Régiségeknek

Már csak lélek

Lea emlékére

álom2

Ma van a születésnapja. 1947. október 28 volt a nap, mikor anyósom igyekezett úgy és akkor szülni, hogy a fiú apja születése napján lássa meg a világot. Sikerült. Gyertyát gyújtok és morzsolgatom a szavakat: társam, felem, kedvesem, férjem, párom….a jelentésüket kutatom. Mostanában divatos a kapcsolatban kifejezést használni. Igen, ez a szó még most is az enyém. De van, amit nem tudok leírni, kimondani. Most mégis megteszem: özvegy. Idegenül kopog a hivatalos papírokba való szó. Nem az enyém. Vigasz szavak jutnak eszembe. Majd az idő begyógyítja a sebeket. Mostanra eltelt az az idő. Mi van hát a sebekkel? Halálának napja április 10. Hogy melyik év? Nem tudom. Csak a nyarakat számolom. Ötödik nyár?

álom 1

Már nem haragszom. Közös életünk volt van és lesz. 38 év együtt, mondhatnám, de ez nem befejezett múlt. Mostanra képek, dallamok és belső hangok maradtak. Jól esik hallgatni és befelé figyelni. Ez lenne az emlékezés? És látható és láthatatlan fényképek, képek. Egy nagyon szomorú arckép kicsit eldugva a virágok mögé. Egy szép és nyugodt arc itt mellettem. És az örökség: akvarelljei szobám falán. Képeinek harsogó zöldje, nyári falucskánk utcái, vizek, virágok, suttogó fűszálak. Reggelente még mindig hallok hangokat a másik szobából. Az álom és ébrenlét határán ez megadatott nekünk. Április 18-án miután elbúcsúztunk tőle, hazafelé az autóban táltos kis hercegem, akkor öt éves unokám felém fordult és megkérdezte:

álom6 – Te most hová mégy haza? Hozzánk jössz? – Nem, megyek haza, ahol lakunk. – Nem, ott most nem laktok. – Miért? – Nana lakás, Tata lelk.

Lea

Bloggertársunk, Lea, sok csodálatos blogbejegyzés szerzője, már nem érte meg fenti, gyönyörű írásának megjelenését itt a blogban, eltávozott közülünk. Már csak lélek. 

Az akvarellek Lea  férjének alkotásai.

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Te milyen nagymama vagy?

nagymama

Nagymama blogger-társaimnak tettem fel az alábbi kérdéseket a nagymamaságról.   Érzelmektől hömpölygő, lírai vallomások születtek. 

Kérdések:
Milyen nagymama vagy: megengedő, vagy szigorú? Ilyen voltál-e szülőnek is?
Miben más a nagymamaság, mint az anyaság volt?
Mit gondolsz, miért szeret veled lenni az unokád?
Milyen játékokban tudsz legjobban belefeledkezni az unokával?

Nincs más dolgod, csak szeretni őket!

Lea unokái

Szülőnek túl-liberális és megengedő voltam. Voltunk. Most már látom a kockázatait. De megpróbáltam nagymamám útravalója szerint gyerekeket nevelni, ami egy mondat volt: Nincs más dolgod, csak szeretni őket, a többi jön magától. Hát igen, mi annyira betartottuk ezt, hogy még a szemét kidobására – mint segítség- is csak hébe-hóba kértük meg kis szeretteinket. Persze azért egészen normális felnőttekké cseperedtek. Nekem aztán nagymamakoromban lett egy saját mondatom, ha valamelyik gyerekem valamelyik gyereke miatt szorongott: Bízz a gyerekedben.

Hogy milyen nana vagyok azt nem tudom, inkább a négy illetékest kellene megkérdezni, annyit azonban elárulok, hogy amellett, hogy elolvadok az örömtől, ha látom, hallom őket kialakult egy kicsit szigorúbb nanaságom, –  és itt a vicc helye: Hogy kényeztető szüleiket ellensúlyozzam.

A nagymamaság mindenben más, mint az anyaság. Bővebben: Gyakorlatban unokáimat csak az öröm óráiban látnám, ha időnként ki nem bújna belőlem a nevelgető szülő. Persze sokkal kisebb mennyiségben, mint hajdanán, de annál nagyobb buzgalommal. Azt vizionálom, hogy mindenre nekem kell szegény elhanyagolt árváimat megtanítani, amit a gondatlan szülők elmulasztottak. No, ezt ne vegyétek komolyan, mert a szülők az én jól nevelt gyerekeim és társaik, tehát ez is miattam majdnem rendben van. De….és itt jön nana.:

Miért nem jár a gyerek – unoka – egyedül iskolába?
Miért nem tud még bevásárolni?
Miért nem viszi le a szemetet, (kacagás)

A sok miértre csak egy kérdéssel válaszolok: Miért nem tanította, tanítja meg őket a nanájuk?

A harmadik pontról vannak sejtéseim és tudásom. A biztos tudás hogy soha nem kiabálok…mint óvó….tanító…..és egyéb nénik. Mint már írtam talán, Zsuzsi lányom születésekor megfordult velem a világ. Sok dologban persze, de legerősebben abban, hogy megszállt a türelem. Szándékosan nem írok nyugalmat, mert szorongásaim immáron örökre velem élnek. De még arra is, és számomra mindenre a legjobb gyógyszer volt,( még egy kicsit van), ha gésa ülésben odahelyezkedsz gyereked, majd gyerekeid, majd unokád, majd egyre több unokád mellé a homokozóba és nem látsz és nem hallasz mást csak csacsogásukat, fénylő szemeiket, nevető-síró arcocskájukat, miközben süteményt, vagy éppen autót főztek homokból.

Remélem, észrevettétek, hogy a válaszom nem arról szól, hogy miért szeretnek ők velem lenni, hanem arról, hogy miért szeretek én velük lenni.

A többit kérdezzétek meg Majától, Jakabtól, Samutól és Dávidtól.

Lea, egy “öntelt” és perfekcionista nagymama, akitől mindenki óvakodjék

Megengedő nagymama vagyok

Sáriék

Azt hiszem, éppen olyan megengedő nagymama vagyok, mint amilyen szülő voltam. Ha kérek valamit, és azt látom, hogy az unokám valamiért nem akarja megcsinálni, amit kértem, akkor mindig megpróbálok kompromisszumot keresni, amibe ő is beleegyezik, és nekem is elfogadható. Ez persze könnyebben megy most, amikor csak egy-egy napig vagyok együtt az unokáimmal, és akkor csak rájuk figyelek, mint régen, amikor a gyerekeink 7/24 a mieink voltak. Akkor gyakrabban veszítettem el a türelmemet, hiszen sok minden másra is figyelnem kellett.

A nagymamaságnak éppen abban van az előnye, mint ami a hátránya: a “vendég” unokával türelmesebben tudok bánni, mint a “folyamatos” gyerekemmel annó, ugyanakkor a “vendég” unokának nem ismerem meg úgy minden rezdülését, mint a “folyamatos” gyerekemnek.

Azt hiszem, az unokáim szeretnek velem beszélgetni, játszani. Szeretek olyasmit játszani, amit az unokám talál ki. Persze ezekbe a kalózos-megmentős szerepjátékokba se lehet teljesen belefeledkezni, de jó szórakozás látni, ahogy egy-egy – szándékosan odavetett – megjegyzésemtől hogy beindul a fantáziája, milyen új fordulatot vesz a játék.

Lujza

Büntetés helyett humorral

Petra kinga

Remek dolog nagyszülőnek lenni! Unokáink mosolyát, örömét, nyiladozó értelmét látni, fejlődésüket figyelemmel kísérni boldogító és felemelő. Más, letisztultabb, mint az anyaság. Az hatalmas boldogság, intenzív érzés volt, ugyanakkor mindig ott bujkált a félsz is: vajon jól csinálom-e? Családunkban én voltam a szigorúbb, férjem a megengedőbb, kialakult bizonyos egyensúly. Nagyon jó anya szerettem volna lenni, mindenre figyelni, a legjobbat adni a gyermekeimnek: jó példát, fontos alapelveket kialakítani, boldog gyermekkort biztosítani nekik. Ugyanakkor jó szakemberré is szerettem volna válni, férjemmel, és szüleimmel is intenzív, teljes életet élni. Törekedtem minderre, és ma már tudom, hogy lehetett volna jobban, nyugodtabban is kezelni ezt a sokrétű feladatot. Nagyszülőként bizonyos szempontból bölcsebb lettem, türelmesebb, megértőbb. És megtanultam a sok suta helyzeten jókat nevetni – bosszankodás helyett.

Összetett dolog a nagymamaság. Mindig és elsősorban a gyermek, az unokáim érdekét nézem. Ha kell, szigorú és következetes vagyok, mert azzal használhatok nekik. Néha pl., ha a leckéjével piszmog egész délután, vagy ezer dologba fogna egyszerre, muszáj határozottnak lenni, szép szóval, kitartással elérni, hogy a feladatára figyeljen, rendesen megcsinálja és ne késő estére maradjon minden, amikor a szülők fáradtan érnek haza és ő maga is fáradt már. Máskor, ha a napi program átszervezhető, megengedőbb vagyok: előbb játszunk, biciklizünk, stb. és csak utána jön a tanulás, hangszergyakorlás, stb.

Optimális esetben a gyermekeim, menyem-vejem nevelési elvei nagyjából azonosak azzal, amit én szeretnék követni, amit az adott helyzetben helyesnek tartok. Ha alapvető kérdésekben egyezünk, akkor az unoka is, nagyszülő is nyugodtan élvezheti a közös együttlétet, – ha különbözik, az nagy baj, állandó vita vagy elfojtott érzelmek forrása.

A legfontosabb alapelvek: mindig igazat kell mondani, az ígéretet, határidőket, napirendet be kell tartani, segítőkésznek és jószívűnek kell lenni, és – csak halkan teszem hozzá – szót kell fogadni. Lányom mostanában kezdi belátni és talán bánni is, hogy kisebb korukban nem nevelte őket tudatosabban a szófogadásra, legtöbbször a gyerekek belátására bízta, hogy mikor mit tegyenek.

Sem a szülők, sem a nagyszülők nem kérnek olyasmit, ami a gyermekek/unokák kárára lenne, gátolná őket saját egyéniségük, személyiségük alakításában. Az ideális az lenne, ha magától és késedelem nélkül tenné mindazt, ami természetes: ha automatikusan kezet mosna ebéd előtt, ha nem kellene külön szólni, hogy a ruháit, táskáját, játékait rögtön a helyére tegye – vég nélkül sorolhatnám a hasonló helyzeteket.

Veszekedés, szidás és büntetés helyett én legszívesebben humorral, nagy nevetéssel próbálom megoldani a helyzetet. Ha kárt okozott, főleg ha szándékosan, együtt gondoljuk ki: hogyan lehetne jóvá tenni a dolgot. Kisebbik unokám szeleburdi néha, egy novemberi délután futkosott a lakásban, becsapta az üveges ajtót és a vastag üveg kiesett, darabokra tört a padlón. Szerencsére sem neki, sem másnak nem esett baja, de a kár nyilvánvaló volt. Most mi lesz? Kesztyűt húztunk, óvatosan egy üres vödörbe szedegettük a darabokat, összetakarítottunk. Azután a játékidőben nem játszottunk, hanem a hulladékudvarba vittük el az üvegcserepeket. Egy nagyobb darabot félretettem és egy másik délután kettesben végigjártuk a környékbeli üvegeseket és csak a sokadik műhelyben volt ugyanolyan típusú és mintájú üveg. Pénzbe is került, a kis megtakarított zsebpénzét mind bele kellett adnia – a mama még ki is pótolta – hogy a pót-üveget és a gittet kifizethessük. Amikor elkészült, apjával együtt illesztették helyére az üveget, ő őrködött, hogy a testvére ne nyúljon a még puha gitthez. Nagyot nevettünk a helyrehozott ajtót látva és azóta ….. nem futkos össze-vissza a lakásban. Hogy mindez nagyon időigényes? Persze. De megérte!

Miért szeretnek velem lenni az unokáim? Koronként változó. Kisebb korukban talán azért, mert sokkal türelmesebb voltam velük, mint a szüleik (persze jobban rá is értem): vég nélkül gyakoroltuk a tipegést-járást, biciklizést, sokszor és sokat meséltem nekik, altattam őket, vidámak voltunk együtt. Mert az ő örömük, mosolyuk, jól-létük a nagyszülőkét is megsokszorozza. Elfelejtünk sajgó derekat, csikorgó térdeket, ha a szőnyegre kuporodva építhetünk, vonatozhatunk velük, vagy épp a hátunkra ültetve őket négykézláb ügetünk velük körbe-körbe, nagyokat nevetve.

Amikor már nagyobbacskák, a közös játékokat kiegészítik a közös programok, az együtt átélt élmények és azok megbeszélése. Amikor érzik, hogy komolyan vesszük őket. Az együtt készített sütemények, a hímestojás festés, cirkuszi vagy színházi program, akár a közös takarítás is lehet egyúttal vidám együttlét is. Legutóbb stopperrel mértük, mennyi idő alatt tudunk hárman megpucolni egy kiló zöldbabot (8 perc volt), amit, ha egyedül kellett volna elvégeznem, fél óránál rövidebb idő alatt nem sikerült volna.

Szerencsés vagyok, mert az unokáim a közelemben élnek, napi kapcsolat van közöttünk, így az intenzívebb is. Sokszor játszottunk együtt, főleg 2-10 éves koruk között, azóta is kedvenceink a logikai, az alkotó-kereső-gondolkodtató játékok. A kiskamasz-kor jelei azonban már jelentkeznek: 12 évesen már ritkábban igénylik a játékot a mamával; a barátnők, osztálytársak és főleg a számítógép csökkenti azt az időt, amit együtt tölthetünk. Mégis, vagy talán épp ezért, mindig nagy öröm számomra a tartalmas együttlét.

Fodor Anna

Nagymamai büszkeség: egyedül jött értem autóval

Akárhogy is próbálok “belekapaszkodni” ebbe az unokás témába, nem akar menni a dolog! Az én drága “kis” unokám, Dani ugyanis már 27 éves, komoly, dolgozó férfi, az egész családnak tetsző párkapcsolatban él. Játékos foglalkozásokról, nagymamás programokról sem tudok ily módon beszámolni, mert többnyire csak közös családi ebédek alkalmával találkozunk. Sokat dolgozik ő és a párja, Betti is, sokszor a hétvégéik is foglaltak. Örülök, ha sikerül velük együtt ebédelni, mert akkor nagyon derűs, vidám a hangulat, jó humorérzékkel van megáldva.

Jutnak eszembe persze aranyos gyerekkori történetek, pl. mikor pici fiúként megérkezett szüleivel hozzám ebédre, fölkéredzkedett a karomba és azt mondta: Lássuk csak Döme mama, mi fő a fazekakban? Emelgettük a fedőket, ő boldogan szimatolgatott és tapsolva örült az ebédnek!

Talán azt mondhatnám még el az unokámmal kapcsolatban, hogy mikor volt az első olyan élményem vele, ami rádöbbentett, hogy ez a fiú már felnőtt. Nem az érettségi, nem a sikeres egyetemi felvételi, a diploma, ezek persze mind sikertörténetek, de nekem a legemlékezetesebb pillanat más, hétköznapibb dolog volt. Amikor a jogosítványt megszerezte és először jött értem egyedül autóval, hogy elvigyen a családi ebédre! Nahát, nekem az a pillanat örökké emlékezetes marad! Olyan büszkén feszítettem mellette, mintha királyi hintóban ülnék, lestem, ki látja, hogy az unokám fuvaroz engem! Ugye, milyen furcsa a nagymamai büszkeség? Végig sikeresen vette az akadályokat az iskoláiban, de nekem ez a jogosítvány megszerzés és elém gördülés az autóval… mindent vitt!

Ő az egyedüli unokám, mert a fiam után sajnos nem maradt kisgyerek, de ez már másik történet…

Brigitta

Önfeledten tudok velük foglalkozni

Panni . Lilla

 Nagymamának lenni egészen más, mint anyának lenni. Mire az emberasszony odaér, hogy nagyszülő lesz, jobbára már megtörténtek életében a nagy dolgok: családot alapított, fészket rakott (esetleg többször is), megtalálta (vagy sem) azt a munkát, amiből megélhetését biztosítja, kialakította baráti és ismeretségi körét, ahogy mondják: megette kenyere javát. Tehát mire nagyszülő lesz, nem kell már annyi felé megosztani a figyelmét és bölcsen rájön, hogy az életben a legfontosabbak az emberi kapcsolatok. Ha olyan szerencséje van, hogy gyerekei unokával ajándékozzák meg, ez a kis palánta lehet a sok elvesztett, elhagyott, már nem fontos dolog helyettesítője. És mert egészen máshonnan látja már a dolgokat, tudja, mennyire kevéssé volt fontos egynémely elsődlegesnek hitt dolog, és hogy a legfontosabb, hogy a gyerekből boldog felnőtt váljék. Hogy mindezt hogyan ?– Az a nagy, megfejtendő titok.

Éppen a megváltozott élethelyzetből adódóan tudok az unokákkal sokkal önfeledtebben foglalkozni. Ha nálunk vannak – a két lányunokából általában csak az egyik – reggeltől estig játszunk. Pannikával megunhatatlanul babázunk – az ő kezdeményezésével eljátszva kis életének éppen aktuális eseményeit. Az idősebb Lillával évekig Dorothysat játszottunk – Óz, a nagy varázsló korai, közös bábszínházi élményünk hatására. Imádunk együtt bábszínházba, gyerekszínházba, koncertre járni. Nagyon szeretik a rögtönzött, esti meséimet hallgatni, mert ki lehet választani, hogy ki legyen benne, és mi történjen.

Nagyon szeretem őket hallgatni, ahogy beszélnek, csacsognak, nézni, ahogy önfeledten játszanak! Talán, mint minden nagyszülő, szeretek régi dolgokról mesélni, növelni az ismereteiket és élvezem, ahogy tágul a világuk. Minden találkozás öröm és alkalom, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat. Olykor meg is kell küzdeni a figyelmükért, szeretetükért, néha komolyan feladják a leckét, főként, ha a szülők is jelen vannak.

Szülőnek nem voltam szigorú, de megpróbáltam következetes lenni, nagyszülőnek még engedékenyebb vagyok, tudom, hogy kis dolgokon mennyire nem múlnak fontos dolgok. Szeretek örömöt szerezni nekik és ez néha elengedhetetlen engedményeket követel. Objektíven nézve persze az is igaz, hogy sokkal kisebb a ránk háruló felelősség és rövidebb időt velük töltve sokkal könnyebb dolgunk van, mint a szülőknek. Mindenesetre igyekszem a szülök elvárásait követni és betartani azokat.

Az unokák a legnagyobb ajándék, amit gyerekeinktől kaphatunk.

Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Hogyan használd a kádajtódat?

kádajtó
Kicsit talán abszurd ez a mondat, de igaz. A történet nem úgy kezdődött, ahogy bárki is képzeli. Nem öreg csontjaim és nyikorgó izületeim miatt voltam képtelen belépni szeretett fürdőkádamba, ami hatvanhét évemet illetően akár meg is történhetett volna. Ennél sokkal rosszabb történt: eltört a bordám és még a lábfejem is zúzódott, mert elábrándoztam egy lépcső alsó fokain és repültem egyet. Nem sejtettem, hogy ez a kis baleset több hónapra megfoszt majd a kádban fürdés lehetőségétől, s mivel lakásomban ez az egyetlen fürdési lehetőség adódik, el kellett gondolkodnom. Közben azt is elárulom, hogy a zuhanyozásnak még a gondolatától is elfáradok. Így nem maradt más lehetőség, a káddal kellett valamit tenni.

Mint lelkes internet böngésző, elkezdtem keresgélni, amikor egy hihetetlen varázsszóra akadtam. Kádajtó. Mondhatom, hogy ez olyan hihetetlennek tűnt akkor, mint azóta annak a sok embernek is, akinek elújságoltam, hogy egy ajtó van a fürdőkádamon.

kádajtó2

– Na ne hülyéskedj!
Legtöbbször ezt a hitetlenkedő választ kaptam. Pedig most már feltárulhat a rejtély. Valóban van egy csinos kis ajtócska a kádam oldalának közepén. Olyan, mint egy kertkapu, kinyitom-becsukom és ki-be sétálok. Semmi nyögés, semmi lábemelés, semmi akrobata mutatvány. S bármilyen hihetetlen, a víz nem folyhat ki, mert amíg a kád tele van, az ajtót ki sem lehet nyitni. Ami még hihetetlenebb manapság, hogy a remekmű egy nap alatt készült el, s a mester még ki is takarított maga után. A port pedig egy óriási ipari porszívóval szünet nélkül szippantotta, miközben az ajtót beszerelte a kádba.

Azóta legszívesebben éjjel nappal ki és bejárkálnék az ajtócskán. Persze nem érdemes túlzásba vinni. Annyit azonban elárulok, hogy higiénés szokásaim e csoda hatására magasabb szintre emelkedtek, mert a napi egy fürdés a kádajtó birtoklása óta kettőre emelkedett.

Kövessétek példámat! Zuhanyozás ellenzői, mindent a kádajtóért!

Lea

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Hagy üljek végre az öledbe! – Anyák vasárnapjai

Lea

kilencnapos lányommal

Az  elmúlt  vasárnap az anyák ünnepe volt. De azért írom többes számban a címet, mert érzésem  szerint az év minden vasárnapja – talán minden napja –  tekinthető anyák (anyuk, mamik,  édesanyák)  és nagymamák, ( nagyik, nanák, nonnák ….. ) és persze dédik napjának.

Minden anya tudja és átéli, legyen a „gyerek” akár ötven éves, akkor is az ő kicsinye és éppen úgy örül, aggódik, mintha kisgyermekét tartaná a karjaiban.

Aztán gondoljunk azokra a vasárnapi ebédekre, mikor már a hét elején azon törjük a fejünket, mivel is várjuk csemetéinket és kicsi,  vagy nagy családjukat?

Gondoljunk a telefonokra, mikor  kérések  érkeznek, oviból, iskolából elhozásra, beteg unokák őrzésére,  vagy éppen csak hívnak,  vagy jönnek, mert látni szeretnének.

Csupa-csupa öröm, feladat és persze időnként izgalom, szorongás.

De az évente egyszer beköszöntő anyák napja nekem többet jelent, mert azt jelenti, hogy csordultig telik szívem-lelkem. Idén a „nagy” gyerekek kezdték, érkezett a fehér orchidea az ablakba, és a lila petúnia  is már ott illatozik az erkélyen.

Az unokák fele még igazoltan késik  a  meglepetéssel,  betegeskedés miatt. Annyit már tudok, hogy meglepetés lesz.

Az unokák másik fele, a kicsi fiúk Samu és Dávid igazán megleptek. Emlékeztek biztosan, mikor szülők bíztatják  csemetéiket:

–         Mondd el szépen a verset! (nagyinak, dédinek)

A csemeték pedig vagy elmenekülnek, vagy piros fülecskékkel, izgulva elrebegik a penzumot.

Nálunk vasárnap nem ez történt.

Legkisebb, lassan öt éves unokám, Dávid, üzent apjával, hogy vár a gyerekszobában. Bementem és lehuppantam  egy gyerekszékre. Ő pedig mondta-mondta. Én az örömtől meglepve még az  ismert  és sokszor  hallott óvodai versikét sem tudtam megjegyezni, csak az utolsó sort:

–         Hagy üljek végre az öledbe!

S már ott is volt.

Meghallotta ezt a nagyfiú, az éppen aznap nyolc éves Samu. Titokzatos arccal megállt az ajtóban és  ragyogó mosolyával nekikezdett.

–          Egész úton hazafelé……

Én csak ültem és bár a valóságban némi mozgáskorlátozottság miatt nem tudtam,  de belülről röpültem felé. Tőle egy ölelés érkezett. Egyik unokád az öledben, másik átölel. Mi kell még?

És este érkezett a Facebookon még egy meglepetés. Nagylányom feltette a kilenc napos korában készült közös képünket.  Én csak néztem és néztem…….és  nézem  azóta  is.

Utóirat:

Nagymamám egy szép napon így szólt a sámlin ülve:

–         Leám, ülj az ölembe!

–         De nagymama, tizenkilenc éves vagyok!

Lea

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Karácsony, mindig ugyanúgy

 Postcard

Én a karácsonyt az anyósomtól tanultam. Férjem családjában ugyanis a karácsony volt az ünnepek ünnepe. S mikor bekerültem  a családba, az első karácsonyom mesésre sikerült. Minden karácsonykor eszembe jut, így most is.

Kezdődött az élő liba vásárlásával, amiért elautóztunk a szomszéd faluba. Mindig ugyanoda, mindig ugyanattól a családtól. Az évek alatt nemcsak libák adódtak, hanem receptek cserélődtek, barátság született. Az otthoni folytatás is izgalmas volt, igaz, hogy életemben először kellett forró vízben libát kopasztanom. Mondhatom, meglepő volt. A libából aztán sok minden készült: leves, libasült, ludaskása, töltött libanyak.

Délután beutaztunk a közeli városba halat venni. Nem akármilyen mélyhűtött halszeleteket, hanem élő, ficánkoló tavi pontyot vittünk haza. A halacska aztán egészen karácsony napjáig vidáman lubickolt a fürdőkádban.

A sütemények készítéséből kimaradtam, mert már régen elkészültek, mire én odaértem. A non- plusz-ultra névre hallgató kis korongok, és a speciális „bejgli”, azaz a kókuszos keksztekercs, a kamrában várta sorsát.

Karácsony2

S eljött a nagy nap. Csomagolás zaja, papírzizegés és borleves illata járta át a házat, a kertben apósom feldíszített fenyőjének égői villogtak. Anyósom utasítása szerint hozzánk az angyal fog megérkezni, pontosan 4 órakor. Mindig látta az angyalokat elsuhanni az ablak előtt. Persze nem hiányzott a kicsi csengő sem, hogy jelezze majd, beléphetünk a titokzatos szobába. És megpillanthattuk az égig érő karácsonyfát. A csillagszórók fényénél el is felejtettük az angyalokat, inkább egymás tündöklő arcát csodáltuk.

Speciális volt még az ajándékok felbontása: egyenként kellett kinyitni és együtt örülni. Ehhez annyi olló dukált ahányan voltunk. A megszámolhatatlan csomag, csomagocska az egész lakásban a földön hevert, így a bontogatás órákig is eltartott. Persze  hangos ó de szép, ó de jó felkiáltásokkal kisérve. Akkorra már nagyon éhesek voltunk.

Mehettünk vacsorázni, mindig ugyanazt. Halászlé, rántott hal és krumplisaláta előzte meg a finomabbnál-finomabb süteményeket. Aki nem szerette a halászlét, az illatozó borlevest kapott.

karácsony1

Mikor először éltem át ezt a varázslatos karácsonyt, már a pocakomban rugddalózott elsőszülött kisbabám, aki lánynak született. Gondolom neki már akkor, és ott is tetszett ez a dolog. Ma már negyven éves, mégis évről évre elhangzik tőle és öccsétől a kérés: Karácsony este minden  ugyanúgy legyen!

És most  mind a négy unokámnak is örökül jut a mindig ugyanaz karácsony.

 Lea

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A húsleves illata

 húsleves2

Ma húslevest főzök. Kedvelem azt a nem rövid műveletsort, melynek végén minden hozzávaló a nagy fazékban úszkál, az alig gyöngyöző vízben. Az egész lakást átjárja a semmihez sem hasonlítható illat.

Ez az illat indította el bennem az emlékezés folyamát. Családom nőtagjai ugyanis különböző módszerek elszánt hívei voltak a húsleves készítését illetően. Julika nagynéném teljesen eretnek módon a kuktában főzte a húslevest. Anyám és nagymama szörnyülködve fogadták a hírt. Talán elfelejtették, hogy ők sem egyeznek igazán ebben a fontos kérdésben. Kisgyerekkoromban számtalanszor hallottam, mikor a konyhában vitáztak arról, hogy például le kell-e önteni az első vizet, ha csontlevest főzünk, hogy hideg, vagy meleg vízben kell-e föltenni a húsokat.

Apropó! Húsok. Ez volt ám a szakértelem mércéje: Marhahús? Csirke? Liba? Vagy netalántán karajcsont? Végül mindig nagyanyám győzött. Ebben a kérdésben például a marhaszegy-pulykanyak párosítás állandósult, olyannyira, hogy még én is így készítem. Néha engedményt adva a csirke gyógy-húslevesnek.

Az egyik legfontosabb kérdésben, hogy milyen zöldségek kerüljenek a levesbe, családom a hagyományt követte. Kisebb viták a karfiol és krumpli használatát illetően voltak. Ami azonban szigorúan különbözött, az a zöldségek alakjával függött össze, különös tekintettel a répa vagdosására. Az egyik álláspont (anyám) szerint hosszú hasábokat kell vágni, a második nézet szerint (nagymama) tömzsi, kettévágott szeleteket kell a levesbe tenni. Maradt még a hosszú, nagyon keskeny darabok variációja (Julika nagynéném).

Titokzatos okfejtéseket hallottam hármuk között arról, hogy milyen sorrendben kell a hozzávalókat a fazékba tenni. Mikor kell a levest megsózni? Hogy cérnametélt, vagy daragaluska? Írhatnék még a hableszedés, a legkisebb lángon főzés kérdéseiről. A főzési idők hosszának hihetetlen különbségeiről.

Apropó! Erről jut eszembe, hogy már hat órája készül az én levesem, ami végül is az összes családi hagyományt egybeötvözi. Illatában, ízében hordozza szeretteim emlékét.

Ideje megteríteni!

 Lea

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mire jó egy zseb?

zseb10

Anyai családom női felmenőinek – akik hárman voltak, nagymamám, anyám és nagynéném – minden létező ruhadarabján volt zseb. Valamelyik ruhafélén egy, de legtöbbön inkább kettő. Voltak ezek között normálisan is zsebbel készülő ruhák, mindenféle kabátok, kosztűm-felsők, egyebek. Számomra legtalányosabbak azok a zsebek voltak, melyek később kerültek az adott ruhaféleségre: kötényre, pongyolára, zseb nélküli pulóverre, kardigánra, meglepő módon még hálóingekre is. (Szerencsére a fürdőruhák kimaradtak a sorból.)

Miből is készültek ezek a zsebek? Többnyire kötött és horgolt darabok voltak. Úgy emlékszem, hogy az esztétikai szempont a zsebek esetében eltörpült az egyébként kitűnő ízléssel rendelkező szeretteim zsebsokszorosító munkásságában a praktikusság követelményei mellett. Ugyanis elképesztően tarka, és színekben egyáltalán nem a ruhadarabhoz illő zsebek jutnak eszembe. Különböző maradék fonalakból készítve leginkább csíkosak voltak. (Képzeljünk el gyorsan egy csíkos zsebet egy takaros tyúklábmintás mellénykén.) A nagyszámú zseb feltűnő csúfságát a használat közbeni kinyúlás csak fokozta. Mert akkor feltárult a zsebek tartalma.

zseb1

Mit is rejtett egy-egy zseb (zsebecske)? Anyámét tudom legrészletesebben felidézni, mert ezeket láttam legtöbbet. Elsősorban minden zsebben kellett lenni gyufának. Aztán nélkülözhetetlen volt egy kis madzag, fonál, ha hirtelen át kell kötni valamit. A zsebkendő akkoriban még nem papírból készült, hanem jó minőségű textilekből. Még a női változat is terjedelmes volt, pedig kisebbre szabták a férfi változatnál. Anyám zsebei természetesen számtalan tükröt és fésűt rejtegettek, azt hiszem annyit, ahány zsebe volt. Anyám talán még a hálóinge zsebében is tartott fésűt, mert este mindig megfésülködött. Volt a zsebekben még néhány nylonzacskó, esetleg néhány szem csomagolt cukorka, zsebnaptár….

Nagyanyám és Julika nagynéném zsebeiben persze volt gyűszű, cérnagombolyag, beletűzött tűvel, láttam cipőfűzőt is, szabásmintákat kicsire összehajtva, valamint kis teleírt cetliket, és ki ne felejtsem a pici ceruzákat. Nem csoda, hogy a zsebek dagadoztak, kinyúltak. A dolgok időnként kihullottak belőlük, és együtt szedegettük fel. Soha nem értettem a zsebekben felhalmozott kis tárgyak nélkülözhetetlenségét, praktikumát.

zseb6

Mígnem a minap hazajöttem és sehol nem találtam gyufát. Horgolok is holnap egy zsebet a ruhámra!

Lea

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Öregmamák a sámlin

A nagy család Kovács Margit terrakotta faliképe

A nagy család
Kovács Margit terrakotta faliképe

A legutolsó blogbejegyzést (a többgenerációs együttélésről) olvasva egy kép jutott eszembe: férjem falujában, anyósomék barát-szomszédjánál, Mariska néninél élt együtt a családdal Mama. Korához illően fekete ruhában, kendőben, mamuszban járt. Nemcsak a család, mindenki a faluban mamának szólította.

 Fekvőhelye a nyári konyhában volt, ami a veteményeskerthez legközelebb fekvő helysége volt a háznak. Mama nyolcvanegy évét meghazudtolva legkorábban kelt a családból, megetette a jószágot, ami már csak libákból, kacsákból és tyúkfélékből állt. Azután vette a sámlit és kiült a veteményesbe, ha ültetés volt, ültetni, ha elszaporodott a gaz gazolni. Ha ebédnekvalóra volt szükség szedegetni. Harmadik felvonás a délelőtti munkában – és a legnehezebb – a kapálás volt. Mama kicsi volt, töpörödött, ezer ránccal mindig barnára sült arcán. Meggörbült háta viselte az életre szóló kerti munka nyomait.

 De a már említett sámlinak más szerep is jutott, mint a kerti munka megkönnyítése. Mikor az étkezések ideje eljött – ami ünnepek kivételével mindig a nyári konyhában zajlott, Mama sohasem ült az asztalhoz. Fogta a kis sámliját és kicsit távolabb az étkezőktől lecövekelt, a kezébe vett tányérból evett. Igaz, hogy mindig másodikként, a gazda után kapott enni, mint a legöregebb, de én, a városi, feminista, az igazság bajnoka nagyon felháborodtam ezen a szokáson, hogy a sámlin ülve eszik, távol a többiektől. Igazságtalanságnak éreztem. De csak gondolatban. Mint afféle a családba, faluba „beházasodó” nem tartottam ildomosnak, hogy kritikát gyakoroljak.

 Teltek, múltak az évek és mostanra én is mama lettem. Nem pontosan így, mert én  Nana névre hallgatok, és abban is különbözöm mamától, hogy még nem vagyok nyolcvanegy éves. Nem is járok feketében, kendőben sem, viszont már nagyon szeretnék egy mamuszt. Péntekenként, ünnepekkor nagy főzés-sütést csapok, s izgatottan várom gyerekeimet, unokáimat. Jól el is fáradok közben. Olyannyira, hogy még a zajok is fárasztanak. És ahol négy felnőtt, négy unoka sertepertél, bizony a hangok bőségben zuhognak.

 Nemrégen kértem egy sámlit a gyerekektől. Meg is kaptam, a takaros kis ülőkét. A legközelebbi családi ebédnél, mikor már mindenki az asztalnál ült, megragadtam és kissé távolabb az asztaltól, a nyüzsgéstől, a zajtól le is ültem. Nagyszerű kilátás nyílt onnan az én szép családomra, dagadt is a keblem a büszkeségtől, ahogy gyönyörködtem bennük. Enni úgysem tudok soha az aznapi főztömből, mert főzés közben már az illatoktól is jóllakom. És ami a legkülönösebb, ebéd végére ki is pihenem magam,  és olyan jó érzés töltött el mintha egy páholyból néztem volna végig egy csodálatos mesejátékot.

 Velük is voltam, meg nem is. Mint ahogy ez majdan egyszer valóban be is következik.

 Lea

 

 

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Bódi Margó ízvilága

Bódi Margó töltött káposztája forrás: origo.hu

Bódi Margó töltött káposztája
forrás: origo.hu

Előrebocsátom, ez nem Tv műsor kritika lesz, hanem válasz egy magamnak feltett kérdésre: Miért szeretem Bódi Margót?

A kérdés kényes, mert ha valaki nem tudná, leírom. Bódi Margó egy tűzrőlpattant cigányasszony, azon kívül még a médiának is gyakori szereplője, mint énekes, utazó és más földi dolgok gyakorlója…., alkalmanként reklámok hordozója. De most csak a magam nevében, és igen szubjektíven leírom, én mit tapasztaltam, mit is értettem meg Bódi Margóból.

Az első szívet melengető találkozásunk akkor volt, mikor az egyik becsapós TV műsorban hirtelen segítenie kellett valamiben –régen láttam – s ő igazi, szinte gyermeki kétségbeeséssel próbált gyorsan cselekedni. A gyakorlott média mosoly mögött felsejlett az egykori jó kislány igyekezete.

Második találkozásunk a címben jelzett főzőműsorban következett. Itt megjelent segítőtársa a főzésben, sógornője, Ági is, és a köztük lévő beszélgetés, játék, humor megint visszavitt az ő múltjukba. A celeb mögül ismét előbújt a huncut mosolyú kis cigánylány, aki pajtásával most örömből főzöget. Nem is akármit. Nem is akárhogyan. Dús, húsos, gyönyörű ételeket. Bizony ezek kalóriabombák, de néha talán megengedhetjük magunknak ezt is. S közben a roma konyha fortélyait is megtanulhatjuk. Még a pompás környezet mellbevágó luxusa sem rontja el a jó érzésemet.

Bódi Margó zserbószelete forrás: gasztronómia.tlap.hu

Bódi Margó zserbószelete
forrás: gasztronómia.tlap.hu

De az utolsó találkozás, mikor Margó és Ági kivonultak a lakásból egy szabadtéri kemence szomszédságába, hogy kenyeret dagasszanak, süssenek, bográcsban főzzenek, s még a hetyke Bódi Gusztit is munkára fogták betetőzte nálam az előzőket. És ki kell mondanom, szeretem ezt az urával csúfolódó, asszonyos fortélyait csillogtató Bódi Margót. S szeretem, amikor az irdatlan mennyiségű főztjüket a roma nagycsalád apraja nagyja percek alatt eltünteti.

Mikor a műsor végén Margó ölébe veszi sógornője kicsi, duci lánykáját és elsorolja neki megnyugtató türelemmel, hogyan is kell ezt-azt megfőzni, akkor megjelenik előttünk a nagymama is, aki mesélve adja át tudását az aprónépnek. És én, mint főzésben is érdekelt és nagymamaságban is érdekelt, mindenkinek javaslom, aki még nem látta, nézze meg  Bódi Margó főzőműsorát.

Utóirat: Lehet, hogy én a média áldozta vagyok? Vállalom.

 Lea

 

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Samu telefonál

Samu

Samu a négy unokám közül a harmadik. Hat éves, első osztályos iskolás. Természetesen minden unokám nagyon okos. De Samu másképp. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: ő a megfigyelő. Talán ennek következményeként hihetetlenül éles és pontos memóriája van. Egészen kiskora óta megfigyeléseit elraktározza és hosszú idő után is képes előhívni gondolkodása rejtett zugaiból.

Egy példa. Saroklakásban élek. Nem volt még két éves, mikor talán másodszor hajtottak el házunk mellett, a házunkat másik oldalról határoló utcán, mikor megszólalt:

– Itt lakik a Nana. (Ez én vagyok.)

Még számtalan példát tudnék felsorolni. Bár most a telefonálásról írok, de majd kiderül, hogy telefon és memória nem függetlenek egymástól Samu életében. Azzal kezdődött, hogy négy éves kora körül, mikor telefon-barátságunk elkezdődött, néhány hívás után már fejből tudta telefonszámomat, amit büszkén közölt is velem. Ettől kezdve a sokszor egy órásra is sikeredett telefonbeszélgetések kettőnk intim magánügyévé váltak. És ez így van nagy boldogságomra a mai napig.

Mit jelent ez? Samu, mikor felhív, elvonul lakásuk szülőmentes és lehetőleg kistestvér mentes övezetébe, ezzel is jelezve, hogy a telefonálás kettőnk magánügye és senkinek ne legyen lehetősége arra, hogy esetleg hallgassa, vagy ó szörnyűség, netalántán beleszóljon. Számomra persze e nélkül is boldog percek és órák ezek, de így még szívet melengetőbb, hogy csak ketten vagyunk.

Ideje elmondanom, hogy miért is alakult ez így, miért vált gyakorlattá a telefonálgatás. Egyszerű az oka. Fiamék néhány évvel ezelőtt a szomszédomból elköltöztek a messzi Budára, így megszűnt az a talán minden nagymamát boldogító lehetőség, hogy „felszaladok az unokáimhoz”. Ritkábban találkoztunk, sokszor hetek is elmúltak, hogy nem láttam az unokáimat. Szüleik hiányát is éreztem, de ez eltörpült az unokák utáni vágyakozáshoz képest. Talán más nagyszülő is úgy érzi, hogy unokáink szülei, vagyis lányunk, fiunk, menyünk, vejünk ez időben „már nem annyira számít”. (Remélem az érintettek is megértik ezt.)

Nem sokkal Budára költözésük után megszólalt a telefonom:

– Halló! Szia Nana!
– Szia édes Samukám!

És ez a két mondat a mai napig felhangzik, minden nap legalább egyszer, de van úgy, hogy kétszer is.

Hogy miről beszélgetünk? Kevés ez a papír arra, hogy elmondjam. Samu mesél, kérdez, magyaráz. Sok mindent tud és még többre kíváncsi. Időnként filozofikus párbeszédet folytatunk életről, halálról. De legtöbbször az iskolában történtek részletes elmesélése zajlik, amit nagyon értékelek, hisz eddigi tapasztalataim szerint fiúgyerekekből nem könnyű ezeket a történéseket „kihúzni”. És Samu mesél a jelenről, híres memóriája bugyraiból előhívja távolabbi emlékeit, közös emlékeinket.

Édes hangocskája betölti a szívemet. Látom okos arcát, szép szemeit. Minden beszélgetés végén, mikor letesszük a telefonkagylót, néhány évvel fiatalabbnak, és nagyon boldognak érzem magam.

Ki kell használnunk ezt az édes nyugalmat, mert már ott kopogtat a telefon oldalán a legkisebb unokám, és néha már felhangzik Dávidtól is:

– Szia Nana!

Samu és Dávid

És nekem nincs más dolgom, mint várni a folytatást…

Lea

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!