Régiségeknek

Nagypapa rollerezik

Egy gyermekkori vágy beteljesülése

 

nagypapa-rollerezik

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú Kalocsán, aki akkor még egészen kicsi volt. Szerető családban élt egy több generációs, (kétlakásos) parasztos „hosszú” házban. Külön lakásuk volt a nagyszülőknek, de az udvar és a napközbeni élet nagyon is közös volt.

 

Tulajdonképpen, mint egy akkortájt 5-6 éves gyermek, rengeteg szeretetet kapott hol szüleitől, hol nagyszüleitől, nem volt válogatós, ez neki kijárt nap, mint nap. Azt elárulom mindjárt, hogy ekkortájt az 1950-es évek elejét írtuk, amikor a kenyérért sorba kellett állni. A hentes, újabb nevén húsbolt – amely hetenként két nap nyitott ki – hasonló sorbaállások színhelye volt. Így éltünk szűkösségben, boldogságban (időben visszatekintve, innen nézve), néha gyermekbetegségekkel fűszerezve. Akkortájt hason aluli panaszokra a ricinus, míg derékon felülre a Kalmopyrin, vagy az Istopyrin dukált gyógyszer gyanánt.

 bicigli

Játék persze nem volt (játékbolt sem), így magunk fabrikáltunk két keresztbe szögezett aprófából repülőgépet (akkor épült Kalocsán a repülőtér, így minden akkori gyerek ösztönösen a repülés felé vonzódott). Telt-múlt az idő, és néhány év múlva már a bicikli felé kacsingattunk, amely napközben ugyan apánk szolgálatában állt, de estefelé kezdtük próbálgatni (váz alatt, mert, hogy az ülés még nekünk kissé magasra sikeredett).

 

Ennek a próbálkozásnak azonban volt egy mindenki által irigyelte előképe, a ROLLER. Hogy is mondjam, egy roller akkortájt nagyon drága, luxus számba menő játékszer volt. Csak keveseknek adatott meg, hogy gyermekük, gyermekeik „saját” rollerrel dicsekedjenek. Mi is csak akkor jutottunk hozzá, amikor egy osztálytársunk éppen rollerezett, és mi is éppen az utcán voltunk, és éppen kölcsön is kérhettük egy fordulóra nem kis gyermeki sorbaállást követően (mert hogy nem voltunk egyedül a „rollertalanságban”, és más gyerekek is szerettek volna egy kört rollerezni). Telt múlt az idő. Akkor betonozták ki Kalocsán a piacteret, ami kiváló terep volt minden biciklizni tanuló kis és nagyobb gyerek részére. Ahogy növögettünk, már – kissé erőltetve – az ülést is elértük a fenekünkkel. A roller azonban valahogy kimaradt ebben a szegénységgel küzdő, ám szeretetben bővelkedő időszakban.

roller4

Régen volt, talán már homály is fedi az akkor történteket. Ahogy haladunk előre a korban – ez minden bizonnyal mással is így van – egyre több, élesen elővillanó kép, szituáció kerül elő az emberfia agyából. Mintha ma lenne, mintha ma történne. Nejemmel sokszor elevenítjük fel a gyermekkori történeteket, szituációkat, amelyek során a rollertelenség is képbe, azaz szóba került. De ennek is vagy néhány éve, hogy szóba hoztuk.

 

Elkövetkezett – mint minden év márciusában – a születésnapom, amit a már kibővült családdal, gyermekeinkkel és unokáinkkal ünnepeltünk, azaz ők köszöntöttek az éppen esedékes 72. szüli napomon. Mi is lehetett a meglepetés – amire őszintén nem számoltam, és igazán nagy meglepetés volt -, mint egy vadonatúj, összecsukható „elegáns” roller. Nesze neked nagypapa, most aztán beteljesült egy nagy gyermekkori vágyad, kaptál egy rollert, tessék rollerezni!

 roller-1

Nagy volt az örömöm, mert életemben még soha nem volt saját rollerem. A köszönetnyilvánítást és az ünnepi ebédet követően azonnal ki is kellett próbálnom, hogy tudok-e egyáltalán bánni a szerkezettel, hogy is kell lefékezni, és még további egyensúlybeli kérdések is azonnal és együttesen tolultak az agyamba.  Szégyent azonban nem hozhattam sem az ajándékozókra, sem az „ajándék lóra”, ezért a jól megérdemelt ebédet követően „próba-repülésre” szántam el magam. Lesz, ami lesz, nekem most rolleroznom kell, mert akarom, mert szeretném, és mert minden vágyam, hogy kipróbáljam a „járművet”. Azonnali hatállyal – nem kellett messzire mennem – egy szép aszfaltos járdát találtam, ahol nekieresztettem magamat a rollerrel. Az első néhány méterben még kissé bizonytalan egyensúllyal, majd egyre magabiztosabban toltam a bal lábammal a rollert. Csodálatos volt, és ez máig is csodálatos érzés. Azt hiszem, hogy a rollerezés visszarepített néhai gyermekkoromba. Újra gyermek lettem, ha csak rövidke időkre is. Az már a rollerezés „hozadéka”, hogy estére kelve olyan izmaimat fedeztem fel „izomláz képében”,  amelyekről eddig tudomásom sem volt.

                                                                                                                             A fekete-fehér képek forrása: Fortepan

János

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Mikulás teljes ornátusban – Egy gyermekkori emlék

Szent Miklós2

Anyai nagyapám szakmáját illetően férfiszabó volt, ám kora előrehaladtával a nyilvános iparűzést felhagyta és a kalocsai érseki kastélyban portási – és egyben szabói – állást vállalt. Ő javítgatta, alakítgatta, szükség szerint méretre szabta a kastély portáján felállított szabó asztalon a papi reverendákat és miseruhákat.

Történt még talán 1949 – 50-ben, hogy – mint minden évben december 6-án – elkövetkezett a Mikulás napja, ami a magunkfajta gyerekeknek meglepetés várással járó ünnep volt. A „mit hoz a Mikulás” kérdés egész nap bennünk lappangott, és már nagyon vártuk a sötétedést. Azt tudtuk, hogy a Mikulás igen csak akkor járja végig a jó (és talán kevésbé jó) gyerekekkel megáldott családokat, amikor besötétedik, és az éj leple alatt az ablakba kirakott – és előzőleg szülői parancsra – kifényesített cipőkbe rakja ajándékait. Azt azonban, hogy mikor teszi ezt, mély titok fedte. Sem korábban, sem később – akkor még ez így járta – nem tudhatta és nem láthatta senki, hogy a Mikulás mikor teszi a cipőkbe az ajándékát.

Szent Miklós

A nagy szobánk egyik ablaka – a paraszt házak helyiség-beosztásának megfelelően – a sorba rendezett helyiségek előtti folyosóra (gangra) nyílt. Egyszer csak csengő hallatszott kintről, és a gang felőli ablak előtt megjelent Szent Miklós püspök „személyesen”, teljes püspöki ornátusban, pásztorbottal, püspöki süveggel a fején. A gyermeki döbbenet nem írható le szavakkal. Nem, hogy szösszenet nem hagyta el torkunkat, de a meglepetéstől még a lélegzet is elállt mindnyájunkban: Itt a Mikulás !!!

Évek múlva (talán tíz is elmúlt) fedte fel jó anyánk, hogy a múltbéli meglepő Mikulás – az akkor már bennünket felülről tekintő nagyapánk volt, aki „kikölcsönözte egy alkalomra” a nála javításra leadott miseruhák egyikét és az érseki süveget.

János

  

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A mi retrónk: 50-es, 60-as évek

Egy korosztály emlékei képekben és kommentekben.

babakocsi 1944-1955

Blogunk facebook csoportjában gyakorta nosztalgiázunk, felidézve régen használatos tárgyakat, ételeket, szokásokat. Az emlékezés sokakból vált ki nosztalgikus megjegyzéseket. A legnépszerűbb retro tárgyakból és kommentekből válogattunk.

A mélykocsi

“1953-57-ben még ilyenben tologatott édesanyám. Volt egy sportos változata is, szív alakú oldallal, olyanunk is volt később.”

“Én 65-ös vagyok és a keresztelős képemen ilyenben pózolok.”

“Én csak képekről tudom hogy ilyen babakocsim volt, de a háttérben lévő buszokon utaztam később gyerekkoromban, és mindig nagyon hányingerem volt, mert iszonyú büdösek voltak!”

 “A babakocsikat az Ikarusz buszgyártó gyártotta az 1950-es évek elejétől.”

darált keksz

A darált keksz

“Anyukám sokat sütött ilyen sütit. Nagyon sok volt egy adagból. Volt ilyen kakaós és sima kakaó nélküli is.”

“Nagyon szerettem,  van régi darálóm, csak abba még kellett egy betét.”

“Karácsony előtt szoktam készíteni, karikákat formázok, egy részét csokiba mártom, egy részét marcipánba, és megy a fára, dísznek sem semmi.”

“Nagyon köszönjük a receptet, remélem hasznos lesz azoknak is, akik eddig nem készítették!”

bödön

A zsíros bödön

“A kisebben csak zsírt tartottunk, azzal főztünk, a nagyobbakban pedig előre lesütött hús volt, egy réteg hús, egy réteg zsír. Négyen voltunk és épp 4 szelet hús fért el egy sorban! Nagyon szerettem a legalján az apró hús darabkákat enni zsíros kenyérrel és csalamádéval, teával! Volt olyan év, hogy két disznót is vágtunk, és így volt bőven hús is és zsír is. Igaz akkoriban a boltban ritkán volt hús, kénytelenség volt magunknak gondoskodni róla. ”

hokedli2

A hokedli

“Felfordítva járókának volt jó, peremére mákdarálót lehetett szerelni, a kisiskolásnak íróasztala volt, létra helyett erre léptünk fel, hogy elérjük a magasan lévő dolgokat,  és természetesen konyhai ülőalkalmatosság is volt. Mosáskor és mosogatáskor a hokedlin volt a teknő, illetve a mosogató edény. A baba fürdetése is a hokedlin történt.”

“Édesapám az egyik hokedli fiókjában tartotta a cipőtisztító eszközöket. Minden vasárnap estefelé kihúzta a fiókot, és kibokszolta mindenki cipőjét. Imádtam azt az illatot és azokat a vasárnap estéket.”

kályha 1

A cserépkályha

Gyermekkori emlékeim közé tartozik a cserépkályha, a tűz barátságos pattogása, a kályha melege, az otthon nyugalma.”

“A kályha melletti fotelből anyukámmal mindig a tűzmanókat figyeltük, közbe meg mesélt és mesélt. Rég volt!”

mosó teknő

A mosóteknő

“Nagynénémnél nyaraltam és jött a nagymosás. Két hokedlire két teknő, bele a forró víz és ágynemű. – Na kezdjük – mondta a nénikém és az unokatesómmal elkezdték a teknő falán sikálni. Én meg végig azon izgultam, hogy ne állítsanak oda, mert nem bírnám.”

“Makói nagymamámnál nyáron a kertben, ilyenben pancsoltam. A vizet a nap melegítette föl !”

stoppolóf

A stoppolófa

“Milyen érdekes! Láttam már ilyet, de soha nem tudtam mire is használták. Mindíg szívesen tanulok!” (egy ifjú kommentelő)

“Aztán jött helyette a villanykörte….azt hiszem 7.osztályos korunkban osztályozták a stoppolást…de rég volt!!!!”

csíkos harisnya

A csíkos harisnya

“Nekem nagyon tetszett a csíkos harisnya, persze nem “O” lábon! Inkább anyukám idejében volt divat, de néha fellángolt a divatja, így nekem is volt. Méghozzá neccharisnyán!”  

“A csíknak egyenesen kellett állnia, mert különben optikailag görbévé tette a lábat. Borzalmas viselet volt”

alsószoknya

Az alsószoknya

“Én épp ilyet viseltem. Akkor volt nagy divat, mikor fiatal lány voltam. Azért szerettem, mert nagyon szép volt a szoknya, ha ilyen volt alatta. Csak nagyon nehéz volt kezelni. Keményíteni kellett, mert csak akkor állt szépen, és a vasalása sem volt semmi.”

derelyemetsző

A derelyevágó

“Derelyét meg a csörögefánk tésztáját szokta a Mami vágni, és még mindig használom én is.” 

“Az én anyukám a szabásmintát rajzolta körül vele és így nyomta át az anyagra…”

sparhert

A sparhelt

” Zöldes színe volt, virágmintával az ajtókon, a felső szélén körben volt egy korlát, ami megvédett a forró platnitól, a lábai is sokkal dizájnosabbak voltak. Hű…..! De rég volt!

“Ez már egy modernebb kivitelű sparhelt, mert a melegvíz tárolására van benne hely, kb. a petróleumlámpa alatti részen. A sütő jobb oldalán az a kis “elzáró” meg talán a sütést segítette szolgálni, hogy a kémény huzata ne vigye ki olyan hamar a meleget.”

 

tekeskanna

A tejeskanna

“Szerettem a tejet, otthon meg is húztam a kannát. Szerettem nézni ahogy a bolti nagy kannából átmérik a tejet a  két, egyliteres kannámba.  6 forint volt a tej, 7,20-ért kaptuk a házitejet.” 

“A szüleim tartottak állatokat és volt köztük egy jól tejelő, Jucinak becézett tehenünk is. Így akkor nem boltból hoztuk a tejet, de tőlünk vittek kannában esetenként 1-2 literrel. ”

vasaló

A szenes vasaló

“Nagyanyám lengette az udvaron, hogy izzon a parázs. Még én is vasaltam vele! Mennyivel könnyebb most! Nehéz volt , sokszor fájt a fejünk……Pont ugyanilyen volt a játék vasalóm , de én a sparhelten melegítettem fel és úgy vasaltam ki vele a babaruhákat.”  

” Jó nehéz volt, figyelni kellett mennyire meleg a talpa a benne levő parázstól és lóbálni kellett, hogy egyrészt a parázs “pölhéje” távozzon a lyukakon másrészt a beáramló levegő izzásban tartsa. Ja és hogy mi a pölhe ?  Hát azt igazából nem tudom, úgy örököltem a szót. Valószínű hamu.”

“Fél évszázados emléket hívtatok elő a feledés homályából ! Köszönöm.”

 
 Cecilia
 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Anyósom a példaképem

mama 92 éves anyósom 30 éve él egyedül. Amikor apósom meghalt, anyósomnak a fián, rajtunk kívül senkije nem maradt. A szüleit, a testvéreit, a huszon-sok unokatestvérét rég elvesztette, barátnői nem voltak. Pár napig nálunk volt, azután hazakívánkozott.

Soha nem telepedett ránk, és soha nem maradt egyedül: mindenkinél jobban, természetesebben tud kapcsolatokat létesíteni. A 9 lakásos házban, ahol 31 éve él, minden szomszéd régi jó ismerőse. Még azok a fiatalok is mosolyogva üdvözlik, akik nemrég költöztek a házba, és egyébként senkinek nem köszönnek. A társasház közgyűlése természetesen anyósom lakásában van. A házbeli pici gyerekek tudják, hogy anyósom ajtaja soha nincs bezárva, és a csoki a nagyszobában a legalsó fiókban van; a szülők bizalommal beengedik anyósomhoz a gyerekeket.

Ha akad egy-egy nap, amikor anyósomnak nincs semmi sürgős ügyintézni valója a városban, akkor edzésképpen föl-le jár a lépcsőházban. Ezért van az, hogy ha fél napig nem mutatkozik, akkor valamelyik szomszéd már biztosan benyit hozzá: – mi van, Évike, hogy vagy? És ő mindig jól van, mindig derűs. Nem panaszkodik, és nem sajnáltatja magát, pedig a súlyos betegségek őt sem kerülték el. A kezeletlen, súlyos csontritkulás meg a mi figyelmetlenségünk következtében közel 30 éve él összecsúszott, törött bordákkal: egy Szedd magad! alma-akció végén egyikünk sem vette észre, hogy anyósom emeli föl a legnagyobb, legsúlyosabb kosarat, hogy beemelje az autóba – bizony kórház lett a vége.

Anyósom minden percében szabad és független akar lenni. Emiatt sem a melltartót (ami nem lenne baj), sem a lúdtalpbetétet „nem bírta megszokni”, a lábát alig emelve jár sebesen, a piros lámpa nem érdekli, még a járda kis egyenetlenségébe is belebotlik. A rengeteg elesés és törés közül a combnyaktörés emelkedik ki, utána  kórházba is került.

Nemcsak a ház, de az egész kispesti nyugdíjas társadalom ismeri és szereti anyósomat. Az összes helyi nyugdíjas klubnak tagja, a délutánjait megosztja a nyugdíjas klubok meg a Vöröskereszt között, ahol szintén igen aktív. Pár éve megszervezte a cukorbetegek önsegítő körét, holott – szerencsére – nem cukorbeteg. Délelőttönként folyamatosan látogatja – a kórházban vagy az otthonukban – azokat a klubtársakat, akik leestek a lábukról. Kispesten köztudott, hogy anyósomhoz kell fordulni idősotthoni elhelyezés, kérvény-írás, szociális segély intézése és hasonlók ügyében, ő mindent elintéz. A legutóbbi időkig házhoz hordta a nincsteleneknek a Vöröskereszt karácsonyi csomagjait.

A régesrégi, még apósom idejéből való kártyapartnerek közül megmaradt 2-3 nénivel rendszeres az összejövetel egymás lakásán. Ha négynél kevesebben jönnek össze, akkor bridzs helyett römiparti járja. A 37 évvel ezelőtti fodrász kollégák közül néhány fiatalabb még most is gyakran ránéz, köztük az a kedves cigányasszony, aki anyósomnak köszöni, hogy megmaradhatott fodrásznak: amikor kezdő volt, húzódoztak tőle a vendégek, nem akartak egy roma keze alatt frizurát csináltatni. Anyósom azt mondta: csak egyszer próbálják ki, meglátják, milyen ügyes.

Én 44 éve ismerem anyósomat, soha kritikát nem kaptam tőle, mindig csak segített, bátorított. Amikor a 70-es években nem lehetett valamit kapni a kisfiúknak, unokáinak, gyakorta nyakába vette a várost, és felkutatta a hiánycikkeket. Most pedig megfigyelte, hogy a dédunokák gyengéje a csokis csiga, amit kizárólag Kispesten lehet kapni…

Lujza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Örzse néni volt az én pótnagyim

Kasza Pál ötvenes évek

A pótnagyi „intézménye” nem új dolog, már az én falumban is jól működött az ötvenes években, sőt az én gyerekeimnek is voltak fogadott nagyszülei.

Gyermekkoromban csendes vágyakozással néztem más gyermekek örömét, akik csak átmentek a kerten, vagy elszaladtak a szomszéd utcába és máris ott voltak a nagyszüleiknél. Apai nagyszüleim 25 km-re éltek, anyai nagymamámék pedig „külföldön”, Kolozsváron. Csak távolról szerethettük egymást. Ha egyszer-egyszer meglátogattuk őket, vagy ők jöttek el hozzánk, kész kaland volt az utazás: az útlevelek, vízumok beszerzése, és nagyon sokba is került.

A szomszéd Örzse néni volt számomra a pótnagymama: vigyázott ránk, ha édesanyámnak el kellett mennie otthonról, vagy a határban, a földeken dolgozott. Örzse néni jóságos, mindig tevékeny, kedves asszony volt, a tekintete, szép szürke szeme mindig szomorú. 12 gyermeket hozott a világra és csak 3 nőtt fel közülük: védőoltások hiányában sorra meghaltak a gyermekei, volt olyan is, hogy egyszerre három kis, fehér koporsót kísértek ki a temetőbe… Két unokája közül az egyik a városban tanult, kollégiumban lakott, a másik a szüleivel tanyán élt – így neki is jólesett a kisgyermekek mindennapos közelsége. Tanítgatott sok mindenre, mesélt, figyelt ránk: jó volt vele lenni.

Felnőttem, férjhez mentem. Férjem szülei korán meghaltak, így a gyermekeinknek csak anyai nagyszülei lehettek. De csak a vér szerinti szülők hiányoztak férjem életéből.  Egy kedves, távoli rokon házaspár, miután saját fiuk tragikusan fiatalon meghalt, a férjemet – kimondatlanul, de szívből, igazán – saját fiuknak tekintették és teljesen természetes módon csatlakoztak kis családunkhoz. Igazi örömmel, boldogan fogadták gyermekeink születését, gyakran meglátogattak minket és mi is, szinte minden vasárnap délután hozzájuk mentünk vendégségbe. Jöttünkre finom kakaó és vajas kalács került az asztalra, vidám beszélgetések, jókedvű együttlétek tompították nagy bánatukat. Nyaranta, szép kis hétvégi telkükön együtt főztünk és befőztünk, együtt könnyebb volt elvégezni a nehezebb munkákat is. Gyermekeink önfeledt játékát, futkosását, a locsoló slaggal vívott „csatákat” nagy nevetéssel figyelték, mintha saját unokáikat látták volna. Boldogok voltunk mindannyian.

Gyermekeink időközben felnőttek, saját gyermekeiket nevelik. Nagyszüleik emléke mellett mindig hálával és örömmel gondolnak vissza a mindennapi közelségben élő, bármikor elérhető, kedves pót-nagyira és pót-papára.

Ha érdekel blogunk kezdeményezése, mellyel pótnagyik és pótunokák egymásra találását szeretnénk segíteni, kattints ide: PÓTNAGYI-PÓTUNOKA KERESŐ

A fénykép forrása: Fortepan/Kasza Pál

Fodor Anna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide!

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

A lavórtól a tengerig – családom strandtörténelme

strand Anyu

Anyukám (középen), Nagymamám (jobbra), és egy barátnő  kiskutyákkal a strandon – 1940-es évek

Időutazás képekben: nagyszüleim piknikezős strandolásától, az én lavór lubickolásomon át,  unokám mélytengeri úszásáig. 

A minap érkeztem haza lányommal és unokámmal egy görög szigetről, Zakynthosról. Élménygazdag egy hét áll mögöttünk. Unokámmal, Markusszal a fotókban gyönyörködtünk. A galériámat “lapozva” meglátott egy régi fotót egy lavórban ülő babáról. Meglepve hallgatta, hogy azon az 1948-ban készült fotón én vagyok, egyévesként boldogan lubickolva nagyszüleim udvarán.

STRAND aNI, ANIKÓ

1948: én lavórban, 1983 : a lányom gumicsónakban

Elmeséltem neki azt is, hogy néhány évvel később, amikor egy hugicával gazdagodtam, leleményes nagyanyám élményfürdőt varázsolt udvarukra egy bádogkád képében, hogy két kedvence egyszerre csobbanhasson.

strand nagyszülők 3

Anyukám és szülei, 1930-as évek

Aztán elővettem néhány megsárgult papírképet is, még messzebbre utazva vissza az időben. Az 1930-as években készült fotón anyukám 10 éves, és szüleivel, meg azok barátaival a Tiszaparton piknikezik. A víz nem látszik, a környezet kopár, csak elmondásból tudom a helyszínt.

Apukám, testvére és egy barátja, 1940-es évek

Apukám, testvére és egy barátja, 1940-es évek

Az 1940-es évekből származó következő fotón csak a sharmos fiúk “szexi” fürdőnadrágja utal arra, hogy strandon vannak, meg esetleg a hátuk mögötti csúszda. A képen a középső  Apukám, jobbra tőle a testvére látható. A fiúk szerettek Tiszában úszni, a parton pedig nagy turul csatákat játszottak. Ehhez egy nyeles, kerek faütőt és teniszlabdához hasonló alkalmatosságot használtak.

strand anyák és lányaik

Anyák és lányaik, azaz mi és barátaink, 1960-as évek

Akárhol és akármikor adják át magukat az emberek a strandolás örömének, a jó szórakozás legfontosabb feltétele mindenkor a vidám baráti társaság volt. Tárgyi feltétel pedig a finom ennivaló! Áldozatkész anyáink képesek voltak a nagy melegben, pont délre időzíteni a minimum kétfogásos ebédet, salátát, a jobbak még süteményt is sütöttek. Mindezt természetesen otthon készítették el, és ők vitték ki ebédhordóban, gyalog a hídon át, a déli melegben az apák és gyerekek után, akik addig önfeledten pancsoltak. Kedves Nagyik! Tegyük kezünket a szívünkre! Ki az, aki manapság levest lötyögtetne szerettei után a strandra?!

Városunkban az uszoda és a partfürdő mellett a legkülönösebb feelingje a Sárga nevezetű üdülőtelepnek volt  –  a Sárga elnevezést a Tisza sárga homokjának köszönhette. A vegyes stílusú, sűrűn egymás mellé épített kis viskók, vagy nagyobb vállalati üdülők többnyire el voltak látva bádoghordóból barkácsolt tusolóval. A ping-pong asztal szinte mindegyiknek tartozéka volt. Abban az időben minden áradáskor betört a víz a házakba. A hetvenes évektől a módosabbak 4-5 m magas betonlábakra építtették nyaralóikat.

Sárga üdülőtelep

Sárga üdülőtelep

Ott is megvolt a társaságunk, hiszen unokahúgoméknak volt egy kis vityillójuk, a hozzátartozó evezős csónakkal. Gyakran eveztünk át a túlpartra, nagyokat beszélgetve, nevetgélve. Egy ilyen alkalommal Sanyi bácsit, a szellemes, világias gondolkodású pap nagybácsit is átszállítottuk, aki illedelmes klott nadrágjában kiszállt egy sekélyebb részen, hogy a hűs habokat élvezze. Mi meg azt élveztük (visszafojtva pukkadozó nevetésünket), ahogy ez a bő alkalmatosság kacéran lebegett a vízen.

A Sárga tanúja volt a nyiladozó érzelmeknek is. Unokahúgom megtetszett egy Egon nevű német fiúnak. Mily szerencse, hogy Marika édesapja német nyelvtanár volt… Huszonévesen két barátnőmmel meg egy-két fiúval kajakozni jártunk egy úszóház mólójáról egész a Maros torkolatig, sőt tovább. Olyan tiszta volt még akkor a Maros vize, hogy inni lehetett belőle.

10 évvel később férjemmel vettünk egy kis víkendházat, majd az Adrián egy csónakmotort, és ezt követően itthon csónakot hozzá. Tehát a gombhoz kabátot. Az első víkendház szemlére a szomszéd János bácsi szállított bennünket, mert éppen árvíz volt. De páromat semmi nem tántorította el. Én csendes belenyugvással, négyéves lányom kalandra éhesen figyelte az árvízi hajós manővereit.

A későbbiekben, már amikor  kezdett fenyegetni az ár, mindent az emeleti szobába mentettünk. Jó kis herce-hurca volt, de szerettük ezt a várostól távoli életet, és szárazabb nyarakon mindig kiköltöztünk. Élveztük a madárfüttyös ébresztést, tanár férjem pedig a pecázás nyugalmát is a diákoktól zsibongó iskolai tanév után. Házikónkat, melyet férjem barkácsmunkája tett egyre lakájosabbá, hatalmas fák árnyékolták, kellemes helyszínt biztosítva a kerti partiknak.

Lányommal és barátaink gyerekeivel, 1980-as évek

Lányommal és barátaink gyerekeivel, 1980-as évek

Aztán a világ egyre jobban kitágult, időnként tengerparti nyaralást is megengedhettünk magunknak, amelynek fényét a szintén kisgyerekes baráti házaspárokkal való közös utazás emelte.

Kék Barlang, Zakynthos szigete

Kék Barlang, Zakynthos szigete

 

Markusz

Unokám a tengerben

Manapság a családommal élvezem a nyaralás örömét, néha a Balatonon, máskor tengerparton, de szívesen gondolok vissza fiatalságomra, a tiszai úszásokra, uszodai játékokra, a nagy ping-pongcsatákra, kajakozásra, majd a sárgai nyarakon a bográcsos főzésekre, és a nagy nevetésekre kedves barátaink társaságában.

Néha visszasírjuk a  családias, árnyas SZUÉ-t  (strandunk, uszodánk régi neve) is, de modernizálása  nélkül most honnan csúszna le 12 éves, mozgékony fiúunokám négy emelet magasságból, és hol aquafitneszelne nagyanyja visszanyerve fizikai erejét?!

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Barátságok óvodától idős korig

barát

A barátság kedélyessége, meghittsége, izgalma a neten is átjön, felvidít és boldoggá tesz.

Ötéves kis unokámtól kérdezem a minap, hogy milyen volt a szülinap, amire meg volt hívva.  – Nem olyan jó, mert kevés barátom volt ott – válaszolja. Kit tartasz barátodnak, Pannikám? – kérdezek vissza. – Hát akivel szeretek játszani, és akit meghívok a szülinapomra. Elgondolkodtam ezeken a mondatokon és megállapítottam, hogy hatvanon túl is valahogy így működnek a barátságok, az ember akkor jön össze egy barátnőjével, ha jól érzi magát vele.

Azt szokták mondani, hogy a rokonokat nem, de a barátokat maga választja az ember. Első kis barátnőm Jucóka volt, akivel egyfelé laktunk és minden nap együtt mentünk haza az oviból. A barátkozás tehát a közösen  hazajáráson alapult, de az is igaz, hogy többen laktunk egyfelé, mégis csak vele lett belőle barátság. És sorolhatnám még a hasonló példákat az iskolából, munkahelyről, szomszédságból, ahol a sok, véletlenül mellém került emberből kiválasztottam azt (kiválasztottuk egymást), akiből barátnő lett.

Sok barátság a mai napig megmaradt. Persze nem véletlenül, ahogy mondják, ápolni kell a barátságot is, mint a növényeket. Valami szálra felfűzni, valamihez kötni, valami apropót találni a személyes, vagy akár távolsági kapcsolattartásra. Van, akivel évente csak egy-kétszer találkozunk, mégis barátnőnek merem nevezni, másokkal gyakrabban, egy-egy esemény kapcsán, az igazán közeli barátnők a „holnap mit csinálsz?” gyakoriságával vannak jelen életemben. A legtartósabb barátságok azok lesznek, amelyek kibírják az élet viharait, sőt a viharban erősödnek csak meg igazán.

Vannak barátnők, akik szép lassan eltűntek, de szinte észre sem vettem, nem hiányoznak. De van kettő, akik fájó űrt hagytak maguk után. Az egyiket megbántottam, a másik csak úgy elmaradt, „nem mentem utána az élet egyre sűrűbb erdejében”- a költő szavaival élve. Néha álmodom velük. Talán meg tudnám találni őket, csak bátorságot kellene gyűjtenem.

Néha van úgy barátnők között is, hogy valamiben nem értünk egyet, megbántjuk egymást, rossz szájíz marad valami után. Ilyenkor ha lehet, legjobb tisztába tenni a dolgokat, vagy fátylat borítani a nézeteltérésre és elfelejteni. Ha nem tesszük,  a kis seb is elmérgesedik, a barátság megromlik, és nem lehet többé helyrehozni. Nálam legalábbis így működnek a dolgok.

Az iwiw, facebook, a társasági fórumok fantasztikus perspektívát nyitottak a régi barátnők felkutatására. Nagy elánnal vetettem bele magamat a keresésbe. Katicával az általánosban voltunk sok évig jó barátnők, aztán évtizedekig nem is hallottunk egymásról. Megtaláltam az iwiwen, nagyon vágytam látni őt és találkoztunk. Beszélgettünk egy jót, de nem tudtuk áthidalni a több évtizedes kihagyást, nem sikerült feléleszteni a barátságot, pedig mindketten akartuk.

Az a jó, ha az ember idős korára is meg tudja őrizni a nyitottságát az új kapcsolatok létesítésére. Nekem a blog hozott ilyen új barátságokat, virtuálisakat, mert a legtöbbel még személyesen nem is találkoztunk. Csodás ez a netvilág, ahol olyan könnyű hasonló gondolkodású, érdeklődésű, és nem feltétlenül egykorú ismerősöket szerezni, s e kapcsolatokból akár barátság is lehet. A barátság kedélyessége, meghittsége, izgalma a neten is átjön, felvidít és boldoggá tesz.

Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Imádtuk a Balatont – gyerekkori nyarak emléke

1962

Foto: FORTEPAN/Korencky László adományozó

11 éves voltam, amikor először töltöttünk 2 hetet a Balaton mellett. A testvéremmel együtt imádtuk a Balatont, ezt a két hetet vártuk egész évben. A 10 szobás vállalati üdülőhöz egyetlen fürdőszoba tartozott, külön épületben.

1961 üdolő

Foto: FORTEPAN

Az ebédet éthordókban hozta valahonnan az üdülő gondnoka, Baksa néni, és az ebédlő sarkában tálalt. Megfigyeltük, hogy minden másnap tarhonya van; nagy röhögésekkel üdvözöltük, ha igazunk lett. Soha semmit nem vettünk a strandon – hiszen az üdülőben ellátásunk van, mondta anyukám. Egyetlen egyszer vett nekünk a papám cigánypecsenyét, anyukám haragudott is érte.

kugli 1977 MHSZ

foto: FORTEPAN/MHSZ

Az üdülő kis udvarán volt egy pingpongasztal és egy fa kugli-készlet, állvánnyal. Ott pingpongoztunk életünkben először. A testvérem úgy belejött, hogy versenyző lett belőle. A kuglizás is hozzátartozott a nyaraláshoz, minden este versenyeztünk. Felnőttként egyszer vettünk színes műanyag kugli-készletet a gyerekeinknek, aztán hamar ki is dobtuk, morogva, hogy túl könnyű, szétreped, a siófoki kugli volt az igazi.

Siófok 1960 a

foto: FORTEPAN/Korencky László adományozó

A Balaton vize szürkésbarna volt, mert a strandolók fölkavarták a sekély meder homokját. A fürdőruhánkból és mi magunkról is mindenhol pergett a homok, amikor megszáradtunk a parton. Soha nem lett semmi bajunk a víztől, felnőtt koromig nem is hallottam szennyezett víztől terjedő fertőzésről.

kártya 1960 Gál László

Foto: FORTEPAN/Gál László adományozó

Beiratkoztunk a helyi könyvtárba, és a szabad strandon, a vízen keresztül mentünk kölcsönözni. Anyukám a víz fölé tartva vitte a könyveket, és a másik kezével engem húzott, én lusta lábtempókkal tartottam fönn magam. Apukám nem tudott úszni, nem volt a víznek nagy barátja, de hamar társaságra lelt a szomszéd villában. Az ultiparti aztán a nyaralás végeztével sok éven át nálunk folytatódott.

Talán 18 éves lehettem, amikor utoljára volt beutalónk a siófoki üdülőbe.

Lujza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

ÓH, AZOK A RÉGI, CSODÁS NYARAK! Gyermekkorunk strand emlékei

strand2 római part

Ebben az idei forró kánikulában a kedvenc uszodámban tudok csak igazán felfrissülni. Reggel korán megyek, és 11 órakor már jövök is haza. De a víz, az úszás jótékony hatását egész nap érzem. Azért is jövök aránylag korán haza, mert az uszoda átalakítása óta egyszerűen nincs árnyékot adó fa, illetve alig van zöld terület. De van három nagy csúszda, meg élményfürdő, és többszáz forintért lehet napernyőt és napozó ágyat bérelni. Csodálkoztam is, hogy vakáció idején aránylag kevesen vannak, de rájöttem, hogy ha veszünk egy 3-4 tagú családot, akinek belépőt, fagyit egyéb finomságokat kellene kifizetni, máris megvan a válasz a kérdésre.

fortepan,hu

Anélkül, hogy beleesnék a “savanyú a szőlő” szindrómába, visszagondoltam gyermekkorom nyaraira. Négyen voltunk testvérek, az öcsém 6 évvel utánam érkezett, így mi hárman lányok egymásra vigyáztunk. Úszni mindannyian megtanultunk, autodidakta módon, hisz a Tisza mellett nőttünk fel. Így felnőtt kíséret nélkül jártunk a standra. Ez az 50-es évek második felében, illetve a 60-as évek elején volt. Uzsonnára zsíros kenyeret, almát vittünk, és egész nap a vízben voltunk. Az uszoda szinte mindig tele volt, és családias volt a hangulat. Szájtátva néztük a nagylányokat, csodáltuk az úszókat és a vízilabdázókat. A fiúk kivétel nélkül “fecskét” viseltek: kék alapon fehér csíkos úszónadrágot.

strand

A fiúk fecskét viseltek. Bitskey Tibor és Berek Kati az Egy pikoló világos című  filmben

Ha meguntuk az uszodát, átmentünk a Tisza partfürdőre, ez közvetlen mellette volt. Csodálatos finom homokos partja volt, a víz tiszta, biztonságos, és az volt a menő, akinek felfújt autóbelső gumiöve volt. Volt egy óriás csúszda, fából készült, és két oldalt volt a csúszó része, pléh, vagy réz lemez borítással. A napon a csúszdák felforrósodtak, de a vizes fürdőruhában ezt nagyon nem is éreztük. A felnőttek fociztak, turuloztak, a nagylányok sétálgattak, a fiúk meg tették-vették magukat a lányok előtt. Mi gyerekek meg önfeledten játszottunk. Estefelé együtt mentünk haza mi környékbeliek, és a szüleink (így utólag visszagondolva) megkönnyebbülhettek, hogy épségben hazaértünk.

Sári

strand 60

A strandolás a mi családunkban is a nyári élet szerves része volt, strandra járni egy életforma volt gyerekkoromban. Ugyanabban a Tisza-parti városban laktam, ahol Sári is élt, s bár egyidősek vagyunk, akkor még nem ismertük egymást. Akkoriban, (ötvenes, hatvanas évek) a nagyobb vállalatoknak saját kabin házuk volt, felszerelve nyugággyal, asztalokkal, székekkel, pingpong asztallal. Nagyival naponta lementünk a partfürdőre, a szüleim a hétvégén jöttek csak le. Anyu és Apu mindig nagyokat úsztak, először a folyással szemben, majd visszafelé, már fáradtan, a folyás irányába. Én ott vártam rájuk a parton, ahol aztán kifeküdtek megszáradni a puha, forró homokban. Később, mikor termálvizes medence is épült a partfürdőn, nagymama abban áztatta magát naphosszat.

Termálfürdő cserkeszőlő

Lány korában (harmincas évek) anyukám családjának volt csónakja, négy család vett közösen egyet. A családok nevének kezdőbetűiből összerakva tegafova volt a csónak neve. Együtt, vagy felváltva használták, és így minden gyerek megtanult evezni. Ez akkoriban közkedvelt sport volt a folyó menti városokban. Gyerekként, mikor mesélt róla Anyukám, mindig megkérdeztem, hogy hová lett a tegafova. – Eltünt a történelem tengerében – válaszolta.

Meseautó

Csónakázás – a Meseautó című filmből

Vissza az ötvenes évekbe: A strand a felnőttek társadalmi életének színhelye is volt, a vállalati kabin kertjében jókat lehetett kártyázni, focizni, sörözni a kollégákkal. Nagymama egy lapos fém ételdobozba készítette össze az ennivalót, kivájt paprikába tette a vajat (így nem olvadt el), a szeletelt kenyér vászon szalvétába volt csomagolva. Rossz evő gyerek voltam, de a strandon a nagy hancúrozás közepette mindig megjött az étvágyam. A büfében vehettem magamnak egy egygombócos fagyit 50 fillérért. A strandfürdő nagy volt, árnyas fákkal tele, jól eloszlott a sok ember, nem ültünk egymás hegyén-hátán, mint az uszodában. Akinek nem volt vállalati kabinja, az bérelt egyet egész szezonra (esetleg többen együtt), és akkor a kabinban hagyhatta a nyugágyát és minden egyebet, ami a strandoláshoz kellett. Egy emlékezetes nyaram volt, 14 évesen. Azon a nyáron osztálytársakból, és azok barátaiból egy jó kis fiú-lány társaság verődött össze. Rengeteget pingpongoztunk, forgóztunk, és nevettünk, párok alakultak ki, szerelmek szövődtek…

Én is szerettem úszni a Tisza hűs habjaiban, bár nagy úszó sosem lett belőlem. Aztán, hogy elkerültem szülővárosomból a Tisza mellől, nem tudtam többé más vizekkel megbarátkozni. Egyedül a tengervíz iránt érzek a Tiszához hasonló vonzódást, és boldogan vetem bele magamat, ha nagy ritkán alkalmam van rá. De az az egykori szépséges strandélet visszavonhatatlanul az elmúlt gyermekkoré.

Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Tízévesen már komplett ebédet főztem

Egy falusi gyermekkor emlékei

harmadikosok
Bizony, régen voltam kisgyermek. Az ötvenes évek elejétől vannak konkrét emlékeim. Egy hatezer lelkes, alföldi faluban nőttem fel, mai szemmel nézve igencsak szegény körülmények között. Mindenki szegény volt, természetesnek vettük.

Mi, gyerekek a családban, de a falu ránk figyelő közegében is, biztonságban voltunk. Tiszteltük a szüleinket, nagyszüleinket, tanítóinkat és a felnőtteket: igazmondásra, szófogadásra neveltek bennünket. Akkor szólhattunk bele a felnőttek beszélgetésébe, ha kérdeztek. Nekünk szerencsénk volt: gyakran kérdeztek. Nem volt szabad nemet mondani, ha kértek tőlünk valamit, de sohasem kértek olyat, amit ne tudtunk volna teljesíteni. Minden étkezésnél nagyapám szelte a kenyeret: először nagymamám, majd a szüleim kaptak (ők dolgoztak egész nap), csak utánuk jöttünk mi, gyerekek. Nagyapó egyetlen szóval sem minősítette aznapi viselkedésünket. Aki a legjobb volt, az kapott elsőnek, majd érdem szerint következtek a többiek. Aki haszontalankodott, füllentett, vagy nem iparkodott a csínyét jóvátenni, utoljára kapott.

Alapvető volt, hogy a dolgok, teendők fontossági sorrendjét megtanuljuk és betartsuk: először a leckét kellett megcsinálni, megtanulni mindent, utána az állandó feladatainkat ellátni, és csak ezután lehetett játszani. Egész életemre meghatározó lett ez a – mai szemmel talán szigorú, merev – napirend. És utólag sem érzem frusztráltnak, elnyomottnak magam, nem lettem kevésbé kreatív sem.

liba

Mindenkinek határozott szerepe, feladatköre volt. A gyerekek is kivették részüket a ház körüli munkákból, állatok gondozásából. Már egy 3-4 évesnek is volt állandó feladata, pl. friss vizet önteni a kiscsirkéknek, virágokat locsolni. Ahogy cseperedtünk, úgy szélesedett a házimunkák köre: tojásokat összeszedni, gyomlálni és kapálni, palántákat locsolni, kacsákat, libákat legeltetni és gondozni, takarítani, udvart, utcai járdát elsöpörni, gyümölcsöt szedni, majd segíteni a befőzésben, aszalásban. 10-12 évesen már komplett ebédet vagy vacsorát tudtam főzni, 4-6 személyre úgy, hogy közben tüzelnem is kellett a sparheltben. Hosszú őszi-téli estéken kukoricát morzsoltunk, varrtunk, vasaltunk, hímeztünk, diót pucoltunk, babot válogattunk… a teendőket hosszan tudnám sorolni. (Babfejtés közben tanultam meg édesapámtól pl. Magyarország összes megyéjét, járását, városokat, fontos földrajzi helyeket – ma is tudom!)

A nyári vakáció beköszöntével első feladatunk a hársfavirág szedése volt: nagyokat nevettünk fenn a fán, míg a zsákjaink megteltek. A padláson teregettük szét, hogy megszáradjon, majd tiszta vászonzacskókba raktuk: téli estéken vacsorára majdnem mindig hársfatea volt héjában főtt krumplival, kacsazsírral. Míg a kislibákat, kiskacsákat legeltettük, az árokparton kamillát és más gyógynövényeket gyűjtöttünk: jól jött a téli megfázások idején. Eső utáni napokon jókora gombákat szedtünk a legelőn, milyen jóízűt is ettünk belőle! Jókat lehetett játszani is libalegeltetés közben, sokat énekeltünk, fogócskáztunk, találós kérdéseket próbáltunk megfejteni. A nagyobb gyerekek vigyáztak a kisebbekre, együtt mentünk az iskolába reggelente, tanítás után pedig velük jöttünk haza. A nagyok tanítgattak, pl. biciklizni (felnőtt kerékpáron) 8 éves koromban, később pedig már én tanítottam a kisebbeket. Természetesen sokat és sokféleképpen játszottunk, kinn az utcán, szabad tereken – játékszerek nélkül is. Ha akadt egy-egy labda, karika, magunk alkotta csutka-baba, vagy a jól ismert „sánta-iskola”, remekül szórakoztunk. Nem emlékszem, hogy bármikor „vadultunk” vagy unatkoztunk volna. Nagyon kellett a ruhánkra, cipőnkre vigyázni, hogy el ne szakadjon, tönkre ne menjen. Természetesen örököltük a ruhadarabokat, kabátokat és ha kinőttük, más ismerős- vagy rokongyerekek viselték tovább. Nyáron mezítláb jártunk. Milyen jó volt nyári zápor után tapicskolni a langyos sárban! A tarlón futni az elkóborolt libák után persze nem annyira…

kislányok

Az iskolában követeltek tőlünk és szerettek minket. 52-en voltunk az első osztályban, volt, akinek pad sem jutott, egy kis széken kucorgott a fal mellett. A tanító néni komolyan vett minket, biztatott és dicsért, vagy újra leíratta a csúnyára sikerült mondatot. Nagyon sokszor javította a füzeteinket, külön is foglalkozott azokkal, akik lemaradtak, vagy nem tudtak megtanulni valamit azonnal. A tintásüvegbe mártogatott tollal nem volt egyszerű szépen írni, pacák is csöppentek az irkalapra, a könnyeinkkel együtt. Az óraközi szünetekben énekelve körjátékot játszottunk, ugráló köteleztünk. (Ketten hajtották ritmusra a hosszú, vastag kötelet, míg ketten-hárman ugráltak, bravúrosan beugorva, vagy épp kilépve.) A mai tananyaghoz képest kevesebb, világosabb szerkezetű volt a tanulnivaló, de azt alaposabban, pontosabban tudtuk. Fejben számoltunk, sok verset és dalt tanultunk, kórusban mondtuk, vagy énekeltük az óra elején. A fizikai jelenségeket először a természetben figyeltük meg, tanárunk kérdései alapján mi magunk próbáltuk kitalálni és megfogalmazni a szabályt és csak utána vettük elő a könyvet. Természetes volt a szóban felelés, az osztály előtt, a táblánál állva: így tanultuk meg a szabatos beszédet, a szép fogalmazást, az érthető, határozott hanghordozást és főleg az izgalmunk leküzdését. Így alakult ki bennünk az is, hogy egymásnak szurkoltunk, örültünk, ha a másik jól felelt.

Már harmadikos korunktól kezdve jártunk könyvtárba: szívesen olvastunk és sokszor cserélgettük egymás között a könyveinket is. (Igaz, ezek csak 3 forintos, olcsókönyvtári könyvek voltak, mégis drága kincsek számunkra.) A falunkban hagyománya volt az amatőr színjátszásnak. Mi gyerekek is gyakran adtunk elő színpadi mesejátékokat, komoly szöveg- és énektudást is feltételező színdarabokat a kultúrházban. Kislányként előbb tündéreket, manókat, törpéket, pillangókat „alakítottunk”, majd következtek a komolyabb feladatok. Számomra a „csúcs” a francia királylány szerepe volt Kacsóh Pongrác János vitézében: énekelni is, előadni is tanított. Nem volt televízió, de mindenkiben élt az igény arra, hogy a hétköznapi munka után valamilyen kulturális élményben is legyen része. Életre szóló emlékek ezek…

iskolaw

Az úttörő foglalkozásokon sportoltunk, versengtünk és játszottunk. Megtanultuk azt is, milyen jó segíteni másoknak. A mi őrsünk két magányosan élő, idős néninek segített rendszeresen: gyümölcsöt szedtünk, behordtuk a tűzifát, kukoricát fosztottunk – mikor mire volt szükség. Megszerettek minket: ajándékként egy szép lábtörlőt fontak nekünk kukoricacsuhéból, az osztálytermünk ajtaja elé. Mire tanított meg a szerény falusi élet? Beosztásra, tiszteletre, a mások munkájának megbecsülésére, kitartásra, lemondásra, a belátás képességére, az önzetlen segítségadás örömére, a felelős hozzáállásra.

7 éves lehettem, amikor a kistestvérem betegen feküdt otthon, édesanyám a teknőnél állt, mosott. Főzni is akart, de elfogyott az ivóvizünk. „Kislányom, eredj és hozz egy fél kanna vizet az ártézi kútról.” Kaptam a kabátomat, sapkámat, karomra vettem a 8 literes vizeskannát és már indultam is. 800 méterre volt a kút a házunktól, keserves volt az út visszafelé. Legfeljebb 20 kilós lehettem, húzta a karomat a félig telt kanna. Biztattam magam: csak az eperfáig bírjam elvinni anélkül, hogy letenném, csak a Maris néni nagykapujáig, no még egy kicsit a János bácsi kispadjáig… Összefagyva, elgyötörten értem haza. Édesanyám megcirógatott, megmelegedtem egy kicsit a kemence mellett. Már húztam volna le a sáros cipőmet, amikor arra kért, hozzak még egy fél kannával… Az akarat, a lelkierő próbája volt az a második út is… Ha kitartó, bizakodó ember lett belőlem, ezeknek a próbatételeknek is köszönhetem.

Képek: az első képen: 8 éves kislányok tanítójukkal, Nagyapámmal, 1955-ből,                                         a többi kép illusztráció

 Fodor Anna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!