Régiségeknek

Így veszünk nadrágot a férjemnek

Tanmese kezdő feleségeknek

Nincs nagyobb megpróbáltatás, mint ruhaneműt venni a páromnak. Szerinte ugyanis ez felesleges, időrabló, unalmas, embert próbáló tevékenység. Így aztán, amit csak lehet – pólót, dzsekit, inget – méretvétel után, magam veszek meg, otthon felpróbálja, és ha nem jó, kicserélem. – Normális férfi – mondja az uram – nem megy be az üzletbe, hogy egy szűk próbafülkébe bebújjon, ismeretlen helyen lehúzza a cipőjét, vagy nadrágját, s a próba kedvéért magára húzzon egy másikat.  De néha, ugye, mégiscsak kell venni egy nadrágot, vagy cipőt, amit muszáj felpróbálnia.

A közös vásárlás szükségességét már jó előre bezengem, amire kapásból nemmel válaszol. De én nem adom fel. Hetekig puhítom, míg végre beadja a derekát, és a kitűzött napon szenvedő arccal közli, hogy : na jó mehetünk, de csak fél órám van erre a hülyeségre. És tudom, hogy nem viccel, értékes idejéből ennél többet nem tud áldozni a ruhavásárlásra. Így hát precízen kidolgozott terv szerint vágunk neki.

Az üzletbe érve határozott léptekkel odavezetem a nadrágos állványhoz. Kedvesem megtekinti amiket kinéztem, megfog egyet, jól összegűri az anyagot. Ha a gyűrésnek nyoma marad, közli, hogy ez sz.r anyag és gyűri a következőt. Ha sikerül egy gyűrésállót találni, azt lekapja a vállfáról és rohan vele a próbafülkébe. Én közben leveszek még néhány nadrágot és utána rohanok vele, mert tudom, hogy csak azt próbálja fel, ami a fülkében van. Ha szerencsém van, akad egy, ami jó rá.

Legutoljára egy kék farmert vettünk, pedig barna szövetnadrágot készültünk (készültem) venni.

Igaz, egy jó számmal volt kisebb, mint kellett volna, de párocskám közölte, hogy az tetszik neki, nem szereti, ha lötyög a feneke, és egyébként is most készül lefogyni. Volt már rá példa, hogy ilyenkor az eladótól kértem egy nagyobbat, de mire meghozta, őfelsége már felöltözött és közölte: ugye mondtam, hogy nem lehet rám nadrágot kapni!

Ezúttal viszont vettünk egy nadrágot! A zsákmánnyal  boldogan (én az voltam) távoztunk. Megköszöntem, hogy ilyen aranyos volt és eljött velem. Ő morgott valami olyasmit, hogy ez volt az utolsó eset ….

Végül a megpróbáltatások fájdalomdíjaként meghívtam  a drágámat egy pizzára.

Cecilia

 

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!