Régiségeknek

Emlékfoszlányok egy többgenerációs otthonról

Amikor az emberek még otthon születtek és haltak meg ….

 

Amint az ember halad az időben, korban, mindinkább a múltból keres erőforrást, amelyből (bevallva, bevallatlanul) mindig is táplálkozott. Az emlékek a több generációs családi házba vezetnek vissza, ahol gyermekkoromat töltöttem. Néhány epizódot vetek csak fel ezekből.

 

Történt egyszer – még nem volt fizető-eszközként bevezetve a Forint – Édesanyám elküldött a boltba, hogy hozzak onnan élesztőt (mert a kenyér dagasztásához az bizony kellett). Adott is egy tyúktojást a kezembe, hogy azért hozzak annyi élesztőt, amennyit adnak érte. Felbátorodva a feladat és a kihívás adta lehetőségen, kezemben a féltve őrzött tojással elmentem a sarki boltba élesztőért. Ott illedelmesen köszöntem, és kértem a boltos bácsit, hogy ezért a tojásért adjon nekem élesztőt. – Na nézzük, hogy a tojás fizetőképes-e? Horkant fel a kereskedő.

A boltban fel volt akasztva egy petróleum-lámpa, amely egész nyitva tartás alatt világított. Ez volt az ellenőrző eszköz, ami felé tartva a tojást átvilágította, és megállapította, hogy az mit is ér, vagy éppen „fizetésképtelen”. Rendben volt az általam hozott tojás, és az élesztővel vidáman hazabandukoltam.

 

Sajnálatos gyász esemény történt családunkban. Nagyapám, aki az érseki kastélyban portás és egyben szabó is volt (ez volt eredeti mestersége), 1952. február 13-án meghalt. Akkortájt az emberek otthon születtek – jómagam is -, és otthon, szeretteik körében is haltak meg. (Irigylem az őseimet). Az azt követő gyász-év – mert hogy akkor még ilyen is volt – leteltével éppen 1953. nagypéntekén zörgetnek az utcaajtón (ami egyébként napközben sosem volt bezárva). Egy katonatiszt állt az ajtóban és „közölte”, hogy elhunyt Nagyapám megüresedett szobájába ő és neje beköltöznek. Erről valamiféle írást is mutatott. Nem volt mit tenni, hát költözzenek be! Következésképpen Nagymamám egy szobát lakhatott, és a konyhát, a hagyományos fatüzelésű sparherttel közösen használták.

Így éltünk, aztán össze is barátkoztunk, és még akkor is – évtizedekig – tartottuk a kapcsolatot, amikor már néhány év múlva un. tiszti lakásba költöztek. Nem felejtem, hogy Apám elhunyta alkalmával 1993-ban, az evangélikus istentiszteleten nagyobbik lányuk megjelent, és részvétét fejezte ki nekünk. Egyszerű számítással 1953 és 1993 között 40 év telt el, és ezt valaki – mint egykoron befogadott – megtiszteli és megbecsüli a befogadó emlékét !!! Hol is tartunk ma rövidkére, esetleg érdekeink mértékére és időtávlatára szabott emberi kapcsolatainkban ???

 

Visszatérve a több generációs otthonra, a már említett Nagyapám öccse, Pista bácsi, szakmáját tekintve bádogos volt. Egy műhelyt is kialakított a hátsó, másik utcára szóló tégla-kerítésnek „támasztva”, ahol mesterségét gyakorolta. (Megjegyzem, hogy a kalocsai „Nagytemplom” – manapság Főszékesegyháznak nevezik – tetőzetének bádog borítását is ő készítette, még az 1930-as években). Engem, mint fiú gyereket, nagyon is érdekelt az általa művelt tevékenység. Ezért naphosszat ott voltam a műhelyében és lestem, figyeltem, hogy mit és hogy is csinál.

Ekkortájt a műhelyben csak foltozni való vödrök, fazekak és egyéb apró háztartási fém edények fordultak elő, nagyobb munkák már nem adódtak. Ám a szerszámok kezelését és az azokkal való műveleteket, a fogásokat, azt, hogy mikor mekkorát és milyen kalapáccsal milyen irányból kell ütni a lemezre (bádogra), máig nem felejtem el. Ha ilyen munka vetődik fel, bátran – ösztönösen – alkalmazom azokat (mindig sikerrel), pedig csak láttam és néztem mindazt, amit csinál. 

Alajos

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!