Régiségeknek

Az akaraterő mindent legyőz

Egy 93 éves asszony portréja

Lencsike a 93. évéhez közeledik. Leleményessége, akaratereje, kedélye  bámulatot vált ki a környezetéből. A fénykép,  melyet három éve készítettem róla, egyszerre mutatja  derűjét, természetes báját és  leleményességét, amellyel egy napvédő kalapot alkotott  magának a kertészkedéshez.

Egyedül él, ez részben a körülmények miatt, javarészt azonban saját elhatározásából alakult így. Férje halála után elhatározta, hogy szülőhelyéhez közel tölti el élete utolsó szakaszát – férje urnájával együtt. Talán nem akarta, hogy a férjével töltött hosszú és boldog évtizedek emléke naponta felsajduljon a régi helyen, talán nem akarta terhelni a “gyerekeket” a problémáival. Arra is számított, hogy özvegy húga és unokatestvérei közelsége otthonosságot és biztonságot jelent majd sok-sok évtized után is.

Egy kis faluban választott új fészket – a falu félúton van az említett rokonok lakóhelye között. A falu lakói befogadták, bár eleinte furcsállták azt az aktivitást, ami Lencsikében buzog. Egy idő múlva azonban tisztelettel és csodálattal kezdték szemlélni a kilencvenes éveihez közeledő asszony ténykedését, aki – mestervarrónő lévén – megvarrta unokája esküvői ruháját, a kertjébe valóságos kis virágszigetet varázsolt, megtermelte a zöldségszükségletét a kertben, miközben a falubeliek inkább beutaztak a közeli városba megvenni mindezt, mondván, hogy “nem éri meg vesződni” a kerttel. Elkezdtek járni hozzá tanácsokért, aztán megkérték, hogy alakítson át régi ruhákat, javítson meg elhasadt nadrágokat. A verandán kialakított “műhelyben” mindig van friss varrnivaló. Pár hónapja egy örömanya esküvői toalettjét készítette el.

Mint tudjuk, az élet orrbavágó meglepetésekkel képes szolgálni. Lencsike közelben lakó húga rövid betegeskedés után meghalt, őt az egyik – tíz évvel fiatalabb – unokatestvér is követte egy-két évvel később. Akkor elkezdett gondolkodni azon, hogy talán mégis jó lenne a gyerekei közelében lakni; de ez csak kósza gondolatként fordult meg a fejében. Ő is tudja, ahogy mindenki, aki ismeri: van egy – nagyon idézőjelben értendő – hibája. Az akaratereje. Ami lenyűgöző, de a közvetlen közelében élő átlagemberek számára fárasztó.

Mintegy két éve enyhébb agyi infarktussal kórházba került; szerencsére gyorsan felépült. Egyetlen apró nyom a beszéde alig észrevehető bukdácsolása, amit úgy szokott kompenzálni, hogy a közismert, lóval kapcsolatos szólást használja, ha nem jut eszébe egy szó. Ez azért mulatságos, mert soha életében nem használt trágár szavakat. Egy hozzátartozónk rendszeresen segít neki a nagyobb bevásárlásokban. Lencsike kérte, hogy vegyen neki “regno”-t, azaz Negró cukorkát. Ezen napokig vidultunk, mert Lencsikére a “regno” (= uralkodom) szó eléggé jellemző.

Két hónappal ezelőtt történt, hogy elesett a lakásban, és egy bordája elrepedt. Tudjuk, milyen fájdalommal jár egy ilyen törés. Körülbelül három órába telt, mire oda tudott kúszni a telefonhoz, és fel tudta hívni az említett közös rokont, aki persze a mentőket riasztva rohant hozzá. Miután ellátták a kórházban, kijelentette, hogy haza akar menni, és igen erőteljesen hangoztatta ezt a szándékot. Mindenki kénytelen volt meghajolni az akarat előtt. Utólag így kommentálta a kórházban történteket: “Nagyon undok voltam velük.”

Mintegy négy héttel a bordatörés után telefonbeszélgetéskor büszkén közölte, hogy levágta az udvarán lévő fenyőfa száraz ágait. Elképesztő volt a látvány: a karvastagságú gallyakat körben lefűrészelte, összehordta, a hulladékot gondosan összegereblyézte. Külön történet a táplálkozása, aminek a részleteibe most nem lenne érdemes belemenni. Ezt is olyan tudatossággal “építette fel”, ami párját ritkítja, és hallatlan leleményességre vall.

Mindebből azt is le lehetne vonni következtetésképpen, hogy Lencsike eléggé szókimondó és mások érzékenységét nem különösebben kímélő egyéniség. Ez azonban nagyon téves következtetés lenne. Lenke – a legidősebb unokatestvérem – az én világom (mondjuk, a szűkebb családom) legtapintatosabb embere. Soha senkire nem mond egyetlen elítélő szót sem, még ha oka is lenne rá.

Valamit még mutat az ő példája: azt, hogy a humor, a nevetés: éltető erő. Vele lenni – mint mondtam – nem könnyű, de a sok nevetéssel, riposztozással, ami ezeket az együttléteket kíséri, jólesően emlékezetessé válik az együtt töltött idő. A falubeliek mondogatják is: “Ha Lenke néni nem lenne, ki kéne találni.” A leleményessége, akaratereje, kedélye valóban bámulatot vált ki a környezetéből. Remélem, még jó ideig.

Luca

Örvendetes módon mostanában egyre több ismerősünk, barátunk küld be írásokat, hogy jelentessük meg a blogban. Ezúttal Luca  bejegyzését adjuk közre.

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy katt ide:
https://www.facebook.com/pages/R%C3%A9gis%C3%A9geknek/252125871499192

Ha szívesen olvastad ezt az írást, oszd meg másokkal is!

Ha megtetszett a blogunk, örülnénk, ha csatlakoznál  a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol naponta nagy élet van, megvitatjuk az élet apróbb-nagyobb örömeit és gondjait.

Csatlakozáshoz

katt ide!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Annaróza says:

    Kedves Luca! Írígylem ennek a csodálatos rokonnak a vitalitását, önállóságát, akaraterejét. 93 évesen fiatalabb bármelyikünknél. Nem ismer lehetetlent, a faágak fűrészelése kiverte nálam a biztosítékot. Éltesse még sokáig az Isten ilyen erőben, egészségben!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!