Régiségeknek

A ház apraja-nagyja együtt nézte a tévét

 

Egy kis nosztalgia a hatvanas évekbe

Az 1960-as római olimpiai játékok alkalmából a családunk összespórolt egy Munkácsy tévére valót. A kis szobaantennát állandóan igazgattuk, hogy minél jobb legyen a vétel. Tekintettel arra, hogy a belvárosi, kétemeletes, 8 lakásos bérházában egyedül nekünk volt még csak TV készülékünk, egészen természetes volt akkoriban, hogy az egész ház apraja-nagyja hivatalos volt az olimpiai közvetítésekre csakúgy, mint az esti híradóra, és a tv játékokra. Minden létező székünket bevittük a nagyszobába, de bizony sokszor még így sem volt elég az ülőhely. Most is előttem van a kép: az első sorban a kisszékek, mögötte a normál székek. Gyakran előfordult, hogy némelyik szomszéd otthonról hozta a saját székét.

Megvitattuk közösen a sporteseményeket csakúgy, mint az irodalmi alkotásokat. Mellesleg akkoriban nagyon értékes tv játékok készültek. Néhányan a vendégek közül bizony elég későig maradtak, szüleim  már lefeküdtek volna, de mivel  igazán aranyos, jó vendéglátók voltak, ezt nem mutatták. Történt egyszer, hogy a két nyelvszakos, egyetemen is tanító édesapám hazajött a munkából és próbált néhány szót váltani az édesanyámmal. A velem egykorú (11 évesek voltunk) barátnőm közben a tévét nézte, és a műsorba belefeledkezve lepisszegte apukámat, aki először elcsodálkozott, de utána még ő kért elnézést, és átmentek anyukámmal a másik szobába. Apukám udvarias és szeretetteljes volt – megszokta ezt a diákokkal, de azért utána napokig jót mosolyogtunk a barátnőm kissé erőszakos és nevetséges viselkedésén. Szerintem ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert hasonló incidens soha többé  nem fordult elő. Ez a kis eset bevonult a családi legendáriumunkba – időnként felemlegettük.

Két-három éven belül már a többi családnak is lett saját TV készüléke, így a látogatások elmaradtak, de azért gyakran szaladtunk át egymáshoz, ha kellett valami. Olyan kár, hogy a mostani társasházak szomszédsági kapcsolatai egyáltalán nem ilyenek – sokszor azt sem tudjuk, hogy ki lakik a közvetlen közelünkben. Valószínűleg ebben mi, idősebbek is hibásak vagyunk  – talán nekünk is barátságosabbnak kellene lennünk.

Magdaléna

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Annaróza says:

    Kedves Magdaléna! Köszönöm, hogy felelevenítetted közös gyermekkorunknak ezt a kedves mozzanatát. Bizony, apukádék nagy türelemmel viselték nap, mint nap a “betolakodó” mozizókat. Én is emlékszem, ahogy lepisszegte apukádat az egyik házbeli kislány. Azóta is sokszor felemlegetjük ezt az incidenst.
    Akkor még volt közösségi élet.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!