Régiségeknek

Te milyen nagymama vagy?

nagymama

Nagymama blogger-társaimnak tettem fel az alábbi kérdéseket a nagymamaságról.   Érzelmektől hömpölygő, lírai vallomások születtek. 

Kérdések:
Milyen nagymama vagy: megengedő, vagy szigorú? Ilyen voltál-e szülőnek is?
Miben más a nagymamaság, mint az anyaság volt?
Mit gondolsz, miért szeret veled lenni az unokád?
Milyen játékokban tudsz legjobban belefeledkezni az unokával?

Nincs más dolgod, csak szeretni őket!

Lea unokái

Szülőnek túl-liberális és megengedő voltam. Voltunk. Most már látom a kockázatait. De megpróbáltam nagymamám útravalója szerint gyerekeket nevelni, ami egy mondat volt: Nincs más dolgod, csak szeretni őket, a többi jön magától. Hát igen, mi annyira betartottuk ezt, hogy még a szemét kidobására – mint segítség- is csak hébe-hóba kértük meg kis szeretteinket. Persze azért egészen normális felnőttekké cseperedtek. Nekem aztán nagymamakoromban lett egy saját mondatom, ha valamelyik gyerekem valamelyik gyereke miatt szorongott: Bízz a gyerekedben.

Hogy milyen nana vagyok azt nem tudom, inkább a négy illetékest kellene megkérdezni, annyit azonban elárulok, hogy amellett, hogy elolvadok az örömtől, ha látom, hallom őket kialakult egy kicsit szigorúbb nanaságom, –  és itt a vicc helye: Hogy kényeztető szüleiket ellensúlyozzam.

A nagymamaság mindenben más, mint az anyaság. Bővebben: Gyakorlatban unokáimat csak az öröm óráiban látnám, ha időnként ki nem bújna belőlem a nevelgető szülő. Persze sokkal kisebb mennyiségben, mint hajdanán, de annál nagyobb buzgalommal. Azt vizionálom, hogy mindenre nekem kell szegény elhanyagolt árváimat megtanítani, amit a gondatlan szülők elmulasztottak. No, ezt ne vegyétek komolyan, mert a szülők az én jól nevelt gyerekeim és társaik, tehát ez is miattam majdnem rendben van. De….és itt jön nana.:

Miért nem jár a gyerek – unoka – egyedül iskolába?
Miért nem tud még bevásárolni?
Miért nem viszi le a szemetet, (kacagás)

A sok miértre csak egy kérdéssel válaszolok: Miért nem tanította, tanítja meg őket a nanájuk?

A harmadik pontról vannak sejtéseim és tudásom. A biztos tudás hogy soha nem kiabálok…mint óvó….tanító…..és egyéb nénik. Mint már írtam talán, Zsuzsi lányom születésekor megfordult velem a világ. Sok dologban persze, de legerősebben abban, hogy megszállt a türelem. Szándékosan nem írok nyugalmat, mert szorongásaim immáron örökre velem élnek. De még arra is, és számomra mindenre a legjobb gyógyszer volt,( még egy kicsit van), ha gésa ülésben odahelyezkedsz gyereked, majd gyerekeid, majd unokád, majd egyre több unokád mellé a homokozóba és nem látsz és nem hallasz mást csak csacsogásukat, fénylő szemeiket, nevető-síró arcocskájukat, miközben süteményt, vagy éppen autót főztek homokból.

Remélem, észrevettétek, hogy a válaszom nem arról szól, hogy miért szeretnek ők velem lenni, hanem arról, hogy miért szeretek én velük lenni.

A többit kérdezzétek meg Majától, Jakabtól, Samutól és Dávidtól.

Lea, egy “öntelt” és perfekcionista nagymama, akitől mindenki óvakodjék

Megengedő nagymama vagyok

Sáriék

Azt hiszem, éppen olyan megengedő nagymama vagyok, mint amilyen szülő voltam. Ha kérek valamit, és azt látom, hogy az unokám valamiért nem akarja megcsinálni, amit kértem, akkor mindig megpróbálok kompromisszumot keresni, amibe ő is beleegyezik, és nekem is elfogadható. Ez persze könnyebben megy most, amikor csak egy-egy napig vagyok együtt az unokáimmal, és akkor csak rájuk figyelek, mint régen, amikor a gyerekeink 7/24 a mieink voltak. Akkor gyakrabban veszítettem el a türelmemet, hiszen sok minden másra is figyelnem kellett.

A nagymamaságnak éppen abban van az előnye, mint ami a hátránya: a “vendég” unokával türelmesebben tudok bánni, mint a “folyamatos” gyerekemmel annó, ugyanakkor a “vendég” unokának nem ismerem meg úgy minden rezdülését, mint a “folyamatos” gyerekemnek.

Azt hiszem, az unokáim szeretnek velem beszélgetni, játszani. Szeretek olyasmit játszani, amit az unokám talál ki. Persze ezekbe a kalózos-megmentős szerepjátékokba se lehet teljesen belefeledkezni, de jó szórakozás látni, ahogy egy-egy – szándékosan odavetett – megjegyzésemtől hogy beindul a fantáziája, milyen új fordulatot vesz a játék.

Lujza

Büntetés helyett humorral

Petra kinga

Remek dolog nagyszülőnek lenni! Unokáink mosolyát, örömét, nyiladozó értelmét látni, fejlődésüket figyelemmel kísérni boldogító és felemelő. Más, letisztultabb, mint az anyaság. Az hatalmas boldogság, intenzív érzés volt, ugyanakkor mindig ott bujkált a félsz is: vajon jól csinálom-e? Családunkban én voltam a szigorúbb, férjem a megengedőbb, kialakult bizonyos egyensúly. Nagyon jó anya szerettem volna lenni, mindenre figyelni, a legjobbat adni a gyermekeimnek: jó példát, fontos alapelveket kialakítani, boldog gyermekkort biztosítani nekik. Ugyanakkor jó szakemberré is szerettem volna válni, férjemmel, és szüleimmel is intenzív, teljes életet élni. Törekedtem minderre, és ma már tudom, hogy lehetett volna jobban, nyugodtabban is kezelni ezt a sokrétű feladatot. Nagyszülőként bizonyos szempontból bölcsebb lettem, türelmesebb, megértőbb. És megtanultam a sok suta helyzeten jókat nevetni – bosszankodás helyett.

Összetett dolog a nagymamaság. Mindig és elsősorban a gyermek, az unokáim érdekét nézem. Ha kell, szigorú és következetes vagyok, mert azzal használhatok nekik. Néha pl., ha a leckéjével piszmog egész délután, vagy ezer dologba fogna egyszerre, muszáj határozottnak lenni, szép szóval, kitartással elérni, hogy a feladatára figyeljen, rendesen megcsinálja és ne késő estére maradjon minden, amikor a szülők fáradtan érnek haza és ő maga is fáradt már. Máskor, ha a napi program átszervezhető, megengedőbb vagyok: előbb játszunk, biciklizünk, stb. és csak utána jön a tanulás, hangszergyakorlás, stb.

Optimális esetben a gyermekeim, menyem-vejem nevelési elvei nagyjából azonosak azzal, amit én szeretnék követni, amit az adott helyzetben helyesnek tartok. Ha alapvető kérdésekben egyezünk, akkor az unoka is, nagyszülő is nyugodtan élvezheti a közös együttlétet, – ha különbözik, az nagy baj, állandó vita vagy elfojtott érzelmek forrása.

A legfontosabb alapelvek: mindig igazat kell mondani, az ígéretet, határidőket, napirendet be kell tartani, segítőkésznek és jószívűnek kell lenni, és – csak halkan teszem hozzá – szót kell fogadni. Lányom mostanában kezdi belátni és talán bánni is, hogy kisebb korukban nem nevelte őket tudatosabban a szófogadásra, legtöbbször a gyerekek belátására bízta, hogy mikor mit tegyenek.

Sem a szülők, sem a nagyszülők nem kérnek olyasmit, ami a gyermekek/unokák kárára lenne, gátolná őket saját egyéniségük, személyiségük alakításában. Az ideális az lenne, ha magától és késedelem nélkül tenné mindazt, ami természetes: ha automatikusan kezet mosna ebéd előtt, ha nem kellene külön szólni, hogy a ruháit, táskáját, játékait rögtön a helyére tegye – vég nélkül sorolhatnám a hasonló helyzeteket.

Veszekedés, szidás és büntetés helyett én legszívesebben humorral, nagy nevetéssel próbálom megoldani a helyzetet. Ha kárt okozott, főleg ha szándékosan, együtt gondoljuk ki: hogyan lehetne jóvá tenni a dolgot. Kisebbik unokám szeleburdi néha, egy novemberi délután futkosott a lakásban, becsapta az üveges ajtót és a vastag üveg kiesett, darabokra tört a padlón. Szerencsére sem neki, sem másnak nem esett baja, de a kár nyilvánvaló volt. Most mi lesz? Kesztyűt húztunk, óvatosan egy üres vödörbe szedegettük a darabokat, összetakarítottunk. Azután a játékidőben nem játszottunk, hanem a hulladékudvarba vittük el az üvegcserepeket. Egy nagyobb darabot félretettem és egy másik délután kettesben végigjártuk a környékbeli üvegeseket és csak a sokadik műhelyben volt ugyanolyan típusú és mintájú üveg. Pénzbe is került, a kis megtakarított zsebpénzét mind bele kellett adnia – a mama még ki is pótolta – hogy a pót-üveget és a gittet kifizethessük. Amikor elkészült, apjával együtt illesztették helyére az üveget, ő őrködött, hogy a testvére ne nyúljon a még puha gitthez. Nagyot nevettünk a helyrehozott ajtót látva és azóta ….. nem futkos össze-vissza a lakásban. Hogy mindez nagyon időigényes? Persze. De megérte!

Miért szeretnek velem lenni az unokáim? Koronként változó. Kisebb korukban talán azért, mert sokkal türelmesebb voltam velük, mint a szüleik (persze jobban rá is értem): vég nélkül gyakoroltuk a tipegést-járást, biciklizést, sokszor és sokat meséltem nekik, altattam őket, vidámak voltunk együtt. Mert az ő örömük, mosolyuk, jól-létük a nagyszülőkét is megsokszorozza. Elfelejtünk sajgó derekat, csikorgó térdeket, ha a szőnyegre kuporodva építhetünk, vonatozhatunk velük, vagy épp a hátunkra ültetve őket négykézláb ügetünk velük körbe-körbe, nagyokat nevetve.

Amikor már nagyobbacskák, a közös játékokat kiegészítik a közös programok, az együtt átélt élmények és azok megbeszélése. Amikor érzik, hogy komolyan vesszük őket. Az együtt készített sütemények, a hímestojás festés, cirkuszi vagy színházi program, akár a közös takarítás is lehet egyúttal vidám együttlét is. Legutóbb stopperrel mértük, mennyi idő alatt tudunk hárman megpucolni egy kiló zöldbabot (8 perc volt), amit, ha egyedül kellett volna elvégeznem, fél óránál rövidebb idő alatt nem sikerült volna.

Szerencsés vagyok, mert az unokáim a közelemben élnek, napi kapcsolat van közöttünk, így az intenzívebb is. Sokszor játszottunk együtt, főleg 2-10 éves koruk között, azóta is kedvenceink a logikai, az alkotó-kereső-gondolkodtató játékok. A kiskamasz-kor jelei azonban már jelentkeznek: 12 évesen már ritkábban igénylik a játékot a mamával; a barátnők, osztálytársak és főleg a számítógép csökkenti azt az időt, amit együtt tölthetünk. Mégis, vagy talán épp ezért, mindig nagy öröm számomra a tartalmas együttlét.

Fodor Anna

Nagymamai büszkeség: egyedül jött értem autóval

Akárhogy is próbálok “belekapaszkodni” ebbe az unokás témába, nem akar menni a dolog! Az én drága “kis” unokám, Dani ugyanis már 27 éves, komoly, dolgozó férfi, az egész családnak tetsző párkapcsolatban él. Játékos foglalkozásokról, nagymamás programokról sem tudok ily módon beszámolni, mert többnyire csak közös családi ebédek alkalmával találkozunk. Sokat dolgozik ő és a párja, Betti is, sokszor a hétvégéik is foglaltak. Örülök, ha sikerül velük együtt ebédelni, mert akkor nagyon derűs, vidám a hangulat, jó humorérzékkel van megáldva.

Jutnak eszembe persze aranyos gyerekkori történetek, pl. mikor pici fiúként megérkezett szüleivel hozzám ebédre, fölkéredzkedett a karomba és azt mondta: Lássuk csak Döme mama, mi fő a fazekakban? Emelgettük a fedőket, ő boldogan szimatolgatott és tapsolva örült az ebédnek!

Talán azt mondhatnám még el az unokámmal kapcsolatban, hogy mikor volt az első olyan élményem vele, ami rádöbbentett, hogy ez a fiú már felnőtt. Nem az érettségi, nem a sikeres egyetemi felvételi, a diploma, ezek persze mind sikertörténetek, de nekem a legemlékezetesebb pillanat más, hétköznapibb dolog volt. Amikor a jogosítványt megszerezte és először jött értem egyedül autóval, hogy elvigyen a családi ebédre! Nahát, nekem az a pillanat örökké emlékezetes marad! Olyan büszkén feszítettem mellette, mintha királyi hintóban ülnék, lestem, ki látja, hogy az unokám fuvaroz engem! Ugye, milyen furcsa a nagymamai büszkeség? Végig sikeresen vette az akadályokat az iskoláiban, de nekem ez a jogosítvány megszerzés és elém gördülés az autóval… mindent vitt!

Ő az egyedüli unokám, mert a fiam után sajnos nem maradt kisgyerek, de ez már másik történet…

Brigitta

Önfeledten tudok velük foglalkozni

Panni . Lilla

 Nagymamának lenni egészen más, mint anyának lenni. Mire az emberasszony odaér, hogy nagyszülő lesz, jobbára már megtörténtek életében a nagy dolgok: családot alapított, fészket rakott (esetleg többször is), megtalálta (vagy sem) azt a munkát, amiből megélhetését biztosítja, kialakította baráti és ismeretségi körét, ahogy mondják: megette kenyere javát. Tehát mire nagyszülő lesz, nem kell már annyi felé megosztani a figyelmét és bölcsen rájön, hogy az életben a legfontosabbak az emberi kapcsolatok. Ha olyan szerencséje van, hogy gyerekei unokával ajándékozzák meg, ez a kis palánta lehet a sok elvesztett, elhagyott, már nem fontos dolog helyettesítője. És mert egészen máshonnan látja már a dolgokat, tudja, mennyire kevéssé volt fontos egynémely elsődlegesnek hitt dolog, és hogy a legfontosabb, hogy a gyerekből boldog felnőtt váljék. Hogy mindezt hogyan ?– Az a nagy, megfejtendő titok.

Éppen a megváltozott élethelyzetből adódóan tudok az unokákkal sokkal önfeledtebben foglalkozni. Ha nálunk vannak – a két lányunokából általában csak az egyik – reggeltől estig játszunk. Pannikával megunhatatlanul babázunk – az ő kezdeményezésével eljátszva kis életének éppen aktuális eseményeit. Az idősebb Lillával évekig Dorothysat játszottunk – Óz, a nagy varázsló korai, közös bábszínházi élményünk hatására. Imádunk együtt bábszínházba, gyerekszínházba, koncertre járni. Nagyon szeretik a rögtönzött, esti meséimet hallgatni, mert ki lehet választani, hogy ki legyen benne, és mi történjen.

Nagyon szeretem őket hallgatni, ahogy beszélnek, csacsognak, nézni, ahogy önfeledten játszanak! Talán, mint minden nagyszülő, szeretek régi dolgokról mesélni, növelni az ismereteiket és élvezem, ahogy tágul a világuk. Minden találkozás öröm és alkalom, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat. Olykor meg is kell küzdeni a figyelmükért, szeretetükért, néha komolyan feladják a leckét, főként, ha a szülők is jelen vannak.

Szülőnek nem voltam szigorú, de megpróbáltam következetes lenni, nagyszülőnek még engedékenyebb vagyok, tudom, hogy kis dolgokon mennyire nem múlnak fontos dolgok. Szeretek örömöt szerezni nekik és ez néha elengedhetetlen engedményeket követel. Objektíven nézve persze az is igaz, hogy sokkal kisebb a ránk háruló felelősség és rövidebb időt velük töltve sokkal könnyebb dolgunk van, mint a szülőknek. Mindenesetre igyekszem a szülök elvárásait követni és betartani azokat.

Az unokák a legnagyobb ajándék, amit gyerekeinktől kaphatunk.

Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!