottam azt (kiválasztottuk egymást), akiből barátnő lett.

Sok barátság a mai napig megmaradt. Persze nem véletlenül, ahogy mondják, ápolni kell a barátságot is, mint a növényeket. Valami szálra felfűzni, valamihez kötni, valami apropót találni a személyes, vagy akár távolsági kapcsolattartásra. Van, akivel évente csak egy-kétszer találkozunk, mégis barátnőnek merem nevezni, másokkal gyakrabban, egy-egy esemény kapcsán, az igazán közeli barátnők a „holnap mit csinálsz?” gyakoriságával vannak jelen életemben. A legtartósabb barátságok azok lesznek, amelyek kibírják az élet viharait, sőt a viharban erősödnek csak meg igazán.

Vannak barátnők, akik szép lassan eltűntek, de szinte észre sem vettem, nem hiányoznak. De van kettő, akik fájó űrt hagytak maguk után. Az egyiket megbántottam, a másik csak úgy elmaradt, „nem mentem utána az élet egyre sűrűbb erdejében”- a költő szavaival élve. Néha álmodom velük. Talán meg tudnám találni őket, csak bátorságot kellene gyűjtenem.

Néha van úgy barátnők között is, hogy valamiben nem értünk egyet, megbántjuk egymást, rossz szájíz marad valami után. Ilyenkor ha lehet, legjobb tisztába tenni a dolgokat, vagy fátylat borítani a nézeteltérésre és elfelejteni. Ha nem tesszük,  a kis seb is elmérgesedik, a barátság megromlik, és nem lehet többé helyrehozni. Nálam legalábbis így működnek a dolgok.

Az iwiw, facebook, a társasági fórumok fantasztikus perspektívát nyitottak a régi barátnők felkutatására. Nagy elánnal vetettem bele magamat a keresésbe. Katicával az általánosban voltunk sok évig jó barátnők, aztán évtizedekig nem is hallottunk egymásról. Megtaláltam az iwiwen, nagyon vágytam látni őt és találkoztunk. Beszélgettünk egy jót, de nem tudtuk áthidalni a több évtizedes kihagyást, nem sikerült feléleszteni a barátságot, pedig mindketten akartuk.

Az a jó, ha az ember idős korára is meg tudja őrizni a nyitottságát az új kapcsolatok létesítésére. Nekem a blog hozott ilyen új barátságokat, virtuálisakat, mert a legtöbbel még személyesen nem is találkoztunk. Csodás ez a netvilág, ahol olyan könnyű hasonló gondolkodású, érdeklődésű, és nem feltétlenül egykorú ismerősöket szerezni, s e kapcsolatokból akár barátság is lehet. A barátság kedélyessége, meghittsége, izgalma a neten is átjön, felvidít és boldoggá tesz.

Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!