Régiségeknek

MÁSVILÁG

hinta3

Csodálatosak! Egyszerűen imádom nézni őket, ahogy repkednek a fényben. A színük is változik. Attól függ, hogy borul árnyékba a szárnyuk, de leginkább a kecsességük az, ami mindig megbabonáz. A kedvenc kerti hintámban ülök. Kicsit már kopottas, kissé nyikorog, amikor előrefelé lendül, de nem számít. Amikor ilyen langyos meleg van, mint ma, mindig szabad ide kijönnöm. Felpattanok az ülőkére, megmarkolom a láncot, és hajtom magam egészen az égig.

Néha azt képzelem, én is pillangó vagyok. Szerintem szeretnék pillangó lenni. Ők olyan szabadok. Úgy képezelem, mindig jókedvűek. Egész nap játszhatnak. Azt nem tudom, mi a kedvenc játékuk. Talán a fogócska? Bújócskázni is tudnának, ha nagyon akarnának. Kár, hogy nem tudnak hintázni. A hinta szuper! Mondtam már, hogy szeretem? Igen, nagyon jó érzés! A szél, persze amikor nem hideg és jeges, akkor játszani szokott a hajammal, meg a kabátom hajtókájával is. Van, amikor bebújik alá, fellebbenti, és olyankor az arcomat csikizi. Néha szoktam nevetni ezen, de nem mindig. Van olyan is, mint most, amikor csak egyszerűen kellemes.

Amikor felemelem a fejem a hintán, látom, a szél játszadozik a levelekkel is. A fa, ami a hintát tartja, egy igen vaskos, régi tölgy. Régi, de nem öreg ám! Ha öreg lenne, ráncai lennének, mint Kató néninek. Rá mondja apa mindig, hogy vén, mint az országút. Anya nem szereti ezt hallani. Folyton morcos lesz olyankor, ő szereti Kató nénit, mert kedves, sokszor jön át beszélgetni. Velem is mindig beszélget olyankor. Illetve ő beszél, én meg hallgatom. De jó ez így. Apa csak nevet a saját, országutas viccén. Én nem nevetek. Nem tudom, öreg-e az országút. Próbáltam kitalálni már többször is. Mindig, amikor megyünk rajta. De nem látok rajta ráncokat, mint Kató nénin, viszont igaz, már régóta járunk rajta, amikor megyünk le a Balatonra. De attól még nem öreg, nem?

A levelek egy sárkányt adnak ki. Tűz nem jön ki a szájából, de a szemében tisztán látni a kék eget. Egészen világoskék. Szeretem a kéket is. Persze nem annyira, mint a sárgát, mint amilyen a bögrém, de kedvelem. De igen, a kék is jó szín. Az ég, a kocsink, a kabátom, még a cipőm is kék. Anya sok kék ruhát vesz nekem. Mondtam neki, vegyen sárgát is. Így aztán kapok néha azt is.

Egészen erősen markolom meg a láncot, összeszorítom a szemeimet, hajtom magam egyre feljebb és feljebb. Vajon átfordulok a tetején? Igazán szeretném egyszer kipróbálni, de anya nem engedi. Folyton sikongat, ha túl magasra lököm magam. Azt mondja, még a végén leesem. Nem értem, hogy eshetnék le, amikor kapaszkodom erősen. Erős vagyok ám nagyon! Amikor a hinta a legtetején van, megáll egy pillanatra. Visszatartom a lélegzetemet is, várom, vajon most jött-e el az én időm, tovább megy-e annál a pontnál, sikerül-e, elérem-e a célt, átfordulunk-e együtt, a hinta és én, de a leheletnyi mozdulatlanság után zökken egyet a szerkezet, és visz vissza le, a mélybe. Újból előredőlök, a fejembe kicsit beleszáll a vér is, annyira erőlködöm, majd hirtelen hátradőlök, kinyújtom a karom, lábaim előre lendítem, cipőim lekopott orral húznak maguk mögött engem, szállok, egyre feljebb kerülök, már majdnem fenn vagyok, a legtetején, amikor elérem a tetőpontot.

Most jön az a pillanat ismét. A mindent eldöntő.

Már látom magam előtt, ahogy a fejem tetejére állok, mint a vurstliban, ahova ősszel mentünk ki. Ott volt egy nagy hajó, azzal sikerült átfordulni teljesen. Igaz, ott be voltam kötve erősen. Itt nincs szíj sehol. A kezeim picit izzadnak, izgulok, hogy sikerüljön megtartani magam, nem szeretnék kiesni azért.

Fent vagyok. A fülemben visszhangzik a szívdobogásom. Elég gyorsan ver a szívem. Biztosan attól, ahogy hajtom magam.
Várom a csodát.
Vágyom a csodára!
A hajóval átfordulni is mennyei érzés volt. Vajon ez is olyan lesz?
Megáll minden körülöttem.
Most?
Várom. Felkészülök, merre indul vissza a hinta a föld felé?

De a pillanat elmúlt. Egy zökkenés, és már hátrafelé suhanok megint. Nem a remélt irányba.
Rendben. Akkor gyerünk, újra!

– Robi!
Ez anya. Ő kiált ki nekem.
– Gyere, indulnunk kell!

Megyünk a temetőbe mindjárt. Minden vasárnap kimegyünk együtt. Viszünk virágot is magunkkal. Anya igyekszik mindig a kertből vinni magával frissen vágottat. Most tavasszal egyre inkább tele a kert velük, van miből válogatni.

Már kabátban van, zárja az ajtót. Szomorú. De ez nem szokatlan. Mindig szomorú, minden vasárnap ilyenkor. Azt mesélte, volt egy nagyobb testvérem. Ő most már a temetőben van, hozzá megyünk. Én sosem találkoztam vele. Képet láttam csak róla. Szőke volt a haja, a képen rózsaszín szalag volt a hajában. Na, a rózsaszínt például nem szeretem. De neki nem állt rosszul, az igaz. Virágos ruhában volt, itt a kertben pörgött körbe-körbe, amikor a fotó készült. A hinta még nem volt fenn a tölgyfán, azt én kaptam már.

A fénykép nincs a többi között a szekrény polcán. Külön helye van a fiókban. Szerintem azért, mert ha anya ránéz, mindig sírni kezd. Nem örülök, amikor sír. Mert az azt jelenti, fáj neki valami, beütötte magát, ilyesmi, vagy szomorú. Én azt szeretem, amikor nevet. Akkor olyan gyönyörű.

Nekem van a legszebb anyukám a földön, tudtátok? A nevetése csengő. Szerintem szebb, mint a zene, amit közösen szoktunk hallgatni a rádióból. Igaz, ott vannak olyan zenék is, amiket nagyon nem szívesen hallgatok. Akkor oda is szoktam menni a készülékhez, kikapcsolom. De szólnak csodás zenék is a rádióból. De anya, amikor kacag, az még sokkalta szebb azoknál is. Amikor pedig mesél nekem, a hangja lágy, bársonyos. Simogat vele. Mesél meséket, történeteket. Könyvből, fejből, ahogy szeretném. Vannak képek is a könyvekben, de én őt nézem. Az arcát. Mindig. A könyveket tudom nézni, amíg mosogat, vagy mos. De amikor mesél, akkor csak az enyém, csak rám figyel.

A hinta lelassult, lepattantok, és megyek a kapu felé én is. Félúton találkozunk. Megfogom a kezét. Kicsit érdes, de nem bánom. Becsukódik a kapu mögöttünk, hangosan kattan helyére a zár, kicsit akad mostanában.

A temető nincs messze. Ha nem beszélgetünk anyával útközben, meg is tudom számolni a lépéseket. 2741 volt eddig a legkevesebb. Egyszer pedig 2978-ig számoltam. Oké, akkor csaltam egy keveset, mert direkt kicsiket léptem, hogy jó nagy szám legyen a végén az eredmény.

Ahogy most megyünk a járdán a kertek alatt, néha szembejön valaki. Ha már látásból ismer minket, kedvesen mosolyog, odabiccent, mi meg vissza. Én is. Vagy néha köszönök is, ha valaki nagyon tetszik. A mosolygós arcokat kedvelem. Néha, ha számolok, akkor nem tudok köszönni persze, olyankor marad a bólintás.

De jelen pillanatban nem találkozunk olyan ismerőssel, akivel beszélgetni is leállunk. Szokott olyan is lenni, igen. Amikor így alakul, leülök egy kőre, ha van a közelben. Amíg odaérek, azok a lépések nem számítanak, akkor felhagyok a lépések számolásával természetesen. Egészen addig, míg újra útnak nem eredünk, és haladunk a temető felé.

Megérkeztünk. Bemegyünk a nagy, kovácsoltvas kapun. Idebent mindig olyan nagy a csend. Régen énekelgettem itt, de anya azt nem szerette. Rám szólt, hogy ne tegyem, itt mindenki csendes, legyek én is az. Ugyan nem tudom, kit zavarhatnék, hiszen csak kövek vannak errefelé. De azt mondta akkor, hogy aki kijön látogatóba ide, mint mi is, azok szeretnek csendben gondolni azokra, akiket a sírok rejtenek, beszélgetni velük. Anya nem szokott itt beszélni senkivel. Még velem sem. Arca mindig fakóbb a megszokottnál. Fogja ugyan a kezem, de lélekben messze jár.

Álldogálunk hosszasan általában a kő előtt, amit meglátogatunk. Mivel énekelnem nem szabad, a hangyákat figyelem, ahogy szaladgálnak a fűszálak között. Vagy a madarakat a fákon fenn. Ha előbújnak. Télen sokkal unalmasabb itt. Nem szívesen jövök akkor, de jövök. Anyával tartok mindig. Azt hiszem, az jó neki, hogy itt vagyok vele. Hiába nem szól hozzám, a melegsége, ami belőle árad, nem változik sosem. Néha vannak emberek, akiből nem érzem ezt a meleget, azonban anyából mindig. Sosincs úgy a közelemben, hogy ne melegítene. Ezt nem bánom nyáron sem, érdekes. Mert ez jó meleg. Kellemes meleg.

Oldalra sandítok. Anya a követ nézi. Pontosabban a feliratot. Én már annyiszor láttam, kívülről fújom, mi van ráírva. Gondolom, ő is. Mégis merev a tekintete, odaszegezi a betűkre. Nem fiatal már. Szép arcán itt-ott már ráncok gyűlnek. A legtöbb a szeme körül húzódik. A szája széle a szokásostól eltérően lefelé görbül, bár szerintem ő ezt nem is veszi észre.

Meddig maradunk vajon?

Most kevés a hangya, amelyik erre mászkál, annak nem sietős a dolga. A szomszéd síron elszáradt már a kitett sárga rózsa. A lehullott levelek beterítik az egész követ. A mienk szép, rendes. Anya mindig lesöprögeti, mint ma is. A kezével általában.

Mehetnénk már. Anyán még nem érzem, hogy akarna. Könnyes a szeme picit. Szipog is. Zsebkendőért kutat a kabátzsebében. Mire kiveszi és megtörli az orrát, már ismét felém fordul.
– Nagyon szeretlek – mondja, ahogy mindig ilyenkor.
– Én is szeretlek – mondom, hiszen így van. Nagyon szeretem.
Hátrafordul még egyszer a sírhoz, elsuttogja, ahogy mindig, hogy csak a szél hallja, más ne, hogy a kő szintén tudja, szereti őt is.

Átkulcsolja a kezemet, szorít rajta egyet, elmosolyodik halványan, és a kapu felé vesszük az irányt. Frissen kinőtt fű illata csapja meg az orrom. Kellemes nagyon. Ha sok a virág körülöttünk, van, hogy azokat is szoktam érezni. Most épp nem. Ahogy haladunk a vékony ösvényen a sírok között, elsétál mellettünk egy kislány. Szerintem a mamájával. A kislánynak olyan göndör a haja, mint a néninek. Az egyiké két copfban, a másikét kiengedve verdesi a szellő. Szép a hajuk. Meg szeretném simogatni. Elindulok feléjük. Anya fogja a kezem, egyből érzi a szándékot, húz vissza. A nő megnéz most, ő is észreveszi, hogy közelítek feléjük. Kicsit gyorsabban megy ezért. Sietnem kell, hogy utolérjem őket. Nem fogom beérni, ha ennyire sietnek. A nő a kislányt már tolja maga előtt. Lemondóan fogom vissza hát én is a lépteim.

A kislány kíváncsian nézeget maga mögé.
– Anya! Mi baja a bácsinak? – húzza meg édesanyja kabátjának a szélét a copfos, közben szemei rajtam.
– Drágám, gyere, siessünk inkább, nézd, mindjárt oda is érünk már a kocsihoz, szaladj előre, már csak pár lépés – válaszolja kissé idegesen a nő. Ő nem néz rám. Mégis azt hiszem, rólam beszélnek.
– De miért csinálja ezt?
Aha, igazam van, tényleg rám gondol, mert jobb kezének mutatóujjával rám mutat.
Anyukája elkapja a kezét.
– Ne mutogass! Nem illik!
A kislány őzike szemei nem eresztenek. Néz értetlenül továbbra is.
– De…- tenné fel az újabb kérdést a kislány, ám a feléig se jut, anyukája eltereli mellőlünk.
Azt még hallom, ahogy halkan odamondja neki:
– Beteg. Ne bámuld!
Azzal befordulnak a sarkon, a kislány szandáljának csattanása az úton egyre halkul.
– Beteg? – nézek rá anyára. Összezavarodtam.
– Nem is vagyok beteg! Nem fáj a torkom se. Már nem köhögök kilenc napja!
– Tudom, szívem! – mosolyog rám anya. – Tudom!
– Akkor miért mondták rám? – próbálom megfejteni, miért olyan furcsák néha az emberek. Mert furcsák, ebben egyetérthetünk, ugye?
– Mert nem értik, szokatlan nekik, hogy más vagy, drágám, mint ők.
– Más?
– Igen. Egy kicsit.
Hm. Próbálom felfogni. Nem megy. Megint ez a szó.
– Miért? – tétovázva megállok, szeretnék választ kapni.

Anya menne tovább, most veszi csak észre, hogy lemaradtam. Megáll, visszanéz. Picit türelmetlen. Végül mély levegőt vesz, kifújja, visszajön hozzám. Megáll előttem, megsimogatja az arcomat. Szeretem, amikor simogat. Este elalvás előtt is így köszön el. De most nincs itt a lefekvés ideje. Még világos van.
– Tudod, amikor megszülettél, mi megkaptunk ajándékba téged, akit nagyon-nagyon vártunk. De te is kaptál ám ajándékot születésedkor. Még egy kromoszómát. Ilyen nem történik meg akárkivel! Te így vagy különleges, egy csodálatos ember! Mi pedig rettentő szerencsések vagyunk, mert mi lehetünk a te szüleid. Úgyhogy vigyázz arra a kromoszómára nagyon, oda ne add másnak, nekünk van rá szükségünk, rendben?
– Rendben – bólintok, de már jobban érdekel, hogy idefelé eljöttünk a cukrászda mellett, ami újra kinyitott pár hete, mióta már nincs hideg. Szeretem a fagyit is. Az eper és a vanília a kedvencem.
– Kapok fagyit? – és már fogom a kezét, próbálom terelni a cél irányába anyát.
– Hát persze, kincsem!

Lorna

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:

 https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Cecilia says:

    Annaróza nagyon jól fogalmaztál, hogy a történet egy felnőtt gyerekekről szól. Lorna mesterien időzítette ezt a rádöbbenést az olvasó számára az elbeszélés végére, és ezt egy igazi gyerek szájába adta. Lorna, további szép történetek megírását kívánom!

  2. Kedves Annaróza! Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! Szomorú lehetett szegény kislányodnak így felnőni, de talán még ennél is szomorúbb ezt egy anyának végigkövetni. Legyen szép napod!

  3. Annaróza says:

    Kedves Lorna! Nagyon meghatott az írásod. Először kislányomat juttatta eszembe, amikor nagyon régen, 7 éves gyermekként a pillangókat hajtotta a temetőben édesapja sírja körül, így hárítva a szomorú tényt… Tovább olvasva írásod rádöbbentem, hogy egy felnőtt gyermekről van szó, akinek csodálatos édesanyja nagy szeretettel ajándékként tüntette fel azt az egy kromoszómatöbbletet.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!