Régiségeknek

URALKODÓ ANYÁK – Négy generáció asszonyai a családomban

négy heneráció

Az iskoláztatás témája végigvonul a családunkon és  meghatározza az anyák és lányaik viszonyát.

Az anyák és lányok kapcsolatáról való elmélkedésemet több momentum indította el. Először a  Ridikül című televíziós műsorban nemrég felvetett hasonló téma késztetett elgondolkodásra, majd az ’Anyám és más futóbolondok a családból’ című filmélményem, a négy generációt átölelő családtörténetről. A hasonlóság okán született meg ez a kis írás családom asszonyairól.

az ’Anyám és más futóbolondok a családból’ című filmből

Jelenet az ’Anyám és más futóbolondok a családból’ című filmből

Nekem is megadatott, hogy négy generáció anya-lánya kapcsolatának részese legyek, melyben az érzelmi dominancia egyre szelídülő tendenciát mutat. Anyukám és nagymamám közt kibékíthetetlen ellentét feszült, aminek alapvető oka az volt, hogy kitűnő tanuló lányát (egyedüli gyermekét) nagyanyám nem volt hajlandó iskoláztatni. A négy polgári elvégzése után szakmát (varrást) taníttatott vele. Bár anyukám szerette a munkáját, ez a sérelem megakadályozta, hogy bensőséges viszony alakuljon ki köztük. De mint minden unoka, húgom és én meglágyítottuk az önzőnek beállított nagymama szívét. Boldog gyermekkorunk nagyszüleinknek is köszönhető. Sokat játszottunk árnyékos udvarukon, ettük a nagymama nem mindig kifogástalan főztjét, (egyedül a kacsasültje volt világbajnoki). Dinnyeszezonban nagymamám nem volt rest 2-3 súlyos gyümölcsöt hazacipelni, és a kútba leeresztve hűteni nekünk a sárgabélűeket. Nagyapám ezalatt a nyugágyból gyönyörködött bennünk, és olykor órákat mesélt orosz fogságáról.

Anyukámmal és húgommal

Anyukámmal és húgommal

Most, hogy írom-e sorokat, döbbenek rá: talán édesanyám féltékeny volt a nagyszüleinkkel töltött boldog időre, amit a varrás tőle elrabolt. Már felnőtt voltam, sőt önálló, amikor megtört a jég, és anyu magához vette nagymamámat, aki elesett a lakásában. A “bimbózó” kapcsolat csak addig tartott, amíg a mama le nem bontotta a neki vásárolt kötött harisnyát, mert elfogyott a fonala. Ugyanis egész életében kötött, horgolt valamit.

ani nagymamája

Nagymamámmal ás lányommal

Az iskoláztatási téma végigvonul a családunkon. Édesanyám nem tagadta meg tőlem a továbbtanulást, csupán lebeszélt róla. Érvei, miszerint tanárként nem kapok majd a városban állást, meggyőztek, sőt mint városi lányt elrémisztettek a falura kerüléstől. Sajnos befolyásolható voltam. De ezt nem éltem meg tragédiaként, és soha nem róttam fel neki. Húgom hamarabb kirepült a kötelékből, én még évekig együtt laktam anyukámmal, jóban, rosszban osztozva. Őszintén tudtunk egymással beszélgetni, a későbbiekben is én voltam a beszélgetős lánya. Volt humora, nagyokat tudott nevetni, tájékozott volt a világ dolgaiban. Ő “diagnosztizálta” először kezdődő Lyme-kóromat, 3 havi térdfájásomat megsokallva. Akkoriban olvasta Makra Ági könyvét a témában. Általános derűt váltott ki a családban, amikor bármilyen betegségre (például lányom rosszul lyukasztott dobhártyájára) varázsszerét, a propoliszt javasolta. Ellentmondásos érzésektől azonban a mi kapcsolatunk sem volt mentes. Nemtetszésének hangot (nagy hangot) adott időnként. Nagyon kritikus volt velem, hiszen dominanciáját mással szemben nem gyakorolhatta.

De eljött az én elszakadásom, önálló életem ideje is, ami azonban nem jelentette a köldökzsinór teljes elvágását. Kritikai szellemét idővel a férjem is megismerte, de ez – párom toleranciájának köszönhetően – nem okozott komolyabb konfliktust. Anya lettem, anyukám pedig az én lányommal együtt háromszoros nagymama. A nehezen megtalált családi boldogságot kettétörte férjem halálos balesete, ami nyolcéves kislányomat szinte felnőtté tette. Ő nem tudott, vagy nem akart sírni, én pedig nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Sorsom majdnem lenyomata volt édesanyáménak, azzal a különbséggel, hogy ő megszületésem előtt három héttel vesztette el férjét, az én édesapámat, egy betegség következtében. Húgom a második házasságából született.

Anyuka 2

Anyukámmal és húgommal

Amikor lányom 19 éves lett, ismét aktuálissá vált a családunkban kritikus továbbtanulási téma, csak kicsit másképpen történtek a dolgok. Sajnos én jobban kívántam, hogy diplomásként egzisztenciát teremtsen magának, mint ő maga. Továbbtanulás helyett párt választott, ráadásul külföldön, és én nem helyezkedtem szembe vele, mint anyukám tette, ha számára nem tetsző dolgot műveltem. Talán ennek köszönhetem, hogy lányom barátságát, bizalmát sikerült megtartanom, velem osztja meg örömeit, kétségeit, meghallgatja érveimet, ellenérveimet, de a döntés az ő dolga. Lányomnak fia van, az én szeretett unokám, s ezzel megszakadt az anya-lánya sorozat a családunkban. Nem is ártott egy kis frissítés.

A közelgő karácsony is alkalom az emlékek felidézésére, és a családommal való találkozásra, amit nagyon várok.

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide!

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A mi retrónk: 50-es, 60-as évek

Egy korosztály emlékei képekben és kommentekben.

babakocsi 1944-1955

Blogunk facebook csoportjában gyakorta nosztalgiázunk, felidézve régen használatos tárgyakat, ételeket, szokásokat. Az emlékezés sokakból vált ki nosztalgikus megjegyzéseket. A legnépszerűbb retro tárgyakból és kommentekből válogattunk.

A mélykocsi

“1953-57-ben még ilyenben tologatott édesanyám. Volt egy sportos változata is, szív alakú oldallal, olyanunk is volt később.”

“Én 65-ös vagyok és a keresztelős képemen ilyenben pózolok.”

“Én csak képekről tudom hogy ilyen babakocsim volt, de a háttérben lévő buszokon utaztam később gyerekkoromban, és mindig nagyon hányingerem volt, mert iszonyú büdösek voltak!”

 “A babakocsikat az Ikarusz buszgyártó gyártotta az 1950-es évek elejétől.”

darált keksz

A darált keksz

“Anyukám sokat sütött ilyen sütit. Nagyon sok volt egy adagból. Volt ilyen kakaós és sima kakaó nélküli is.”

“Nagyon szerettem,  van régi darálóm, csak abba még kellett egy betét.”

“Karácsony előtt szoktam készíteni, karikákat formázok, egy részét csokiba mártom, egy részét marcipánba, és megy a fára, dísznek sem semmi.”

“Nagyon köszönjük a receptet, remélem hasznos lesz azoknak is, akik eddig nem készítették!”

bödön

A zsíros bödön

“A kisebben csak zsírt tartottunk, azzal főztünk, a nagyobbakban pedig előre lesütött hús volt, egy réteg hús, egy réteg zsír. Négyen voltunk és épp 4 szelet hús fért el egy sorban! Nagyon szerettem a legalján az apró hús darabkákat enni zsíros kenyérrel és csalamádéval, teával! Volt olyan év, hogy két disznót is vágtunk, és így volt bőven hús is és zsír is. Igaz akkoriban a boltban ritkán volt hús, kénytelenség volt magunknak gondoskodni róla. ”

hokedli2

A hokedli

“Felfordítva járókának volt jó, peremére mákdarálót lehetett szerelni, a kisiskolásnak íróasztala volt, létra helyett erre léptünk fel, hogy elérjük a magasan lévő dolgokat,  és természetesen konyhai ülőalkalmatosság is volt. Mosáskor és mosogatáskor a hokedlin volt a teknő, illetve a mosogató edény. A baba fürdetése is a hokedlin történt.”

“Édesapám az egyik hokedli fiókjában tartotta a cipőtisztító eszközöket. Minden vasárnap estefelé kihúzta a fiókot, és kibokszolta mindenki cipőjét. Imádtam azt az illatot és azokat a vasárnap estéket.”

kályha 1

A cserépkályha

Gyermekkori emlékeim közé tartozik a cserépkályha, a tűz barátságos pattogása, a kályha melege, az otthon nyugalma.”

“A kályha melletti fotelből anyukámmal mindig a tűzmanókat figyeltük, közbe meg mesélt és mesélt. Rég volt!”

mosó teknő

A mosóteknő

“Nagynénémnél nyaraltam és jött a nagymosás. Két hokedlire két teknő, bele a forró víz és ágynemű. – Na kezdjük – mondta a nénikém és az unokatesómmal elkezdték a teknő falán sikálni. Én meg végig azon izgultam, hogy ne állítsanak oda, mert nem bírnám.”

“Makói nagymamámnál nyáron a kertben, ilyenben pancsoltam. A vizet a nap melegítette föl !”

stoppolóf

A stoppolófa

“Milyen érdekes! Láttam már ilyet, de soha nem tudtam mire is használták. Mindíg szívesen tanulok!” (egy ifjú kommentelő)

“Aztán jött helyette a villanykörte….azt hiszem 7.osztályos korunkban osztályozták a stoppolást…de rég volt!!!!”

csíkos harisnya

A csíkos harisnya

“Nekem nagyon tetszett a csíkos harisnya, persze nem “O” lábon! Inkább anyukám idejében volt divat, de néha fellángolt a divatja, így nekem is volt. Méghozzá neccharisnyán!”  

“A csíknak egyenesen kellett állnia, mert különben optikailag görbévé tette a lábat. Borzalmas viselet volt”

alsószoknya

Az alsószoknya

“Én épp ilyet viseltem. Akkor volt nagy divat, mikor fiatal lány voltam. Azért szerettem, mert nagyon szép volt a szoknya, ha ilyen volt alatta. Csak nagyon nehéz volt kezelni. Keményíteni kellett, mert csak akkor állt szépen, és a vasalása sem volt semmi.”

derelyemetsző

A derelyevágó

“Derelyét meg a csörögefánk tésztáját szokta a Mami vágni, és még mindig használom én is.” 

“Az én anyukám a szabásmintát rajzolta körül vele és így nyomta át az anyagra…”

sparhert

A sparhelt

” Zöldes színe volt, virágmintával az ajtókon, a felső szélén körben volt egy korlát, ami megvédett a forró platnitól, a lábai is sokkal dizájnosabbak voltak. Hű…..! De rég volt!

“Ez már egy modernebb kivitelű sparhelt, mert a melegvíz tárolására van benne hely, kb. a petróleumlámpa alatti részen. A sütő jobb oldalán az a kis “elzáró” meg talán a sütést segítette szolgálni, hogy a kémény huzata ne vigye ki olyan hamar a meleget.”

 

tekeskanna

A tejeskanna

“Szerettem a tejet, otthon meg is húztam a kannát. Szerettem nézni ahogy a bolti nagy kannából átmérik a tejet a  két, egyliteres kannámba.  6 forint volt a tej, 7,20-ért kaptuk a házitejet.” 

“A szüleim tartottak állatokat és volt köztük egy jól tejelő, Jucinak becézett tehenünk is. Így akkor nem boltból hoztuk a tejet, de tőlünk vittek kannában esetenként 1-2 literrel. ”

vasaló

A szenes vasaló

“Nagyanyám lengette az udvaron, hogy izzon a parázs. Még én is vasaltam vele! Mennyivel könnyebb most! Nehéz volt , sokszor fájt a fejünk……Pont ugyanilyen volt a játék vasalóm , de én a sparhelten melegítettem fel és úgy vasaltam ki vele a babaruhákat.”  

” Jó nehéz volt, figyelni kellett mennyire meleg a talpa a benne levő parázstól és lóbálni kellett, hogy egyrészt a parázs “pölhéje” távozzon a lyukakon másrészt a beáramló levegő izzásban tartsa. Ja és hogy mi a pölhe ?  Hát azt igazából nem tudom, úgy örököltem a szót. Valószínű hamu.”

“Fél évszázados emléket hívtatok elő a feledés homályából ! Köszönöm.”

 
 Cecilia
 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Nagyapa, levelező tagozaton

Repültünk az unokával,  időt, távolságot nem ismerve.

unoka3

Egy olvasónk tette szóvá egy nagymamás témájú írásunk kapcsán, hogy a nagyapákról méltatlanul kevés szó esik. Igazat adtunk neki és felkértük egy nagyapa szerzőnket, írjon az unokáiról. Remek írás született János tollából.

Gyermekeink és unokáink a nagyszülői lakhelytől vagy jó kétszáz kilométerrel távolabbra laknak, élnek. Ebből következően a napi életükben, a pillanatnyi reflexióikban, meghökkentő és aranyos megnyilvánulásaikban sajnos nem lehet részünk. Ám amikor (havonta legalább egy alkalommal) találkozunk, minden korábbi gond, betegség és egyéb napi probléma egyszerűen – a szeretet természetéből adódóan – elfelejtődik. A „na most végre együtt vagyunk” érzés és hangulat egyszeriben mindent felülír és elsöpör.

Nemrég náluk voltunk, és mivel az egyik unokánk fiú, vettem a bátorságot, és nagy ígérettel leptem meg a 3 évest. Ez pedig az volt, hogy most csinálunk egy repülőgépet! Az azonnali igenre a végrehajtás volt az igazi kihívás. Vissza kellett ugyanis evickélnem tizenéves koromba – a modellező korszakba -, amikor repülőgép modelleket készítettem nagy buzgalommal. Adódott a feladat, újra repülőgép modellt kellett fabrikálnom a „megrendelő” szűkös időtoleranciájára is tekintettel. Rohanás a papírboltba, majd elkövetkezett a nagy, csodálkozó szemek meresztése, ami már előre vetítette az alkotás sikerét. Néhány pálcika, rajzlap, továbbá frissen tartó fólia és némi ragasztó együtteséből végül is kikerekedett egy igazi Boing 747-es hasonmása. Ablakok berajzolva, szárnyak, vezérsíkok a helyükön.

Még ilyet?! Lett is nagy öröm, amikor a szobában – mert, hogy ezek a nemes és híres repülőgépek már a szobában is tudnak repülni (a magunk gyártmánya pedig csak ott) – megindult az első repülőjárat Verőce és Budapest között. Nem tudtunk végére érni – csak az ebédre szólításkor megszakítani – a transzfer légi járatoknak, amelyek hol a kanapén, hol a parkettán landoltak. A hely, ahol földet (parkettát vagy kanapét) értek természetesen lehetett Budapest, Párizs, London, vagy bármely távoli város, hiszen csak rajtunk múlt, hogy mikor és hova repülünk. És mi repültünk sem távolságot, sem időt nem ismerve. A kisfiú unokánk – akkor és azonnal – minden bizonnyal a jövőbe, előre repült. Jómagam is felültem a repülőre, de valahogy visszafelé forgott velem az út is és az idő is. Hátrafelé, legalább 60 évet sikerült így megtennem, de nagyon szép utam volt.

három unoka

Nagypapa tanul

Egy alkalommal ottlétünkkor másik lányunk családjában unokáink társasága bővült egy-két „éppen akkor érkezett”, addig ismeretlen gyerekkel. A korkülönbség nyilvánvaló volt, hiszen egyikük-másikuk közt vagy öt-hat év is volt, ami az ő korukban igencsak jelentős. Nagyszülőként megfigyeltem az első – egymás közti – közeledést és kontaktus-teremtést. Csodálatos volt. Nem kellett talán két-három perc sem ahhoz, hogy a gyerekek felmérjék egymást, pontosan meg tudják határozni a közös játékban azt, hogy kinek-kinek milyen szerep jusson, ahol ő is sikert érhet el. Azt követően jött a játék, a terefere és a mélyebb ismerkedés szintén a játék keretein belül.

Megdöbbentem azon, hogy a gyerekek bölcsessége, útmutatása az emberi kontaktusok, a szeretet tekintetében milyen félelmetesen nagy igazságokat hordoz. Talán nekünk is így kellene viselkednünk, vagy már elfelejtettük azt, amit otthonról hoztunk? Tanulhatunk unokáinktól, csak figyeljük és szeressük őket. (Szeretnék újra ilyen gyermeki lélekkel rácsodálkozni mindenkire, mert valahol, valamikor elromlottam, de unokáim emlékeztetnek arra az időre, amikor még ártatlan, szerető és szeretetre vágyó ős-ösztönös emberke voltam.) Talán elfelejtettük, talán átnevelt bennünket a sok alkalmazkodás, és az önös érdekek által meghatározott kontaktus-teremtés és viselkedés? Nem tudom, csak érzem, hogy velünk valami nagy baj van.

János

 

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Anyósom a példaképem

mama 92 éves anyósom 30 éve él egyedül. Amikor apósom meghalt, anyósomnak a fián, rajtunk kívül senkije nem maradt. A szüleit, a testvéreit, a huszon-sok unokatestvérét rég elvesztette, barátnői nem voltak. Pár napig nálunk volt, azután hazakívánkozott.

Soha nem telepedett ránk, és soha nem maradt egyedül: mindenkinél jobban, természetesebben tud kapcsolatokat létesíteni. A 9 lakásos házban, ahol 31 éve él, minden szomszéd régi jó ismerőse. Még azok a fiatalok is mosolyogva üdvözlik, akik nemrég költöztek a házba, és egyébként senkinek nem köszönnek. A társasház közgyűlése természetesen anyósom lakásában van. A házbeli pici gyerekek tudják, hogy anyósom ajtaja soha nincs bezárva, és a csoki a nagyszobában a legalsó fiókban van; a szülők bizalommal beengedik anyósomhoz a gyerekeket.

Ha akad egy-egy nap, amikor anyósomnak nincs semmi sürgős ügyintézni valója a városban, akkor edzésképpen föl-le jár a lépcsőházban. Ezért van az, hogy ha fél napig nem mutatkozik, akkor valamelyik szomszéd már biztosan benyit hozzá: – mi van, Évike, hogy vagy? És ő mindig jól van, mindig derűs. Nem panaszkodik, és nem sajnáltatja magát, pedig a súlyos betegségek őt sem kerülték el. A kezeletlen, súlyos csontritkulás meg a mi figyelmetlenségünk következtében közel 30 éve él összecsúszott, törött bordákkal: egy Szedd magad! alma-akció végén egyikünk sem vette észre, hogy anyósom emeli föl a legnagyobb, legsúlyosabb kosarat, hogy beemelje az autóba – bizony kórház lett a vége.

Anyósom minden percében szabad és független akar lenni. Emiatt sem a melltartót (ami nem lenne baj), sem a lúdtalpbetétet „nem bírta megszokni”, a lábát alig emelve jár sebesen, a piros lámpa nem érdekli, még a járda kis egyenetlenségébe is belebotlik. A rengeteg elesés és törés közül a combnyaktörés emelkedik ki, utána  kórházba is került.

Nemcsak a ház, de az egész kispesti nyugdíjas társadalom ismeri és szereti anyósomat. Az összes helyi nyugdíjas klubnak tagja, a délutánjait megosztja a nyugdíjas klubok meg a Vöröskereszt között, ahol szintén igen aktív. Pár éve megszervezte a cukorbetegek önsegítő körét, holott – szerencsére – nem cukorbeteg. Délelőttönként folyamatosan látogatja – a kórházban vagy az otthonukban – azokat a klubtársakat, akik leestek a lábukról. Kispesten köztudott, hogy anyósomhoz kell fordulni idősotthoni elhelyezés, kérvény-írás, szociális segély intézése és hasonlók ügyében, ő mindent elintéz. A legutóbbi időkig házhoz hordta a nincsteleneknek a Vöröskereszt karácsonyi csomagjait.

A régesrégi, még apósom idejéből való kártyapartnerek közül megmaradt 2-3 nénivel rendszeres az összejövetel egymás lakásán. Ha négynél kevesebben jönnek össze, akkor bridzs helyett römiparti járja. A 37 évvel ezelőtti fodrász kollégák közül néhány fiatalabb még most is gyakran ránéz, köztük az a kedves cigányasszony, aki anyósomnak köszöni, hogy megmaradhatott fodrásznak: amikor kezdő volt, húzódoztak tőle a vendégek, nem akartak egy roma keze alatt frizurát csináltatni. Anyósom azt mondta: csak egyszer próbálják ki, meglátják, milyen ügyes.

Én 44 éve ismerem anyósomat, soha kritikát nem kaptam tőle, mindig csak segített, bátorított. Amikor a 70-es években nem lehetett valamit kapni a kisfiúknak, unokáinak, gyakorta nyakába vette a várost, és felkutatta a hiánycikkeket. Most pedig megfigyelte, hogy a dédunokák gyengéje a csokis csiga, amit kizárólag Kispesten lehet kapni…

Lujza

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Reményekkel telve érkeztem Londonba 1948-ban

Visszaemlékező sorozatunk részeként a Londonban élő, 88 éves Rose naplójából olvashatunk szemelvényeket. Az ‘Élvezzük az életet 120 évig’ című írásai itt a blogban korábban nagy sikert arattak.

IMG_0001_NEW1948

1948 november 28-án, mint reményekkel és illúziókkal teli fiatal lány érkeztem a londoni Victoria vasútállomásra, csúnya, sötét, esős időben. Otthon, könyvekben olvastam a fehérre festett Viktoria korabeli házakról, lelkesedéssel vártam látni először életemben. Londonban élő unokabátyám várt a vonatnál, és egy nagy, fekete taxiba ültetett be. Az ablakából láttam a lebombázott házakat, minden romos volt és csúnyának látszott, ez volt az első csalódásom Londonban.

Megérkeztünk London Willesden negyedébe, rokonaim luxus otthonába. A lélegzetem is elállt, amikor észrevettem, hogy bútoraik XIV Lajos korabeli antikok. Nagynéném nem örült nekünk, (Ervin bátyám is jött velem), mert sajnálta hogy férje pénzt kell költsön reánk. Fáradtak és éhesek voltunk, de nem mertünk szólni, vagy kérni valamit, mert a fogadtatásunk hideg es örömtelen volt… Végül egy cselédlány jött be a szobába, és egy szép ezüst tálcán ezüst teáskannát és néhány porcelán csészét hozott be. Ekkor nagybácsim így szólt hozzám:

“Most meg fogod ízlelni a világ legfinomabb innivalóját: a cup of tea-t” (egy csésze teát). Közben kis hideg tejet, kockacukrot és forró teát töltött a csészékbe, és azt nagy élvezettel inni kezdte.
– Na igyál drága kis húgom, meglátod, hogy meg fogod szeretni ezt a finom angol teát. Hát hogyne ízlett volna nekem ezek után? Mennél tovább bámultam Hugo bácsimat, annál jobban láttam arcában az édesanyám vonásait; hirtelen meleg érzés fogott el iránta: talán ő fogja pótolni halott szüleimet. Hugo bácsi pedig súgva mondta, hogy bennem látja szegény, fiatalon meghalt kedvenc testvérét, anyámat. Ez arra engedett következtetni, hogy örül nekem, a kis árva magyar leánynak…

Trafalgar tér, London, 1949

Trafalgar tér, London, 1949

1949

Hajnal van. Még alig pirkad. A táj most kezd kibontakozni az éjszaka sötét lepléből. Londonnak e csöndes, kisvárosias jellegű lakónegyedében egyetlen egy embert sem látni az utcán; csak itt-ott gyúl ki a villany egy-egy szobában és utat tör magának az ablakon keresztül, hogy osztogassa fényét az ablak alatt elterülő zöld pázsitra. Tél van, január, és itt Angliában a Golf-áramlat jóvoltából még mindig zöld pázsitok és fák övezik a házakat.

A kis karórám mutatója hat órát jelez, aminek nem nagyon örülök, hiszen itt van az ideje a felkelésnek, pedig milyen jó lenne a meleg, puha ágyamat még egy órát élvezni ! De nincs választás: dolgozni kell mennem. Csend üli meg az egész házat, melyet csak néha zavar meg egy-két koránkelő ember lépésének a zaja, amely könnyen áthallatszik a vékony  falakon. Meglepő, hogy a munkába igyekvő emberek közt mennyi a nő! Itt Angliában a gyöngébb nem is kiveszi részét a létért folyó küzdelemben. A nőknek is dolgozniuk kell. Egyenlőséget hirdet a férfinép, és ezt nem csak papíron látjuk, hanem a mindennapi életben is. Én, aki nemrég jöttem Magyarországról, csodálkozom ezen, pedig a Szigetország lakóinak ez természetes.

ruhagyár 1948

Ruhagyár Angliában 1948-ban

A munkahelyem London legkeletebbi részén, East Endben van,  több mint egy órát kell utaznom busszal, szerény észak-nyugati otthonomból. Nehéz volt megszoknom a gyári munkát, bár a gépi hímzés, amire betanítottak, tiszta munka. Mint idegen, magyar kiejtéssel beszélő fiatal lány, kívülállónak éreztem magamat a sok angol munkásnő  közt, akik ‘Cockney’ kiejtéssel beszéltek. Nehéz napok és hetek voltak ezek a kezdeti idők, amit árva fejjel kellett átélnem és nehéz szívvel elviselnem. Mindig úgy éreztem a lelkemben, hogy nem egyszerű gyári munkásnak, hanem más céllal születtem.

– folytatás következik –

Néhány írás az “élvezzük az életet 120 évig” sorozatból:

Szeresd magadat

A testmozgás hatalma

Szex idősen is

Rose

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Gimis évek, örök barátságok

Az igazi barátságok a gyerek- és ifjúkoriak, amelyeket a sok kedves emlék tart még mindig össze.

unokaNagymamai büszkeséggel nézegettem uniformisba öltözött, jólfésült unokám bizakodó, várakozásteljes mosolyát az édesanyja (a lányom) által megosztott fotókon. Angliában szeptember 7-én kezdődik az iskola. Ők ugyanis sokkal később kezdik a nyári szünetet, így ilyenkor kapnak még néhány napot az akklimatizálódásra, és az imádott kütyüktől való fokozatos leválásra. A képet nézegetve felmerült bennem a mostanában oly sok vitát kiváltó iskolaköpeny kérdése: “Lenni, vagy nem lenni?” Az egyik tábor támogatja, mert erősítené a közösség és az együvé tartozás érzését. Mások az egyéniség, az individuum korlátozása miatt ellenzik. Én inkább az előző állásponthoz húzok, hiszen a személyiség más módon is kibontakozhat, mint a külső megnyilvánulásokban,

Az angolszász, de egyéb külföldi iskolákban is hagyomány az egyenruha, és úgy tapasztalom, hogy viselői nem szégyellik, inkább büszkén hordják azt. Ők is egy nagy csapat, iskolaközösségük tagjai. Sorolhatnám más csapatok, mint sportolók, pl. focisták mezeit, vagy akár egy társastánc formáció párjainak azonos dresszeit. Mind azt jelzik, hogy “mi ide tartozunk!”

osztály4

Egyenruha ünnepi alkalmakra

Tizenöt évesen, városunk egyik legrangosabb gimnáziumába kerülve mi is megkaptuk a képen látható egyenruhánkat ünnepi alkalmakra. Nem emlékszem, hogy bárki is panaszkodott volna jogai megnyirbálása miatt. Hétköznapokon kék köpenyt hordtunk fehér gallérral. Divatosan öltözködő osztálytársaink a 60-as években közkedvelt abroncsos szoknyára vették fel az iskolaköpenyt, ami kicsit nehézkessé tehette az iskolapadban töltött órákat.  No de hagyjuk a ruházatot! Az igazi összekovácsoló erő az osztálykirándulásokban, majd a más évfolyamokkal való ismerkedést is lehetővé tévő iskolatáborokban rejlett. Voltak ún. nyaraló építőtáborok. Nem értettem, hogy a gyümölcsszedéssel mit építettünk, valószínűleg a szocializmust.

osztály1

Paradicsomszedéssel építettük a szocializmust

Sokan, köztük én is, akkor láttuk először a Balatont, amikor Széplakfelsőn “építettünk”. Egy alkalommal, megelégelve a paradicsomszedés derékra irányuló ártalmait, inkább tábortakarítást vállaltam. Lustaságomért nagy árat fizettem. Ugyanis WC-tisztítás lett a feladatom, hazatérő társaim pedig örömködve mesélték, hogy kivételesen barackot szedtek, és teleették magukat.
Egy nyári iskolatábor is eszembe juttatja, hogy milyen jót nevettünk – utólag – még a közösen átélt viszontagságokon is. Bükkszentkeresztről gyalog !!! mentünk Lillafüredre, kocsiúton. Később egy hegyi ösvényen folytattuk a kirándulást, de a pirosló szamócák miatt négyen jóbarátok (három lány és egy fiú) lemaradtunk a többiektől. Az útról is letérhettünk, mert közben beesteledett, csak a szentjánosbogarak világítottak. Megőrizve lélekjelenlétünket, úgy gondoltuk, hogy a távolból pislákoló falusi fényecskék irányába elindulva megkeressük a rendőrséget, ahonnan majd kocsival visszaszállítanak bennünket. Tervünket más fényecskék keresztülhúzták, mégpedig a bennünket kereső társaink zseblámpái. Kaptunk mi, de nem autót. Fiúbarátunk attól kezdve Szamócának hívott, mert állítólag én szedtem a legtöbbet.

osztály2

Egy viszontagságos osztálykirándulás

Összetartó osztályunk jó közösségét döntően szeretett osztályfőnökünknek köszönhetjük, akinek kedves, sosem bántó humora még a rossz osztályzatot is elviselhetőbbé tette, és aki mindnyájunkat egyenrangú partnernek tekintett. Ragaszkodásunkra jó példa, hogy élete utolsó tíz évében névnapján tízen-tizenketten gyűltünk össze lakásán a volt  osztálytársak közül egy vidám tereferére.

Sokféle új barátot ajándékoz az élet utunk során, de az igazi barátságok a gyerek- és ifjúkoriak, amelyeket a sok kedves emlék tart még mindig össze. Az akkori három lány, és egy negyedik, a mai napig barátnők vagyunk, még ezt a blogot is közösen írjuk. Pár éve még néhány osztálytárs társult hozzánk közös kulturális programokra, és havonta, kéthavonta lakomával is erősítjük barátságunkat. Jobb ez, mint a vérszerződés!

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

A lavórtól a tengerig – családom strandtörténelme

strand Anyu

Anyukám (középen), Nagymamám (jobbra), és egy barátnő  kiskutyákkal a strandon – 1940-es évek

Időutazás képekben: nagyszüleim piknikezős strandolásától, az én lavór lubickolásomon át,  unokám mélytengeri úszásáig. 

A minap érkeztem haza lányommal és unokámmal egy görög szigetről, Zakynthosról. Élménygazdag egy hét áll mögöttünk. Unokámmal, Markusszal a fotókban gyönyörködtünk. A galériámat “lapozva” meglátott egy régi fotót egy lavórban ülő babáról. Meglepve hallgatta, hogy azon az 1948-ban készült fotón én vagyok, egyévesként boldogan lubickolva nagyszüleim udvarán.

STRAND aNI, ANIKÓ

1948: én lavórban, 1983 : a lányom gumicsónakban

Elmeséltem neki azt is, hogy néhány évvel később, amikor egy hugicával gazdagodtam, leleményes nagyanyám élményfürdőt varázsolt udvarukra egy bádogkád képében, hogy két kedvence egyszerre csobbanhasson.

strand nagyszülők 3

Anyukám és szülei, 1930-as évek

Aztán elővettem néhány megsárgult papírképet is, még messzebbre utazva vissza az időben. Az 1930-as években készült fotón anyukám 10 éves, és szüleivel, meg azok barátaival a Tiszaparton piknikezik. A víz nem látszik, a környezet kopár, csak elmondásból tudom a helyszínt.

Apukám, testvére és egy barátja, 1940-es évek

Apukám, testvére és egy barátja, 1940-es évek

Az 1940-es évekből származó következő fotón csak a sharmos fiúk “szexi” fürdőnadrágja utal arra, hogy strandon vannak, meg esetleg a hátuk mögötti csúszda. A képen a középső  Apukám, jobbra tőle a testvére látható. A fiúk szerettek Tiszában úszni, a parton pedig nagy turul csatákat játszottak. Ehhez egy nyeles, kerek faütőt és teniszlabdához hasonló alkalmatosságot használtak.

strand anyák és lányaik

Anyák és lányaik, azaz mi és barátaink, 1960-as évek

Akárhol és akármikor adják át magukat az emberek a strandolás örömének, a jó szórakozás legfontosabb feltétele mindenkor a vidám baráti társaság volt. Tárgyi feltétel pedig a finom ennivaló! Áldozatkész anyáink képesek voltak a nagy melegben, pont délre időzíteni a minimum kétfogásos ebédet, salátát, a jobbak még süteményt is sütöttek. Mindezt természetesen otthon készítették el, és ők vitték ki ebédhordóban, gyalog a hídon át, a déli melegben az apák és gyerekek után, akik addig önfeledten pancsoltak. Kedves Nagyik! Tegyük kezünket a szívünkre! Ki az, aki manapság levest lötyögtetne szerettei után a strandra?!

Városunkban az uszoda és a partfürdő mellett a legkülönösebb feelingje a Sárga nevezetű üdülőtelepnek volt  –  a Sárga elnevezést a Tisza sárga homokjának köszönhette. A vegyes stílusú, sűrűn egymás mellé épített kis viskók, vagy nagyobb vállalati üdülők többnyire el voltak látva bádoghordóból barkácsolt tusolóval. A ping-pong asztal szinte mindegyiknek tartozéka volt. Abban az időben minden áradáskor betört a víz a házakba. A hetvenes évektől a módosabbak 4-5 m magas betonlábakra építtették nyaralóikat.

Sárga üdülőtelep

Sárga üdülőtelep

Ott is megvolt a társaságunk, hiszen unokahúgoméknak volt egy kis vityillójuk, a hozzátartozó evezős csónakkal. Gyakran eveztünk át a túlpartra, nagyokat beszélgetve, nevetgélve. Egy ilyen alkalommal Sanyi bácsit, a szellemes, világias gondolkodású pap nagybácsit is átszállítottuk, aki illedelmes klott nadrágjában kiszállt egy sekélyebb részen, hogy a hűs habokat élvezze. Mi meg azt élveztük (visszafojtva pukkadozó nevetésünket), ahogy ez a bő alkalmatosság kacéran lebegett a vízen.

A Sárga tanúja volt a nyiladozó érzelmeknek is. Unokahúgom megtetszett egy Egon nevű német fiúnak. Mily szerencse, hogy Marika édesapja német nyelvtanár volt… Huszonévesen két barátnőmmel meg egy-két fiúval kajakozni jártunk egy úszóház mólójáról egész a Maros torkolatig, sőt tovább. Olyan tiszta volt még akkor a Maros vize, hogy inni lehetett belőle.

10 évvel később férjemmel vettünk egy kis víkendházat, majd az Adrián egy csónakmotort, és ezt követően itthon csónakot hozzá. Tehát a gombhoz kabátot. Az első víkendház szemlére a szomszéd János bácsi szállított bennünket, mert éppen árvíz volt. De páromat semmi nem tántorította el. Én csendes belenyugvással, négyéves lányom kalandra éhesen figyelte az árvízi hajós manővereit.

A későbbiekben, már amikor  kezdett fenyegetni az ár, mindent az emeleti szobába mentettünk. Jó kis herce-hurca volt, de szerettük ezt a várostól távoli életet, és szárazabb nyarakon mindig kiköltöztünk. Élveztük a madárfüttyös ébresztést, tanár férjem pedig a pecázás nyugalmát is a diákoktól zsibongó iskolai tanév után. Házikónkat, melyet férjem barkácsmunkája tett egyre lakájosabbá, hatalmas fák árnyékolták, kellemes helyszínt biztosítva a kerti partiknak.

Lányommal és barátaink gyerekeivel, 1980-as évek

Lányommal és barátaink gyerekeivel, 1980-as évek

Aztán a világ egyre jobban kitágult, időnként tengerparti nyaralást is megengedhettünk magunknak, amelynek fényét a szintén kisgyerekes baráti házaspárokkal való közös utazás emelte.

Kék Barlang, Zakynthos szigete

Kék Barlang, Zakynthos szigete

 

Markusz

Unokám a tengerben

Manapság a családommal élvezem a nyaralás örömét, néha a Balatonon, máskor tengerparton, de szívesen gondolok vissza fiatalságomra, a tiszai úszásokra, uszodai játékokra, a nagy ping-pongcsatákra, kajakozásra, majd a sárgai nyarakon a bográcsos főzésekre, és a nagy nevetésekre kedves barátaink társaságában.

Néha visszasírjuk a  családias, árnyas SZUÉ-t  (strandunk, uszodánk régi neve) is, de modernizálása  nélkül most honnan csúszna le 12 éves, mozgékony fiúunokám négy emelet magasságból, és hol aquafitneszelne nagyanyja visszanyerve fizikai erejét?!

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Imádtuk a Balatont – gyerekkori nyarak emléke

1962

Foto: FORTEPAN/Korencky László adományozó

11 éves voltam, amikor először töltöttünk 2 hetet a Balaton mellett. A testvéremmel együtt imádtuk a Balatont, ezt a két hetet vártuk egész évben. A 10 szobás vállalati üdülőhöz egyetlen fürdőszoba tartozott, külön épületben.

1961 üdolő

Foto: FORTEPAN

Az ebédet éthordókban hozta valahonnan az üdülő gondnoka, Baksa néni, és az ebédlő sarkában tálalt. Megfigyeltük, hogy minden másnap tarhonya van; nagy röhögésekkel üdvözöltük, ha igazunk lett. Soha semmit nem vettünk a strandon – hiszen az üdülőben ellátásunk van, mondta anyukám. Egyetlen egyszer vett nekünk a papám cigánypecsenyét, anyukám haragudott is érte.

kugli 1977 MHSZ

foto: FORTEPAN/MHSZ

Az üdülő kis udvarán volt egy pingpongasztal és egy fa kugli-készlet, állvánnyal. Ott pingpongoztunk életünkben először. A testvérem úgy belejött, hogy versenyző lett belőle. A kuglizás is hozzátartozott a nyaraláshoz, minden este versenyeztünk. Felnőttként egyszer vettünk színes műanyag kugli-készletet a gyerekeinknek, aztán hamar ki is dobtuk, morogva, hogy túl könnyű, szétreped, a siófoki kugli volt az igazi.

Siófok 1960 a

foto: FORTEPAN/Korencky László adományozó

A Balaton vize szürkésbarna volt, mert a strandolók fölkavarták a sekély meder homokját. A fürdőruhánkból és mi magunkról is mindenhol pergett a homok, amikor megszáradtunk a parton. Soha nem lett semmi bajunk a víztől, felnőtt koromig nem is hallottam szennyezett víztől terjedő fertőzésről.

kártya 1960 Gál László

Foto: FORTEPAN/Gál László adományozó

Beiratkoztunk a helyi könyvtárba, és a szabad strandon, a vízen keresztül mentünk kölcsönözni. Anyukám a víz fölé tartva vitte a könyveket, és a másik kezével engem húzott, én lusta lábtempókkal tartottam fönn magam. Apukám nem tudott úszni, nem volt a víznek nagy barátja, de hamar társaságra lelt a szomszéd villában. Az ultiparti aztán a nyaralás végeztével sok éven át nálunk folytatódott.

Talán 18 éves lehettem, amikor utoljára volt beutalónk a siófoki üdülőbe.

Lujza

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

ÓH, AZOK A RÉGI, CSODÁS NYARAK! Gyermekkorunk strand emlékei

strand2 római part

Ebben az idei forró kánikulában a kedvenc uszodámban tudok csak igazán felfrissülni. Reggel korán megyek, és 11 órakor már jövök is haza. De a víz, az úszás jótékony hatását egész nap érzem. Azért is jövök aránylag korán haza, mert az uszoda átalakítása óta egyszerűen nincs árnyékot adó fa, illetve alig van zöld terület. De van három nagy csúszda, meg élményfürdő, és többszáz forintért lehet napernyőt és napozó ágyat bérelni. Csodálkoztam is, hogy vakáció idején aránylag kevesen vannak, de rájöttem, hogy ha veszünk egy 3-4 tagú családot, akinek belépőt, fagyit egyéb finomságokat kellene kifizetni, máris megvan a válasz a kérdésre.

fortepan,hu

Anélkül, hogy beleesnék a “savanyú a szőlő” szindrómába, visszagondoltam gyermekkorom nyaraira. Négyen voltunk testvérek, az öcsém 6 évvel utánam érkezett, így mi hárman lányok egymásra vigyáztunk. Úszni mindannyian megtanultunk, autodidakta módon, hisz a Tisza mellett nőttünk fel. Így felnőtt kíséret nélkül jártunk a standra. Ez az 50-es évek második felében, illetve a 60-as évek elején volt. Uzsonnára zsíros kenyeret, almát vittünk, és egész nap a vízben voltunk. Az uszoda szinte mindig tele volt, és családias volt a hangulat. Szájtátva néztük a nagylányokat, csodáltuk az úszókat és a vízilabdázókat. A fiúk kivétel nélkül “fecskét” viseltek: kék alapon fehér csíkos úszónadrágot.

strand

A fiúk fecskét viseltek. Bitskey Tibor és Berek Kati az Egy pikoló világos című  filmben

Ha meguntuk az uszodát, átmentünk a Tisza partfürdőre, ez közvetlen mellette volt. Csodálatos finom homokos partja volt, a víz tiszta, biztonságos, és az volt a menő, akinek felfújt autóbelső gumiöve volt. Volt egy óriás csúszda, fából készült, és két oldalt volt a csúszó része, pléh, vagy réz lemez borítással. A napon a csúszdák felforrósodtak, de a vizes fürdőruhában ezt nagyon nem is éreztük. A felnőttek fociztak, turuloztak, a nagylányok sétálgattak, a fiúk meg tették-vették magukat a lányok előtt. Mi gyerekek meg önfeledten játszottunk. Estefelé együtt mentünk haza mi környékbeliek, és a szüleink (így utólag visszagondolva) megkönnyebbülhettek, hogy épségben hazaértünk.

Sári

strand 60

A strandolás a mi családunkban is a nyári élet szerves része volt, strandra járni egy életforma volt gyerekkoromban. Ugyanabban a Tisza-parti városban laktam, ahol Sári is élt, s bár egyidősek vagyunk, akkor még nem ismertük egymást. Akkoriban, (ötvenes, hatvanas évek) a nagyobb vállalatoknak saját kabin házuk volt, felszerelve nyugággyal, asztalokkal, székekkel, pingpong asztallal. Nagyival naponta lementünk a partfürdőre, a szüleim a hétvégén jöttek csak le. Anyu és Apu mindig nagyokat úsztak, először a folyással szemben, majd visszafelé, már fáradtan, a folyás irányába. Én ott vártam rájuk a parton, ahol aztán kifeküdtek megszáradni a puha, forró homokban. Később, mikor termálvizes medence is épült a partfürdőn, nagymama abban áztatta magát naphosszat.

Termálfürdő cserkeszőlő

Lány korában (harmincas évek) anyukám családjának volt csónakja, négy család vett közösen egyet. A családok nevének kezdőbetűiből összerakva tegafova volt a csónak neve. Együtt, vagy felváltva használták, és így minden gyerek megtanult evezni. Ez akkoriban közkedvelt sport volt a folyó menti városokban. Gyerekként, mikor mesélt róla Anyukám, mindig megkérdeztem, hogy hová lett a tegafova. – Eltünt a történelem tengerében – válaszolta.

Meseautó

Csónakázás – a Meseautó című filmből

Vissza az ötvenes évekbe: A strand a felnőttek társadalmi életének színhelye is volt, a vállalati kabin kertjében jókat lehetett kártyázni, focizni, sörözni a kollégákkal. Nagymama egy lapos fém ételdobozba készítette össze az ennivalót, kivájt paprikába tette a vajat (így nem olvadt el), a szeletelt kenyér vászon szalvétába volt csomagolva. Rossz evő gyerek voltam, de a strandon a nagy hancúrozás közepette mindig megjött az étvágyam. A büfében vehettem magamnak egy egygombócos fagyit 50 fillérért. A strandfürdő nagy volt, árnyas fákkal tele, jól eloszlott a sok ember, nem ültünk egymás hegyén-hátán, mint az uszodában. Akinek nem volt vállalati kabinja, az bérelt egyet egész szezonra (esetleg többen együtt), és akkor a kabinban hagyhatta a nyugágyát és minden egyebet, ami a strandoláshoz kellett. Egy emlékezetes nyaram volt, 14 évesen. Azon a nyáron osztálytársakból, és azok barátaiból egy jó kis fiú-lány társaság verődött össze. Rengeteget pingpongoztunk, forgóztunk, és nevettünk, párok alakultak ki, szerelmek szövődtek…

Én is szerettem úszni a Tisza hűs habjaiban, bár nagy úszó sosem lett belőlem. Aztán, hogy elkerültem szülővárosomból a Tisza mellől, nem tudtam többé más vizekkel megbarátkozni. Egyedül a tengervíz iránt érzek a Tiszához hasonló vonzódást, és boldogan vetem bele magamat, ha nagy ritkán alkalmam van rá. De az az egykori szépséges strandélet visszavonhatatlanul az elmúlt gyermekkoré.

Cecilia

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Az Anna bál, mely kimaradt az életemből

früred

Miért nem Anna a nevem? Most már mindegy, de nagylány koromban irigyeltem az Anna nevű lányokat. Eláruljam, hogy miért? Bár elégedett vagyok a nevemmel, de akkor 1970 környékén, jobban szerettem volna az Anna nevet. Azt hittem ugyanis, hogy csak az Anna nevű lányok, hölgyek mehetnek a füredi Anna bálba. Ha én ezt tudom! Lehet, hogy akkor mindent megteszek, hogy eljussak Balatonfüredre, a Szentgyörgyi – Horváth házba.

füred5

A hagyomány eredete így hangzik: „Szentgyörgyi Horváth Fülöp János (1777-1841) rendezte 1825. július 26-án a füredi Horváth-házban az első Anna-bált lánya, Krisztina tiszteletére, aki 1805. július 15-én született Baján, öt keresztnevet is kapott, de ezek között nem volt az Anna. A hagyomány szerint Krisztina ezen a bálon ismerkedett meg későbbi férjével, eleméri és ittebei Kiss Ernő huszár főhadnaggyal.”

füred ház

Középiskolás koromban többször voltam a Balatonon építőtáborban dolgozni és nyaralni egyszerre. Egy ilyen alkalommal ép ott hallottam először erről a pompás rendezvényről, az Anna bálról és a hozzákapcsolódó eseményekről. Sokat álmodoztam arról, milyen felejthetetlen lehet annak, aki ott tud lenni szép, csillogó estélyi ruhában, a gyönyörű kastélyban, impozáns vendégekkel. A kiemelkedő színes, társas összejöveteleket, a nívós szórakozást már akkor is előnyben részesítettem, a csip-csup bulikkal szemben. Akkoriban nagyon bele tudtam élni magam.

früred4

Minden év július hónapjának végén, Anna naphoz legközelebbi szombaton, idén július 25-én rendezik meg a balatonfüredi Anna bált, az Anna Grand Hotelban. Képzeletemben a bál olyan táncos, hajnalig tartó vigadalom, ahol egész éjjel ismerkednek, mulatnak, táncolnak idősek és fiatalok, leányok és deli legények. Tehetősebb családok hosszú hónapokig készítették lányaikat erre az eseményre. A szép, fiatal hölgy jelöltekből éjjel kiválasztják a legszebb lányt és udvarhölgyeit, majd mindenki őket ünnepeli. Pazar egy esemény lehet. Az Anna bál szépét így megismeri az egész ország és napokig erről beszélnek.

Nekem ez nem adatott meg. Én csak a televízión keresztül szemléltem, és szemlélem mostanság is ezt az eseményt. Az idei 2015. évi 190. Anna bált ugyanúgy végig fogom nézni a televízióban, de már nem irigykedve, hanem nosztalgiából. Ez is kimaradt az életemből, mint olyan sok más dolog. Vagy még reménykedhetem, hogy egyszer eljön értem a szürke lovon, őszes herceg és teljesíti álmomat?

Vica

báli ruhák2

Hírlap tudósítás az Anna bálról  az 1800-as évekből

-részlet-

A reggeli virradat már künn találta azt a sok apró lobogót, melyet a balaton-füredi nagyvendéglő emeleti ablakaira „Anna”-napján ki szoktak tűzni. Anna napja a híres bálokról és azért is nevezetes, mert a fürdősaison közepére esvén együtt találja az egész fürdőközönséget, – s mintegy ünnepét képezi az évad fordulójának.

Sok kedves emlék fűződik a füredi Anna-bálokhoz. Majdnem mindegyiknek
megvan a maga regénye, a maga szenzácziója, s nem ritkán örök frigyre vezeti azokat, kik ott megismerkedve, az andalitó keringők és gyújtó csárdások alatt szerelemre lobbantak egymás iránt. Hol ifjú szívek találkoznak, ott lehet Ámor is, – az a pajkos kis vadász édesen sebző nyilaival…

Az 18** iki balatonfüredi Anna-bál igen fényesnek ígérkezett. Füred szállói és lakóházai mind telve voltak előkelő közönséggel és a déli és esti hajón is igen sokan érkeztek, hogy a szép nyári éjjel
ama Terpszichorének áldozzanak.

Anna napján rendesen megváltozik a különben
csendes fürdőhely külső képe. Bizonyos lázas türelmetlenség,
a várakozás izgató hatása tartja
megszállva a női közönséget, és még azok is, kik
nem vesznek reszt a bálon, szembetűnő érdeklődéssel
néznek annak elébe. De mi tagadás – a férfiak,
– vagy helyesebben mondva a
jóhiszemű tánczosok
sorában is izgatott a hangulat. A nagyvendéglő előtti kávéház nyitott szaletlijében volt az akkor rendezőség főhadiszállása. Egész délután szólt a zene, vidám jó kedvben úszott az egész közönség, mit még jobban fokoztak Bizay, a nemzet bárója sikerült mókái. A pinczér gyerekek versenyfuttatása, a saját malaczbandájának tótágasban való hegedültetése és számtalan más kaczagtató tréfája sok derültséget szerzett a füredi közönségnek. Az ő méltóságteljes nyugodtságával és ellentmondást
nem ismerő módjával Bizay még azoknak is tudott imponálni, kik közelebbről ismerték és tudták, – hogy egyetlen egy szavát vagy cselekedetét sem lehet
komolyan venni.

 

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!